A hidegháború 2.0 újratöltve: Reagan és Gorbacsov árnyékában

A 21. század első negyedében immár kijelenthetjük, hogy a hidegháború 2.0-nak is nevezhető korszakba léptünk, amely elsősorban az Egyesült Államok, a hanyatló erejű Nyugat katonai szuperhatalma és legfőbb riválisa, Kína és szövetségesei között zajlik. A 20. századot meghatározó stabil, kiszámítható bipoláris világrend, akárcsak a hidegháborús nagyhatalom, a Szovjetunió már csak a posztszovjet orosz nosztalgiában létezik. Az ukrajnai háború tükrében úgy tűnik, hogy az utódállam Oroszország némileg frusztrált, mondhatni másodrendű, kontinentális nagyhatalomként Kínával szövetkezve próbálja újjáéleszteni a nagyhatalmi szembenállás általa megszokott rendjét, egyfajta többpólusú, avagy tripoláris hidegháború 2. verziójaként is leírható világrendben. A hidegháború első verziójában fél évszázadon keresztül két, megközelítőleg hasonló méretű és katonai potenciállal rendelkező hatalmi tömb nézett farkasszemet egymással a pusztító atomháború folytonos rémképével kísértve. A rövid 20. század sokak szerint véget ért 1989–1991-ben a hidegháború végeztével, amelyet a bipoláris amerikai–szovjet szembenállás lezárulása, a két Németország újraegyesülése és a Szovjetunió békés felbomlása fémjelzett. Nemrég, 2022. augusztus 31-én, illetve szeptember 8-án távozott az élők sorából két köztiszteletben álló politikus személyiség, akik tanúi és többé-kevésbé tevőleges alakítói is voltak a 20. század világpolitikai eseményeinek: Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártfőtitkár és II. Erzsébet királynő, brit uralkodó. A hidegháború utolsó szakaszának másik igazán nagy hatású politikai alakítója, Ronald Reagan amerikai elnök már jóval korábban, közel két évtizede elhagyta a földi világot, bár biztosan kijelenthetjük, hogy a konzervatív politikai és nemzeti, keresztény szellemi hagyatéka máig hatással van a nyugati világra. Akárcsak a másik két személyiség, a szovjet főtitkár-elnök és a két évtizedig uralkodó brit királynő is óriási hagyatékot hagyott a posztmodern nyugati világra, ahol úgy tűnik, az elsődleges irányultság és fősodorbeli paradigma a lebontó, újraértelmező (dekonstruktivista) történelemszemlélet és újszerű, identitásalapú, radikálisan individualista politikai filozófiák a mérvadók. Mindazon eszmék és attitűdök ezek, amiket a fent említett vezetők vagy nem is igazán értettek, vagy konzervatív moralitásuk talaján állva radikálisan elutasítottak.

A bemutatásra kerülő amerikai és szovjet ikonikus személyiségek szinte tökéletesen ellentétes vagy legalábbis jelentősen eltérő felfogású, életstílusú és szellemiségű emberek voltak, akik, ugyanakkor számos hasonló jellemvonással és kölcsönösen vallott emberi értékkel is bírtak. Legfőbb közös vonásuknak bizonyult például a béke tisztelete és a háborús konfrontáció opciójának szigorú elvetése egy olyan korszakban, amikor az emberiség többször is nagyon közel került az 1960-as évekből ismert „kölcsönösen garantált megsemmisítés” (M.A.D.) doktrínájának gyakorlati megvalósulásához.

Nemrég emlékezhettünk a történelmi jelentőségűnek számító, 1985. november 19-i genfi amerikai–szovjet csúcstalálkozóra is, amely sokak szerint egy új korszak kezdetét is jelentette a bipoláris nagyhatalmi rivalizálásban, és derűlátó módon megalapozta a párbeszéd és a diplomácia útját a két szuperhatalom vezetői számára, akik a Genfi-tó partján sétálva felismerték egymásban a békére törekvő embert.

A genfi sétát követte egy sor nagyszabású és sokat ígérő amerikai–szovjet csúcstalálkozó, mint a híres, de kevés eredményt hozó izlandi csúcs 1986 októberében a reykjavíki Lofdi-házban, ahol némi túlzással, de a világ majdnem megszabadult a nukleáris rakéták rémképétől a két vezető leszerelési törekvései folytán. De Reagan elnök realista pragmatizmusa győzött, amikor nem adta fel az amerikai stratégiai előnyt a nukleáris leszerelés kedvéért, felismerve a fenyegető szovjet konvencionális haderő európai dominanciáját.

