A Monroe-doktrína másfél évszázada – II. rész

James Monroe amerikai elnök 1823. december 2-án deklarálta kongresszusi üzenetében a később róla elnevezett Monroe-doktrínát, mely nemcsak azért jelentős, mert az Egyesült Államok első külpolitikai doktrínája, hanem azért is, mert hosszú távra meghatározta az Egyesült Államok külpolitikáját. Kinyilatkoztatását követően az elv sokat formálódott, ezért egyesek úgy vélik, Monroe kongresszusi üzenete napjainkban már nem érvényes, mások viszont a hidegháború korának diplomáciájában is a 19. század első felében meghirdetett amerikai külpolitikai tanokat látják visszaköszönni. Kimondva-kimondatlanul, de az Egyesült Államok Monroe szellemében, saját biztonságára hivatkozva avatkozott be nemcsak Latin-Amerikában, hanem a 20. század második felétől a világ bármely pontján, így Monroe 1823-ban elmondott beszéde még napjainkban is aktuális lehet.

A cikk első része ide kattintva tekinthető meg.

 

A doktrína alkalmazása

Kezdetben az Egyesült Államok nem fegyverrel próbált területeket szerezni magának, hanem inkább vásárlással (1803-ban Louisianát a franciáktól, 1867-ben Alaszkát az oroszoktól vette meg) vagy különféle egyezményekkel (az 1819-ben kötött Adams–Onís-egyezménynek köszönhetően szerezte meg Floridát). Az Egyesült Államok az 1840-es években folyamatosan egyre több területet szerzett meg szomszédjaitól, de már nem feltétlenül békés módon.[1]

Texas 1836-ban mondta ki függetlenségét Mexikótól, majdnem egy évtizedig önállóan létezett, 1845-ben az Amerikai Kongresszus azonban Texas annektálása mellett döntött. Ennek következtében kitört az 1846–1848 között zajló mexikói-amerikai háború, melynek során az amerikai csapatok elfoglalták Mexikóvárost is. A háború végül az Egyesült Államok győzelmével ért véget, a Guadalupe-Hidalgó-i békeszerződés értelmében Mexikónak le kellett mondania területének feléről, tehát a mai Texas, Kalifornia, Utah, Colorado és Új Mexikó, valamint Arizona államok nagy részéről. [2]

A polgárháború lezárultával az Egyesült Államok a kontinensen zajló események felé fordította figyelmét. A XIX. század közepétől gazdaságilag és katonailag erősebb lett, így kezdett kialakulni az az elképzelés, hogy neki kell a kontinens vezető hatalmává válnia. Ez a szándéka azonban a latin-amerikai országokban ellenérzést váltott ki. A Monroe-doktrína első valódi próbatétele III. Napóleon azon tervéhez kötődik, amely megkísérelte Habsburg Miksát Mexikó császárává tenni. Az Egyesült Államokat ekkor még lekötötte az Észak és Dél között dúló polgárháború (1861–1865), így kezdetben nem nagyon tudtak foglalkozni a Mexikóban történtekkel. 1862-ben William H. Seward külügyminiszter még csak annyit mondott, hogy az Újvilágban egy monarchikus kormányzat nem lehet működőképes. A polgárháború vége felé az amerikai külpolitika is egyre több figyelmet szentelt a szomszédjában lévő történéseknek. 1864. április 4-én a Képviselőház egyhangú határozatban ítélte el a francia törekvéseket. A polgárháború végeztével az Egyesült Államok egyre határozottabban tiltakozott az európai intervenció ellen, és fegyvereket kezdett szállítani a köztársaságiaknak, illetve az északi hadsereg katonáiból álló önkéntesek is megjelentek Mexikóban, akik felvették a harcot a francia csapatok ellen; az amerikaiak ugyanis féltek egy lehetséges francia terjeszkedéstől. III. Napóleon végül felhagyott eredeti szándékával, ez ekkor még nagyobb részben az európai körülmények megváltozásának volt köszönhető, és nem az amerikai tiltakozásnak. Seward külügyminiszter szerint a Monroe-doktrínát a Habsburg Miksa mexikói császársága tette mítoszból valósággá.[3]

A század végére az Egyesült Államok ténylegesen a kontinens vezető hatalmává vált, Spanyolország meggyengült, gyarmatbirodalmának jelentős részét elveszette. Az Egyesült Államok ekkor több olyan korábbi spanyol gyarmati területet is a befolyása alá vont, amelyek maguk is függetlenedni szerettek volna. A függetlenedési törekvéseket az Egyesült Államok azonban nem engedhette, ugyanis ezen volt spanyol gyarmatok által szerette volna befolyási övezetét növelni. A Monroe-doktrínára hivatkozva szerezte meg Kubát, Puerto Rico-t és a Fülöp-szigeteket is. [4]

Theodore Roosevelt[5] elnöksége alatt számos alkalommal kinyilvánította, hogy támogatja a Monroe-doktrína elveit. