A kádári megtorlás rendszerének jellemzői interdiszciplináris megközelítésben

2022. november 18-án rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Károli Gáspár Református Egyetem közös, A kádári megtorlás rendszerének jellemzői interdiszciplináris megközelítésben című konferenciáját, amely egyben egy hosszabb távú tudományos együttműködés nyitányát jelenti. A több egyetemi kar oktatóinak és hallgatóinak bevonásával megvalósuló interdiszciplináris kutatás a szakértők szerepére fókuszál az 1956 és 1963 között halálos ítéletekkel végződő perekben. Célkitűzése, hogy a szakértők szerepét vizsgálja a nyomozati szakaszban, a vallomástétel, majd pedig az ügyészi és bírósági szak esetében is.

A Károlyi–Csekonics-palota szivartermében megrendezett tudományos konferencia ünnepi megnyitóján elsőként Trócsányi László rektor kitért arra, hogy a jelen kutatási projektben vizsgált halálos ítélettel lezáruló perek a jéghegy csúcsát jelentik. Hasonló jogtalanságok és törvénytelenségek észlelhetők más esetekben is, így például a szegedi egyetem rektorának, Baróti Dezsőnek (1911–1994) az életpályájában, akit 1956-os szerepvállalásáért börtönbüntetésre ítéltek.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökének megnyitó beszéde a kutatás jelentőségét értékelte és helyezte el a NEB eddigi működésében. A NEB kutatói 2016-ra készítették el a halálos ítéletekkel végződő perek kataszterét, amelyet kezdetben leginkább a forradalom kerek évfordulója és a kegyelet kifejezése motivált. A Legfőbb Ügyészséggel való együttműködés keretében rendszerbe gyűjtötték a közreműködő bírák, ügyvédek és ülnökök adatait. Hamar világossá vált azonban, hogy a meglévő tudás rendszerezése nem elégséges, további – emlékezetpolitikától nem befolyásolt – alapkutatások szükségesek.

A több mint százezer oldalas anyagban sok hiány, számos dokumentum nem került levéltárba. Elmondható, hogy míg az úgynevezett „nagy ügyek” viszonylag jól feltártak, a kevéssé ismert pereket azonban nem kutatták: ezek szisztematikus elemzése számos kérdést hoz felszínre. Így például azt, hogy mi a perek forrásértéke? Tudunk-e ezen anyag alapján magáról ’56-ról mondani valamit, vagy inkább csak a megtorló hatalom mechanizmusai azonosíthatók? Mi a vizsgálók szerepe? Hol dőltek el az ügyek? Van-e kontinuitás Rákosi és Kádár rendszere közt? Az 1963-as év cezúra-e vagy sem?

Különösen alulkutatott a szakértők szerepe: mindössze néhány tanulmány érintette a jogi tanácsadás mikéntjét, de a jelenség nem szisztematikusan feltárt. Ennek több oka is lehet, de eddig jelentős akadály volt, hogy a szakértők munkásságának elemzéséhez elengedhetetlen a tudományterületek határainak átlépése.

Az együttműködés ünnepélyes aláírását követően a konferencia előadásainak sorát Horváth Miklós (KRE BTK TTI) nyitotta meg, aki a kádári megtorlás jellemző vonásait tárgyalta. Értékelése szerint a pártállami megtorlás mikéntjében 1956 nem tűnik cezúrának, már csak azért sem, mert a bíróságok személyi gárdájukban alig-alig változtak. Münnich Ferenc szavait idézte, aki 1957. szeptember 17-én úgy nyilatkozott, hogy ha győzni akarnak, lőni kell, még akkor is, ha békés tömegek fedezik az ellenforradalmárokat. A megtorlás kegyetlensége és mértéke egyfajta önlegitimációt is teremtett a Kádár-kormányzat számára, hiszen ez volt hivatva igazolni a veszély nagyságát. Az ötvenes évek elejéhez hasonló brutalitás volt jellemző a kihallgatásokra is.

Ahogy ezt egy ÁBTL-akta által megőrzött cinikus útmutatás demonstrálta: a vádlottakat az „élet szeretetén keresztül meg lehet fogni”.