Ugyanakkor a következő év decemberében a washingtoni csúcstalálkozón már sikerült megállapodni és aláírni a mérföldkőnek számító középhatótávolságú nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló kétoldalú szerződést (INF Treaty), amely egészen 2020-ig hatályban volt. A Trump-adminisztráció idején az USA felmondta az INF szerződést az oroszok sorozatos szerződésszegéseire és a kínai haderő ez irányú fejlesztéseire is reagálva, amelyek gyakorlatilag taktikai-stratégiai hátrányba taszították az amerikai haderő ez irányú fegyvernemeit.

A hidegháború rémének, a globális nukleáris katasztrófa lehetőségének minimalizálása elsősorban Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov érdeme volt az 1980-as években, hiszen ösztöneikre hallgatva és erkölcsi iránytűik mentén mindannyian felismerték az ókori bölcsességet, miszerint még egy „rossz béke is többet ér, mint egy igazságos háború”.

Amerikán belül és külföldön is Reagan elnököt tartják a 20. század egyik legnépszerűbb amerikai elnökének, egy letűnt politikus generáció ikonikus alakjának, aki alelnökével, George H.W. Bush-sal együtt sikeresen lezárta a drámai világpolitikai megosztottság korszakát, illetve tulajdonképpen megnyerte a fél évszázadig tartó hidegháborút. A reagani konzervatív politikai filozófia, keményen érdekérvényesítő (asszertív) külpolitika és neoliberális gazdaságpolitika, a híres Reagonomics sokak számára irányt mutató programnak számított világszerte, Nagy-Britanniától Japánon keresztül a posztkommunista Magyarországig. 

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Reagan határozott politikai elképzelései és döntései nélkül teljességgel másképp alakult volna a világ és az Egyesült Államok sorsa, nem feltétlenül jó irányba, amihez természetesen kellett a „sátáni ellenségből” lett „barátságos ellenfél” Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár színre lépése és forradalmian újszerű stílusa, illetve politikai tevékenysége is.

Reagant liberális, baloldali ellenfelei, ádáz sajtókritikusai kvázi szellemi fogyatékos, agyalágyult, másodrangú színész-politikusnak tartották, aki képtelen koherens gondolatok megfogalmazására, nem beszélve egy világhatalom vezetéséről. Az elnök, valójában híresen humoros, meggyőző és népszerű szónok volt még hollywoodi színész szakszervezeti vezető korából, aki maga írta szinte az összes szövegét, még elnökként is. Nyíltan vállalt, de nem harsányan hangoztatott vallásossága, protestáns keresztény hite és középosztálybeli háttere, közép-nyugati illinoisi amerikai származása és neveltetése meghatározta személyisége alapvonásait, amelyhez társult a sport, színészkedés és a lovak iránti határtalan szeretete. Reagan képviselte a 19. századi romantizált vadnyugati frontieren, a civilizáció határvidékén is keményen helytálló önmegvalósító, pozitív mentalitású, vallásos, konzervatív harcos amerikai polgárt. „Egy amerikai élet” című önéletrajzi írásából kiderül, hogy Reagan számára talán a legkedvesebb munka a közép-nyugati amerikai baseball és futball bajnokság meccseinek rádiós közvetítése volt még főiskolás korában, amit szorosan követett a lovakkal való foglalkozás. Ez utóbbi hobbi és alaptevékenység megmaradt élete végéig szinte minden szabad percében, amíg betegsége már nem tette lehetővé számára. Reagan legkedvesebb tartózkodási helye nem a nagypolitika fellegvára, a főváros, Washington D.C. volt — amit amúgy érdekes módon nagyon kevés politikus kedvelt — hanem a kaliforniai Santa Barbara város melletti Santa Ynez hegység völgyében fekvő Rancho del Sielo farm. A csodálatos vadnyugati környezetben fekvő telek beszédes nevével („Az égi avagy mennyei farm”) maga volt a földi mennyország a lovaglást mindennél jobban kedvelő Ronald Reagan számára.

Viccesen komoly megjegyzése szerint a „ha nem is maga az igazi Mennyország, de a farmjának valószínűleg ugyanaz lehet a postai irányítószáma”.  A sajtó és  a féltékeny washingtoni politikai elit által csak  „vadnyugati Fehér Házként” is emlegetett ranchre, elnöki pihenőhelyre igazi kiváltság volt meghívást nyerni politikus vendégek számára. Azonban ebben a különleges megtiszteltetésben részesült II. Erzsébet brit királynő 1983 márciusában és Mihail Gorbacsov, egykori szovjet elnök és népszerű felesége, Rajsza 1992-ben, az immár visszavonult Reagan elnök vendégeként.

Reagan elnök legfőbb bel-, és külpolitikai célkitűzése, stratégiája viszonylag egyszerűen megfogalmazható volt a maga komplexitása mellett: biztosítani az amerikaiak (és szövetségesei) számára a szabad, nyugodt, biztonságos és boldog élet feltételeit, illetve minden eszközzel megakadályozni az istentelen és embertelen szovjet világrendszer és az ateista, kommunista eszmeiség expanzióját a világban, lehetőség szerint a Szovjetunió technológiai és gazdasági legyőzésével. Híressé vált, átütő erejű beszédei közül talán a legtöbbet idézett, aforizmaszerű szövege még kaliforniai kormányzó korából származik, miszerint érdemes mindenkinek észben tartania, hogy „a szabadság eltűnése csupán egy nemzedéknyi távolságra van tőlünk”. E reagani felismerés hitelességét és valóságtartalmát immár a történelem alakulása is sajnálatosan igazolta az utóbbi fél évszázad során. Hiszen elég, ha csak arra a kiábrándító és kijózanító statisztikára gondolunk, amely a többnyire szabad, demokratikus országok számát mutatja a Reagan-korszak és a hidegháború végén, az unipoláris „amerikai korszak” idején (167-ből 95 állam), illetve három évtizeddel később, napjainkban (196 ENSZ-tagállamból csak 63).

Reagan első elnöki ciklusa idején, 1983. március 8-án a Nemzeti Evangéliumi Keresztények Szövetségének konferenciáján mondott híres-hírhedt beszéde ugyancsak bevonult a történelembe, amikor leplezetlen megvetéssel és ellenszenvvel „sátáni gonosz birodalomnak” (an evil empire) nevezte a Szovjetuniót, illetve annak doktriner kommunista vezetőit.

A bipoláris világrend és a hidegháborús szembenállás második mélypontja az 1980-as években volt megfigyelhető, amikor majdnem az 1962-es kubai rakétaválsághoz hasonlítható intenzitással és elhidegüléssel járó kölcsönös bizalmatlanság jellemezte Moszkva és Washington döntéshozóinak kapcsolatait. Abban az időszakban a szovjet blokk korosodó vezetői nem igazán a megbízhatóságukról és ragyogó intellektusukról voltak híresek rövid kormányzásuk idején. A szocialista világforradalom eszméjét újragondoló, expanzív Brezsnyev-doktrína jegyében többé-kevésbé folytatódott az agresszív szovjetizálás, elsősorban Ázsiában és Afrikában, de Közép-Kelet-Európában is. Következésképp, hasonló szovjet ortodox vehemenciával reagált a Kreml a lengyel Szolidaritás mozgalom által képviselt eszmékre, amelyek az igazi (nem szocialista típusú) demokrácia kísértésébe vitték a nemzetieskedő és hívő katolikus Lengyelországot, különösen az új lengyel származású pápa, II. János Pál és a katolikus egyház hathatós támogatása révén.

Jimmy Carter, Demokrata párti amerikai elnök adminisztrációjának utolsó évében, illetve a radikális (paleo)konzervatívnak számító Republikánus párti Ronald Reagan elnökségének első éveiben, 1980–1983 között igen feszültté váltak a nagyhatalmi kapcsolatok és a nemzetközi viszonyok. Ilyen kiélezett, forró konfliktushelyzetben kellett tárgyalásos külpolitikát alkalmaznia úgy az amerikai elnöknek, mint Jurij Andropov, illetve Konsztantyin Cserjenko szovjet főtitkárnak. Két nagyon komoly említésre méltó, háborús eszkalációra is alkalmas esemény történt ebben az időszakban, amelyek megerősítették Reagan elnököt a korábban már jól beágyazódott antikommunista feltevésében és hitében, hogy a szovjet kommunista állam valóban az istentelen „gonosz birodalma”.

