„A közélet iránti érdeklődés nem választható el a történelemtől” – interjú Fazekas Csabával

Fazekas Csabát Magyarország 19-20. századi politika- és eszmetörténete foglalkoztatja, különös tekintettel az egyháztörténetre. A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar habilitált egyetemi docensével, gazdasági és tudományos dékánhelyettesével, a ME BTK Politikatudományi Intézet igazgatójával pályájáról és kutatásairól Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Fazekas Csaba. Fotó: Ádám János / Eszak.hu

Újkor.hu: Lapunknak immár visszatérő kérdése, hogy hogyan lettél történész? Hogyan alakult, hogy történelem szakra felvételiztél?

Fazekas Csaba: Kezdettől fogva érdekelt a történelem. Már általános iskolában és gimnáziumban is nagyon jó történelemtanáraim voltak, ami kellő indíttatást adott. Gimnazista koromban még inkább a magyar nyelv és irodalom állt közelebb hozzám, így magyar-történelem szakra felvételiztem az ELTE-re, ott került az érdeklődésem középpontjába a történelem, és érlelődött meg bennem a szándék a professzionális történészi pályára. Valószínűleg az is benne volt ebben a választásban, hogy a jó tanárok által tartott kiváló szemináriumok a történelem felé orientálták az érdeklődésemet. Kezdetben engem is elkapott az a „betegség”, ami szinte minden történészhallgatót. Elsőéves korában mindenki ókorral szeretne foglalkozni, másodéves korában az akkori tantervnek megfelelően a középkor kötötte le a hallgatók érdeklődését, de ezek kutatásához komoly nyelvtudásbeli és egyéb alapismeretek kellenek. Amikor elérkeztem a harmadévhez, rájöttem, hogy nekem az újkori dolgokkal kéne szisztematikusabban foglalkozni, mivel ehhez vannak meg a megfelelő alapjaim, ráadásul az iratanyag is kutathatóbbnak tűnt a korábbi korszakokhoz képest.

A történésszé válásban természetesen megkerülhetetlenek a tanárok, ezért néhány nevet fontosnak tartok megemlíteni. Granasztói György volt az egyik oktató, aki engem pályára állított. Szervezett egy nagyon jó kis kutatószemináriumot, és olyan dolgokkal kezdett megismertetni minket, amelyek akkor újdonságnak számítottak, például a számítógép és a történettudomány kapcsolata vagy egyáltalán a társadalomtörténet, ami a nyolcvanas évek második felében nagyon új és divatos diszciplínának számított. Módszertanban, szemléletben nagyon sokat köszönhettem neki. Bácskai Vera tanárnő volt a szakdolgozati témavezetőm. Az ő és Granasztói György pártfogásával juthattam el először külföldi konferenciákra, kezdhettem szisztematikus levéltári és egyéb kutatásokat, ismerkedhettem meg az akkori nemzetközi szakirodalommal. Gergely Jenő professzor urat emelném még ki, ő is formálta a későbbi pályámat. Akkor szintén kuriózumnak számító dologgal, egyháztörténettel foglalkozott. Azt hiszem, e három professzor hatása érhető tetten leginkább a pályakezdésemben.

Gergely Jenő hatása abban is tetten érhető, hogy egyháztörténettel kifejezetten sokat foglalkozol.

Ha ki kéne jelölni a történettudomány hozzám legközelebb álló szakdiszciplínáját, akkor mindenképpen az egyháztörténetet mondanám. Nem „hagyomány” módon, vagyis egyházi oldalról lettem egyháztörténész. Engem – ahogy egykor Gergely Jenőt is – az egyház, mint társadalmi intézmény, mint a közélet része érdekel. Ez a kutatási irány komoly kérdéseket vetett fel a 19–20. századra vonatkozóan. A ’80-as évek végén már lehetett ezzel foglalkozni, addigra már nem számított „ideológiailag” kifogásolható tevékenységnek. Sok fiatal kutató kezdett akkor az egyháztörténet különböző korszakaival foglalkozni, ezt egyfajta „mozgalomnak” is tekinthetjük. Az izgalmasságon, az újszerűségen kívül az is benne volt a jelenségben, hogy az egyháztörténet számos ponton kapcsolódik a politikatörténethez, a társadalomtörténethez, az ideológiák történetéhez. A kutatásokban lehetett újat mondani és olyan új kérdéseket felvetni, amelyek nemcsak egy szűk körnek voltak tanulságosak. Legalábbis úgy gondoltuk, és az idő visszaigazolt bennünket.

Hogyan indult a kutatói pályád?

Már egyetemista korom vége felé is érdeklődtem olyan egyháztörténeti témák iránt, amelyek az 1990-es évek frissülő légkörében is újdonságnak számítottak. A kisegyházak vagy közkeletű néven a szekták történetével kezdtem foglalkozni. Ezekhez korábban még inkább csak vallásnéprajzi vagy vallásszociológiai megközelítéssel nyúltak. A történeti múltban elhelyezésük még gyerekcipőben járt. Ebből a kutatásból írtam, majd védtem meg 1998-ban Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban című disszertációmat az ELTE BTK doktori iskolájában. A téma kapcsán elsősorban a kérdésfelvetés számított újdonságnak. Mit keresnek itt ezek a kisegyházak? Hogyan viszonyulnak hozzájuk az úgynevezett „történelmi” egyházak? Mit kezd az államhatalom, a társadalom és a politika a szektajelenséggel? Hogyan próbál viszonyulni hozzájuk? Sok általános dolgot fedeztem fel ebben a témában. A vallásszabadság általános értelmezésének konkrét gyakorlati megvalósulása abszolút jól tanulmányozható a kisegyházak kezelésén. Úgy érzem, ezzel sikerült jó témát találni. Azóta sem hagytam el teljesen, most is vannak kisegyházkutatások, amelyekben részt veszek.

Hogyan kerültél a Miskolci Egyetemre?

1992-ben diplomáztam az ELTE BTK történelem szakán. Pont abban az évben indult egy új bölcsészkar (akkor még csak intézet) a régi Nehézipari Műszaki Egyetemen, aminek a hivatalos neve már Miskolci Egyetem volt. Túl azon, hogy szerettem volna egy kutatóhelyen elhelyezkedni, óriási szerencsém volt abban, hogy az ott formálódó történettudományi tanszék, később tanszékek olyan fiatal oktatókat kerestek, akik hajlandóak voltak a miskolci történészképzésben főállásban részt venni. Faragó Tamás hívására Miskolcra költöztem, ami életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Azóta is ott élek, és a város nemcsak a lakóhelyem lett, hanem lelkes lokálpatriótává is váltam, pedig eredetileg nem onnan származom. A huszonötödik tanévemet taposom a Miskolci Egyetemen, ami a bölcsészkar huszonötödik jubileuma is. Remélem, lesz olyan szerencsém, mint Gergely Jenőnek volt azzal, hogy egész életében egyetlen munkahelyen dolgozhatott.

Tanítás mellett sorra kaptad a vezető beosztásokat: megbízott tanszékvezető, dékánhelyettes, kifejezetten fiatalon dékán. Hogyan alakult ez és hogyan tudtad ezeket a megbízásokat a kutatásokkal összeegyeztetni?

