A hatalmi törekvések legnagyobb áldozata. Lady Jane Grey uralkodása

VIII. Henrik testvérének, Máriának a legidősebb unokájának, Lady Jane Greynek születési időpontjáról megoszlanak a történészek véleményei: a hagyományos álláspont, hogy 1537 októberében, a leicestershire-i Bradgate Parkban látta meg a napvilágot, míg a legújabb kutatások inkább azt támasztják alá, hogy Londonban jött világra 1537 májusa előtt, esetleg 1536 májusa és 1537 februárja között. Jane anyjának, Frances Brandonnak köszönhetően VII. Henrik dédunokája volt, s így VI. Edvárd, I. Mária és I. Erzsébet másodunokatestvére is egyben. Ez tette lehetővé, hogy Edvárd 1553-ban bekövetkezett halála után ő kerülhetett Anglia trónjára.

Jane Grey a fiatal cambridge-i tudósnak, John Aylmernek köszönhetően négyéves korától humanista oktatásban részesült. Hatéves volt, amikor Harding doktor segítségével elkezdett latinul, görögül, héberül, franciául, spanyolul és olaszul tanulni. Emellett viselkedést, szépírást és táncot is tanult. Szerette a zenét: tudott lanton, hárfán és citerán is játszani. Jane két fiatalabb testvérével, Katherine-nel és Maryvel együtt rendkívül szigorú nevelést kapott szüleitől: a mindennapos tanulás mellett kötelező volt számukra a Szentírás és a klasszikusok olvasása, valamint a rendszeres kézimunkázás. Ez a merev beosztás nagyon kevés időt hagyott a gyerekeknek magukra, s ezért Jane különösen bosszantónak találta, amikor apjuk, Henry Grey, Dorset grófja elvitte őket vadászni.

Az ifjú Jane-t szülei igyekeztek „igazi” hercegnőként nevelni: drága kelmékből, főként selyemből és bársonyból készült ruhákba öltöztették. A lány azonban, aki oktatói – többek között a már említett John Aylmer – hatására elkötelezett protestáns volt, amiért ezt a fajta öltözködést hivalkodásnak érezte, s inkább az egyszerű, fekete–fehér ruhákat viselte szívesen.

Lady Jane élete kilencéves korában változott meg drámaian. 1547 februárja körül ugyanis VIII. Henrik özvegyéhez, Catherine Parrhoz küldték, hogy jómodort és szociális kegyességet tanuljon. Jane Grey szülei részben azért választották ezt a lehetőséget, mivel úgy érezték, hogy az özvegy királynét meg lehet győzni, hogy segítse lányuk előmenetelét. Catherine-nek azonban semmilyen beleszólása nem volt a politikai ügyekbe, s a királyt, VI. Edvárdot is csak ritkán látogatta meg. Az egyedüli, amit tehetett, hogy megadta Jane-nek azt az anyai szeretetet, amiben addig nem részesülhetett. A palotában egyébként mindenki tisztelettel és szeretettel bánt vele, miután nem sokkal az udvartartásába kerülése után a királyné udvarhölgyei megjósolták neki, hogy egy napon királynő lesz belőle.

Néhány hónappal később, Catherine Parr férje, Thomas Seymour megpróbálta kihasználni Lady Jane-t, hogy előmozdítsa saját felemelkedését. Jane ugyanis negyedik volt az utódlási sorrendben, s Thomas szerint minden szempontból tökéletes párja lehetett volna a királynak, hiszen ugyanolyan intelligens és elkötelezett protestáns volt, mint Edvárd. Seymour azt sem vette figyelembe, hogy bátyja, a lordprotektor, Edvárd Seymour egy spanyol hercegnővel akarta összeházasítani VI. Edvárdot, Jane-nek pedig saját legidősebb fiát, az ifjabb Edvárd Seymourt, Hertford grófját szemelte ki.

Ezzel szemben a királynak teljesen más tervei voltak: apja kívánságát igyekezett teljesíteni, vagyis, hogy Stuart Máriát, a skót királynőt vegye feleségül. Amennyiben ez nem sikerülne, az ifjú Edvárd valamelyik európai nagyhatalom hercegnőjét akarta elvenni, amivel így szövetséget is tudott volna kötni. Éppen ezért Jane, aki sem gazdag nem volt, sem politikai befolyással nem rendelkezett, számításba sem jöhetett királynéjaként. Thomas Seymour azonban nem sejtette Edvárd tervét, ezért megegyezett Jane apjával a házasságról. Dorset grófja bele is egyezett, s így lánya továbbra is Chelsea-ben, Catherine Parr udvarában maradhatott.

1548 szeptemberében azonban Catherine gyermekágyi lázban meghalt. Seymour ezután is igyekezett az udvartartásban tartani Jane-t, amit 1548 végéig tartani is tudott. Ekkor ugyanis letartóztatták, s felségárulás vádjával nem sokkal később ki is végezték. Jane Grey ekkor visszakerült szüleihez, akik csalódottak voltak, hogy Thomas Seymour terve nem vált be, s lányukból nem lett királyné. Ráadásul mindezért Jane-t okolták, mintha ő lett volna felelős a kudarcért. Lady Jane így az elkövetkező három évben Bradgate-ben maradt, egyetlen vígasza az volt, hogy John Aylmer ezekben az időkben is taníthatta, s az ő segítségével az irodalom, a filozófia és a teológia világába menekülhetett.

1553. január végén VI. Edvárd súlyosan megbetegedett: magas láza volt, és alig kapott levegőt. John Dudley, Northumberland hercege tudta, hogy Edvárd halála után nővére, a katolikus Mária örökli Anglia trónját. Ez azonban nem csupán az angol reformációt sodorta volna veszélybe, de hozzájárult volna saját hatalmának elvesztéséhez, s jó eséllyel halálához is. Ezért cselekvésre szánta el magát: 1553 márciusában elhatározta, hogy meggyőzi a királyt, hogy változtassa meg az öröklési sorrendet, s zárja ki onnan Máriát és Erzsébetet. Így a trón Henrik unokahúgára, Francis Brandonra és lányára, Jane Greyre szállhatott volna, akit Northumberland könnyen manipulálni tudott. Annak érdekében, hogy saját pozícióját is biztosítsa, fiát, Lord Guildford Dudley-t Lady Jane-nel akarta összeházasítani, ezzel létrehozva a Dudley–dinasztiát, melynek ő, John Dudley lehetett volna az alapítója.

Felkereste tehát Henry Greyt, aki hajlandó volt támogatni tervében. Biztos volt benne, hogy felesége le fog mondani uralkodási jogáról lányuk javára. Ami Jane-t illeti, az ő véleményét nem kérték ki, mivel a korszakban elvárt volt, hogy a gyermekek engedelmeskedjenek a szüleik döntéseinek. Dudley nem törődött azzal a ténnyel sem, hogy feltételezhetően Lady Jane Grey trónra ültetését nem tűrné el egy olyan társadalom, ami szerette és tisztelte a néhai VIII. Henrik lányait. Ő csak saját érdekeivel törődött. Bár közvetlen környezetén kívül senkinek nem árulta el tervét, Jean Scheyfve, német–római követ megsejtette, hogy a herceg mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza Mária trónra kerülését. Dudley azonban ezt tagadta, s igyekezett fenntartani a látszatot, s tisztelettel bánt Máriával. A hercegnő ugyanakkor nem bízott Northumberlandben, mert attól tartott, hogy ha Edvárd meghal, kivégezteti, mielőtt érvényesíthetné jogát a trónra. Ráadásul azt is tudta, hogy sokan tartanak attól, hogy belőle királynő lehet, mivel erősen azonosult a katolikus ügyekkel és a birodalmi érdekekkel, s élete során egyetlen döntést sem hozott meg anélkül, hogy ki ne kérte volna unokatestvére, V. Károly vagy követei tanácsát.

Edvárd állapota folyamatosan romlott, s egyre inkább nyilvánvaló volt számára is, hogy meg fog halni. Ez aggodalommal töltötte el, kétséges volt ugyanis, hogy mi fog történni Angliával, amikor ő már nem lesz. Ha Mária követné a trónon, a protestáns állam megalapítására tett összes terve bizonyosan semmivé válna, amit nem hagyhatott. Northumberland látva a király kétségbeesését, rájátszott a helyzetre, s elhitette Edvárddal, hogy Mária le fog rombolni minden eddigi vallási változást. Dudley-nak tehát nem volt nehéz dolga abban, hogy meggyőzze: fontolja meg az utódlás megváltoztatását.