Az első és nagyobb horderejű esemény Lengyelországból érkezett, Carter elnök híres nemzetbiztonsági tanácsadójának Zbigniew Brzezinski szülőhazájából: 1980 decemberében Moszkvában döntés született, hogy a politikai nyomásgyakorlás már nem elégséges módszer a lengyelországi demokratizálódási események feltartóztatására és kontroll alatt tartására az egyre erőteljesebb Szolidaritás szakszervezeti mozgalom és a lengyel római katolikus egyház befolyásának ellensúlyozásaképp. Diplomáciai feljegyzések és a korabeli Fehér Házi szóbeszéd szerint az amerikaiak kilátásba helyezték egy Nyugat-Németországból induló, korlátozott katonai beavatkozás opcióját is a Szolidaritás védelmében, amennyiben az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló véres polgárháborús állapotok és nyílt szovjet intervenció következne be. Nyilvánvalóan a nagyon befolyásos amerikai lengyel Brzezinski szorgalmazta ezt a lehetőséget, de az újonnan megválasztott republikánus Reagan elnök és tanácsadói, mint Richard Allen, George Schultz, Paul Wolfowitz elvetették a kockázatos katonai intervenció ötletét, annak beláthatatlan következményei és konfrontatív, akár háborús kockázatot rejtő begyűrűző hatása miatt. Ugyanakkor, a harsányan szovjet és kommunizmus-ellenes, konzervatív amerikai adminisztráció két másik fronton, az űrben és Afganisztánban szándékozott keményebben visszavágni a szovjeteknek.

Amint a későbbiekben látni fogjuk, ezek az eszközök nem voltak mások, mint a szupertitkos „csillagháborús” terv, illetve a CIA és Charlie Wilson texasi képviselő által a szovjet megszállók ellen szervezett afganisztáni „szellem háború” (ghost war), a hírhedt mudzsahedin hegyi harcosok felfegyverzése. A Reagan elnök tudtával és támogatásával szervezett körülbelül 100 millió dollárt felemésztő titkos Ciklon hadművelet rengeteg szovjet harci helikopter és katona vesztét okozta az 1980-as évek során, amely érezhető módon felgyorsította a szovjet hadsereg demoralizálódását, majd kivonulását a „nagyhatalmak temetőjeként” is elhíresült Afganisztánból 1986 októberében, immár a radikálisan új típusú szovjet vezető, Gorbacsov főtitkár parancsára.

A keményvonalas kommunista szovjet főtitkár Andropov, akit 1956-os budapesti szerepvállalása miatt csak „Magyarország hóhérának” is becézett Reagan, a KGB egykori rettegett uraként egyáltalán nem kereste a jó viszonyt és a szívélyes kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. A drámai lengyelországi események a szovjet tömb repedéseit is látványosan mélyítették és felerősítették, amelyben egyformán komoly szerepet játszottak olyan külső együttható tényezők is, mint a Vatikán és a katolikus egyház hálózata, az új, markánsan szovjetellenes reagani külpolitika, és 1985-tól egy új, fiatalos szovjet főtitkár színre lépése, Mihail Gorbacsov személyében.

A másik nagy horderejű nemzetközi diplomáciai és védelempolitikai válságot is okozó esemény 1983. szeptember 1-jén történt, amikor egy szovjet Szu-15-ös elfogó vadászgép feltehetőleg téves azonosítás után indokolatlanul lelőtte a Kamcsatka fölött orosz légtéren átrepülő dél-koreai légitársaság KAL 007-es szöuli járatát, egy Boeing 747 óriás utasszállító repülőgépet 269 utassal köztük 60 amerikai állampolgárral a fedélzetén.