Már az első tanterveket nekünk kellett kitalálni Miskolcon, majd minden felsőoktatási törvénymódosításhoz, reformhoz alkalmazkodni kellett, újra kellett gondolni a rendszert. Adminisztratív aprómunkának tűnt mindez akkor, s valójában az is volt, de én szívesen csináltam. Szívesen tanulmányoztam jogszabályokat, próbálva alkalmazni őket a helyi viszonyokra, tanterveket kidolgozni, tantárgy-leírásokat gyártani, majd amikor bejött a kreditrendszer a 2000-es évek elején, a krediteket hozzárendelni, a helyi oktatók profiljának és a jogszabályoknak egyaránt megfelelő programot kialakítani. A helyi adottságok alatt az is értendő, hogy Miskolcon volt igény arra, hogy ha már a térségnek és az egyetemnek nehézipari háttere van, akkor vigyük be ezt is valahogy az oktatásba, tanítsuk például az ipari örökség történetét, próbáljuk meg a muzeológia szakirányt stb. is. Ennek aprómunkálatait én nagyon szívesen csináltam, és valószínűleg ennek is köszönhetem, hogy 2001-ben tanulmányi dékánhelyettes lettem. Izgalma időszak volt. Aki a felsőoktatás adminisztrációjában járatos, annak nem kell elmagyaráznom, hogy mit jelentett a Neptun rendszer bevezetése, vagy a kreditrendszerre áttérés. Bessenyei József volt akkor a bölcsészkar dékánja, neki lehettem általános helyettese.

2005-ben választottak meg a kar dékánjává. Egy ciklust vállaltam, 2009-ig becsülettel végig is csináltam. Talán a fiatalságból fakadóan jó munkabírással végeztem a feladatot, sokszor éjszakákat töltve költségvetési tervezetek és szabályzatok fölött. Úgy éreztem, mindez visszahat a szakmai munkámra is. Egészen egyszerűen nem volt annyi időm, amennyi kellett volna. Utána úgy gondoltam, hogy az arányokat nekem magamnak kell helyre tennem. Próbáltam vigyázni, hogy vezetői munkám mellett is eljussak az OSZK-ba, levéltárakba, konferenciákra. Egy egyetemi oktatónak ezeket az egyensúlyokat ki kell alakítania a maga számára. Az oktatásban is helyt kell állni, nem taníthatunk évtizedekig ugyanazokból a könyvekből, új tantárgyakra, új szemléletre feltétlenül szükség van. Nyitottnak kell lenni az újdonságokra, olvasni kell a szakirodalmat, tájékozódni kell a tudományos közvéleményben. Próbáltam ezeket az egyensúlyokat megtalálni, és úgy érzem, nekem akkor jót tett, hogy ebből az intenzív vezetői munkából 2009-ben egy kicsit hátrébb léptem. Hozzáteszem, nem teljesen. Most is dékánhelyettes vagyok a bölcsészkaron kollégáim bizalmából, de ez jóval kevesebb leterheltséget és értekezletet jelent, mint korábban. Még annyit, ha már vezetői posztoknál tartottunk, hogy 2006-ban, amikor a Magyar Rektori Konferencia tudományos bizottságokat állított fel, a bölcsészet- és társadalomtudományi bizottságnak is elnöke lehettem egy ciklus erejéig. Ez komoly elismerés volt, hiszen valamennyi bölcsészdékán, karvezető bizalmát bírhattam. Akkoriban dolgoztuk ki a bolognai rendszerű képesítési és kimeneti követelményeket, valamint a mesterszakos tanárképzés minden csínját-bínját. Izgalmas időszak volt, 2010-ig töltöttem be ezt az elnökséget.

Hogyan lettél történészként a Politikatudományi Intézet igazgatója Miskolcon?

Itt egyszerűen egy belső munkahelyi átcsoportosításra került sor a Miskolci Egyetemen. A történelem szakon több oktató volt, a politológia szakon kevesebb. Szükség volt egy olyan átcsoportosításra vagy struktúraváltásra, amelyben azért diszciplinárisan elhelyezhető személyek kerültek az egyes szervezeti egységekbe. Mivel én voltam a dékán, úgy gondoltam, nekem kell jó példával elől járni a racionalizálásban. Mivel elég sokat foglalkoztam politikai eszmetörténettel, ezért úgy gondoltam, tudományosan is elhelyezhető vagyok ebben a struktúrában. Mind az egyetem akkori vezetői, mind a kollégák ezt támogatták. Nem lettem és aligha leszek politológus, de a politikatudomány jóval szélesebb diszciplína annál, minthogy ne lehessen „kívülről” belelépni, vagy legalábbis hozzájárulni az oktatásához és a kutatásához. Emellett továbbra is tanítok történelem szakon.

