A középkori egyháztörténeti kutatás legújabb gyöngyszemei

Értékes művekkel gyarapodott a hazai egyháztörténeti kutatás a Középkori magyar egyházi archontológia 1000–1387  kutatócsoport gondozásában megjelent három tanulmánykötettel. A 2019 júliusában induló kutatócsoport sorozatának címe: Az Árpád- és Anjou-kor magyar egyházi archontológiájának kérdései. Az elismert szakemberek és tehetséges fiatalok alkotta kutatócsoport célja, hogy az adatok teljeskörű összegyűjtése révén egy korszerű és átfogó képet alkosson az Árpád- és Anjou-kor magyar egyházszervezetének igen változatos intézményrendszeréről és a hozzá tartozó személyekről.

Püspökök, káptalanok, tizedek. Szerk. Thoroczkay Gábor. Pécs, Kronosz Kiadó, 2020. (Az Árpád- és Anjou-kor magyar egyházi archontológiájának kérdései 1.) 220 oldal.

Az első kötet Püspökök, káptalanok, tizedek címet viseli, szerkesztője Thoroczkay Gábor. Az első nagyobb részben a kutatócsoport indulásának körülményeit mutatják be. Ezt Font Márta munkája nyitja, amelyben egy 2019. évi bajor középkortörténeti fórumról számol be. A kutatócsoport szempontjából írása az adatgyűjtéssel, azok rendszerezésével, adatbázisba rendezésével, a digitalizáció kihívásaira választ kereső módszertani kérdések és megoldások példája miatt is fontos. Bagi Dániel írása a kutatócsoport előzményeit, céljait és módszereit mutatja be, valamint áttekinti az archontológiával kapcsolatos korábbi jelentős történészek és a kortárs kutatók eredményeit. Mindemellett rávilágít a kutatócsoport által készített adatbázisban rejlő lehetőségekre is. Az első nagyobb részt Dreska Gábor munkája zárja, aki Bagi Dánielhez hasonlóan a kutatócsoport céljainak megfogalmazásával kezdi munkáját, majd néhány terminológiai kérdés tisztázását követően, bemutatja a kutatócsoport munkamódszereit és felvázolja a rendelkezésre álló forrásbázist.

A második nagyobb fejezet a magyar egyháztörténet napirenden lévő témáit járja körül. Ezt a részt Thoroczkay Gábor tanulmánya nyitja. Írásában sorra veszi azokat a kutatási területeket, amelynek jobb megismeréséhez, szerencsés esetben egy-egy kérdés megoldásához a kutatócsoport által végzett archontológiai és prozopográfiai kutatás – a forrásadottságokhoz mérten – hozzájárulhat. Ezt a vezérfonalat követve tekinti át a 10. századi térítések, a korai egyházszervezet kiépítésének, a főesperesi hivatal, valamint a főesperesi jogkört gyakorló prépostságok kialakulásának, a káptalanoknak és a plébániahálózat viszonyainak kérdésében máig nyitott vitákat.

A kutatócsoport várható eredményeit, az adatfeldolgozás várható megjelenési formáját szemlélteti Ribi András írása, igaz az általa feldolgozott korszak kilép a kutatócsoport által vizsgált korszakból. Tanulmányában Zsigmond uralkodásától V. László uralkodásának végéig készítette el a budai káptalan archontológiáját. A második szerkezeti egységet Buják Gábor írása zárja, aki a 20. századi szlovák egyháztörténeti kutatásokat tekinti át. Buják historiográfiai tanulmánya a szlovák történelemszemléletet szem előtt tartva ismerteti és értékeli a szlovák kutatást foglalkoztató egyháztörténeti témákat, mint például a keresztény egyházszervezet kiépülése, az egyházszervezetre és az intézményrendszerre vonatkozó főbb álláspontokat. Továbbá áttekinti a vatikáni szlovák kutatások történetét és egyháztörténeti vonatkozásait és bemutatja a segédtudományok hasznosulását a középkori egyháztörténet szlovákiai kutatásában. Tanulmányát egy válogatott bibliográfia zárja, tematikus bontásban, az 1990–2019 közötti szlovák egyháztörténetírás szakirodalmi tételeit sorolja fel, jelentőségét mutatja, hogy így is 205 tétel került bele.

A könyv utolsó nagyobb egysége három esettanulmányt tartalmaz. Báling Péter írása Könyves Kálmán korának főbb kérdéseit tekinti át. Közismert, hogy Kálmán trónra kerülése előtt püspöki hivatalt töltött be, de a püspöki székhelyét illetően nincs szakmai konszenzus. Báling a vonatkozó álláspontok ismertetését követően Várad mellett foglalt állást, ezt követően a püspökből lett király személy- és ragadványnevét taglalja, valamint kitér édesanyja és felesége személyét illető és a fehérvári temetkezése kapcsán keletkezett vitákra. Lados Tamás tanulmányának középpontjában a tizedszedés intézménye és annak magyarországi rendszere áll. A témával foglalkozó szakirodalom rövid áttekintését követően ismerteti a királyi tizedszedés korszakát, majd két részletben bemutatja a püspöki irányítással zajló tizedszedés intézményét. Először a 11–12. századi okleveles és dekretális forrásokra támaszkodva bemutatja a rendszer kiépülését, majd adattár formájában ismerteti a 13–14. századból név szerint ismert tizedszedőket. A kutatócsoport első kötetét Farkas Csaba az egri püspökök és a székeskáptalan konfliktusát feldolgozó tanulmánya zárja. Farkas a viszály Árpád-kori előzményeinek bemutatása után ismerteti az Anjou-korra elfajuló viszály résztvevőit, Márton egri püspököt (1306–1322) és az egri székeskáptalan tagjait. Ezután három szakaszra bontva ismerteti a viszály lefolyását annak kirobbanásától a lezárásáig. A szerző számos értékes politikatörténeti megjegyzést is tesz.

Szentirmai Sándor: A középkori magyar egyház. Válogatott kánonjogtörténeti tanulmányok. Szerk. Thoroczkay Gábor. Pécs, Kronosz Kiadó, 2020. (Az Árpád- és Anjou-kor magyar egyházi archontológiájának kérdései 2.) 216 oldal.

A kutatócsoport második kötete az 1949-ben Esztergomban pappá szentelt, 1956-ot követően emigráló, fiatalon elhunyt Szentirmai Sándor nyugaton megjelent, eddig csak idegen nyelven elérhető, a középkori magyar egyháztörténet kánonjogi vonatkozásairól írt tanulmányainak magyar fordítását teszi közzé (a tanulmányokat Buják Gábor, Báling Péter, Lados Tamás, és Thoroczkay Gábor fordította). A kötet címe: A középkori magyar egyház (Válogatott kánonjogtörténeti tanulmányok). A szerző jelentőségét a kötet Előszavában Erdő Péter bíboros, prímás, esztergomi-budapesti érsek méltatja.

A kötet első tanulmányában lényegében a törvényekre és a szokásjogot megőrző forrásanyagra támaszkodva mutatja be az alsóbb szintű egyházak történetét a 12. század közepéig, amelyeket azonban nem lehet fenntartás nélkül a plébániákkal azonosítani. Ezt követően a forrásanyag lehetőségeihez mérten bemutatja az alsóbb szintű egyházszervezet gazdasági alapjait, valamint a magyarországi magánegyházrendszer fejlődését. A második tanulmányban Szentirmai rávilágít, hogy a magyar archipresbiter, illetve „főesperes” a 11. században az egyetemes egyházjog dékánjának felelt meg, meghatározott ítélkezési és felügyeleti jogkörökkel felruházott várpap volt, de nem olyan hatalommal, amivel a püspök vikáriusaként a későbbi főesperesek rendelkeztek. A Szent István korából származó várplébániák felosztása és az alsóbb egyházak klerikusaik ellenőrzésének szükségessége arra az időre tehető, amikor Szent László és Könyves Kálmán törvényei keletkeztek, ezzel azonban azok az előfeltételek lettek adottak, amelyek a szomszédos országok egyházmegyéiben a dékáni kerületek (archipresbyteratusok) és a dékánok (archipresbyter) hivatali hatáskörét létrehozták. Így azonban Szentirmai nem látja bizonyíthatónak, hogy a 12. század elejéig főesperesek, vagy főesperességek lennének Magyarországon, álláspontja szerint ezek Magyarországon a 12. század utolsó évtizedében honosodtak meg. A következő tanulmányban a szerző a szabolcsi, a tarcali és az első két esztergomi zsinat rendelkezésein keresztül mutatja be a középkori magyar jogalkotásban megfogható bizánci befolyást. A bizánci elemeket három jogintézmény változásán követi végig (1. püspökök, papok, szerpapok és alsóbb klérus házasodásának (részleges) tilalmára vonatkozó rendelkezések; 2. házasságjog; 3. böjti előírások), a hasonlóságok ismertetése mellett a bizánci egyházjog és a magyar törvényhozásban megfigyelhető jelenségek közötti különbségekre is felhívja a figyelmet.

A Szent István magyar király „apostoli követsége” című írásában Szentirmai a vonatkozó források ismertetése után kimutatja, hogy első királyunk vélt apostoli követsége a Hartvik-féle Szent István-legendára vezethető vissza, ugyanis arról a másik két Szent István-legenda (nagyobbik legenda, kisebbik legenda) nem tesz említést, ezekben Szent István (és őt megelőzően Géza fejedelem) is a Szentszékre történő bármilyen utalás nélkül alapít püspökségeket. A szerző felhívja a figyelmet a Hartvik-féle legenda belső ellentmondásaira is. A Magyarország prímása című tanulmányban az esztergomi érsek-metropolita prímási jogi helyzetét követhetjük végig. Az első fejezetben Szentirmai az esztergomi érsek 1394 előtti előjogait tárgyalja, részletesen bemutatva az esztergomi érsekek jogát Magyarország királyának felkenéséhez és megkoronázásához, egyházi joghatóságukat a királyi család és az udvar, továbbá az ecclesiae regales, vagyis a királyi egyházak felett, valamint a kalocsai érsekkel szemben élvezett tiszteletbeli elsőbbséget. 1394-ben először nevezték ki az esztergomi érseket prímássá és pápai követté (Kanizsai Jánost), egy év múlva ezt az adományt IX. Bonifác kiterjesztette az esztergomi érsek utódaira is. A második fejezetben ezeknek a prímási jogoknak az alakulását követhetjük végig 1917-ig, míg az utolsó fejezetben a prímási joghatóságot kiterjedésének pontjait tekinthetjük át az Egyházi Törvénykönyv kiadása után. A kötet talán legjelentősebb tanulmányának tekinthetjük A főesperesek jogállása Magyarországon a középkor folyamán című írást. Az eredetileg 1957-ben megjelent német nyelvű tanulmány jelentőségét mutatja, hogy a mai napig a kérdés mérvadó szakirodalmának számít, csak a részkérdéseket megvilágító publikációk foglalkoznak a témával. Szentirmai pontokba szedve részletezi a főesperességek kinevezésére, illetve kinevezési jogukra, illetékességi területükre, egyházlátogatási jogukra és jövedelmeikre vonatkozó ismereteinket, továbbá vizsgálja a főesperes és az alesperes felügyeleti jogosultságát és bíráskodását.

A hetedik tanulmányban a szerző a középkor végéig fennmaradt, mintegy 40 egyházmegyei zsinatról rendelkezésre álló forrásainkat elemzi és mutatja be – a rendelkezésre álló adatok tükrében – a zsinatok működését. Már a IV. lateráni zsinat elrendelte az évenkénti püspöki zsinatok megtartását és Magyarországon is előírásnak tekintették azt, azonban azok a gyakorlatban mégsem érvényesültek. A kora középkori előzmények áttekintése után a szerző áttekinti a zsinat összehívásának menetét, valamint az azon résztvevők körét, a zsinatok helyét, idejét és lefolyását, a zsinati határozatokat, valamint az azokon tárgyalt egyházigazgatási ügyeket, valamint a zsinati igazságszolgáltatást. Az utolsó előtti tanulmányban – A magyar egyházmegyei hatóság a késő középkorban – az egyházmegyék kormányzásába kapunk betekintést. Akárcsak a főesperesek joghatóságáról szóló tanulmányban, itt is további alpontokba szedve részletesen kifejtésre kerül az egyházmegyei hatóság felépítése, működése, mint igazgatási hivatal, valamint az egyházmegyei hatóság bíráskodása. A magyar királyok „főkegyúri joga” című tanulmányában Szentirmai Mályusz Elemér és Csizmadia Andor által felépített tévhittel kíván leszámolni. A főkegyúri jog kapcsán 1417. szeptember 19-én a bíborosok valóban bizonyos okleveleket adományoztak Zsigmond királynak, de azt a jövendőbeli pápa engedélyéhez kötötték. Bár Odo Colonna bíboros (a későbbi V. Márton pápa) aláírta az oklevelet, később pápaként azonban sohasem járult hozzá az ígérvényhez. Szentirmai érvelését azzal erősíti tovább, hogy rámutat: ha a pápa ténylegesen a magyar királynak adományozta volna ezen főkegyúri jogokat, akkor azt 1447-ben a magyar királyok régi kiváltságainak megerősítését igénylő Hunyadi János be tudta volna mutatni V. Miklós pápának.