Jane-nel továbbra sem közölték szülei a szándékukat, így a lány semmit nem sejtett arról, hogy eljegyzése Edvárd Seymourral felbomlott, s hogy nemsokára Guildford Dudley felesége lesz. Northumberland ötödik, s egyben legfiatalabb fia, egy hiú, ostoba és öntörvényű fiatalember volt, aki még mindig anyjához futott, ha valaki ellentmondott neki. Mint minden Dudley, ő is ambiciózus volt, és a királyi menyasszony lehetősége vonzotta kapzsiságát is. Lady Jane azonban utálta a Dudley családot, s amikor szülei végül tájékoztatták tervükről, vonakodott azt megtenni. Szülei ezért megkorbácsoltatták, mire kénytelen volt engedni a nyomásnak. Ezután Jane udvarias, de hűvös volt leendő férjével szemben. Eljegyzésüket 1553 áprilisában jelentették be hivatalosan.

Az esküvőre 1553. május 25-én, pünkösdvasárnap került sor. Valójában ez egy kettős esküvő volt, mivel Jane húga, Katherine is ekkor ment férjhez Lord Herberthez, aki barátja és szövetségese volt Northumberlandnek. Ez azonban csak két esküvő volt a sok közül, amivel Dudley igyekezett biztosítani pozícióját. A házasságokat viszont egy darabig nem hálták el, hogyha esetleg mégsem sikerülne John Dudley terve, akkor könnyen felbonthatóak legyenek. Lady Jane Grey ezért egy időre visszaköltözött szüleihez.

Northumberland ismét felkereste VI. Edvárdot, hogy meggyőzze, változtassa meg az öröklési rendet. VIII. Henrik az 1544-es, harmadik örökösödési törvény által megerősített végrendeletében ugyanis Anglia trónját egyetlen fiára, Edvárdra és örököseire hagyta. Amennyiben Edvárd utódok nélkül halna meg, úgy a trónt féltestvére, Mária foglalhatja el, őt pedig gyermekei követik. Az öröklési sorrendben a harmadik másik lánya, Erzsébet és az ő örökösei voltak. Ha a Tudor-dinasztia ezen ága kihalna, úgy Anglia trónján Henrik nővérének, Máriának örökösei következnek egymás után. Edvárdnak azonban kiskorúként nem lett volna joga változtatni apja utódlási törvényén. A parlament ráadásul csak Henriket hatalmazta fel, hogy arra hagyja a koronát, akire akarja, ezt a jogot örököseire nem terjesztették ki. Northumberlandnek viszont nem volt ideje, hogy ezt módosíttassa, így igyekezett megkerülni.

1553 nyarán Edvárd magához hívatta Frances Brandont, aki hivatalosan is lemondott trónigényéről. A király készíttetett egy dokumentumtervezetet Az utódlási tervem címmel, amelyben megváltoztatta VIII. Henrik végakaratát: Anglia trónörökösének másodunokatestvérérét, Jane Greyt és utódait nevezte ki. Máriát és Erzsébetet pedig kizárta az öröklési sorrendből, mivel VIII. Henrik mindkettőjüket fattyúnak nyilvánította. A dokumentumot 1553. június 10-én Edvárd hivatalosan is aláírta, a parlament azonban csak hosszas vita után, június 21-én fogadta el azt. Az aláírók közül Thomas Cranmer volt az egyetlen, aki „nem színlelten” írta alá a dokumentumot.

Június végére mindenki számára egyértelmű lett, hogy Northumberland – és így VI. Edvárd – célja az, hogy Máriát kizárja az öröklési sorrendből. Míg azonban V. Károly ellenezte ezt, s saját unokatestvérét támogatta a trónra lépésben, addig a franciák, akik háborúban álltak a császárral, biztosították John Dudley-t a szövetségükről. Megígérték, hogy mindent megtesznek, hogy lekössék Károly erőit, amikor az angolok életbe léptetik az új öröklési törvényt. Azt viszont a Titkos Tanácson kívül senki nem sejtette, hogy ki lehetne Edvárd utódja. Ugyan Scheyfve fejében megfordult, hogy a király Lady Jane Greyt nevezheti ki királynőnek, ám ezt a lehetőséget hamar elvetette, mivel túl fiatalnak tartotta őt az uralkodáshoz.

Július elején Northumberland titkos szerződést kötött Franciaországgal: pénzért és fegyveres támogatásért cserébe megígérte, hogy visszaadja Calais-t. Ugyanakkor a hercegnek nem volt megfelelő mennyiségű pénze, ezért rákényszerítette a londoni kereskedőket, hogy adjanak neki kölcsön ötvenezer fontot. A legfőbb erődítményekhez pedig csapatokat küldött arra az esetre, ha a lakosság esetleg fellázadna Jane ellen, amikor királynővé kiáltják ki.