A tragikus esemény igencsak mélypontra küldte és pattanásig feszítette az amerikai–szovjet kapcsolatokat, amelyben Andropov szovjet főtitkárnak is jelentős szerep jutott. Polgári szempontból a dél-koreai óriásgép lelövésének egyik pozitív, máig ható hozadéka volt, hogy Reagan elnök és az amerikai Védelmi Minisztérium, a Pentagon engedélyezte a megbízható katonai műholdas navigációs rendszer (a világszerte közismertté vált GPS) széleskörű használatát a polgári repülésben, szárazföldi és tengeri közlekedésben egyaránt a szabad világ, vagyis Észak-Amerika, Dél-Korea, Japán és Nyugat-Európa országai számára.

Andropov főtitkár félig-meddig eltitkolt betegsége és 1984-ben bekövetkezett halála után utódja a Kreml bábjaként is emlegetett Konsztantyin Csernyenko volt, aki kevesebb, mint egy évig kormányozta a világ legnagyobb államát és második legerősebb hatalmát, a Szovjetuniót. A kétoldalú kapcsolatok mélypontra kerültek, a szovjet tömb tagállamai még az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokat is bojkottálták, köztük Magyarországgal, egyedül a különutas Románia, Ceausescu román diktátor országának kivételével. Reagan elnök és az amerikai diplomácia próbálta enyhíteni a nagyon feszült hidegháborús szembenállást, ám a sajátosan groteszk helyzetet jól illusztrálták Reagan keserűen vicces szavai, miszerint „ő igazán találkozni szeretett volna a szovjet főtitkárokkal, de azok folyton meghaltak…”

Andropov és Csernyenkó idején a szovjet pártvezetés, különösképpen a gazdasági és katonai döntéselőkészítő szakemberek már felismerték, hogy a szovjet szocialista rendszerük komoly terhelés alatt van és elérte stressztűrő képességének végső határait, illetve kiigazítás nélkül fenntarthatatlanul összeomlik belátható időn belül. E felismerés közvetett módon nyilván eljutott Washingtonba is, aminek egyenes következménye lett a szovjet gazdaság, védelmi költségvetés terhelése egy erőteljes amerikai kezdeményezésű fegyverkezési verseny által és az afganisztáni fegyvertámogatásokkal a szovjetek kárára.

Sokak szerint a végső (katonai) csapást a Szovjetunióra Reagan kedvenc hadászati fejlesztési programja mérte, amely egy ambiciózus, évtizedekre szóló, igazán csillagászati mértékű költségvetés-tervezettel bíró, úgynevezett csillagháborús (star wars) terv volt, a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (avagy SDI). E gigászi technológiai és radikálisan új katonai fegyverzetfejlesztési program a mai napig nem valósult meg teljes egészében és részleteiben, az eredeti elképzelések mentén, aminek egyik atyja nem más volt, mint a budapesti származású magyar fizikus Teller Ede, az amerikai hidrogénbomba megalkotója.

Teller és Reagan közeli barátsága még az 1960-as évekből származott, amikor Ronald Reagan, Kalifornia frissen megválasztott republikánus kormányzójaként meglátogatta Tellert, az általa alapított kaliforniai Lawrence Livermoore Nemzeti Fizikai Kutatólaboratóriumában. Reagan 1967-es látogatásakor, majd a későbbi rendszeres tudományos konzultációk során is részletesen megismerkedett a pusztító MAD doktrínát is elavulttá tevő, újszerű paradigmát képviselő stratégiai védelmi elképzelésekkel. A beszámolók szerint teljesen beleszeretett az ellenséges nukleáris rakétákat ellehetetlenítő hadászati célú műholdak (star dust), és levegőbe, űrbe telepíthető lézersugarakat alkalmazó fegyverrendszerek (star wars) ötletébe, amelynek megvalósításába immár amerikai elnökként nagy lendülettel bele is kezdett 1983-ban.

Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a hidegháborút sikerre vivő amerikai fegyverkezési programok közül a kiemelkedő jelentőségű hidrogénbomba és SDI projektek mögött egyaránt ott találjuk a magyar származású tudóst, Edward Tellert. A nehéz természetéről és magyaros kiejtéséről is híres-hírhedt Teller Ede világraszóló tudományos érdemeiért kiérdemelte a fizikai Nobel-díjat, az amerikai Szabadság Érdemérmet George W. Bush elnöktől, illetve a Dr. Strangelove „őrült tudósának” figuráját is Stanley Kubrick híres filmjében.

Azonban az utóbbi évtizedekben az SDI és Reagan elnök szerepét számos szakértő, többnyire ideológusok, eszmetörténészek és közgazdászok próbálták kicsinyíteni és másodrangúvá tenni az önmagát felszámoló belső szovjet gazdasági problémák felnagyítása és Mihail Gorbacsov reformer szovjet elnök szerepének túlértékelése mentén. Kevésbé ismert tény azonban, hogy az 1986. október 12-i reykjavíki amerikai–szovjet csúcstalálkozón Reagan elnök és Gorbacsov főtitkár majdnem megegyeztek nemcsak a részleges, hanem a teljes és kölcsönös nukleáris leszerelés terve mellett, ám a végső megegyezés előtti utolsó fél órában Gorbacsov, katonai tanácsadói javaslatára felvetette a titkos amerikai védelmi fejlesztési projekt az SDI leállításának és törlésének kérdését.

Az új amerikai katonai megaprojektről kiszivárogtatott, megszerzett információ morzsák is alaposan megrémítették és lépéskényszerbe hajtották a pénzhiánnyal és egy kudarcos afganisztáni háborúval küszködő szovjet katonai vezetést. Az SDI projekt tervezett költségvetése elérte a teljes szovjet védelmi költségvetés mértékét, amely már amúgy is felemésztette a hatalmas Szovjetunió gazdasági össztermelésének közel harmadát és csődközeli állapotba juttatta az országot az 1980-as évek közepére. A nagyon költséges fenntartású stratégiai hadászati erők 50%-os csökkentésének és az összes ballisztikus rakéta 10 éven belüli leszerelésének tervébe viszonylag könnyen belegyeztek az amerikaiak, de az SDI projekt ejtése a teljes amerikai stratégiai előny feladását is jelentette volna a konvencionális, szárazföldi haderőben erősebb Szovjetunióval szemben. Gorbacsov ravasz, bár őszinte ötlete egyrészt a világbéke megőrzésére is irányult, másrészt nyilvánvaló védekezési szándékkal a Szovjetunió megrendült gazdasági, politikai egyensúlyának fenntartását is szolgálta, komoly katonai stratégiai érdekek mellett. Nevezetesen, elsődleges szándékuk volt, hogy mindenáron eltántorítsák az Egyesült Államokat egy olyan potens védelmi fegyverrendszer kifejlesztésétől, amire a Szovjetunió nem lett volna képes sem pénzügyi, sem technológiai szempontból és tulajdonképpen tökéletes védőpajzsot jelentett volna a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták ellen. A barátkozó humánus arcát mutató új szovjet főtitkár bízott Reagan elnök viszonylag nyitott és megértő politikai attitűdjében, ismerve korábbi kudarcos élményeit a szovjet vezetőkkel. Éppen ezért immár az elérhető bizalmas beszámolók szerint Gorbacsov és tanácsadói teljesen ledöbbentek, amikor Reagan elnök felismerve ellenfele indítékait, egyszerűen felállt és otthagyta a reykjavíki Hofdi-házban zajló tárgyalást. Így tulajdonképpen kudarccal végződött a nagyreményű amerikai–szovjet csúcstalálkozó, amit majd későbbiek követtek Washingtonban, Genfben és Moszkvában, kisebb-nagyobb súllyal és stratégiai fontosságú megállapodásokkal.

A szegény parasztsorsú, önmegvalósító ifjú kommunista Mihail Gorbacsov, a szovjet agrárszektor jogász szakértője sok tekintetben hasonlított a joviális, humoros fél-profi politikusnak tekintett Ronald Reagan amerikai elnökhöz. Reagan viszonylag alsó középosztályból származott és tipikusan amerikai önmegvalósító módon saját erejéből felküzdötte magát színész szakszervezeti vezetővé, kaliforniai kormányzóvá, majd elnökké. Mindkettőjüket kvázi kívülálló idegenként, parvenüként kezelte a fővárosi, nagypolitikai rendszer, a washingtoni, illetve moszkvai establishment, bár Gorbacsovnak sokkal rosszabb volt a népszerűségi mutatója szülőföldjén, mint külföldön, főleg a nagyon népszerűtlen szovjet alkoholtilalom bevezetése, majd főképp a Szovjetunió szétesése, felszámolása miatt.

A mélyről érkező, reformer gondolatokkal rendelkező agrárjogász tisztviselő Gorbacsov, szovjet főtitkárként szakított a doktriner erőszakos kommunista politikai szerepjátékkal, és a merev, unalmas kommunikációval, amely drámaian megmutatkozott stílusában, öltözködésében, akárcsak divatosan megjelenő felesége közszereplésében, amire korábban egyáltalán nem volt példa a szovjet elit köreiben. A népszerű vodka, bisztro és a szpasziba szavak mellé szinte az egész világ megtanult Gorbacsovtól két újabb orosz szót is: перестройка (peresztrojka, átalakítás) és  гласность (glasztnoszty, nyítás, nyitottság) szavakat, amelyek az 1986-ban meghirdetett híres gazdaságpolitikai és demokratizálódási reformcsomag jelszavai is voltak egyben. Az már közismert tény, hogy túl későn, és túl felületesen próbálták menteni a fenntarthatatlan pályára kerülő szovjet rendszert, ami hamarosan a pártvezetés szakértői és az árgus szemekkel figyelő amerikai elemzők (egy kisebb része) számára is nyilvánvalóvá vált.

Gorbacsov személyes politikai megítélésen világszerte nagyon sokat javított az általa meghirdetett, de szakértői által jóval régebben szorgalmazott reformcsomag és aktív, békepárti világpolitikai tevékenysége, különösképpen a csernobili atomkatasztrófa gyatra, ódivatú, szovjet stílusú problémakezelő vezetési módszerei után. Az ezredfordulóra gyakorlatilag Gorbacsovból lett az első és utolsó rokonszenves szovjet pártfőtitkár és elnök, akit a Nyugat (Norvégia) egyedülálló, történelmi módon Nobel-békedíjjal is megjutalmazott, illetve sok helyen rocksztároknak kijáró népszerűséggel fogadtak, mint például az újraegyesülő Németországban, Hannoverben.

Gorbacsov és Reagan, az egykori ádáz ellenséges szuperhatalmak vezetői a köztük lévő személyes jó kapcsolat, kölcsönös tisztelet és nagyrabecsülés jegyében aktív politikai karrierjük idején és még utána is többször találkoztak. Talán a legikonikusabb pillanat 1988, május 31-én történt, amikor a két világpolitikai vezető karonfogva sétált a moszkvai Vörös téren és szóba elegyedtek az újságírókkal és járókelő orosz közemberekkel is. Reagan elnök egy provokatív kérdésre, miszerint „még mindig a sátán és a gonosz birodalmának tartja-e Oroszországot”, azt válaszolta, hogy az egy teljesen másik időszakban volt, Gorbacsov főtitkár előtt és már nem aktuális.

Gorbacsov nemrég bekövetkezett halálával immár az egyik legendás 20. századi politikai vezető sincs az élők sorában. A történelem furcsa játékaként az Egyesült Államok, valamint az ukrajnai háborúban vérző putyini Oroszország, a széthullott Szovjetunió jogutódjaként és Kína kényszerű szövetségeseként, a hidegháború második, még drámaibb korszakában újra, kölcsönösen a gonosz birodalmának tekintik egymást…

Csutak Zsolt

Felhasznált irodalom:

Brzezinski, Zbigniew – Scowcroft, Brent: Amerika és a Világ. Budapest. AJTK, 2019.

Kissinger, Henry: Világrend. Budapest. AJTK, 2020.

Magyarics Tamás: Az amerikai külpolitika története. Budapest. AJTK, 2015.

Schmidt Mária (szerk.): Egy vidéki srác a gonosz birodalma ellen. Ronald Reagan 1911-2004. Budapest. XX. Század Intézet, 2011.

Reagan, Ronald: Egy amerikai élet. Budapest. AJTK, 2011.

Ronald Reagan Presidential Library Archives. Simi Valley, California, 2019.nov.látogatás

Zolcer János: Gorbacsov titkai. Budapest. Hibrid könyvek. 2020.

Ezt olvastad?

Öt (plusz egy) kedvenc történelmi dokumentumfilmünk – 2. rész

Az Újkor.hu Mozgókép rovatának vezetője, Árvai Tünde körkérdést intézett szerkesztőségünkhöz azt kérve, hogy írjunk egy rövid cikket, amelyből kiderül, mi

X