A Rákosi-korszak gyakorlatához hasonlított a jogrendszer tetszőleges alakítása (például a másodfokon való súlyosbítás tilalmának eltörlése), az arisztokrata kvóta (Horthy-rendszerhez kötés) vagy a halálokok meghamisítása a per folyamán (öngyilkosság gyilkosságként való feltüntetése). Kádár János 1985 szeptemberében maga mondta el Gorbacsovnak, hogy fő célja az ellenforradalom ártatlan áldozatainak megtorlása volt, így annyi kivégzést hajtottak végre, ahány hősi halottjuk volt, vagyis 224-et. Horváth Miklós hozzátette, hogy a 224-ből nagyjából 40 olyan eset van, ahol a pontos körülmények ismeretlenek vagy éppen tudatos hamisítás történt (például oroszok által kivégzett katonák október 25-én). A NEB Perek ’56 adatbázisa szerint azonban végül nem 224, hanem még ennél is több, összesen 231 személyt végeztek ki.

Szakolczai Attila (NEB Hivatala) értékelése szerint a kontinuitás mellett számos lényeges különbség is látható a Rákosi-, illetve a Kádár-kori gyakorlat között. 1956 előtt a nagy ügyek nagyjából 300 oldalasok, itt több ezer oldalnyi terjedelműek.

1956 előtt elég volt a vádlott beismerése, tanú és tárgyi bizonyíték sem kellett, szakértőket nem alkalmaztak. 1956 után mindezek megjelentek: ez a „kádári törvényesség” keretrendszere. Megtévesztő azonban ezen felszíni jegyekből a jogbiztonságra következtetni: a szakértő ugyanis nem folytatott valódi szakvizsgálatot, voltaképp a vád bizonyításában segédkezett.

Fontos elem a számokkal való hatásgyakorlás: számos tanút sorakoztattak fel, miközben alig egy-kettő nyilatkozott csupán. Kimutatható az ÁVO befolyása: minél messzebb volt azonban az adott intézmény az ÁVO-tól, annál nagyobb mozgástere volt (például tudományos intézményeknek nagyobb, mint az ügyészségnek). Szakolczai azonban hangsúlyozta: mozgástér mindig volt, az egyéni bátorság függvényében. Szakmai és politikai konfliktusokban mindig volt mód az előbbi képviseletére: ám amíg Nagy Imre halálos ítélete biztos volt, Kokics Béláé már nem.

Kokics jó példája a szakértők egyik csoportjának, az elmeorvosoknak a mozgásterére. Dr. Kelemen első szakvéleménye az agrárproletár munkáskáder Kokicsot gyengeelméjűnek minősítette, akit még internálni sem kell. A másodvizsgálat azonban már arra az eredményre jutott, hogy nem gyengeelméjű, hanem elmegyenge, vagyis korlátozottan beszámítható. Eszerint tehát felelős a tetteiért, halálra azonban nem ítélhető. Halász Pál népbírósági elnök szerint viszont Kokics esetében egyik kategória sem helytálló, szerinte a vádlott szimulált, amit egy emlékezetvizsgálat alapján állapított meg. Vagyis: Kokics normális elmeállapotú. Dr. Kelemen erre aztán maga is változtatott a szakvéleményén: Kokicsnál vagy a letartóztatás sokkjából fakadó átmeneti elmegyengeség jelentkezett, vagy a három elemit végzett férfi tudatosan tévesztette meg őt, amikor úgy nyilatkozott, neki két feje van, az egyik benn, a másik kinn. A szimulációt mint súlyosbító körülményt vették figyelembe.

A szakértők másik köre azon orvosszakértők voltak, akiknek feladata a halálokok megállapítása. A bestiális gyilkossággal vádolt Jankó Piroska beismerte, hogy kitépte Asztalos János ezredes szívét. A halottkémi jelentés viszont csak golyó ütötte sebet igazolt, Kelemen doktor pedig úgy foglalt állást, hogy az ezredest a halála után érhette sérülés – ám Asztalos János halálának körülményeit voltaképp nem sikerült rekonstruálni. A koncepciós per eme horrorisztikus eleme mégis oly nagy hatású volt, hogy a 2006-ban bemutatott Kazamaták című darabban mint megtörtént eseményt mutatták be. A szakértők harmadik csoportja a fegyverszakértőké, munkájukat Szakolczai tapasztalatai szerint a slendrián eljárás jellemezte.

Stipta István (KRE ÁJK) előadásának témája az igazságügyi szakértői tevékenységre vonatkozó korabeli normák dogmatikai elemzése volt; annak a vizsgálata, hogy a szabályoknak és normáknak van-e koherenciájuk, elméleti megalapozottságuk. Meglátása szerint az 1956 utáni perekben erős az orientáció, a klasszikus jogi elvek kihagyása, szabályok egymás mellé helyezése, a nem következetes kategóriahasználat. Az egyik leghírhedtebb bíró, Vida Ferenc is fogalmazott meg önkritikus állításokat tevékenységével kapcsolatban, és az ismereti hibákra hivatkozott.

Ez általános probléma lehetett: az elméleti háttér teljesen hiányzott, a Jogtudományi Közlönyben például egyetlen tanulmány vagy útmutató sem jelent meg a kérdésben. (Leginkább koherensen Székely János járt el.)

Hiányos volt a diszciplináris háttér is: noha Magyarországon nagyon hamar, már 1910-ben tantárgy volt a jogászképzésben a kriminalisztika, ilyen tanulmányokat ezek a bírák nem folytattak.

Vagyis megállapítható, hogy nemcsak visszatekintve, de még a korabeli normák fényében sem feltétlenül számonkérhetők a bírák. Problematikus, hogy nem minden rendelkezés volt nyilvános: a belső szabályok (egyedi ügyre vagy általános irányelvként) még az indoklásokban sem szerepeltek, ezek feltárása és egy szakértői archontológia elkészítése a közeljövő fontos történészi feladata.

Kiss Paszkál és Csikós Gábor (KRE BTK PI) előadása a pszichiátriai szakértők szerepére koncentrált a korabeli szakirodalom alapján. Noha az akadémiai nyilvánosságot a pavlovi reflexológia dominálta, a pszichiátriai gondolkodás esetében mégis az látható, hogy jelentős a kontinuitás az 1945 előtti időszakkal. Standardizált tesztek hiányában nagy volt a szakértői mozgástér, de az egyes betegségek megállapításában jól körülhatárolt kategóriák álltak rendelkezésre: Schaffer Károly 1928-as és Nyírő Gyula 1961-es tankönyve hasonló koncepcióra épült.

Kovács Gábor és Szécsi András (SZE) páros előadása az orvosszakértői tevékenység szabályrendszerét és szervezeti hátterét érintette. Kovács Gábor megállapítása szerint a bírákkal ellentétben az 1950-es évek orvosszakértői mind magasan képzett orvosok voltak, sokan közülük nemzetközileg is elismert tekintélynek számított. Esetükben még élesebben jelentkezhettek a szakmai és a politikai konfliktusok.

A korabeli dokumentumok megvizsgálhatók abból a szempontból, hogy 1) rekonstruáljuk, mi történt a vizsgált ügyekben, illetve 2) keressük a manipuláció és a kompetenciatúllépés előforduló jegyeit.

Ez bonyolult feladat, mivel a szervezeti rendszer nehezen feldolgozható, a képesítés különvált a pozíciótól. Vagyis: nem volt feltétlenül törvényszéki orvostan szakvizsgája a bírósági orvosnak, de még az Igazságügyi Orvosi Tanács vezetőjének sem. 1954-ben a törvényszéki szakértő helyett bevezették az igazságügyi szakértő terminust, ugyanakkor országos lista nem készült és 1956 után is inkonzisztens maradt a fogalomhasználat. A budapesti fővárosi bírósághoz kinevezett bírósági orvos viszont szakértőként az ország egész területén eljárhatott (ehhez viszont nem kellett szakvégzettség): Kelemen doktor ezen szabályozás miatt járhatott el széles körben.