Bár Edvárd állapota napról napra romlott, John Dudley folyamatosan félretájékoztatta Máriát, s azt mondta neki, hogy öccse egészségi állapota szépen javul. Azt tervezte, hogy Edvárd féltestvéreit Londonba csalja, hogy lehetősége legyen letartóztattatni – esetleg kivégeztetni – őket. Mária azonban a császári követnek köszönhetően tudta az igazságot, s ezért bizalmatlan volt Northumberlanddel szemben. Dudley-nak tehát nem sikerült megvalósítania a tervét.

VI. Edvárd 1553. július 6-án kora este halt meg. Néhány órával később, mikor Mária – nem hivatalosan – értesült erről, elhamarkodott levelet írt Scheyfve-nek, melyben tájékoztatta arról a szándékáról, hogy királynővé kívánja magát kikiáltani, s Norfolkba ment, hogy elrejtőzzön Northumberland elől. A király halála után a hatalmat ideiglenesen John Dudley vette át: ő irányította a haditengerészetet, a kincstárt és a Towert is. Úgy tűnt, hogy a Tanács irányítását is a kezében tartja, helyőrségei pedig az egész térségben az erődítményekben várták a parancsait. Mikor Dudley megtudta, hogy hol van Mária, odaküldte egyik fiát, Robertet négyszáz fős lovas csapattal, azonban nem sikerült elfogatnia a hercegnőt.

Northumberland nem tudta tovább titkolni Edvárd halálát, s július 8-án a parlament előtt kénytelen volt azt bejelenteni, s megnevezni a néhai király utódját, Lady Jane Greyt. Máriát azzal vádolta, hogy a császár segítségével készül átvenni a hatalmat, s háborúba fogja sodorni Angliát. Mivel a főurak ezt nem akarták, biztosították a herceget arról, hogy törvényes uralkodójuknak tekintik Jane-t, és mindenben támogatni fogják az új királynőt.

Amikor Mária július 9-én hivatalosan is értesült öccse haláláról, tanácsot hívott össze Kanninghallban, és kikiáltotta magát Anglia jogos királynőjének „isteni és emberi törvény szerint”. Ezután elküldte Thomas Hungate-t, hogy tájékoztassa Northumberlandet szándékairól, kitérve arra – szem előtt tartva a császár tanácsát –, hogy nem fogja drasztikusan megváltoztatni Anglia vallási helyzetét. Mária emellett több főurat is tájékoztatott a helyzetről, akik hűséget esküdtek neki.

Ezzel egyidőben Northumberland is szövetségeseket gyűjtött maga mellé, hogy tervét támogassák. Hangsúlyozta, mivel Mária még szabadon van, ezért sürgős, hogy Jane-t mielőbb királynővé koronázzák, hogy Edvárd féltestvére ne foglalhassa el Anglia trónját. A Tanács tagjai egyetértettek ezzel, s Dudley Chelsea-be küldetett, hogy hozzák elé Jane Greyt. Miután megérkezett, a Tanács elé vezették, s Northumberland beszámolt neki Edvárd haláláról és végakaratáról. Jane erről mit sem sejtett, ezért amikor ezt meghallotta, rosszul lett, és elájult. Mikor megához tért, közölte, hogy nem kívánt részt venni Dudley tervében, ő ugyanis Máriát tartotta a trón jogos örökösének. Szülei és Northumberland azonban kijelentették, hogy nincs más választása, így hát kénytelen volt elfogadni sorsát. 1553. július 10-én reggel tehát Lady Jane Greyt hivatalosan is Anglia új királynőjévé kiáltották ki. A koronázásra a Towerben került sor. A polgárok azonban közömbösen fogadták a hírt, senki nem ujjongott, sőt volt, aki Mária koronázását követelte.

Uralkodása első három napjában Jane nem vett részt a Tanács ülésein, helyette férje, Guildford elnökölt, a döntéseket azonban továbbra is Northumberland hozta meg. Időközben Mária egyre több támogatóra tett szert: július 11-én például Norfolk is csatlakozott szövetségeseihez. Nemcsak katolikusok gyűltek viszont Mária köré, hanem olyan protestánsok is, akik Jane-nel ellentétben, benne látták a törvényes királynőt.

Northumberland az uralkodó kérdésével kapcsolatos megoldást egyre inkább egy fegyveres összecsapásban látta. Ezért az összes vármegyének levelet küldött Jane nevében, hogy készüljenek fel egy esetleges csatára. Dudley ugyan szerette volna személyesen vezetni a Mária elleni hadjáratot, de féltette életét, s így félt elhagyni Londont is. Helyette hadseregtoborzásba kezdett. Július 12-ére kétezer katonát – gyalogost és lovast egyaránt – sikerült összegyűjtenie. A Titkos Tanács tagjai közül azonban egyre többen álltak át Mária oldalára, s felajánlották neki szolgálatukat, ráadásul egyre több megyében Anglia királynőjévé is kiáltották ki. Végül Lady Jane is cselekvésre szánta el magát: leveleket írt a befolyásos főuraknak, hogy támogassák John Dudley-t. Ekkorra azonban már késő volt. Mária közel harminc-negyvenezer fős sereget gyűjtött, melynek száma folyamatosan nőtt, mivel Northumberland oldaláról még mindig álltak át az emberek. A herceg ezért kétségbeesésében Franciaországba, II. Henrik udvarába küldte Henry Dudley-t, hogy a francia király Calais-ért cserébe segítsen megfékezni Máriát.

Július 19-én szinte már az egész országban Máriát ismerték el „Anglia, Franciaország és Írország, valamint az összes uradalom királynőjeként, mint a néhai VI. Edvárd testvérét és VIII. Henrik nemes király leányát”. London utcáin megvadult a tömeg, mindenki Máriát ünnepelte, mint törvényes királynőjét. Ezzel tehát a hercegnőnek sikerült fegyveres harc nélkül átvennie a hatalmat. Jane Grey, akitől még saját apja is elfordult, hogy kegyelemért cserébe behódoljon Máriának, nyugodtan fogadta a hírt, készségesen lemondott a koronáról Mária javára. Az új királynő azonban férjével együtt a Towerba záratta. Bár I. Mária Northumberland legtöbb támogatóját kegyelemben részesítette, aki elismerte őt királynőnek, John Dudley és legbelsőbb köre azonban nem volt ilyen szerencsés. Northumberlandet letartóztatták, és augusztus 22-én ki is végezték.

Szeptemberben a parlament Máriát jogos utódnak és törvényes királynőnek nyilvánította. A bíróság 1553 novemberében Thomas Cranmert, Jane Dudley-t és férjét, Guildford Dudley-t árulással vádolta meg. A tárgyalás során minden vádpontban bűnösnek találták, ezért végül halálra ítélték őket. Kivégzésüket 1554. február 9-re tervezték, de később három nappal elhalasztották, hogy Jane-nek esélye legyen áttérni a katolikus hitre. Végül február 12-én reggel őt is lefejezték.

Kiss-Mikó Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Brigden, Susan (2000): New Worlds, Lost Worlds: The Rule of the Tudors, 1485–1603. Penguin, London.

de Lisle, Leanda (2008): The Sisters Who Would Be Queen: Mary, Katherine and Lady Jane Grey. A Tudor Tragedy. Ballantine Books, New York.

Elton, Geoffrey Rudolph (1977): Reform and Reformation: England 1509–1558. Edward Arnold, London.

Hilliam, David (2007): Királyok, királynék és fattyak. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen.

Ives, Eric (2009): Lady Jane Grey: A Tudor Mystery. Wiley–Blackwell, Oxford.

Lewis, Brenda Ralph (2004): Anglia királyai és királynői – Gyilkosság, árulás és házasságtörés. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen.

Loades, David (1996): John Dudley Duke of Northumberland 1504–1553. Clarendon Press, Oxford.

Loades, David (2004): Intrigue and Treason: The Tudor Court, 1547–1558. Pearson Longman, London.

Mackie, J. D. (1952): The Earlier Tudors, 1485–1558. Clarendon Press, Oxford.

Meyer, G. J. (2019): A Tudorok. I. P. C. Könyvek, sine loco.

Skidmore, Chris (2007): Edward VI: The Lost King of England. Weidenfeld & Nicolson, London.

Soberton, Sylvia Barbara (2017): Great Ladies. The Forgotten Witnesses tot he Lives of Tudor Queens. CreateSpace Independent Publishing Platform, Scotts Valley.

Szántó György Tibor (2000): Anglikán reformáció, angol forradalom. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Weir, Alison (1997): The children of Henry VIII. Ballantine Books, New York.

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X