A modern Párizs megálmodója − Haussmann báró

1749-ben Párizs megszépítéséről című írásában Voltaire már sürgette Párizs megújítását: nyilvános piacokat, kutakat, szabályos utcákat, színházakat kell létesíteni, a keskeny, bűzös utcákat ki kell szélesíteni, a műemlékeket fel kell tárni. A Candide szerzőjének követelése egészen az 1850-es évekig óhaj maradt. Párizs még a 19. század közepén is egy egészségtelen város volt, ahol járványok pusztítottak. A párizsi lakosság hirtelen megnövekedése csak súlyosbította az amúgy is egészségtelen város helyzetét. 1832-ben és 1849-ben kolerajárvány söpört végig Párizson.

Georges Eugène Haussmann (forrás: Wikipedia)

Az uralkodó, III. Napóleon olyannyira nem ismerte Franciaország fővárosát, hogy az anekdota szerint, amikor meg akarta látogatni Victor Hugót, megkérdezte tőle, mi is az a place de Vosges, ahol az író lakott. Londoni száműzetése idején viszont látta, milyen is egy modern metropolisz. Ekkor rajzolta meg Párizs rendezésének tervét. A belügyminiszter, Victor de Persigny bemutatta neki Georges Eugène Haussmannt, akit csak Haussmann báróként szoktak emlegetni. III. Napóleon nagyszabású elképzeléseihez keresett megfelelő embert. Haussmann ebben az időben feltűnést keltett Bordeaux városrendezésében felmutatott forradalmi újításaival: új, egyenes vonalú utak megépítése, az utcák gázlámpákkal való megvilágítása, a vízhálózat megújítása, stb. A császárnak tetszettek Haussmann munkái, ezért átadta terveit a bárónak, aki az eseményről így számolt be: „A császár megmutatott nekem egy Párizs térképet, amelyen ő maga jelölte ki kékkel, pirossal, sárgával és zölddel azokat az új utakat, amelyeket megépítésre javasolt.” 1859. február 16-án III. Napóleon átadta Haussmann bárónak azt a rendeletet is, amely a Párizst övező helységeket a fővároshoz csatolták. Az eseményről 1865-ben Adolphe Yvon egy festményt készített, amely ma a párizsi Carnavalet Múzeumban látható.

Haussmann
Adolphe Yvon: III. Napóleon átadja a rendeletet Haussmann bárónak (forrás: Wikipedia)

A város megszépítésén és egészségessé tételén kívül Haussmann fő célja volt a közlekedés javítása nem csupán a kerületeken belül, de a külvárosokkal is. A munkálatok kisajátításokkal, egész negyedek földig rombolásával, a keskeny, egészségtelen középkori épületek lebontásával jártak. 1852 és 1868 Párizs összes lakóházának több mint a fele tűnt el a föld színéről. A középkori épületek közül csak a templomok maradtak meg. A kolosszális munkálatokon 80.000 munkás, mesterember dolgozott. A város arculatának megújítása során többek közt a Városháza, a Notre-Dame, a Louvre, az Opera, a Place Saint-Michel, a L’Arc de Triomphe környékét rendezték, szellőssé tették.

Az első utca, amit Haussmann kialakított a rue de Rivoli volt, ami azután a többi utca mintája lett. A rue de Rivoli az átalakítás előtt egy középkorból visszamaradt, szűk és kanyargós utca volt. A munkálatok éjjel-nappal folytak. Az alábbi képen gázlámpák világánál végzik az emberfeletti munkát.

Gigantikus éjszakai építkezés (forrás: Wikipedia)

Az átépítés után a régi házak átadták helyüket az elegáns és egységes homlokzatú, impozáns épületeknek. A széles járdák és az utcát övező fák új arculatot kölcsönöztek ennek a párizsi negyednek.

A rue de Rivoli 1900-ban (forrás: Wikipedia)

Az Haussmann-házak szigorúan egyformák. Valamennyi abból a Párizstól 54 km-re fekvő Saint Maximin környékén található világosszürke mészkőből épült, amely jól megmunkálható, tartós építőanyag volt. Az épületek hat emeletnél nem lehettek magasabbak. Az első szint − valójában az első emelet −, az üzleteknek volt fenntartva, és mennyezetük alacsonyabb volt, mint a többi emeleté. A második emelet, amit „nemesi emeletnek” neveztek, a legmagasabb, 3,2 méteres mennyezettel és nagy erkéllyel. Ezeken az emeleteken laktak a leggazdagabb párizsiak. Mivel ebben a korban még nem volt lift a házakban, a felsőbb szintek kevésbé elegánsak és olcsóbbak voltak. A harmadik és negyedik emeleten lévő lakások belső díszítése is egyszerűbb volt. A hatodik emeleten a „cselédlakások” helyezkedtek el. Ma ezek a kis lakások nagyon keresettek, mivel gyönyörű kilátás nyílik belőlük Párizs háztetőire. Haussmann báró a tetők hajlásszögét is meghatározta. 45 foknak kellett lenniük, hogy az utcák megfelelő mennyiségű napfényt kapjanak. A lakások belseje kifinomult stílusú volt, egymásba nyíló szobákkal és nagy ablakokkal, amelyek tökéletes megvilágítást biztosítottak. .Ezek a jegyek jól megfigyelhetők a városrendező Haussmannról elnevezett Boulevard Haussmann házain is.

A Boulevard Haussmann (forrás: Wikipedia)

A sugárutat Marcel Proust tette híressé, aki 1907-től 1919-ig lakott a 202-es szám alatt. Proust gyerekkora óta asztmában szenvedett. A minden zajra érzékeny író parafával béleltette ki szobáját, hogy ne hallja az utcán elhaladó lovak patáinak és az akkor még ritkaságba menő autók pöfögésének zaját

Párizs egyik ékköve, az Opera Garnier

1858. január 14-én III. Napóleon és felesége, Eugénia az akkori opera, hivatalos nevén Császári Zeneakadémia Színháza elé érkezett, hogy részt vegyenek egy előadáson. Négy olasz anarchista bombát dobott a hintóra. A merényletet a császári pár sértetlenül megúszta, ám az utcán lévők közül nyolcan meghaltak és sokan megsebesültek. A sikertelen merénylet után Napóleon elhatározta, hogy egy új operát építtet, ahová biztonságosabb útvonalon lehet eljutni. Az építkezés beleillett az Haussmann báró által irányított városrendezési tervbe. A később Avenue de l’Opera nevet kapó sugárút volt a helyszín, és Haussmann pontosan kijelölte a felépítendő épület helyét is. Mint a báró valamennyi terve, a későbbi Avenue de l’Opéra is egész lakónegyedek lerombolásával járt. 168 lakóház semmisült meg.

Az Avenue de l’Opéra építkezési területe (forrás: Wikipedia)

1860 decemberében hirdették meg az új operaház pályázatát. Nem kevesebb mint 171 építész indult a versengésen. A zsűri csaknem egy éven át vizsgálta a pályázatokat. Annak ellenére, hogy olyan neves építészek is benyújtották tervüket, mint Viollet-le-Duc, a Notre-Dame székesegyház megújítója, egy fiatal, harmincöt éves mérnök, le-Duc tanítványa, Charles Garnier lett a befutó. A zsűri különösen nagyra értékelte Garnier tervének koherenciáját és racionalitását. Az sem volt mellékes szempont, hogy a baloldali szárny hatalmas bejáratával teljes egészében a császár biztonságos operalátogatására szolgált. Az alapkő letételére 1862. január 13-án került sor. A cél az volt, hogy az épület készen legyen az 1867-es világkiállításra, azonban ekkorra csupán a homlokzat készült el.

Az Opera Garnier homlokzata 1867-ben (forrás: Wikipedia)

1870-ben a francia-porosz háború miatt az építkezést felfüggesztették. Az operaház megnyitására III. Napóleon bukása után, 1875-ben került sor a köztársasági elnök Patrice de Mac-Mahon és egész Európából meghívott előkelőségek jelenlétében. A sors fintora, hogy a csodálatos épület megnyitójára a közönség által ünnepelt tervezőt, Garnier-t nem hívták meg, mivel az opera magán viseli III. Napóleon jegyeit. A történészek feljegyzései szerint hivatalos meghívó hiányában Garnier százhúsz frankért vásárolta meg jegyét egy második emeletre szóló páholyba.

Az Opera Garnier 1900 körül (forrás: Wikipedia)

A megújult Saint-Lazare pályaudvar a festészetben és az irodalomban

Az I. Lajos Fülöp király alatt 1837-ben megnyitott Gare Saint-Lazare, Franciaország második legforgalmasabb pályaudvara sem kerülte el Haussmann báró átalakítási terveit. Kibővítése során új meg új alagutakat fúrtak. Az Európa tér helyén pedig megépült az Európa híd, ahonnan letekintve látható volt a sínek körüli nyüzsgés.  

Pierre-Auguste Lamy: A Saint-Lazare pályaudvar 1867-ben (forrás: Wikipedia)

Az impresszionista festők örömmel üdvözölték a megújult Párizst és számos képen megörökítették. A Saint-Lazare pályaudvar lenyűgözte Claude Monet-t is. A festő, aki 1871-ben Párizs egyik külvárosában, Argenteuil-ben telepedett le, gyakran ült vonatra, hogy a fővárosba utazzon. 1876-ban elhatározza, hogy megfesti a Saint-Lazare pályaudvart, ahová vonatja érkezni szokott. Monet tizenkét festményt készített a pályaudvarról. Nem egy sorozatot képeznek ezek a festmények, mint a roueni katedrális esetében, hanem különböző nézőpontokba helyezkedve örökítette meg a festő a pályaudvart kívülről, belülről, a vonatok érkezését, a síneket.

Claude Monet: A Saint-Lazare pályaudvar (forrás: Wikipedia)

Marcel Proustot is elbűvölte gyermekkorában a hatalmas Saint-Lazare pályaudvar színes forgataga, amikor az Illiers-be tartó vonatra várt családjával. A Virágzó lányok árnyékában című kötetben Marcelt a nagymama viszi el egészségi állapota miatt Balbecbe:

Fel kell hagynunk minden reménnyel, hogy este saját lakásunkban fekszünk le, ha egyszer elhatároztuk, hogy betesszük a lábunkat a bűzös barlangba, ahonnan a rejtélyek világába jutunk, a nagy üvegtáblás hangárok egyikébe, amilyen a Saint-Lazare pályaudvar is, ahová a balbeci vonathoz mentem, amely olyasfajta hatalmas, nyers és drámai veszélyekkel terhes eget tárt a nyitott hasú város fölé, mint Mantegna vagy Veronese egyes, szinte párizsiasan modern égboltjai, amelyek alatt csak valamely szörnyű és ünnepélyes aktus mehetett végbe: vonatindulás vagy keresztfa felállítása.”[1]

Párizs csatornarendszerének megújítása

Párizsban egészen a 14. századig nem léteztek csatornák. A pangó vizek mindenféle fertőzést terjesztettek. A középkori Párizs több oknál fogva is bűzlött. A fővárosban a disznók szabadon kószáltak. Minden családnak megvolt a hústartaléka a hosszú téli hónapokra, és természetes volt, hogy a felnőttek és a gyerekek mellett ezek a háziállatok is ott voltak az utcákon, minden egészségügyi ártalmukkal együtt. Csak 1131-ben tiltották ki a disznókat Párizs utcáiról és akkor sem higiéniai okok miatt, hanem azért, mert október 13-án VI. Lajos idősebb fia, Fülöp a lova alá tévedt disznó miatt leesett a lóról és meghalt. A másik ok, amiért a párizsiak egészségtelenül éltek, az, hogy egészen a 19. század első feléig a franciák mosakodás helyett elegáns ruhákkal fedték el a koszt. Azok a szerencsések, akiknek saját lakásuk volt, éjjeliedényeket használtak, amiknek tartalmát reggel egyszerűen kiöntötték az utcára. Még a 19. század elején is mindössze húsz kilométernyi szennyvízcsatorna volt Párizsban, aminek tartalma egyenesen a Szajnába került, a párizsiak pedig ezt a vizet itták. A Párizst sújtó számos járvány után a várost megújító Haussmann báró megbízta Eugène Belgrand mérnököt a szennyvízcsatorna-rendszer kibővítésével. 1855-ben 160, 1878-ban 500 kilométerre nő a csatornák hossza. Ekkor már nemcsak az esővizet, de a háztartások szennyvizeit is begyűjtik. Párizs alatt ma 2400 kilométer hosszú szennyvízcsatorna húzódik, százezer elágazással. Az utcák vizét 18.000 csatornanyílás gyűjti össze és ötven méterenként vannak csatornafedlapok, hogy a karbantartók le tudjanak jutni a csatornákhoz. Ahhoz, hogy ebben a csatornalabirintusban tájékozódni lehessen, minden sarkon a párizsi utcáknak megfelelő zománcozott táblák vannak elhelyezve. 1975-ben Párizs 7. kerületében, a Pont Alma közelében megnyílt a Csatornamúzeum, amelyben a középkortól napjainkig követhetjük nyomon Párizs egészségessé tételének történetét.

A Csatornamúzeum Eugène Belgrand mellszobrával (forrás: Wikimedia Commons)

Haussmannak köszönhető pihenőhelyek

Haussmann bárónak arra is gondja volt, hogy „Párizs tüdejét”, a Bois de Boulogne-t és a Bois de Vincennes-t is megújítsa. Ezen kívül két gyönyörű park újratervezése is a nevéhez fűződik: a Parc Montsouris és a Parc Monceau. A munkálatokkal Párizs zöldterületeinek atyját, Adolphe Alphand-t bízta meg.

A Monceau park

A Monceau park, Párizs egyik legszebb parkja a 8. kerületben található. A környező utcákat olyan híres festőkről nevezték el, mint Velázquez vagy Rembrandt. A környéken pompás épületek emelkednek. A Gabriel Davioud által készített csodálatos díszkapun áthaladva egy nyolchektáros parkban találjuk magunkat, ahol híres emberek szobrait csodálhatjuk meg: Guy de Maupassant, Alfred de Musset és Frédéric Chopin. Hector Berlioz, francia zeneszerző két kilométerre lakott a Monceau parktól, a rue de Calais 4. szám alatt. A park megnyitása után rendszeres látogatója lett, és nem kevés humorral írta Pauline Viardot-nak 1862-ben: „gyakran teszek reggel sétákat, van egy szép kertem, ami egy fillérembe sem kerül, jóllehet két-három tucat kertész gondozza. Ezt a kertet Monceau parknak hívják, napkeltekor itt minden csupa üdeség, nyugalom, és elragadók a színek. Órákat töltök itt, anélkül, hogy bármire gondolnék. Mivel nagyvonalú vagyok, tíz órától átengedem a nagyközönségnek, elvonulok, hogy ne zavarjam a sétálókat fennkölt személyemmel.” A fák, a madarak és a tó halainak társaságában élvezhetjük a park nyugalmát, ahogyan azt Marcel Proust is tette 1873 és 1900 között, amikor szüleivel a Boulevard Malesherbes 9. szám alatt lakott. Később a rue de Courcelles-be költöztek, és anyja haláláig, egészen 1905-ig továbbra is naponta ellátogatott a parkba. A Monceau park Maupassant több művében is szerepel. Szobra a parkban látható.

Raoul Verlet: Maupassant mellszobra (forrás: Wikimedia Commons)

A Monceau Parkot számos festő is megörökítette. Claude Monet hat képet festett itt, hármat 1876-ban, amelyeket egy évvel később állított ki az impresszionisták tárlatán, hármat pedig 1878-ban.

Monet: A Monceau Parkban (forrás: Wikimedia Commons)

Munkácsy Mihály is festett két képet a Monceau parkról. 1882-ből való a Sétány a Monceau Parkban című alkotása.

Munkácsy Mihály: Sétány a Monceau Parkban (forrás: Wikipedia)

Émile Zola nem szerette Haussmann tervét

Émile Zola 1867 és 1872 között számos cikkében bírálta a hatalmas építkezést és magát Haussmann bárót. A festői Párizs szerelmeseként sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a hangulatos városrészek helyén „egy geometriai szimmetriával kialakított gigantikus sakktábla” épül. Valóban, Haussmann az egyenes utak és utcák megszállottja volt. Az új sugárutaknak egyenes vonalúaknak és fenségeseknek kellett lenniük. A régi kanyargós utcák helyén mindenütt széles boulevard-ok alakultak ki, amelyek kereszt vagy csillag formában találkoztak egymással. Zola felrója Haussmannak, hogy a régi, tágas terek helyett pici zöldterületeket hoztak létre mérnökei. A Bois de Boulogne-t pedig az úri közönség igényei szerint alakították át. Zola – csakúgy, mint Haussmann más ellenzői − legfőképpen azt kifogásolja, hogy a terv a régi Párizs, a nép Párizsa szociológiai arculatát megváltoztatva, Párizst a gazdagok városává teszi. Valójában a nagykörutak kialakítása a szegényebb párizsiak kiszorította a külvárosokba, a városi proletáriátus igazi gettójába. Ezt a változást nehezményezi Zola 1868. október 18-án, a La Tribune-ben megjelent cikkében is:

A munkások fuldokolnak a szűk és undorító negyedekben, ahová összezsúfolódni kényszerülnek. A rue Saint-Antoine melletti sötét utcácskákban, a rue Mouffetard dögvészes lyukaiban laknak. Nem az ő számukra tisztítják meg a várost, mindegyik megnyitott új boulevard egyre többüket száműzi a külvárosok öreg házaiba.”

Zola regényeit olvasva, lépten-nyomon találkozunk ugyanezekkel a panaszaival. Az 1877-ben megjelent A Patkányfogó című regényének előszavában írja: „Meg akartam mutatni egy munkáscsalád végzetszerű pusztulását külvárosaink megmételyezett környezetében.” Azokról a munkásokról szól a regény, akiket az haussmanni terv kiüldözött a fővárosból, egymás hegyén-hátán élnek, nyomorban, az alkoholizmus rabjaiként. Gervaise panaszkodik megszokott környezetének megváltozása miatt: „Látszott, hogy Gervaise nincs kibékülve ezekkel a nagy szépítgetésekkel, melyek fenekestül felforgatják a külváros megszokott, sötét zugait.[2] A legkeményebb kritikával Zola A hajsza (1871) című regényében él a város újjáépítésével szemben. Leleplezi az ingatlanspekulánsok üzelmeit, a bankárok mérhetetlen meggazdagodását. Zola véleménye később megváltozott. Ha elolvassuk az 1883-ban kiadott Hölgyek öröme című regényét, abban már nyoma sincs A hajsza és A Patkányfogó keserű kritikáinak. Hartmann báróval – aki nyilvánvalóan Haussmann megtestesítője a regényben – beszélgetve, Mouret lelkesedik azokért a banki manőverekért, amiket az író cikkeiben és megelőző regényeiben elítélt. „Ó, báró úr − mondta Mouret provence-i lelkesedéssel −, az Ingatlan Hitelbank utolsó művelete bámulatos volt! El sem hiszi, milyen boldog és büszke vagyok, hogy kezet szoríthatok önnel.[3] Ekkor Zola már dicséri a széles sugárutakat, az új urbanizmust, Párizs újjászületésének jótékony hatásait.

Georges Eugène Haussmann síremléke (forrás: Wikimedia Commons)

1870. január 5-én Émile Ollivier kormányfő menesztette Haussmannt, helyébe Henri Chevreau-t nevezte ki. Eugène Belgrans és Adolphe Alphand azonban folytatták Párizs megújításának munkálatait Haussmann szellemében. Haussmann báró 1891. január 11-én halt meg. Síremléke a párizsi Père-Lachaise temetőben van.

Magyar Miklós

[1] Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Virágzó lányok árnyékában. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2017 (fordította Jancsó Júlia), 230.

[2] Émile Zola: A Patkányfogó. Európa Kiadó, Budapest, 2004. (fordította Antal László). Az idézetek forrása: https://mek.oszk.hu/02900/02957/html/01.htm

[3] Émile Zola: Hölgyek öröme. Könyvmolyképző, Szeged, 2020 (fordította Benedek Marcell). Az idézet forrása: https://mek.oszk.hu/06700/06771/06771.htm

Ezt olvastad?

2023. november 22-én volt 200 éve, hogy elhunyt Miller Jakab Ferdinánd, egykori nagyváradi professzor, aki a Magyar Nemzeti Múzeum első
Támogasson minket