Többek között az elhanyagoltsága miatt is kezdtél el egyháztörténettel foglalkozni. Szerinted mennyire sikerült az elmúlt negyedszázadban pótolni a terület hiányosságait?

Azt hiszem, nagyon jól. Számos témával – gondolok itt az államszocialista korszakra, az egyházüldözésre vagy 1956-ra – 1989-ig nem lehetett foglalkozni, de mára az egyháztörténetírás le tudta dolgozni a lépéshátrányt, köszönhetően természetesen a megnyíló levéltáraknak is. Ha mérleget kell vonnom 2017-ben, akkor azt mondom, hogy az egyháztörténetírás fejlődő, innovatív aldiszciplínája a magyar történettudománynak és utánpótlásban sem szenved hiányt.

Az Egyháztörténeti Szemle is segít ebben.

Igen. Két jó kollégámmal arra gondoltunk a ’90-es évek végén, hogy elférne egy kifejezetten egyháztörténeti profilú lap a magyar folyóiratpiacon. Az egyháztörténeti publikációknak nagyon sok fóruma volt már akkor is. A nagy történelmi szakfolyóiratokon kívül a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok már ilyen profillal rendelkezett. Úgy láttuk, hogy ezek mellett bőven elfér egy Egyháztörténeti Szemle nevű kezdeményezés. Az volt a cél, hogy mind a korszakokat, mind a szerzőgárdát tekintve nyissuk a lehető legszélesebbre az ajtót. Fiatal pályakezdők első közleményeitől a szakma nagy neveinek kiérlelt publikációiig, az őskori vallásosságtól a 21. századig terjedően minden valláshoz, vagy egyházhoz kapcsolódó munkának teret adunk. Magunk sem gondoltuk volna, hogy ez ennyire be fog jönni. Tizennyolcadik éve jelenik meg a lap folyamatosan, 2008-ig évi kettő, azóta évi négy lapszámot jelentetünk meg. Szerencsére mára folyamatosan kapjuk a kéziratokat, inkább a bőség zavarával, mint hiánnyal küzdünk. Igyekszünk megmutatni, hogy ez élő szakma, mindig történik valami. Nagyon szeretek a Szemlével foglalkozni. Rengeteg aprómunkával jár: lektoráltatás, korrektúrázás, szerzőkkel levelezés. De ezt én nem „favágásnak” érzem, hanem izgalmas dolognak. Azt is sikerült a lap beindításával igazolni, hogy egy Miskolc–Sárospatak székhelyű kezdeményezésből lehet országosan ismert folyóiratot alkotni. Széles a szerzőgárda, jó műhely alakult ki körülötte.

Milyen kutatásokon dolgozol jelenleg?

Szerintem más történészek is vannak úgy, hogy néha azzal kell párosítaniuk a személyes érdeklődésüket, amivel kapcsolatban pályázati lehetőségeik vannak. Ne legyünk álszerények, próbálunk valami pénzt is keresni abból, amivel foglalkozunk, vagy legalább valami pénzt találni ahhoz, hogy kutatásainkat finanszírozzuk. A kutatásnak vannak költségei. Nemcsak a vidékiség beszél belőlem, de a levéltárakba el kell utazni, a másolatkérések pedig a digitalizáció világában sem olcsók feltétlenül. Tavaly a reformációs emlékévre készülés jegyében a Reformációs Emlékbizottság egy pályázatát nyertem el. Egy 19. századi bihari kisnemes hagyatékát kezdtem szisztematikusan feldolgozni, aki a helyi református egyházmegye egyik világi tisztségviselőjeként tekintette a világra és rengeteget írt. Az ő életútja a 19. századi református egyház és az akkori magyar közélet egy nagyon sajátos tükrét mutatja. Ez az írásom nagyjából 90%-os készültségi fokban van, szeretném mostanában befejezni. Régóta foglalkozom az egyház és politika kapcsolatán keresztül Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök életművével. Ebből kisebb közleményeket már elhelyeztem, de szeretnék ebből egy nagyobb opust is írni. Nemrégiben kaptam egy nagyon izgalmas felkérést is: az egyik legismertebb és legvitatottabb magyar kisegyházzal, a Jehova tanúival kapcsolatban alakult egy kutatócsoport. Nekem a rendszerváltás utáni történetük feldolgozása jutott, mondanám, nem volt semmi kihívás. Korábban nem foglalkoztam a kisegyházak jelenkortörténetével, de nagyon érdekes feladat egyháztörténettel ebből a perspektívából foglalkozni. Ezt is szeretném idén befejezni és publikálni, mint egy izgalmas kutatási kihívás első darabját. A témák tehát mindig megtalálnak. Sokan szememre szokták vetni, hogy jó volna megint valami nagyobbat írni a kisebb írások, forrásközlések mellett, nem esettanulmányokban szétszóródni. Talán a Prohászkából fogok tudni egy nagyobb lélegzetvételű dolgot összehozni, de ezt még most pontosan nem tudom.

Ezek szerint Prohászka élete nincs még megfelelően feldolgozva?

Az is kihívás, ha senki nem foglalkozott még egy témával és az is, ha már sokan tették, mert akkor tudni kell összegezni (nem egyszerű!) és tudni kell újat felmutatni. Prohászkának naprakész, jól felhasználható életrajzi monográfiai vannak. Kutatócsoport foglalkozik az életművével, sorra jelennek meg a rá vonatkozó publikációk. Mégis látok lehetőséget: például Prohászkával, mint közéleti emberrel, politikai személyiséggel és gondolkodóval foglalkozni. Ebben az jelenti a kutatói feladatot, hogy összegezni kell az eddigi szakirodalmat, újraolvasni a forrásokat, és ebből derül ki, tudunk-e róla újat mondani. Most úgy érzem, lehet, de arra is fel vagyok készülve, hogy elképzelhető: az összegzés után úgy fogom látni, hogy ez mégsem járható út.

Ha már Prohászka kapcsán a közéletiséget említetted, rólad is lehet tudni, hogy közéleti publikációkat is gyakran írsz. Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a történészmunkával?

Fontos, hogy az ember el tudja különíteni magában a szakmai és a közéleti érdeklődést. Amit az ember a közéletről gondol, az mindig egy vélemény, annak a publicisztikában van a helye, nem szabad összekeverni a szakmai munkával. Kivitelezhető, hogy ha szakkérdésben foglalunk állást, akkor a sine ira et studio elvét valljuk. Valóban érdekel a politika világa, de hozzá kell tenni, hogy az utóbbi időben jóval kevesebbet ostromlom a különböző napi- és hetilapokat, portálokat a véleményemmel. Ennek személyes okai vannak. Lehet, hogy öregszem, de inkább a „szakma” és nem a közélet felé szeretnék fordulni. Véleményem persze továbbra is van mindenről, legföljebb nem öntöm cikkbe, s ha végképp nem bírom magamban tartani, szentelek neki egy jegyzetet a facebook-on. De ezeket a kérdéseket el kell különíteni a szakmai publikálástól, ahogy az egyetemi oktatástól is. Nem kérhetem számon a diákoktól a saját véleményemet. Az órákon tananyagot kell tanítani, ezt kell a vizsgákon számon kérni. Komolyan kell ezt venni, el kell tudni különíteni a szerepeket. A közélet iránti érdeklődés nem választható el a történelemtől. Mondhatnánk, a történelmi események saját koruk politikái. Természetes, hogy a történelemmel foglalkozó emberben felmerül a kérdés, hogy ha ez régen így volt, akkor ma hogy van és ezzel megpróbál állást foglalni. A magyar közélet hagyományosan izgalmas, néha túlzottan is az. Természetes, hogy az értelmiséget állásfoglalásra bírja, és ez alól én sem vagyok kivétel. A történészség hivatás, megvannak a maga szakmai fogásai. A történettudomány élő szakma, vitákkal, álláspontok ütköztetésével. Mindig előkerül egy újabb forrás, egy újabb megközelítés. A globalizációnak köszönhetően eléggé nemzetközi is lett a munkánk, sok szempontot megismerhetünk külföldről. Ez is egy erősödő kihívás: bevinni a magyar történettudomány eredményeit a nemzetközibe, és fordítva. Ebben is próbálom a saját szerepemet és feladataimat megtalálni.

