A magyar arisztokrácia nyomában

A magyar arisztokrácia, mint a hagyományos történelmi elitünk, 1945-ben végleg háttérbe szorult. A háború után megszületett kommunista állam nem tűrte az országban a bárókat, grófokat, hercegeket, a régi nemzetségeket, ahogy nem tűrte a régi elit egészét. Száműzetés vagy végleges eltűnés? Hogy áll a XX. századi magyar arisztokrácia kutatása jelenleg? Van-e jövője a nemességnek? A Magyar arisztokrácia történelmi szerepvállalásai a XX. században címmel rendezett konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Budapesten.


Forrás: PPKE BTK

Az előadások tartalmát nem a helyszínen elhangzott sorrendben ismertetjük.

Püski Levente: Egység és/vagy megosztottság. Arisztokraták a Horthy-korszak törvényhozásában

A húszas évek eleje politikailag kedvezőtlen kiindulópont volt az arisztokráciának. 1920-ban mindössze 18 mágnás képviselőjelölt indult el a választáson, és közülük is csak 10-en jutottak be, ami alig 6%-ot jelentett összesen. Pedig a Bethlen-korszak kimondottan is elitista volt, tudatos hangsúlyt helyeztek a származásra. 1931-re ennek megfelelően az arányuk már 10%-ra emelkedett. A főnemesek csak konzervatív/keresztény/legitimista pártokhoz csatlakoztak (az Egységes Párt 50%-a arisztokrata volt), bizonyos beállítottságú politikai erőknél való szerepvállalás pedig eleve kizárt volt. 1930 után jellemző az arisztokrácia felsőházba való átáramlása, de ott sem mentek szembe a bethleni politikával. A képviselőházban azonban ekkoriban generációs szemléletváltozás történt. A harmincas évek során egyfajta pártpolitikai átrendeződés is lezajlott: az évtized végére már minden tömörülésben (gazdáktól a jobboldali radikálisokig) jelen voltak. Az arisztokrácia politikai egysége megszűnt, kivéve a felsőházban. A bethlenisták azonban nagyobbrészt kiszorultak a kormányból, aki maradt, az is igazodott a mindenkori hatalomhoz. Csak egy dologban maradt meg mindvégig az egyetértés az arisztokraták körében: a radikális földreform teljesen elutasításában.

Ballabás Dániel: A Széchenyi nemzetség szerepvállalása Széchenyi István kultuszában a Horthy-korszakban

Megtölthető-e a nemzetség fogalma a közös származáson túl valami egyéb tartalommal? – tette fel az alapkérdést az előadó. Az egyes ősi családok ágai között korábban – többek között – a közös tulajdonlás miatt létrehozott nemzetségi levéltárak jelentettek kapcsot. A XIX. században bekövetkezett tulajdonjogi változások után azonban már csak kevesen tudták új tartalommal megtölteni ezt a köteléket. Voltak persze kivételek, például a Széchenyiek: fennmaradt a közös levéltáruk és új nemzetségi központot hoztak létre Nagycenken. (1910-ben az itteni mauzóleumba hozattak minden elhunyt Széchenyit.) Az intézményesítés fontos lépése volt a Széchenyi Alapítvány létrehozása: egy szervezetbe tömörítették a családtagokat, és évente nemzetségi gyűléseket tartottak. Az innen származó dokumentumok egyedülálló betekintést nyújtanak a család életébe. Az Alapítvány célja a közös identitás őrzése, az összetartás növelése, szükség esetén egymás segélyezése, valamint a kultuszépítés volt. Széchenyi István kultuszának elterjedése 1920-tól, a Három Nemzedék megjelenésétől vette kezdetét.  A húszas években egymást érték Széchenyi alkotásainak centenáriumai, melyeket országszerte ünnepségek kísértek. 1936-ban Széchenyi esküvőjére emlékezve ünnepi misét tartottak, a születésének 150. évfordulója alkalmából pedig Budapesten, a teljes állami vezetés részvételével tartottak egész hetes ünnepséget. Széchenyi kultuszát – mint minden kultuszt – a történeti tények kifényezése, a hibák elfedése és kritikamentesség jellemezték. A nemzetiség tagjai nem csak szemlélői voltak az eseményeknek, aktívan formálták az eseményeket, reagáltak a közélet történéseire is.

Bögre Zsuzsa: Politikai és egyház elit: egy 1945-1948 között kinevezett főispán politikai pályaképe

Szőke (vagy: Zeőke) Pál polgárként lett az elit tagja, éppen abban a korszakban, amikor az arisztokráciának leáldozott. Első generációs értelmiségi családból származott, apja kisgazda képviselő volt. A legitimista Szent István Társulat tagja volt. 1938-ban a Városháza közjogi osztályán dolgozott, a lengyel menekülteket, később a zsidókat igazoló bizottságok tagja volt. A nyilas uralom alatt bejáratos volt az ellenállói körökbe. 1945 után a Nemzetgyűlés titkárságán dolgozott, majd Komárom-Esztergom vármegyei főispán lett. Ellenállói múltja, a közigazgatásban szerzett ismertsége, Mindszentyvel való jó kapcsolata miatt a jobb- és baloldalon egyaránt elismert és támogatott személynek számított. Hitte, hogy minden adott lehet a békés, polgári építkezéshez, nem tudhatott Rákosi terveiről, sem arról, hogy a háborús állapotok fennmaradnak. 1946 augusztusában, mindössze hat hónap után el is vesztette a pozícióját. Mit tett ezalatt az idő alatt? Közbenjárt számos internált szabadlábra helyezéséért, a németek igazolási eljárása során vallotta, hogy „mindenki magyar”, még akkor is, ha éppen nem voltak igazoltak: védte az egzisztenciájukat. A Vörös hadsereg tisztjeivel viszont rossz viszonyt ápolt, és a kommunisták szemében a hercegprímással való kapcsolattartás is terhelő körülménynek számított. 1946-ban már a kormánypártból sem tudta senki megvédeni: Mindszenty letartóztatása után őt is perbe fogták. A börtönben tüdővérzést kapott, kórházba került, ahonnan – állítólag korábban általa megmentett – zsidó orvosok megszöktették. Bujdosott, de nem tudta elhagyni az országot, ezért feladta magát. Ekkor beszervezték, de végül 1952-ben beszüntette ügynöki tevékenységét, amiért elveszítette az állását. 1956 után újra elővették: „kisgazda tevékenység” miatt. Szőke Pál élete jól példázza, hogy 1945 után nem csak az arisztokrata, hanem a teljes régi elitnek meg volt pecsételve a sorsa.


Fotó: Tátrai Kriszta, PPKE BTK

Pánczél-Hegedüs János: Horthysta-fasiszta reakciósok klikkje? – Mindszenty József hercegprímás arisztokrata kapcsolatai

A „Horthysta-fasiszta reakciósok klikk” egy tartalom nélküli ávh-s terminológia – mutatott rá Pánczél-Hegedüs az előadása elején. Mint elmondta, Mindszenty nemessége kettős volt, egyrészt nemesi származású szülei révén, másrészt a hercegprímási címe miatt. Az arisztokráciával ápolt kapcsolata éppen ezért teljesen független volt az aktuális politikai rendszerektől: 1945 előtt és után is voltak arisztokrata kapcsolatai: munkatársak, barátok, ellenfelek stb. Pánczél-Hegedüs előadásában számos konkrét példát is hozott minderre, úgy mint: gróf Mikes János püspök, ellenforradalmár, harcos legitimista, majd konzervatív politikus; báró Apor Vilmos győri püspök (akivel együtt adták ki a Dunántúl püspökeinek emlékirata c. nyilatkozatot 1945-ben). 1944-ben gróf Pálffy József konzervatív politikussal pedig (akinek egyébként a bátyja szintén nyilas volt) új keresztény nemzeti pártot akartak alapítani, ám ez a szervezet végül 1945 nyarán kettészakadt, és idővel mindkét kispárt megszűnt. Mindszenty ugyanakkor kifejezetten ellenségnek tekintette, és megvetette a nyilas párthoz csatlakozott arisztokratákat, mint gróf Festetics Sándort, vagy báró Collas Tibort.

Ö. Kovács József: A hagyományos politikai arisztokrácia utótörténetéhez. Széll Kálmán unokájának, Bernrieder Katalin ellenállása 1945-ben

1945 után a „demokratikus földreform” csupán a Magyar Kommunista Párt által megteremtett mítosz volt, hazugság. Ahogy az ideiglenes hadsereg, úgy ez is csak a hatalom eszköze volt. Céljuk – szovjet tapasztalatok alapján – a riválisok ellehetetlenítése, a kis- és a nagybirtokosok végleges kiszorítása volt: a földeket tulajdonképpen elkobozták és újraosztották: semmiféle reform nem volt tehát. Ez utóbbit csak a szándékosan eltorzított emlékezet állítja, amit a hallgatás kultusza nem cáfol meg. Bernrieder Katalin nagyapja, Széll Kálmán rátóti birtokán élt és dolgozott. Ő csak társadalmi értelemben tartozott az arisztokráciához, főleg 1945 után. Akkor, a földosztás során, a nyilas uralommal szembeni korábbi fellépése miatt 100 hold földet ugyan megítéltek neki, ám a gyakorlatban végül – a származása miatt, ugyanis az új rendszernek is ugyanúgy ellensége volt, mint a korábbinak – ezt sem kapta meg. Többször is letartóztatták, végül 1949-ben Angliába menekült, a rátóti kastély pedig az államé lett.

Botos Máté: Az új földesúr: arisztokrácia és gazdaság a XX. században

A konferencia házigazdája az arisztokrácia földhöz kötődő, sajátos és meghatározó kapcsolatáról beszélt. Mint mondta, a földhasználat alacsony, de kiszámítható jövedelmet biztosított. Nyugat-Európával ellentétben azonban nálunk csak igen későn kezdődhetett meg a tőkefelhalmozás, így 1945-ben a vállalkozói réteget attól a lehetőségtől fosztották meg, amit addig is csak alig-alig tudott kihasználni. 1990 után, a kárpótlás során visszakapott kastélyokat sokan nem is tudták eltartani, hiszen ahhoz kellett volna a birtok, vagyis az abból származó bevétel. Az arisztokrácia ezért nem tudott befolyást gyakorló társadalmi rétegként újra megjelenni, csak a kulturális örökségben játszott szerepe maradt meg. Az Antall-kormány ugyan formailag a nemességgel is próbálta legitimálni a rendszerváltást (egyes személyek pozícióhoz, feladatokhoz juttatásával például), de valódi társadalmi erő már nem állt mögöttük. Már az 1990-es elit sem azonosítható a ma jelenlévővel. Vannak ugyan, akik megpróbálkoznak arisztokratává válni, úgy is viselkedni: földet vásárolnak, és időszakosan azon is élnek. Ők azonban nem konzervatívok, hanem „renovatívak”.


Fotó: Tátrai Kriszta, PPKE BTK

Kovács Örs: Arisztokraták az emigrációban 1945 után – a francia példa

A XX. században hét nagy magyar emigrációs hullám zajlott le, ezeket mind a mai napig nem dolgozták fel tudományosan – kivéve az ’56-os menekülthullámot. Franciaország az egyik „hagyományos” európai úti célja a magyar politikai menekülteknek, így a XX. században is sokan itt kerestek új otthont. 1921-ben még csak 630 magyar élt az országban, a második nagy hullám 1930 körül, a válság miatt érkezett (kb. 19 000 fő), a harmadik pedig 1936-40 között, főleg zsidók. 1945 előtt elsősorban baloldali, 1945 után pedig inkább jobboldaliak érkeztek. A háború utáni években Magyarországon nem voltak jellemzőek az arisztokrácia ellen rendezett koncepciós perek, a kommunisták megelégedtek az ellehetetlenítésükkel is. 1951-ben azonban ellenük is megindult a támadás: az arisztokrácia 4/5-ét kitelepítették. Nem csak korábbi nemesek távoztak az országból, sok polgár is elmenekült: 1956-ig mintegy 12 500 fő. 1956 után újabb 9-10 000 menekült érkezett: ahogy korábban, úgy ekkor is főleg Île-de France volt a végcél. Az 1945 előtt kitelepülteket a kommunista rendszer a „lojális emigráció” kategóriába sorolta, így a hozzájuk köthető emigráns szervezetekre jelentős figyelmet fordítottak. Céljuk ezzel a „reakciós emigráció” szerepének csökkentése volt, vagyis kijelenthetjük, hogy az ideológiai harc a határokon túl is zajlott.

Ispán Ágota: Főnemesi családok második világháború utáni sorsa oral history interjúk tükrében

Ispán Ágota az interjúin keresztül elsősorban azt vizsgálja, hogy milyen lehetőségeik voltak a kommunizmus évei alatt az arisztokrata származású fiataloknak. Hogyan tudtak tervezni, tanulni, elhelyezkedni, családot építeni? Mint elmondta, döntő fontosságú volt a család és a rokonság jelentősége. A rokonok számontartása „vertikálisan és horizontálisan” is meghatározó volt: számos családfa, valamint házi használatra készült családi történet készült ekkoriban. A befogadáshoz azonban nem csak a rokonság, hanem a viselkedési és magatartáskultúra elsajátítása is szükséges volt. A társaság alapja a származás volt, de ez nem mindenkinek jelentett meghatározott értéket. Sokan voltak olyanok is, akik fel sem vállalták a származásukat. Az ő kapcsolati hálójuk beszűkült. Számosan közülük a hallgatás stratégiáját követték, a családi történelemről még otthon sem beszéltek. A szülői várakozások általában távol estek a valóságtól („walesi herceg fehér kocsin a kommunizmusban”). Kezdetben fontos volt, hogy a férj-, vagy feleségjelölt milyen családból jött, ám idővel a fiataloknál a származás helyett inkább a közös vallás, a konzervatív értékrend lett a fontos. A két generáció közötti kapcsolat sokszor meg is szűnt a kevés közös téma, a különböző stílus, adott esetben a földrajzi távolság miatt. Sokan csak 1990 után, a kárpótlás folyamat során ismerkedtek meg újra. Összegezve tehát, a fiataloknál előbb a vagyonvesztés, majd később a párválasztás módja gyorsította az erodálást.

Bódy Zsombor: Az 1990 utáni közép-európai elitváltások

A társadalomban sokféle elit létezik, de van, ami mindegyikben közös: érdemi döntéseket hoznak, vagy legalábbis nagy hatással vannak azokra. Az eliteket két nagy típusba oszthatjuk: a funkcionális elitek, amely a speciális, szakszerű feladatokat látják el, míg a hatalmi elit az erőforrások elosztását és a funkcionális elitek feladatait határozza meg. Az elitek teljesítményét (ideális esetben) a társadalom ítéli meg, és dönt az esetleges elitcseréről. Egy elitcsere során nagy figyelem kíséri az elit személyi összetételét. Nincs ugyanis konszenzus az állandóság és a változás egészséges arányát tekintve: az állandóság a stabilitást jelenti, vagy a fejlődés gátját? Közép-Európában 1989-ben számos elitcsere zajlott le, és a fenti arány is változó. Bizonyos fokú kontinuitás mindenhol volt, például Csehországban sokan csak ’68-ig voltak párttagok, utána kiszorultak a hatalomból, de 1989-ben újra megjelentek. Általános tendencia, hogy ahol a nyolcvanas években nyitottabb volt a hatalom, ott kevesebb változás következett be (Magyarország, Lengyelország), ám ahol zártabb volt az elit, ott ez kevésbé volt jellemző (Csehszlovákia). Ahol gyengébb ellenzéki mozgalom alakult csak ki (Romána, Bulgária, Jugoszlávia), ott kevesebb volt az új szereplő, így a korábbi elit könnyebb helyzetben volt. Felvetődik a kérdés, hogy ennek az aránynak milyen gyakorlati jelentősége lehet. Az elit tagjai ugyanis döntési helyzetben nem mindig a korábbi párttagságuk szerint tagolódnak. Korábbi szerepük sok esetben inkább szimbolikus jelentőségű. Jellemző térségbeli változások: a funkcionális elitnél gyors generációváltás zajlott le, a szakmai elitek autonómiája megnőtt, új gazdasági elit jött létre (magánszféra). Az átalakulások egyértelmű vesztese az értelmiségi elit lett. Őket régen egyfajta leválthatatlanság és a nyilvánosság teljes birtoklása jellemezte. A korábbi várakozások azonban (gazdasági és politikai elitek szétválása, előbbi felemelkedése) elmaradt, ehelyett éppen az ellenkezője valósult meg: „kapitalizmus kapitalisták nélkül.”


Fotó: Tátrai Kriszta, PPKE BTK

Némethy Zsolt: Rang nélkül: rehabilitálatlan magyar arisztokrácia, 1945?

1989 óta (ekkor jelent meg az Összetört címerek c. kötet) sok könyv, folyóirat jelent meg az arisztokráciával kapcsolatban, ami jól jelzi a téma iránti növekvő érdeklődést. De mi a helyzet napjainkban? Az 1947. évi IV. törvénycikk szüntette meg a nemesi rangokat, címeket. Már 1945-től kezdve folytak vagyonelkobzások, államosítások, 1951 és 1953 között pedig kitelepítések. Azoknak, akik megmaradtak itthon, még a gyermekeik is osztályellenesek lettek, és az élet számos területén korlátozva voltak (például egyetemi továbbtanulásban). Az arisztokrácia mintegy ötöde maradt csak Magyarországon. Ők megpróbáltak észrevétlenek maradni, más esélyük a beilleszkedésre nem volt. Az ő, illetve a külföldre távozottak társadalmi rehabilitációja azonban 1990 után sem történt meg. 1987-től kezdve több szervezeten keresztül igyekeztek elődeik kulturális örökségét ápolni, lerombolni a korábbi rendszer által róluk felépített káros, hazug és sztereotip képet. A legfontosabb célkitűzést, az 1947. évi IV. törvénycikk eltörlését azonban a mai napig nem sikerült elérni.

Németh Csaba

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket