1956. október 23-án reggel 9 órakor rendkívüli ülést tartott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Rektori Tanácsa. A jelenlévők egyetértettek abban, hogy az egyetem „bölcsészkarain és a művészeti főiskolákon nagyfokú nyugtalanság tapasztalható”. Világhy Miklós rektor szimpátiával, de komoly aggodalommal tekintett a délutáni diáktüntetés elé, tartott a „sztálinista” és a „kapitalista erők restaurációs kísérleteitől”. A Történettudományi Kar (1953–1956 között állt fenn) őszülő hajú, 45 éves dékánja, I. Tóth Zoltán hasonlóképpen nyilatkozott. Egyetértett az ország további (szocialista irányú) demokratizálásával. Józan megállapítása szerint az ifjúságot „teljes lehetetlenség a tüntetéstől visszatartani”, ugyanakkor az „ifjúsággal való egységet” meg kell őrizni. Javasolta, hogy az egyetem vezetése is vegyen részt a tüntetésen, nyomatékosítva ezzel az egyetem egységét, egyébként is ezzel tudják a „hangulatot a legjobban egészségessé tenni”. Ekkor még nem tudhatta, hogy maga is a forradalom mártírjává válik majd. Hogyan történhetett ez meg, és milyen életmű szakadt meg korai halálával?

Október 24-én I. Tóth budai otthonában maradt családjával. Telefonon egyeztetett közeli barátjával, Varga János dékánhelyettessel, hogy másnap a Magyar Dolgozók Pártja központjába (Akadémia u. 17.) megy a diákok követeléseit átnyújtani az állampárt illetékeseinek. (Az Eötvenhat című 2005-ös dokumentumfilm talán legmegrendítőbb jelenetében Varga János elmondta, eredetileg ő volt kijelölve a feladatra. Úgy látta azonban, hogy a dékán, a Kossuth-díjas történész eredményesebben képviselheti az egyetem érdekeit, hatékonyabban közvetítené az egyetemi hallgatóság követeléseit az MDP vezetősége felé. Véleményéről meggyőzte I. Tóth Zoltánt is.)

Hanák Péter történész I. Tóth Zoltán halálának szemtanúja volt, sőt, őt magát is lövés érte a pártközpontnál. Visszaemlékezése szerint reggel fél tíz körül futottak egymásba a dékánnal a Történettudományi Kar épületének (V. kerület, Pesti Barnabás u. 1.) főbejáratánál. Az egyetem egységes álláspontjának képviselete érdekében ezután az ELTE központi épületébe (V. kerület, Egyetem tér 1-3.) siettek. Ott Csiki-Szász Dezsőnétől, az egyetem párttitkárától megtudták, hogy az összegyetemi küldöttség már elindult a pártközpontba. (Meg kell jegyezni, hogy a pártközpontba induló egyetemi küldöttségek ténye ezekben a napokban „megszokottnak” számított. Beck Tibor és Germuska Pál Forradalom a bölcsészkaron című művéből kiderül, hogy október 23-án dél körül is tettek egy látogatást I. Tóth Zoltánék Világhy Miklós rektorral a párt épületében. Céljuk a tüntetésre vonatkozó belügyminisztériumi tiltás feloldása volt, sikerrel jártak.) I. Tóth Zoltán végül fél tizenegy magasságában indult az Akadémia utcába Hanák Péter és Kató István egyetemi oktatókkal. (Utóbbiak mindketten docensek voltak, I. Tóth Zoltán egyetemi tanár.)

A haláleset pontos körülményei máig tisztázatlanok, a történéseket Kő András, Nagy J. Lambert és Eörsi László kutatásai, továbbá Hanák Péter visszaemlékezése alapján igyekszünk ismertetni. Délelőtt a pártszékházban a legmagasabb rangú szovjet (Mikoján, Szuszlov, Szerov) és magyar (Gerő, Kádár, Nagy Imre) politikusok egyeztettek. A karhatalmi alakulatok emiatt és a korábbi két nap fegyveres összecsapásai miatt eleve feszült hangulatban lehettek, ráadásul a Kossuth tér is megtelt tüntetőkkel, akik – nézeteik szerint – veszélyt jelenthettek a döntéshozókra. Állítólag a pártházból kilépő KGB-főnök Szerov adott parancsot a tér kiürítésére, konkrétan tűzparancsot a téren békésen tüntetőkre.

Pár perccel később érkeztek a térre páncélozott gépkocsikon a pártszékház védelmére erősítésül kért pécsi határőr-alakulat emberei (ún. „zöld ávósok”,) akiket a pártszékházat védelmezők tévedésből felkelőknek néztek és tűzharcba bonyolódtak velük. („Kék ávós” lőtt „zöld ávóst”…) Eközben az egyik páncélautó, majd kapualj fedezékében megbúvó három oktató igyekezett berohanni a székházba külön-külön, egyesével. Az elsőnek és harmadiknak elindulónak sikerült, de a másodikként berohanni igyekvőt a bejáratnál egy „őr” tévedésből fegyveres harcosnak, forradalmárnak hitte és fejbe lőtte…

A halálhírt Világhy Miklós közölte személyesen az elhunyt történész özvegyével. Tóth Zoltánné Dukony Mária a lábán megsérült Hanák Péter segítségével napokig kereste férje holttestét (az egyetemisták újsághirdetést is feladtak), a végső búcsút csak november 13-án adhatták meg szűk körben a Farkasréti temetőben. I. Tóth Zoltán gyászjelentését csak a temetés után, 1956 decemberében adhatták közre. Három gyermek maradt félárván a tragédia után, Zoltán (1943–2015), Mária-Éva és Ágnes.

I. Tóth Zoltán mártírságán felül is érdemes a tiszteletre és megemlékezésre. Ki ő valójában, hogyan vált a magyar történetírás megkerülhetetlen alakjává?

Kezdetek – Bánság, Erdély, Párizs, Partium

A korán elhunyt történész a Bánságban, közelebbről a Temes megyei Versecen, Tóth Zoltán néven született 1911. augusztus 11-én. A történelmi Magyarország etnikailag egyik legsokszínűbb régiójában fekvő Versecen az 1910-es népszámlálás adatai szerint 27 370 lakosból 13 556 németnek, 8602 szerbnek, 3890 magyarnak, 879 románnak és 127 szlováknak vallotta magát.

Édesanyja a szerb származású Joanovics Ilona Zsófia volt, édesapja Tóth Benjámin pénzügyi tisztviselő, aki később, a temesvári református egyházkerület megyeszerte ismert, megbecsült gondnoka lett. A Tóth család részben a szintén Temes megyei, akkor még magyar többségű Végvárról, részben a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Tiszainokáról származott. Utóbbi helységnévből ered a publikáláskor használt „I.”, tehát Inokai Tóth Zoltán név, megkülönböztetésül az idősebb, 1888-ban született Tóth Zoltán hadtörténésztől.

Édesapja szolgálati helyeitől függően az elemi iskolát Csákon, majd 1919-től Temesváron végezte, itt érettségizett a helyi piarista gimnáziumban 1929-ben, a kötelező román nyelven. (A magyar diákok 90%-át megbuktatták, mert nem tudtak elég jól románul.) Kevéssé közismert, hogy ifjúkorában a bölcsészettudományok mellett legszívesebben zenéléssel foglalkozott, magas színvonalon hegedült. (Zenei műveltségéről hű képet ad fia, Tóth Zoltán társadalomtörténész Zsilipelés a középosztályba. Egy 1937 nyarán Temesváron készült kottakatalógus sűrű leírása című tanulmányában.)

Felsőfokú tanulmányait Erdély szívében, Kolozsvárott, az I. Ferdinánd Tudományegyetemen, a királyhágómelléki református egyházkerület ösztöndíjával, illetve a Református Teológia Akadémián végezte. Hasznos tudnunk, hogy számos jeles román történész is hatást gyakorolt rá a magyarok mellett. Református lelkészi oklevelét 1933-ban, történelem-földrajz-román szakos tanári diplomáját 1934-ben vette át. Szakdolgozatát a román–magyar viszonyhoz képest kevésbé „forró” témából, a kora középkori észak-afrikai arab hódításokból írta.

Egyetemi évei alatt aktív tagja volt az erdélyi magyar értelmiség új, népi írókhoz hasonlítható szellemi mozgalmának, az Erdélyi Fiataloknak, és megalapítója az azonos nevű folyóiratuknak. Harmincas évekbeli gondolataihoz, amelyek akár ars poeticának is felfoghatók, élete végéig hű maradt:

„…a nagy lecke, a háború és a birodalom elvesztése keserű lehetőséget nyújtott a magyarországi új nemzedéknek, hogy őszintén megvizsgálja az összeomlást előidéző okokat (…) Magyarságnak és románságnak egyaránt érdeke, hogy egymást, egymás történelmét, az egymással való kapcsolatok történetét a józan racionalitás szemüvegén keresztül megismerje.”

1934 őszén a szatmárnémeti Református Főgimnáziumban kezdte tanári pályafutását. Ambícióit csak részben elégítette ki az intézmény. Saját megfogalmazása szerint „magyar öntudatnevelői törekvéseimben saját vezetőim saját mulasztásaik palástolása céljából sokkal nagyobb mértékben akadályoztak, mint a román hatóságok, hirtelen elhatározással kivetődtem Párizsba”.

Posztgraduális ösztöndíjasként (bölcsészdoktori értekezéséhez) másfél évig képezte magát a párizsi Sorbonne-on, ekkor alapozta meg későbbi tudományos munkásságát – egzisztenciáját viszont biztosan nem. Kis érdekesség, hogy párizsi tanulmányait a budapesti Gondviselők Társasága és a Miniszterelnökség is támogatta, ám a pénzhez a magyar pengő külföldre történő utalásának tilalma miatt csak hazatérése után jutott hozzá apja kapcsolatai révén egy bukaresti bankon keresztül.

Párizsi életének a második világháború kitörése vetett véget. Temesvárra menekült családjához, majd ismét Szatmárnémetiben folytatta tanári pályáját két évig, de ekkor már eldöntötte, hogy történész lesz. Egy fennmaradt iskolai értesítő szerint az 1940/41-es tanévben „VIII. osztályvezető, okleveles lelkész, a történelmi szertár őre, az önképző kör történelmi szakosztályának vezetője, internátusi felügyelő”. Történelem-földrajz szakos rendes tanár volt ekkor, de románt is tanított az I. osztályban. (Ne felejtsük el, hogy éppen a második bécsi döntést követő időszakról beszélünk.)

I. Tóth Zoltán tudományos karrierje nehézségekkel – Budapesten

Ezt követően felgyorsultak az események, 1941-ben jelent meg első komoly tudományos műve Az erdélyi románok a XIX. században címmel. Július 1-től a kolozsvári egyetemi könyvtárban kapott állást, majd az 1942-es évet már az Erdélyi Tudományos Intézetben kezdte meg, ahol fő feladatként egy tervezett nemzetiségi bibliográfia összeállítását kapta. (Ez később Magyar Történeti Bibliográfia néven jelent meg – az I. és a III. kötet 1950-ben, a II. kötet 1952-ben.) A munka nagy részét már nem Erdélyben, hanem – a Teleki Pál Tudományos Intézet meghívására – Budapesten végezte. Itt ismerte meg élete szerelmét, Dukony Máriát. Megházasodtak, családot alapítottak. Fia, Tóth Zoltán szerint ez az „öt háborús és koalíciós év volt életének valódi, »felhőtlen« alkotóperiódusa”. A legveszedelmesebb 1944/45-ös időszakot Balatonfüreden vészelték át a Teleki Intézet dolgozóival és családtagjaival.

Állapotos feleségével és elsőszülött fiával 1945 júniusában tértek vissza Pestre. Az erdélyi román nacionalizmus első százada 1697–1792 című mesterművét a szakma egyhangú elismeréssel fogadta. A Pázmány Péter Tudományegyetem 1947-ben habilitációs iratnak tekintette művét és a bölcsészkar magántanárává fogadta.

A sztálinista fordulat után, 1948-ban megszüntetik a Teleki Pál Tudományos Intézetet, egy évvel később jogutódját, a Kelet-európai Tudományos Intézetet is. 1949-től 1953-ig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársaként, a Szovjetunió és a Népi Demokráciák Története Osztály, valamint a Dokumentációs Szolgálat vezetőjeként dolgozott.

1951-ben jelent meg Varga Katalinról, egy 1840-es évekbeli erdélyi bányászmozgalom vezetőnőjéről írt műve, 1952-ben a Szemere-kormány nemzetiségpolitikájáról publikált, majd megjelent a Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig című könyve. Utóbbiért 1952. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki. Ő szerkesztette az 1952-ben megjelent Kossuth-Emlékkönyvet, és ekkoriban, 1950–1952 között adták ki a második világháború idején elkezdett, fentebb hivatkozott Magyar Történeti Bibliográfiát.

Munkáiban – kortársaihoz hasonlóan – kénytelen volt engedni az ideológiai nyomásnak, viszont a gazdag forrásanyag tényszerű, pontos elemzése miatt ma is haszonnal forgathatóak ezek a művei.

Nagy témáján, az erdélyi román nacionalizmus második századán és az egyik legjelentősebb reformkori román politikus, Nicolae Bălcescu biográfiáján dolgozott, ám Sztálin halála és Rákosi Mátyás ideiglenes bukása után a sors más szerepet jelölt ki részére.

I. Tóth Zoltán az ELTE szeretett dékánjaként

Bár kezdetben tiltakozott, 1953. július 15-től el kellett vállalnia az Eötvös Loránd Tudományegyetem dékáni pozícióját az újonnan létrehozott Történettudományi Karon, mellé még a Népi Demokratikus Országok Tanszéke vezetését is rábízták.  (Joggal idézhetjük Dávid Gyula megállapítását: „a »puhuló« politikai vezetés igyekezett nyitni a történettudomány értékes képviselőinek irányába”.) 1954-ben lett az MTA levelező tagja, 1955-ben a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Akadémiai székfoglalójában azt vizsgálta, hogy a nemzetiségi elitek asszimilálódása, a csonka társadalmak létrejötte hogyan hatottak vissza a nemzetiségek jogbiztosító törekvéseire.

Dékánként legfontosabb feladatának a merev, dogmatikus, „felső középiskolává” silányított egyetem tudományos rangjának visszaszerzését tartotta. A kari Évkönyv megszervezésével ismét publikációs fórumot kínált a hallgatóságnak.  Óvott a diákok testi-lelki túlterhelésétől, az anyagkövető szemináriumokat a „szolgai gondolattalanság fészkének” tartotta. Támogatta a fakultatív óralátogatás bevezetését és új egyetemi norma bevezetését szorgalmazta. Véleményének nemcsak belső egyetemi üléseken, hanem a sajtóban is hangot adott, adhatott.

1956. június 1-jén a Petőfi Körben is felszólalt a felsőoktatás reformja mellett. Közelebbi kapcsolatba került a döntően vidéki (kisebb részben határon túli) származású hallgatók, fiatal oktatók (Szabad György, Molnár József, Varga János) alkotta nem hivatalos csoportosulással, a Kolhoz Körrel.

Tanítványai szeretetéről árulkodnak E. Fehér Pálnak, a Népszabadság későbbi kulturális rovatvezetőjének sorai 1986-ból:

„Szigorú tárgyilagosságra törekedett. Nem a véleményalkotás jogáról, az értékelés kötelezettségéről mondott le, de azt fölöslegesnek és káros­nak tartotta, ha a tudós a történelem ítélőmesterének hamis pozíció­jába nevezi ki magát. Tapintatos ember volt. Hallgatói közé tartoz­tam magam is, a névtelen százak, ezrek közé, ezért érzem róla szóló emlékemet hitelesnek, mert I. Tóth Zoltán professzor minden kérdésben azt kereste, hogy hol segíthet. (…) Ez az emberi magatartása jellemezte a történelem konfliktusos helyzeteinek interpretálásakor. A megismerés kö­telezettségének vállalása párosult nála a tapintattal, a türelemmel. Kálvinista papnak készült, de hi­ányzott belőle Kálvin türelmetlen­sége. Az együtt élő népek közös dolgaiban a türelmet becsülte hasz­nos erényként. Amolyan hasznos erdélyi tradícióként.”

1956 októberében is diákjai mellé állt. Hanák Péter visszaemlékezése szerint

„Zoltánról is lefoszlott megszokott csendes tartózkodá­sa, és – nem törődve, kikkel sod­ródunk együtt a tömegben – fel­háborodottan magyarázta, hogy ami kedden éjjel és tegnap tör­tént, az a nemzet letiprása, a nemzet virágjának kipusztítása (ezekre a kifejezésekre emlék­szem); hogy nem lehet némán, tétlenül tűrni a vérengzést. (…) Zoltán újra bizonygatta, hogy az ifjúság célja tiszta, nemzeti és demokratikus, hogy a magyaroknak most nem szabad töprenkedve vitatkozniuk. Megmondtuk: most világosan és habozás nélkül az egyik oldalon állást kell foglalnunk. Mehetünk-e másutt, mint a nép óriási többsége, az ifjúság mellett?”

I. Tóth Zoltán emlékezete

I. Tóth Zoltán emlékezete csak a rendszerváltás után kerülhetett az őt megillető helyre. 1992-ben avatták fel emléktábláját az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékén I. Tóth Zoltán Egyetemtörténeti Szakszeminárium működött a kilencvenes években. (Ennek keretében készült Beck Tibor és Germuska Pál hivatkozott műve is.) 2006. október 20-án leplezték le mellszobrát, Vígh Tamás alkotását a Magyar Tudományos Akadémia előtt Sólyom László köztársasági elnök és Vizi E. Szilveszter, az MTA elnökének közreműködésével. 2010 októberében az ELTE BTK hallgatói nevével önképző kört (később tudományos diákkörré vált) alapítottak.

Köszönöm Kóthay Katalinnak és Virovecz Nándornak a cikk megírásában nyújtott segítséget!

Török Ádám

Források és irodalom

A sortűz-specialista. Beszélő-beszélgetés Eörsi Lászlóval. Beszélő, 1990. október 20.

Beck Tibor–Germuska Pál: Forradalom a bölcsészkaron. 1956-os Intézet. Budapest, 1997.

Bárdi Nándor: A Keleti Akció. Regio – Kisebbségi Szemle, 6 (1995) 3. 89–134.

Csatári Dániel: I. Tóth Zoltán In: I. Tóth Zoltán: Magyarok és románok. Budapest, 1966.

Cseke Péter: Az Erdélyi Fiatalok történelemszemlélete. Kisebbségkutatás, 18 (2009) 4. 605–652.

Dávid Gyula: I. Tóth Zoltán és a két világháború közötti nemzedék. Korunk, 3 (2001) 10. 86–89.

Hanák Péter: Ragaszkodás az utópiához. Budapest, 1992.

Iskolai értesítő, Szatmárnémeti Református Gimnázium, 1940.

I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus első százada. Budapest, 1946. ill. Csíkszereda, 1998. Bukarest, 2001., Máriabesnyő-Gödöllő, 2005.

I. Tóth Zoltán: Egyetem-e az egyetem? Magyar Nemzet 1956. június 23.

I. Tóth Zoltán gyászjelentése: https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/559439

Kő András: 1956. október 25. A Kossuth téri sortűz. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_kossuth_teri_sortuz/

Kő András–Nagy J Lambert: Kossuth Lajos tér 1956 (cikksorozat). Új Magyarország, 1994. január 26., 29., február 2., 5., 9

Nagy Ernő (rendező): Eötvenhat (dokumentumfilm), 2005. 

Osváth Zsolt–Zsidi Vilmos (szerk.): Magyarországi világi felsőoktatási intézmények az 1956-os forradalomban és szabadságharcban – A Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség kiadványai 3. Budapest, 2007.

Miskolczy Ambrus: I. Tóth Zoltán (1911–1956). Valóság, 59 (2016) 4. 76–81.

Szabad György: In memoriam I. Tóth Zoltán. Magyar Szemle, 16. (2007) 1–2. 39–42.

Szekernyés János: 1956 bánsági mártírja. Heti Új Szó Temesvár, 2018. október 17.  https://hetiujszo.ro/szekernyes-janos-1956-bansagi-martirja/

Tóth Zoltán: I. Tóth Zoltán. In I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus első százada. 1697–1792. Máriabesnyő-Gödöllő, 2005. 384–385.

Tóth Zoltán: Zsilipelés a középosztályba. Egy 1937 nyarán Temesváron készült kottakatalógus sűrű leírása. Korall, 14. (2013) 51. 86–129.

Tóth Zoltán: I. Tóth Zoltán társadalomszemlélete. Korall, 16. (2015) 60. 5–10.

Trádler Henrietta: Egy történész portréja: I. Tóth Zoltán élete. In Deáky Zita–Smid Mária Bernadett (szerk.): Emlék, emlékezet, életút. Budapest, 2014. 279–289.

Zsebők Csaba: Tiszta szívvel 1956-ban. A „Kolhoz Kör”: a forradalom (egyik) szellemi előkészítője. Oikosz Alapítvány, Budapest, 2019.

Ezt olvastad?

Sah mat generációkon át – Kádár János és Grósz Károly küzdelme

A világ és a magyar történelem konstans – sokszor figyelemreméltó - fenoménja a hatalomváltások időszaka, legyen szó akár monarchikus, akár

X