Visszatérő téma a filmek kérdése az Újkor.hun. Van olyan történelemmel kapcsolatos film, amit ajánlani tudnál az olvasóknak?

Mindenkinek van valami bogara, nekem az, hogy imádom a történelmi filmeket, legyenek akár magyarok, akár egyetemes történetiek. Nem szívesen emelnék ki egyet-egyet közülük, mert méltatlannak érezném az összes többivel szemben. Inkább általánosságként azt mondanám, hogy olyan mediatizált világban élünk, amikor – különösebben a fiatalabbak – a filmeken keresztül szerzünk ismereteket. Az emberek általában nem nagyon olvasnak már regényeket, vagy csak bizonyos részeket, de filmeket szívesen megnéznek. A történelemkép formálásában a vizualitás szerepe egyre jobban felértékelődik. A Kőszívű ember fiait például egy mai fiatal már nagyon nehezen olvassa el régies nyelvezete és terjedelme miatt (bármennyire sajnáljuk, ez így van), egy filmet viszont lehet, hogy megnéz. A legfontosabb dolognak a kor bemutatását látom a történelmi filmekben, akkor is ha nem is történt meg az adott cselekmény. A film művészeti alkotás, abban helye van a fikciónak, ha a néző is tudja, hogy az fikció. A csatajelenet azonban legyen olyan, ahogyan megtörténhetett, az étkezés legyen olyan, ahogy annak idején volt, a politikusi beszéd legyen olyan, ahogy el is hangozhatott volna. A ruházkodás legyen korhű. Annál jobb egy történelmi film, minél inkább hiteles ilyen szempontból. Az ilyen filmeket szeretem. Nagy filmélmény volt számomra például a Bukás című film. Mondhatnék persze mást is. Megragadni filmben azt, hogy milyen lehetett a náci birodalom urának utolsó néhány órája, ez nemcsak filmes kihívást jelentett. Meg kellett jeleníteni a bunkert, a náci birodalom megfelelő személyiségeit a megfelelő karakterekkel és habitusokkal, a rommá lőtt Berlinnel. Nemcsak ez a korhűség vagy a reális történelmi múlt bemutatására törekvés volt számomra figyelemre méltó, hanem az is, hogy ezt a filmet németek csinálták. A saját történelmi múltjukkal való szembenézés igénye nagyon izgalmassá tette számomra. Ha már a második világháború szóba került, itt van a Ryan közlemény megmentése is. A csatahelyek, párbeszédek, konfliktusok megidézték, hogy milyen lehetett az emberiség történetének egyik legszörnyűbb eseménye. A filmeknek mindig vannak tanulságai, mondanivalói, amik akár negatívak vagy a filmkészítők szándékaival ellentétesek is lehetnek, hiszen például a diktatúrák is készítettek filmeket, amelyeknek megvannak a maguk tanulságai. Ha ezeket megfelelően tudjuk megfogalmazni, akkor a történelmi film nemcsak szórakoztató lesz. Én tehát nagyon szeretem a műfajt és kíváncsian várom, hogy például a magyar filmgyártás kiváló rendezői milyen filmeket terveznek a közeljövőben.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

2023 tavasszán mutatták be Székesfehérvárott a Varga Mátyás bevezető tanulmányával és az általa végzett forrásválogatással elkészült A Szittyay-eset címmel megjelenő
Támogasson minket