A mindenható kancellár. Thomas Cromwell felemelkedése és bukása

A Tudor-dinasztia második uralkodója, VIII. Henrik, apjához hasonlóan nagyformátumú miniszterekkel vette körül magát, mint például Thomas Cromwell. Kiváló tanácsadói nélkül ugyanis az önfejű és meggondolatlan király sokkal kevesebb eredményt tudott volna elérni, mint amit nekik köszönhetően ténylegesen elért. Azonban hiába szolgálták eredményesen a királyt, hogyha nem teljesítették maradéktalanul Henrik akaratát, hamar kegyvesztetté váltak, ami viszont az életükbe került. A király ugyanis nem tűrt semmilyen akadályt, ami közé és mániákusan áhított fiú utód iránti vágya közé gördült. Mivel azonban Cromwell egyértelműen olyan feleségjelöltet szemelt ki királya számára, aki nem felelt meg az uralkodónak, el „kellett” buknia.

Thomas Cromwell nem nemesi családból származott, tehát kijelenthetjük, hogy VIII. Henrik előző miniszteréhez, Thomas Wolsey-hoz hasonlóan alacsony[1] származású volt. Ennek ellenére jelentős energiával és intellektussal rendelkezett. Képzett szónok és műgyűjtő volt, érdekelték a humán tudományok és a teológia, melyben sokkal jártasabb volt, mint a király püspökei vagy teológusai. A parlament tagja volt, valamint ügyvéd és kereskedő Wolsey szolgálatában. A bíboros bukása után Cromwell adminisztrátori képességei lenyűgözték Henriket, ezért saját szolgálatába állította őt.

1531 elején kezdte szolgálni Anglia királyát, ugyanazzal a könyörtelen odaadással, amellyel Wolsey bíborosnak is dolgozott. Még ugyanebben az évben Thomas Cromwell, VIII. Henrik tudta nélkül, áttért a lutheránus hitre; és szövetségesei – Stephen Vaughan, Robert Barnes és Christopher Mont – segítségével a lutheránus írások, mint például az Augsburgi vallomás, vagy Philipp Melanchthon Bocsánatkérés című alkotása bejutottak a szigetországba. Ez egy roppant veszélyes vállalkozásnak számított, hiszen az 1530-as évek elején Thomas More és Tunstall püspök háborút folytattak a lutheránus eretnekséggel szemben. Politikai előmenetelre és spirituális átváltozásra ezekben az években csak egy nagyon ügyes és jártas ember lehetett képes, mint amilyen Cromwell is volt.

Thomas Cromwell (ifj. Hans Holbein festménye, forrás: en.wikipedia.org)

1532-ben Thomas Cromwell azt a javaslatot tette az angol királynak, – annak érdekében, hogy az valóra tudja váltani céljait az egyházi felsőbbség megszerzéséért, valamint, azért, hogy elváljon Aragóniai Katalintól –, hogy „lakoltassa ki” a pápát Angliából. Az volt ugyanis Cromwell célja, hogy megalkosson egy független és önálló államot, végső soron: egy szuverén nemzetállamot. Márpedig ez egy olyan államközösségben létezne, melynek uralkodója nem ismer el felsőbb hatalmat. Thomas Cromwell ezt az állam-tervezetet „Angol Birodalomnak” nevezte. Így az 1532-es, illetve a korai 1533-as események mind-mind előkészítették az utat a váláshoz, illetve az Angliában bekövetkezett vallási változásokhoz.

Az 1532 januárjában megtartott parlamentáris ülésen megszűntették például az egyházi javadalmak szentszéki adóját, és átcsoportosították azt a koronához. Egy, főként a közemberek körében kialakult élénk vita után a törvényt sikeresen el is tudták fogadtatni. Cromwell ezután rákényszerítette a papságot, hogy jogállásuk tekintetében rendeljék alá magukat a királynak (Submission of the Clergy).

Volt azonban egy alattomos, Thomas Cromwell által „szervezett összeesküvésnek” nevezett ellenállás, ami megkísérelte befolyásolni a parlamentet Katalin és Róma érdekében. Legfőbb bizonyíték erre a szembeszegülésre Sir George Throckmorton vallomása, amit az után tett, hogy tönkretették. Throckmorton, amikor a parlamenti tagok meghozták rendelkezésüket, beszédet mondott az alsóházban, az egyházi javadalmak szentszéki adójának, a fellebbezés korlátozásának és az egyházfőségi rendelet fontos törvényei ellen. Ő volt az első, aki dolgozni kezdett a Friar Peto-féle szembenállásért. Peto azt állította, hogy ő mind prédikációban, mind beszélgetésben megmondta a királynak, hogy nem házasodhat újra, amíg Katalin él, valamint megvádolta Henriket azzal, hogy szexuális kapcsolata volt Boleyn Anna anyjával, csakúgy, mint testvérével, ezért nem veheti őt feleségül. Throckmorton More-tól is kapott bátorítást, aki célzott arra, hogy a király végül feladja jelenlegi útirányát, és akkor majd hálás lesz azoknak, akik azelőtt az „ügy” ellen harcoltak.

Az 1533-ban, Angliában elfogadott „római fellebbezés korlátozásának” törvénye (Act in Restraint of Appeals to Rome) megsemmisítette a pápai beavatkozás legfontosabb fegyverét az angol ügyekbe azzal, hogy a birodalmon kívüli bíróságok meggátolták a birodalmon belüli bíróságok fellebbezését. A gondolat azonban, hogy Rómát elutasítsák, Henrik fejében már azelőtt megfogalmazódott, mielőtt Cromwell javasolhatta volna azt. A király volt az tehát, nem pedig a minisztere, akinek először jutott eszébe, hogy megtagadja a pápai hatalmat.

Luther Márton (forrás: en.wikipedia.org)

1534-ben Thomas Cromwellt az angol király kinevezte titkárrá. Ezzel nagyobb hatalmat kapott a szigetországban, mint eddig bárki; a következő, aki megkapta ezt a címet, az 1558-ban William Cecil volt. Még ebben az évben Cromwell terveket készített, hogy elkoboztassa a püspökök földjeit, ez azonban sosem valósult meg. A fenyegetés viszont, hogy csökkentik a püspökök birtokait, arra ösztönözte őket, hogy vagy majorságokat, vagy kanonoki segélyt ajánljanak fel a királynak, Cromwellnek és más vezető minisztereknek.

Thomas Cromwell ebben az időszakban a korábbinál is intenzívebben támogatta evangélikus pártfogoltjainak egyre bővülő körét. Néhányukat, mint például Christopher Montot vagy Richard Tavernert lutheránus művek lefordításával, míg másokat, mint például Robert Barnest pedig prédikálással bízott meg. Cromwellnek továbbá sikerült elérnie, hogy az angol király számos evangélikust püspöknek nevezzen ki; ilyen volt többek között Hugh Latimer, Nicholas Shaxton, William Barlow és George Brown is, valamint megpróbálta felkelteni Henrik érdeklődését a lutheránus hit iránt azzal, hogy megmutatta a királynak Luther fő szövetségese, Melanchthon írásait. VIII. Henrik még nem teljesen bocsájtott meg és felejtette el a Lutherrel való összetűzését, de Melanchtont sokkal szimpatikusabb embernek tartotta.

Thomas Cromwellnek, annak érdekében, hogy vallási kérdésekben is dönthessen, a királyhoz hasonlóan szüksége volt egy egyházi „alteregóra”. 1535 elején ezért létrehozta a „vallási helyettes” (Vicegerent) hivatalát. Cromwell célkitűzése ebben az időben még az volt, hogy megreformálja a kolostorokat, nem pedig, hogy elpusztítsa azokat. A szerzeteseket a középkori vallásgyakorlat feladására kívánta késztetni, illetve, el kellett ismerniük a királyt az egyház fejének, ráadásul számos hagyományos középkori szokást, mint például az ereklyék tartását megtiltották számukra. Cromwell feladata volt továbbá a rendházak vezetőinek kinevezése; így amikor csak lehetősége volt rá, evangélikus férfiakat és nőket állított a kolostorok és zárdák élére. 1536-ra azonban Cromwell terve megváltozott, célja az lett, hogy feloszlassák azokat a kisebb rendeket, melyeknek bevétele nem éri el az évi kétszáz fontot. A rendek tagjait vagy egy jobban szabályozott, nagyobb rendbe irányították át, vagy pedig felajánlottak nekik más munkát, illetve járadékot.

Röviddel Boleyn Anna kivégzése után Cromwell tovább dolgozott a reformáción. Egy évvel korábbi kinevezésének köszönhetően megvolt a lehetősége arra, hogy cikket fogalmazzon meg a vallásról és az ezzel járó rendelkezésekről. Nagyon ügyesen csempészett be az új vallásba annyi lutheránus hitet, amennyit még biztonságosan meg tudott valósítani anélkül, hogy a királyban gyanút kelthetett volna. A mérsékelten lutheránus Tíz cikkely, melyet Henriknek ajánlott, megszorításokat tartalmazott az egész papságra nézve.