A kötet jegyzetapparátusának átláthatóságát segíti, hogy az egyes tanulmányok eltérő jegyzetelési eljárásait egységesítették, valamint, hogy a legalább kétszer hivatkozott munkákat a kötet végén látható rövidítésjegyzékben oldják fel. A könyvben található tanulmányok felhasználását segíti a Szerkesztői utószó, ahol az eredeti tanulmányok megjelenését követően megjelent fontosabb vonatkozó szakirodalomi tételeket tüntetik fel.

Prépostok, apátok, vikáriusok. Szerk. Ribi András. Pécs, Kronosz Kiadó, 2021. (Az Árpád- és Anjou-kor magyar egyházi archontológiájának kérdései 3.) 312 oldal.

2021 végén jelent meg a kutatócsoport harmadik kötete Prépostok, apátok, vikáriusok címmel Ribi András szerkesztésében. Az I. részben közölt írások Közép-Európa története és historiográfiája szempontjából fontosak. Az első tanulmányban Font Márta a kereszténység 10–11. századi felvételének mérföldköveit járja körül a cseh, lengyel, magyar és a kijevi állam területén. Ilyen mérföldkőnek tekinthető a kereszténységgel való első találkozásokat (kereskedelem, hadjáratok kapcsán), amit a szórványos megkeresztelkedések követtek, ide sorolhatjuk az uralkodó elit egyes tagjainak megkeresztelkedését, ami vélhetően politikai megfontolásokat sem nélkülözte. Ezt rendszerint a már keresztény uralkodó házassága, majd egy misszió követte, ami a politikai támogatást élvezve tömeges (de emiatt csak felszínes) megtérést eredményezett. Ezt követte a keresztény egyházszervezet és hierarchia kiépülése, az új rendre pedig minden országban pogánylázadásokkal reagált a népesség egy része. Ezen lázadások leverését követően a saját szentek megjelenése hozta közelebb a kereszténységet a társadalom egészéhez. A szerző a fenti folyamatot mentalitásváltásnak nevezi, a folyamat áttekintését táblázatokkal is segíti.

A következő tanulmányban Kovács Mihai erdélyi középkortörténész tekinti át a román történetírás egyháztörténeti kutatásait az első világháborút követő időszaktól napjainkig. A román kutatás egyes pontjait Kovács három kronologikus alfejezetben (a két világháború közötti időszak, a kommunizmus korszaka, és a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszak) tárgyalja, részletesen tárgyalva az egyes területen elért jelentős eredményeket. Historiográfiai áttekintését pedig egy rendkívül gazdag (több mint 900 tétel!) tematikus bibliográfia zárja. Ez a tanulmány jól kapcsolódik Buják Gábornak a szlovák egyháztörténetírást bemutató, már említett dolgozatához.

A II. és III. részben közölt írások lényegében egyházi intézménytörténetek, azonban témájukat tekintve felölelik az egyházi társadalom majdnem egészét. Az első tanulmányban Buják Gábor az európai és magyar papi testvérületekre vonatkozó ismereteink áttekintése után a Szepességben működő plébánosi testvérületek középkori történetét járta körül, vizsgálatának középpontjában a szerveződések alapjai és gyakorlati funkciójuk állt. Írásában először a még nem területi alapon szerveződő 24 királyi plébános testvérületének eredetét tárta fel, majd ezt követően a területi alapon szerveződő szepességi plébános-testvérületeket ismertette. Zárásképpen említést tesz a bányavidék 13 város plébánosainak testvérületeiről (utóbbi eredetileg a 24 királyi plébános testvérületéhez tartozó, 1412-ben Lengyelországnak elzálogosított 13 város takarja). A következő tanulmányban Farkas Csaba az Anjou-kori szentszéki bíróságok forrásokban leggazdagabb egyházmegyéjét vizsgálja és az egri vikáriusok működésének vizsgálata mellett azok archontológiáját is közreadja, feltüntetve a helyetteseiket is, továbbá a szentszéki bíróságokon tárgyalt ügytípusokat ismerteti, magyarázatot ad a vicevicarius-i tisztségre és bemutatja az egyházmegye papságának szerepét az egri szentszéki bíróság működésében. Tanulmányában a területi illetékességgel rendelkező vicevicariusokról is szó esik, 1324. évi adatban bukkannak fel az első helynökök, ugyanakkor ismert, hogy Szécsi András erdélyi püspöksége idején újra vitás a Máramaros feletti egyházi joghatóság, valamint, hogy az erdélyi püspök Meszesen-túli helynöke 1327-ben tűnik fel először. Kérdéses, hogy az említett adatok mennyire voltak hatással a területi illetékességgel rendelkező egri vicevicariusok állítására, ugyanakkor a dolgozat eme „hiányossága” (amely nem róható fel a szerzőnek, hiszen nem is ez áll vizsgálata középpontjában) is rávilágít, milyen további kutatási lehetőségek rejlenek az épülő archontológiai adatbázisban. Ribi András, az Anjou-kori udvari hiteleshely funkcióját betöltő kápolnaispáni irodát mutatja be. Egy rövid és lényegretörő historiográfiai áttekintést követően bemutatja a kápolnaispáni iroda eljárásait, áttekinti az eljárásban részt vevő személyeket, majd rávilágít a királyi székhelyen működő közhitelű intézmény és a később kialakult országos hatáskörű hiteleshelyi működés lehetséges kapcsolataira. Farkashoz hasonlóan írását egy friss archontológiai összeállítással zárja.

Bagi Dániel tanulmányában a 12. század első felében alapított bozóki bencés apátság, majd 1151 után premontrei prépostság birtokösszeíró oklevelét vizsgálja, majd pontosítja a történeti kutatás eredményeit (az oklevél interpolálásának datálása, beszélhetünk-e hamisításról az oklevél tekintetében). Galambosi Péter írása is egy monasztikus rend kolostorához, a csatári bencés apátsághoz kapcsolódik. Galambosi részletesen kitér az apátság alapítására, több helyen módosítva a történeti kutatás korábbi álláspontját, továbbá ismerteti az intézmény birtokait, az alapításkori személyi összetételét és közhitelű tevékenységét, amit a függelékben a hiteleshelyi oklevelek jegyzéke, valamint a csatári apátok archontológiája követ. A kötet utolsó írásában Thoroczkay Gábor nem csak az aradi társaskáptalra vonatkozó történeti ismereteinket vizsgálja, hanem azon túlmenően a szerző korábbi, a társaskáptalanok 11–14. századi történetét feltáró munkásságára támaszkodva az aradi prépostság történetén túlmutató egyháztörténeti megállapításokat is tesz.

A kutatócsoport eddigi munkásságát olvasva csupán egy kérdés merült fel bennem: A készülő adatbázisban érthető módon magas lesz az egyháztörténeti munkák hivatkozásának száma, azonban örvendetes volna, ha az online adatbázison belül egy külön oldalt kapva elérhető lenne középkori egyháztörténeti kutatások bibliográfiája, akár a Koszta László és Homonnai Sarolta által összeállított, 2005-ig elkészült bibliográfiát (A középkori magyar egyháztörténet válogatott bibliográfiája Az 1947 és 2005 között megjelent művek. In: Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest, 2007. 369–450.) folytatva, akár ezt magában foglalva. Így a hazai kutatás egy teljes bibliográfiai összeállítással is gazdagodna, amely – köszönhetően az online felület adta előnyöknek – folyamatosan frissíthető.

Összefoglalóan elmondható, hogy a Középkori magyar egyházi archontológia 1000–1387  Kutatócsoport eddigi működése során három olyan kötetet tett le az asztalra, amely már most kiemelten hasznos az Árpád- és Anjou-korral foglalkozó egyháztörténészek számára. A könyvek külön érdeme, hogy a nemzetközi tudománytörténet magyar egyháztörténeti vonatkozásait (szlovák és román kutatás) lényegretörően foglalják össze. A kutatócsoport könyveit olvasva és tevékenységét követve nem kétséges, hogy munkásságuk mérföldkő lehet a korszakkal foglalkozó egyháztörténészek számára, a már készülő egyháztörténeti kézikönyv pedig minden bizonnyal alapmű lesz a későbbi kutatás számára.

Hunyadi Sándor

Ezt olvastad?

Félidejéhez érkezett a korábban a Magyar Tudományos Akadémia, jelenleg pedig az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat kereteiben működő, a Pécsi Tudományegyetemen
Támogasson minket