A Marcia su Roma és háttere

1922-ben, egy októberi éjszakán Benito Mussolinit, az olasz fasiszta párt vezetőjét a király, III. Viktor Emánuel Olaszország miniszterelnökévé nevezte ki, s Mussolini több mint 20 éven át töltötte be ezt a posztot. A miniszterelnöki kinevezést a fasiszta párt alakulatainak Rómába menetelése, a Marcia su Roma követte, melyre október 31-én került sor. A cikk célja bemutatni, mi történt Rómában ezen a napon, és milyen események előzték meg a fasiszta hatalomátvételt.

Benito Mussolini 1893-ban látta meg a napvilágot. Apja, Alessandro Mussolini helyi szocialista képviselőként tevékenykedett, így fia, a diákként meglehetősen renitensnek ismert Benito – aki nevét mellesleg a rövid ideig mexikói császári címet birtokló Habsburg Miksát, I. Ferenc József császár öccsét meggyilkoló Benito Juárez forradalmár után kapta – korán magába szívta a szocialista eszméket. A családi háttér ismeretében nem meglepő, hogy az ifjú Mussolini pályafutását az Olasz Szocialista Párt – Partito Socialista Italiano, PSI – hivatalos lapjaként funkcionáló Avanti! főszerkesztőjeként kezdte. Mivel az első világháború kitörésekor Mussolini a háborúba való belépés mellett kardoskodott, kizárták a pártból. Ez és a háborús évek alatt fokozatosan teret nyerő nacionalizmus kezdték őt valamelyest eltávolítani a baloldali eszméktől, bár első programja (1919. június 6.) számos szocialista elemet tartalmazott. Baloldali színezetű követelés volt a megműveletlen földek átadása és felosztása, a tőke részleges kisajátítása, a vallási kongregációk vagyonának elkobzása, a munkásság bevonása az iparok igazgatásába és a munkafeltételek egységes szabályozása. Ami mégis megkülönböztette Mussolini eme korai programját a szocialisták elveitől, a nacionalista eszme volt – tulajdonképpen ez tekinthető az egyetlen olyan elemnek, amely Mussolini folyamatosan változó ideológiájában mindvégig helyet kapott.

1919. március 23-án megalakult a Fascio di Combattimento [harci alakulatok – H. P.] nevű szervezet, amelyhez tagokat Mussolini saját szerkesztésű lapjában, a Popolo d’Italia címet viselő orgánumban igyekezett toborozni. A Fascio di Combattimento – mely mozgalomként alakult meg, nem pedig pártként, hogy a jövőben lehetővé tegye más alakulatok számára a csatlakozást – kezdetben nem tartott számot jelentős érdeklődésre. Ehhez feltehetően hozzájárult az is, hogy a szervezet – melynek tagjai javarészt a háborút követően hazatért és munka nélkül maradt veteránok, illetve az ardito [az olasz haderő elitalakulata – H. P.] egykori tagjai voltak – sorozatos lázongásaival vált híressé, ezek között az Avanti! székházának ostroma tekinthető kiemelkedőnek.

A fasiszta közösség formálódásában jelentős szerepe volt Gabriele D’Annunzio [eredeti nevén Gabriele Rapagnetta – H. P.] költő fiumei kalandjának, mely 1919. szeptember 12-én vette kezdetét, e nevezetes napon foglalta el D’Annunzio szabadcsapataival Fiume városát, és kiáltotta ki a Reggenza Italiana del Quarnaro [Quarnarói Olasz Régensség – H. P.] nevű „városállamot”. D’Annunzio légiósai életfelfogásukat tekintve a „veszélyesen élni”-elvet követték, halálmegvető bátorsággal, nemtörődöm stílussal vetették bele magukat a mindennapokba. Ezt az életstílust a fasiszták is magukévá tették.

Bár Mussolini ekkor már mélyen elkötelezett volt a nacionalizmus mellett, 1920. november 12-én támogatta az Olaszország és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Jugoszlávia) között kötendő rapallói szerződés aláírását, mely létrehozta Fiume Szabadállamot. A Mussolini által nyújtott támogatáshoz vélhetően hozzájárult a későbbi Duce ambivalens viszonya D’Annunzióval, melynek oka az volt, hogy Benito és a költő elvi rokonságuk ellenére vetélytársként tekintettek egymásra, mivel a fasizmus formálódásának hajnalán D’Annunzio neve is felmerült a későbbi mozgalom lehetséges vezetői között. Ugyancsak forgott a fasiszta hívek körében Italo Balbo neve, akit Mussolini hatalomra kerülése után egy Líbiába történő kormányzói kinevezéssel távolított el. Lehetséges vezetőnek tartották Dino Grandit is, akit Mussolininak nem sikerült teljes mértékben félreállítania, később Grandi a külügyi államtitkári, majd rövid ideig (1929–1932) a külügyminiszteri posztot töltötte be.

A „fiumei kaland” lezárása után megerősödött a fasizmus, időközben ugyanis növekedett a hívek száma. Ezt látva 1920 végén – 1921 elején Mussolini már nem is igyekezett véka alá rejteni politikai hatalmi ambícióit. Mint láthattuk, D’Annunzio kiesett a lehetséges konkurensek sorából, Balbo és Grandi pedig egyes fasiszta alakulatok megkeresésére, mely arra irányult, hogy elvállalnák-e a majdani párt vezetését, nemet mondtak. (Ennek ellenére Mussolini a későbbiekben is tartott attól, hogy veszélyt jelenthetnek hatalmára, ezért döntött úgy, hogy a már említett módon megpróbálja félreállítani őket.) Ezt követően csak Benito Mussolini maradt, aki készségesen igent mondott arra a szerepre, amelyre – előbb titokban, majd egyre szembeötlőbben – már évek óta készült. A Nemzeti Fasiszta Párt – Partito Nazionale Fascista, PNF – Mussolini vezetésével alakult meg az 1921. november 7-én megrendezett III. fasiszta kongresszuson.

A párt megalakulását megelőzően, 1921. május 15-én Olaszországban választások zajlottak, melyeken a fasisztáknak sikerült mandátumot szerezniük. A későbbi sikert, azaz a hatalom megszerzését illetően Mussolini a kis lépések híve volt, így egyelőre megelégedett annyival, hogy 1921 elején a milánói Fascio fejeként belépett az úgynevezett Nemzeti Blokkba, mely Giovanni Giolitti miniszterelnök liberális politikája ellenében létesült. Mussolini a Nemzeti Blokk berkein belül is táplálta azt a gondolatot, miszerint a fasiszta mozgalomnak párttá kell szerveződnie. Erre végül a III. fasiszta kongresszuson került sor, amikor is a lehetséges pártvezetők között immár egyedül maradt Mussolini vezetésével megalakult a Nemzeti Fasiszta Párt (Partito Nazionale Fascista, PNF). A párt programjában már az állam és a nemzet kapta a legnagyobb hangsúlyt. Korábbi elveivel ellentétben Mussolini támogatta a magántulajdont, külpolitikai tekintetben pedig a program a revízió, azaz az első világháborút követően nem Olaszországnak adott, de az olasz közvélemény szerint Olaszországot illető területek megszerzése mellett foglalt állást.

Ezt követően nem volt más hátra, mint a politikai hatalom megszerzése. Erre Mussolini számára két lehetőség kínálkozott. Az első volt az, amelyet Mussolini szíve szerint választott volna, vagyis a hatalom látványos, akár forradalommal kísért átvétele. A második eshetőség a parlamenti úton való hatalomátvétel volt, melynek folyamatát – mint láthattuk – Mussolini voltaképpen már 1921 tavaszán elindította. Mussolini tartós, szilárd hatalom után áhítozott, ehhez pedig eszére kellett hallgatnia, mely a hatalom legális úton való megszerzését diktálta. A Duce ugyanis, ellentétben a totalitárius államberendezkedésre törekvő politikusok többségével, művelt ember volt, politikai elveit is főként olvasmányélményeiből szemezgette.

Mussolini több szerző írásaiból merített ihletet. Friedrich Nietzsche gondolataiból az emberfeletti ember, azaz az életét aktívan élő egyén eszméjét vette át, Georges Sorel pedig a szindikalizmus atyjaként volt ismert. A történelem fontosságára Benedetto Croce hívta fel a figyelmet. Az elitelmélet kidolgozói Gaetano Mosca és Vilfredo Pareto voltak. Mosca munkásságában azt fejtegette, hogy a kormányzó elit megléte minden társadalomban szükségszerű, Pareto pedig a sikeresen kormányzó elit és a sikeres vezető tulajdonságait fogalmazta meg. A sors fintora, hogy a három olasz szerző – Croce, Mosca és Pareto – egyike sem volt a fasizmus híve, sőt, már Mussolini ideológiájának kibontakozása idején is mélyen ellenezték a körvonalazódó eszméket. Ennek oka az volt, hogy Mussolini nem átvette és hivatkozta az általa olvasott szerzők neki tetsző gondolatait, hanem saját szája íze szerint interpretálta az olvasottakat, azaz olyan tartalommal töltötte meg azokat, melyet saját nézeteinek szolgálatába tudott állítani, ekképpen legalizálva saját hatalmát.

Visszatérve a hatalomátvételre, Mussolini nemcsak az elmélkedésben volt jártas, hanem egyúttal gyakorlatiasság is jellemezte őt, a filozofálás nem térítette el a tettek mezejéről. Miután a fasiszta párt nem rendelkezett sem jelentős erővel a parlamentben, sem pedig  megfelelő méretű tömegbázissal, a hatalomra jutást nem volt lehetséges pusztán parlamenti úton kivitelezni. A fasciók által végrehajtott megmozdulások szintén nem segíthették elő Mussolini céljainak elérését, így a Duce ötvözni igyekezett a parlamenti és a forradalmi utat, hogy előmozdítsa a liberális kormányzat megdöntését, mely a fasizmus felemelkedésének alapvető feltétele volt.

A szocialisták részéről elhibázott, de a fasiszták számára nagyon kedvező lépés volt a szocialista párt által 1922 augusztusában kirobbantott sztrájk, melyet a fasiszta alakulatok kihasználtak arra, hogy megmutassák: a fasciók képesek visszaverni a bolsevikokat. Ezt a helyzetet Mussolini soha vissza nem térő alkalomként értékelte a kormányalakításra. 1922 februárjában a király a liberális párti Luigi Factát nevezte ki miniszterelnökké, akinek lemondatása az augusztusi eseményeket követően elkerülhetetlen volt. A kérdés csak az volt, hogy ki kerüljön a helyére. Legesélyesebbnek a korábbi miniszterelnök, Giolitti visszatérése látszott, aki képes lehetett volna arra, hogy jelentős tömegeket állítson maga mellé. Ezzel Mussolini is tisztában volt, aki kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni a Giolitti-kormányban. De nem kívánták a szocialista–liberális–fasiszta hármas koalíciót a szocialisták sem.

Mussolini számára ebben a helyzetben nem maradt más lehetőség, mint egy tömegdemonstráció megszervezése. Így merült fel a „Rómába menetelés” gondolata, mely Giolitti kormányalakítását volt hivatott megakadályozni, s egyben saját kormányra kerülését elősegíteni.

Terveihez már csak a királyt kellett megnyernie. III. Viktor Emánuel nem viseltetett ellenszenvvel a fasiszták iránt, a politikai éleslátásnak pedig híján volt. Mussolini, jó taktikusként, először a legbefolyásosabb politikusokkal, így Factával, az akkori miniszterelnökkel és Antonio Salandrával, a liberálisok miniszterelnök-jelöltjével tárgyalt. Mindkettejükkel elhitette, hogy kész tárcát vállalni kormányukban, s akár koalícióra is lép velük. Ezt követően egy négytagú bizottság élén Nápolyba utazott, ahol bejelentette a tervezett államcsínyt. A bizottság tagjai megállapodtak abban, hogy a fasiszta csapatok mozgósítását október 27-én fogják elkezdeni. A hírek hallatán Facta tárgyalni igyekezett a királlyal, majd látván, hogy az uralkodó nem bocsátkozik vele érdemi megbeszélésekbe, felajánlotta a lemondását. Ezt a király először nem fogadta el, így Facta és bizalmi emberei ostromállapot kihirdetését fontolgatták a fasiszták megfékezésére. Másnap azonban a király megtagadta az ostromállapotról szóló határozat aláírását, ennek oka máig nem ismert.

Október 28-ának reggelén a király Salandrát kérte fel a kormányalakításra, aki tüstént felhívta telefonon Mussolinit, hogy folytassák a kettejük koalíciójáról szóló, korábban megkezdett tárgyalásokat. Mussolini azonban erre nemet mondott, és kijelentette, hogy az újonnan alakuló kormánynak tisztán fasisztának kell lennie. Ennek hatására Salandra visszaadta a miniszterelnöki megbízatást Viktor Emánuelnek, aki – miután mást nem tehetett – magához kérette Mussolinit, aki október 29-én vonatra szállt, s csakhamar megérkezett Rómába, ahol a király fogadta őt a pályaudvaron.

Benito Mussolini ezzel Olaszország miniszterelnöke lett, és ezt a posztot egészen 1943-ban bekövetkezett bukásáig betöltötte. Másnap megalakította kormányát, majd október 31-én beengedték a Róma falainál állomásozó katonákat is a városba.

Így zajlott tehát a Marcia su Roma: Mussolini vonattal a pályaudvarra érkezett, a katonák pedig engedélyezés után végigmasíroztak Róma utcáin. Szó sem volt harcról, vagy diadalmenetről, azonban Mussolini elérte célját, Olaszország miniszterelnöke lett.

Hamerli Petra

Külső hivatkozások és szakirodalom:

CANDELORO, Giorgio: Storia dell’Italia moderna. Volume ottavo. La prima guerra mondiale, il dopoguerra, l’avvento del fascismo. Milano, Feltrinelli 1984.

HAMERLI Petra: A Fiume körüli viták sajtóvisszhangja Az Est című napilapban. In: Szamonek Vera (szerk.): 10. Országos Interdiszciplináris Grastyán Konferencia előadásai. Pécs, Grastyán Endre Szakkollégium 2012. 118–125.

KIS Aladár: A Duce. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó 1989.

ORMOS Mária: Mussolini. Politikai életrajz. Budapest, Kossuth 1987.

Ezt olvastad?

„Egy emlékművet, egy történelmi ikont akartam hús-vér emberré visszaváltoztatni” – írja Katherine J. Chen Johanna című regényéről, melyben Jeanne d’Arc
Támogasson minket