1536-ban, többek között a Tíz cikkely miatt, VIII. Henriknek szembe kellett néznie Észak-Angliában egy súlyos felkeléssorozattal, amit kegyes zarándoklat[2] (Pilgrimage of Grace) néven ismerünk. Az első lázadások Lincolnshire-ben törtek ki, melyek arra provokálták VIII. Henriket, hogy a szigetországban kijelentse, hogy ez a felkelés „a legbrutálisabb és legállatibb volt egész uralma alatt”.

A „kegyes zarándoklat” (Pilgrimage of Grace) 1536-ban (forrás: en.wikipedia.org)

Az 1536-os felkelések a király egyházi és állami elsőbbségét sértetlenül hagyták; a lázadások leverésének köszönhetően pedig Thomas Cromwell VIII. Henrik jobbkezeként erősebb lett, mint valaha. Az angol király így elég magabiztosnak érezhette magát, hogy a régi egyház terhére gazdagítsa saját magát; ezért elkezdte megszüntetni a kolostorokat. Ez egy újabb olyan ügy volt, amit Cromwell a tőle megszokott hatékonysággal vezényelt le.

Cromwell vallási helyettesi kinevezésének kezdetétől fogva egyetértett Thomas Cranmerrel abban, hogy az országnak szüksége van egy engedélyezett, angol nyelvű Biblia létrehozására. A „mindenható kancellár”, miután a királyt is meggyőzte a fordítás szükségességéről, királyi beleegyezést kapott 1535-ben a Coverdale-féle fordításra, 1537-ben pedig a John Rogers-féle Máté Biblia elkészítésére. Az angol klérus azonban észrevette, hogy Coverdale és Rogers már meglévő Luther, valamint Tyndale által készített fordításokat terjesztette el; ezért Thomas Cromwell úgy döntött, hogy egy új fordítást készít, közvetlenül az eredeti nyelvekből. A Nagy Biblia néven ismertté vált új Biblia elkészítésével bizalmasát, Miles Coverdale-t bízta meg.

A munka azonban nem volt kihívásoktól mentes: bár a francia hatalom megígérte az együttműködést, hamarosan Cromwell ellenfeleinek folyamatos nyomása alá kerültek, otthon és külföldön egyaránt, hogy hagyják abba a munkát. A Franciaországban történő nyomtatás ennek köszönhetően egy nap hirtelen abbamaradt. Az ezután következő heves tárgyalások alatt Thomas Cromwell alkut kötött a franciákkal a nyomdászfelszerelésről, illetve néhány lefoglalt Bibliáról is. A nyomtatást végül Angliában fejezték be; 1539 tavaszára a templomi használatra kijelölt Nagy Biblia készen állt arra, hogy eladják a parókiáknak.

Mindeközben a király 1536. május 30-án, a fiú örökös reményében feleségül vette a szelíd Lady Jane Seymourt, aki tudta, hogy királynéként az első feladata az, hogy fiút szüljön. 1536 decemberében viszont még semmi jele nem volt a terhességének. Az angol király azonban világossá tette, hogy Jane-től várja el, hogy teljesítse legfontosabb királynéi kötelességét. Henrik vágya alig két hónap múlva beteljesült: harmadik felesége 1537 februárjában állapotos lett.

Az egészséges fiúgyermek, akit Edvárd hercegnek neveztek el, 1537. október 12-én látta meg a napvilágot. A királyné azonban október 24-én, tizenkét nappal azután, hogy életet adott a trónörökösnek, gyermekágyi lázban életét vesztette. Jane Seymour halálát követően VIII. Henrik újra fontolóra vette a házasságot. Egy fiú kétséges biztonságot jelentett az utódlásban, ezért a Tanács azt javasolta az angol királynak, hogy ismét nézzen szembe a házasság „szélsőséges kalandjával”. A király nagykövetei egy ideig azonban a tárgyalások ellenére meglehetősen hátrányban voltak amiatt, hogy bár Hans Holbein minden hölgyről küldött portrét, Henrik nem akart elvenni olyan nőt, akit nem látott személyesen. Thomas Cromwell szerette volna, ha Henrik újra megházasodik, ezért sürgette a megegyezést közte és Klevei Anna között. Egy fiú ugyanis nem volt elég a dinasztikus biztonsághoz, habár Edvárd herceg egészséges gyermeknek látszott.

Edvárd herceg, akit később VI. Edvárd néven koronáztak királlyá (forrás: en.wikipedia.org)

VIII. Henrik azonban csak enyhe érdeklődést mutatott Anna iránt. Hans Holbein festménye viszont úgy tűnik elég volt ahhoz, hogy meggyőzze a királyt Anna bájáról. Így 1539. október 4-én aláírták a házassági szerződést Klevei Anna és az angol király között. Ám amit senki nem árult el, és az angol küldötteknek valószínűleg nem volt lehetőségük megvizsgálni, az az volt, hogy Anna sok tekintetben rendkívül alkalmatlan hitves volt: kétségkívül nem volt lutheránus, és csinos sem, majdnem teljesen tanulatlan volt, akit elzárva tartottak a családi kastélyban, a németen kívül semmilyen más nyelvet nem beszélt, műveletlen volt a zenében és csak saját hazája táncait ismerte. Az angol király számára egy igazi „katasztrófa volt” újdonsült menyasszonya. Mikor Henrik először találkozott vele, meg is bánta, hogy őt választotta.

Feltételezhetően ebből az okból kifolyólag végül úgy döntöttek, hogy a házasságot nem fogják elhálni, ami Anna számára rendkívül megalázó lehetett. A király ráadásul 1540. június végén rávette Cranmer canterbury-i érseket, hogy ezt titokban jelentse is ki. Június 24-én az új királyné Richmondba ment, ahol a következő napon a király megbízottjai meglátogatták, és közölték vele, hogy Henrikkel való házassága érvénytelen. Az újabb váláshoz nagymértékben hozzájárult, hogy az angol király 1540-ben halálosan beleszeretett Catherine Howardba, Norfolk hercegének tizenkilenc éves unokahúgába.

Időközben nyilvánvalóvá vált a szigetország elszigetelődése, ami az egyetemes római katolikus egyházzal való szakításának volt a következménye. 1539 januárjában I. Ferenc és V. Károly ugyanis megállapodást kötöttek Toledóban, hogy külön-külön nem fognak tárgyalni Angliával. Hivatali évei alatt Thomas Cromwell kiépítette ugyan a birodalom véderejét, de nem sikerült kialakítani semmilyen tartós szövetségi rendszert a kontinensen, hogy ellensúlyozhassák a császár Anglia uralkodójával szembeni fenntartásait. Energiáit a belügyekre koncentrálta, s részben ennek köszönhetően nem sikerült elnyernie az angol király teljes bizalmát a külpolitikában.

VIII. Henrik (ifj. Hans Holbein festménye, forrás: en.wikipedia.org

Nem kétséges, hogy a kedvezőtlen diplomáciai fordulatok, továbbá Anglia királyának második válása jelentős mértékben hozzájárult Thomas Cromwell bukásához. Stephen Gardiner, Winchester püspöke és Cromwell fő ellensége ugyanis eleget akart tenni a király kérésének, és azon dolgozott, hogy mielőbb érvényteleníteni tudja Henrik házasságát, Cromwell azonban, aki a legnagyobb felelősséggel bírt az ügyben, megpróbálta megmenteni a házasságot. A király pedig, aki bele volt bolondulva Catherine Howardba, engedett Cromwell ellenségei pletykáinak; szívesen és bátorítóan hallgatta a túlzó állításokat és vádaskodásokat Thomas Cromwell ellen, beleértve a szentség elleni eretnekséget, és azt, hogy fegyveres felkelést akar szítani.

A hosszú cselszövés 1540. június 10-én ért véget, amikor letartóztatták Thomas Cromwellt. Norfolk kitépte a György-tallért, Anglia védőszentjének jelképét Cromwell nyakából, a tanácstagok pedig, akik néhány perccel korábban még engedelmeskedtek vezetésének, csatlakoztak a szitkozódás viharához, miközben a bukott kancellárt csónakkal a Towerbe vitték.

A Towerben Cromwell óvatosan és méltósággal viselkedett. Nem próbált meg gyanúba keverni másokat. Két nappal letartóztatása után engedélyt kapott, hogy írjon a királynak. A levélben tagadta a vádakat, miszerint valaha szándékosan követett volna el felségárulást, és biztosította Henriket, hogy ő mindig igyekezett szolgálni, erősíteni és gyarapítani a királyt. Míg sajnálkozva elismerte lazaságát az eretnekek elleni jogalkotás hatályba léptetésében, tagadta, hogy valaha szakramentárius lett volna. Kijelentette, hogy nem híresztelte a király elbizakodottságát. A levél végén kegyelemért könyörgött.

Cromwellt egy parlamenti törvény révén halálra ítélték. 1540. július 29-én, hét héttel letartóztatása után lefejezték a Tower Greenen. A vérpadon még beszédet mondott, és imádkozott. Elismerve a törvény ítéletét, bevallotta, hogy megsértette királyát. Sokkal többet foglalkozott azonban bűneivel, amiket Isten ellen követett el. Visszautasította, hogy segítette az eretnekeket, és kijelentette, hogy a „szent egyház katolikus hitében fog meghalni”.