Szécsi András egy esettanulmányt mutatott be: Miskolcon az ÁVO székházánál tüntetés zajlott, amire az ÁVO sortűzzel válaszolt. A tömeg azonban betört az épületbe, Mohay István menekülni próbált, de amikor a szökést kiúttalannak látta, szolgálati fegyverével öngyilkos lett. Holttestét a tüntetők felakasztották. Másnap két miskolci orvos végezte el a boncolást és megállapították, hogy Mohay önkezű fejlövés következtében hunyt el. 1956 decemberében azonban újabb nyomozás indult az ügyben, 1957 tavaszán megtörtént a vádemelés. Ekkor kihantolták a holttestet és dr. Kelemen Endre akasztást állapított meg; igaz, a halál okaként a fejen talált tompa ütéseket jelölte meg. Véleményét megismerve, a két miskolci orvos visszavonta az elsődleges véleményt, ellenük közokirathamisítás vádjában eljárás is indult, amely a felmentésükkel zárult. Az eljárásban részt vevő Budvári Róbert 1979-ben öngyilkos lett (bizonyos vélemények szerint nem tudott elszámolni a lelkiismeretével), Kelemen Endre és Fáber Viktor a rendszerváltás előtt haltak meg. Harsányi László és Földes Vilmos 1989 után hunytak el, de halálukig nem beszéltek ekkor betöltött szerepükről. Az egyik miskolci orvos, Sótonyi Gyula 2012-ben halt meg, róla tudható, hogy édesapját politikai perben halálra ítélték, ő kényszerűségből került Miskolcra. 1956-os emlékeiről azonban ő sem beszélt soha.

Egyetlen esetre, Tóth Ilona ügyére koncentrált Földváryné Kiss Réka (NEB – KRE HTK) előadása.

Tóth Ilona pere egyike a legismertebbeknek: máig része a közbeszédnek és valamelyest a történészszakmát is megosztja. 1956 után Tóth Ilonáé az egyetlen nagy nyilvánosságot kapott per, amelyet hazai és nemzetközi figyelem is kísért, tehát magán túlmutató szimbolikus értéket képviselt a hatalom számára.

A pernek a hatalom által megkonstruált üzenete: Tóth Ilona orvosi tudásával visszaélve brutális gyilkosságot követett el. (Az áldozat alakja változott: Kollár Istvánt eleinte mint ÁVH-st hivatkozták, majd ártatlan áldozattá lényegült át.) Földváryné Kiss Réka programként fogalmazta meg, hogy menjünk vissza az alapforrásokhoz, és alkalmazzunk új megközelítést. A per során számos eljárásbeli szabálytalanság regisztrálható: Tóth Ilona ugyan beismerő vallomást tett, ezt fel is használták, de sokszor nem erre, hanem ismeretlen bejelentésre hivatkoztak. Közvetlen tanú nem volt, mindössze a holttest és néhány tárgyi bizonyíték volt hivatva igazolni a gyilkosságot.

Sátoraljaújhelyen 1956-ban jelentős forradalmi események zajlottak, ennek megfelelően súlyos volt a megtorlás is. Mivel a helyi nemzetőrség parancsnoka külföldre menekült, a helyettesének tartott Józsa György került a hatóságok fókuszába. Ahogy azt György Sándor (NEB Hivatala) előadásában kiemelte, Józsa valóban nemzetőr volt, részt vett a helyi államvédelem iratainak lefoglalásában is, amit akkoriban különösen súlyos bűncselekményként kezeltek. Először „ellenforradalmi” vádakkal akarták bíróság elé állítani, de nem sikerült felépíteni az ügyet. Ekkor – törvénysértő módon – statáriális bíróság elé állították, amely úgy ítélte halálra fegyverrejtegetésért, hogy nem is volt a birtokában semmilyen fegyver.

Az előadások különböző látószögből, különböző részletezettséggel mutatták be a szakértők szerepét az 1956-ot követő megtorlások esetében. Az elméleti iránymutatások alapján látható, hogy sok esetben már a keretrendszer is bizonytalan volt, az esettanulmányok pedig arra irányították a figyelmet, milyen sok a fehér folt még egy olyan jól feltártnak gondolt téma esetében is, mint amilyen az 1956-os forradalom. A Károli Gáspár Református Egyetem és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága erre irányuló közös kutatási projektje remélhetőleg számos kérdést fog megválaszolni a közeljövőben.

Csikós Gábor

Ezt olvastad?

Szembesülni történelmeinkkel – M. Kiss Sándor életműkötetéről

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.

X