A Magyar Front és az 1944. évi magyarországi zsidódeportálás
Egy korábbi írásomban a szövetséges propaganda, valamint a magyar zsidók deportálásának kapcsolatait igyekeztem feltárni. A szövetséges légierők által leszórt röplapok felkutatása során egy döbbenetes dokumentumra bukkantam. Ennek megrázó tartalma a magyar zsidók deportálásának történetével kapcsolatban újabb gondolatokat szült bennem. Az 1944. március 19-i német megszállás után regnáló németbarát kormánnyal szembeszegülő magyar politikai körök hozzáállásáról és belső ellenállásáról nagyon kevés érdemi információnk van. Magyarország német megszállásának következményei a magyar társadalomra és a politikai életre nézve sokkszerűek voltak. Hihetetlen gyorsasággal ment végbe a másként gondolkodók, a nácik politikai ellenfeleinek kiszorítása, betiltása, üldözése, de a zsidók társadalmi kirekesztése, gettósítása, majd elszállítása is. A társadalom ilyen mélységű és gyorsaságú szétszabdalása nagyszámú, hangosabb kollaboráns, illetve kisebb számú, csendesebb, illegalitásba szorult ellenálló csoportokat eredményezett. A magukat antifasisztának címzett politikai körök a deportálás megindításával nagyjából egyidőben, 1944 májusában ellenzéki összefogásként alakították meg az ún. Magyar Frontot. A Magyar Front az ellenállás politikai szerveként a Független Kisgazdapártot, a Szociáldemokrata Pártot, a Békepártot, és a legitimistákat tömörítő Kettőskereszt Szövetséget tömörítette egységbe. Ősszel a tömörüléshez csatlakozott a Nemzeti Parasztpárt, valamint gróf Pálffy József képviseletével több katolikus tömegszervezet is. A szakirodalom egybehangzó véleménye szerint ez a politikailag széles és szerteágazó földalatti, tehát illegális ellenállási szervezkedés Magyarország a háborúból való kiválásának kérdésén kívül nem igazán tudott egységet mutatni. Ez alól talán az egyetlen kivétel a németbarát kormány elleni propaganda volt.
A megszállás okozta zavarodottság és bénultság nagyjából 1944. június végéig tartott ki, és vélelmezhetően az ún. „Auschwitzi jegyzőkönyv” című memorandum, a tömegmészárlásról szóló első, valóban kézzelfogható bizonyíték napvilágra kerülésével ért véget. A jegyzőkönyv másolatainak szétosztását követően a kormányzó az 1944. június 26-i koronatanácson kérte először számon a deportálás felelőseit. Történetesen ugyanekkor, 1944. június 26-án repült át Auschwitz fölött az a szövetséges felderítő repülőgép is, amelyik először készített használható és teljes fotósorozatot az összes auschwitzi létesítményről, köztük Birkenauról is. Legkésőbb 1944. június végére a birkenaui létesítmények kiléte, célja és funkciója bizonyosan lelepleződött, ekkor azonban már másfél hónapja tartott a magyar zsidók tömeges kiszállítása és megsemmisítése. A zsidókérdés végleges megoldásának sokkoló eseményei a még mindig bénult, vagy éppen a bénultságból ébredező ellenzéki politikai erők számára erkölcsileg nyilvánvalóan elfogadhatatlanok voltak. Ellenérzésüknek utóbb az egyházi vezetőktől egészen a kormányzóig hangot is adtak, mégis a kiszállítások és a tömeges megsemmisítés folyamatai hosszú hetekig, hónapokig zavartalanul folyhattak.
Noha a németek nem úgy tervezték, mégis a tömeges deportáció 1944. július elejére befejeződött. Ennek okait és körülményeit ehelyütt nem ismertetem, de a júliusra kialakult pattanásig feszült politikai helyzet kellős közepén keletkezhetett a Magyar Front azon röpirata, melynek teljes szövegét alább közöljük:
Magyar Testvérek!
A német megszállás óta országunkban vad terror dühöng. A hitlerista elvetemültség orgiákat ül s nemcsak a nemzeti ellenállás tényleges harcosait veszi célba, hanem fasiszta módszerek szerint az egész zsidóságot is.
A Jaross – Baky – Endre- féle bérgyilkos bűnszövetkezet nem meri nyíltan a nemzet elé tárni cselekedeteit. Arról beszél, hogy az új rendszer nem kegyetlenkedik a zsidókkal, csak el akarja őket szigetelni a magyarságtól s így akarja destruktív hatásuktól megszabadítani a nemzetet.
Ez azonban tudatos hazugság, amely az emberséges magyar nép és világ megtévesztését szolgálja.
A magyar népnek tudnia kell az igazságot.
A vidék már tudja. A vidéki városok és falvak népe láthatta, hogyan terelik csendőrök és német SS-hóhérok téglagyárakba és disznóhizlaldákba a védtelen emberek ezreit. Tanui voltak annak, hogyan zsúfolták őket szuronnyal és gépfegyverrel barmok módjára marhavagonokba. Egy-egy vagonban 75-90 ember szorong – csecsemők, gyermekek, fiatal lányok, terhes asszonyok, férfiak és aggok. Leűlni nem lehet, víz nincs, a Nemzetközi Vöröskereszt ellenőrzését kikapcsolták. A vagonokat leplombálják s csak olyak szűk rést hagynak rajta, hogy az áldozatok lassan fulladjanak meg, mert hóhéraik még a gyors halál megváltását is sajnálják tőlük. A vonatok megindulnak s még a határ elérése előtt tucatjával szedik ki a halottakat a vagonokból.
A vidékről eddig 350.000 zsidót hurcoltak el.
A halálraítélteket nagyrészt Lengyelországba viszik. Vagy Lodzba, ahol tüdővész-baktériumokkal oltják be őket, s így „természetes halállal” pusztulnak el; vagy pedig a Kattowitz melletti „megsemmisítő telepre” (Vernichtungslager), ahol gázkamrákban ezres turnusokban végzik ki őket. Hullájukat iparilag feldolgozzák: husukból szappant, csontjukból enyvet készítenek.
A gettórendelet megjelenése után megkezdődött a zsidók lakásainak kirablása. Felvidéken és Kárpátalján a németek maguk rabolták ki az elhagyott lakásokat, másutt a Gestapo „magyar” kirendeltségének, az állambiztonsági rendőrség helyi szerveinek segítségével. A zsákmányt vagonokba rakják s Németországba küldik. A vagonok „A magyar nemzet ajándéka a német kibombázottaknak” felírást viselik.
A lefoglalt zsidó vagyonokból a hazaáruló kormány a mi népünknek morzsákat sem juttat.
A zsidóüldözésekkel kapcsolatban a magyar nép nemesen és emberségesen viselkedik. Nem hagyott nyomot lelkében az aljas uszító propaganda. A mi népünk tudja, hogy a deportált zsidók százezreit deportált magyarok százezrei fogják követni, akiket Hitler eszeveszett hatalmi tébolya Németországba hurcoltat kényszermunkára vagy frontra ágyútölteléknek a német visszavonulás fedezésére.
A magyar nemzet igazi ellensége nem a zsidóság, hanem a német megszállók s a hazaáruló Sztójay – Imrédy – rendszer, amely hazánkat katasztrófába, népünket halálba taszítja.
A MAGYAR FRONT-ba tömörült antifasiszta pártok – a Békepárt, Független Kisgazdapárt, a Kettős Kereszt Szövetség (legitimisták), Szociáldemokrata Párt – felszólítják a magyar társadalom minden tagját, hogy ne osztozzék a tömeggyilkosság felelősségében Hitler hóhéraival. A nyilas banditák cinkostársukká szeretnék zülleszteni az egész nemzetet, hogy a rossz lelkiismeret közössége minél több magyart láncoljon hozzájuk s töltsön el rettegéssel a demokratikus erők rövidesen elkövetkező győzelmétől. Mindenki gondolja meg, hogy néhány hónap múlva az egész magyar nemzeten számonkérik a kegyetlenkedéseket. Ne akadjon magyar, aki segítene nemzetünk sírásóinak! A cinkostársak a gyilkosokkal együtt lakolni fognak tetteikért.
A MAGYAR FRONT felszólítja a keresztény egyházakat, hogy ne nyújtsanak továbbra is hallgatásukkal segédkezet a gyilkos rendszernek, hanem leplezzék le s tiltakozzanak a keresztény mezben hivalkodó pogányság rémuralma ellen szószéken s a gyülekezeti és hitélet minden fórumán.
A MAGYAR FRONT felszólít minden becsületes magyar embert, hogy segítse a menekülőket, támogassa a hontalan bujdosókat, akik puszta életüket mentik a deportálás és gázkamrák elől s ne törődjék a törvénytelen kormány törvénytelen rendeleteivel.
Most kell megmutatni mindnyájunknak, hogy emberek és magyarok vagyunk!
1944. július
MAGYAR FRONT
A röpiratot a budapesti kir. büntető törvényszék hivatalosan a B. I. 8.424/1944. számú végzésével 1944. július 29-én foglalta le, ugyanakkor, amikor a szövetséges légierők által ledobott „Tiszta a lelkiismereted” című röpiratot. (Ez utóbbi szövetséges röplap tartalmával korábban már részletesen foglalkoztam.)
Ez a röplap egy roppant érdekes időszak kordokumentuma, az ellenzéki összefogás, az antifasiszta érzelmű emberek kétségbeesett szózata, a tisztességes magyar emberek élő lelkiismeretének manifesztációja. Racionálisan szemlélve a dolgokat azonban kijelenthető, hogy mindez túl kevés, túl későn. A sors iróniája, hogy hetekkel a tömeges kiszállítások leállítását követően az amerikai légierő is teleszórta az országot olyan röplapokkal, amelyek szintén kínosan őszintén tárták elő a valóságot a magyar emberek számára.
Bizonyíték hiányában csak találgathatunk, de ez az ellenzéki összefogás, ez a szózat talán hozzájárult ahhoz, hogy a döntéshozók végül leállítsák a deportációt, a megtörtént dolgokon változtatni azonban már biztosan nem tudott.
Oláh András
Felhasznált irodalom
Bajtay Péter (vál., ford., bev., jegyz.) (1994): Emberirtás, embermentés. Svéd követjelentések 1944-ből. Az Auschwitz jegyzőkönyv. Budapest, Katalizátor Iroda.
Bartha Ákos (2019): Náciellenesség Magyarországon a második világháború idején. www.ujkor.hu, (Közzététel: 2019. március 19.
Benschofsky Ilona – Karsai Elek (szerk.) (1960): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 2. kötet. Budapest, MIOK.
Braham, Randolf L. (1981): A magyar Holocaust. I-II. kötet, Budapest, Gondolat – Wilmington, Blackburn International Incorporation.
Braham, Randolf L. (1990): A magyar Holocaust. Budapest, Gondolat.
Broszat, Martin (közreadja) (2017): Auschwitz parancsnoka voltam. Rudolf Höss emlékiratai. Jaffa Kiadó.
Hausner, Gideon (1984): Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, Európa.
Haraszti György (közli, kísérő tanulmány) (2016): Auschwitzi jegyzőkönyv. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó.
Horthy Miklós (1990): Emlékirataim. Európa História, Budapest, 1990.
Lévai Jenő (1988): Raul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka. Budapest, ÁKV-Maecenas.
Oláh András Pál (2015): Az amerikai propaganda és a zsidók deportálása. BBC History Magazin V. évf. 4. sz.
Oláh András Pál (2019): A II. világháborús magyarországi légiháború és a magyar zsidók deportálásának kapcsolatai, www.ujkor.hu (Közzététel: 2019. január 27.)
Ránki György – Pamlényi Ervin – Tilkovszky Loránt – Juhász Gyula (Összeáll., s. a .r., bev.) (1968): A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Budapest, Kossuth Kiadó.
Pintér István (1961): Adatok a Magyar Nemzeti Felkelés felszabadító bizottságának történetéhez. Hadtörténelmi Közlemények 8. évfolyam 2. szám, 1961., 431-456. pp.
Pintér István (1970): A Magyar Front és az ellenállás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1970.
Szekér Nóra: A Magyar Közösség története (2009). Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományok Doktori Iskola (PHD értekezés), 2009
Zinner Tibor – Róna Péter (1986): Szálasiék bilincsben. II. kötet. Budapest, Lapkiadó Vállalat 1986.
Sipos Balázs (2008): Újságok, újságírók az 1944-es polgári ellenállásból – és emlékezetük. Múltunk 2008, 194-220. pp.
Sipos Péter (Főszerk.) (1997): Magyarország a második világháborúban, Lexikon A-Zs. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1997.
Zimándi Pius István (2015): Egy év története naplójegyzetekben (1944. március 19.-1945. március 17.), Budapest, Magvető, 2015.
Rendeletek Tára a Magyar Kir. Posta részére. Kiadja a Magyar Kir. Kereskedelem- és Közlekedésügyi Miniszter, 35. szám., Budapest, 1944. augusztus 11.
Ezt olvastad?