Thomas Cromwell (forrás: commons.wikimedia.org)

Thomas Cromwell pályáját értékelve mindenképpen megállapítható, hogy egy erős monarchiával és még erősebb parlamenttel rendelkező Angliát hagyott hátra. Különösen feltűnő a kettő közötti viszony. Henrik 1520-ban kijelentette, hogy a „mi abszolút hatalmunk a törvény felett áll”. De 1543-ban már csak azt mondhatta volna, hogy „már nem állunk olyan magasan királyi hatalmunkban, mint a parlament idejében, amelyben mi, mint a vezető, és ti, mint a tagok egyesültünk és összefonódtunk”. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy a felsőbbrendűség miatt az angol király sokkal hatalmasabb uralkodó volt 1543-ban, mint 1520-ban, annak ellenére, hogy akkor volt a leghatalmasabb, amikor „egyesült és összefonódott” a parlamenttel. Ez egyértelműen Cromwell munkájának hatása volt: egyszerre javította a parlament és a korona helyzetét, illetve egyik intézmény sem tudott hatalmat vagy befolyást gyakorolni a másik fölött.

A másik fő hatása Cromwell örökségének, hogy lefektette a protestáns Anglia alapjait. Ebben nagy szerencséje volt, hogy tudott mások, főleg az angol reformátor, Tyndale munkáira építeni. De nem csak az volt jelentős, amit Cromwell tett, hanem az is, ahogy tette. Ő egy realista, gyakorlatias és rugalmas reformer volt. Minden, amit tett, alkotmányos volt, és azokon a paramétereken belül mozgott, amit Henrik megengedett. A hit általi igazolás kéz a kézben járt a királynak való engedelmességgel. Cromwell nem állíthatta, hogy minden, amit valaha tett, a király teljes tudomásával és beleegyezésével tette, viszont azt joggal állíthatta, hogy sohasem szegte meg a király parancsait, vagy a parlament törvényeit, netán az uralkodói deklarációkat.

Kiss-Mikó Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Beckingsale, B. W. (1978): Thomas Cromwell: Tudor Miniszter. The Macmillan Press LTD, London.

Dickens, A. G. (1959): Thomas Cromwell and the English Reformation. The English Universities Press LTD, London.

Elton, Geoffrey Rudolph (1973): Reform and renewal – Thomas Cromwell and the Common weal. Cambridge University Press, Cambridge.

Elton, Geoffrey Rudolph (szerk.) (2004): The New Cambridge Modern History – II. The Reformation 1520-1559. Cambridge University Press, Cambridge.

Elton, Geoffrey Rudolph (2015): Henry VIII – King of England. In Encyclopaedia Britannica, http://www.britannica.com/EBchecked/topic/261947/Henry-VIII. (Megtekintve: 2022. június 27.)

Levine, Mortimer (1973): Tudor Dynastic problems, 1460-1571. George Allen & Unwin LTD, London.

Loades, David (2009): Tudor Queens of England. Continuum UK, London.

Norton, Elizabeth (2009): Jane Seymour: Henry VIII’s True Love. Amberley Publishing, sine loco.

Russell, Conrad (1971): The Crisis of Parliaments – English History 1509 – 1660. Oxford Unversity Press, Bungay.

Schofield, John (2009): Cromwell to Cromwell – Reformation to Civil War. The History Press, sine loco.

Velich Andrea (2002): Szegénykérdés a 16. századi Londonban In Magyarhontól az újvilágig – Emlékkönyv Urbán Aladár ötvenéves tanári jubileumára, szerk. Erdődy GáborHermann Róbert, Budapest, Argumentum Kiadó, 11-31.

[1] Gabriel Harvey angol író szerint a legmegfelelőbb hivatali karrier az, amit az ember magának épít, a születési előnyök, vagy királyi kegy nélkül. Cromwell minden kétséget kizáróan előkelő társaságba emelkedett. Legfőképpen Harvey azt látta Cromwellben, hogy a jó, illetve természetes képességeit kitűnően tudta felhasználni, hatalmas gyakorlati energiája felülemelkedett Gardiner óvatosságán. (Elton 1973: 11.)

[2] A „zarándoklatban” részt vevő emberek a reformáció részben vallási, részben pedig a gazdasági, illetve a társadalmi hatása ellen tiltakoztak. (Velich 2002: 17.)

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket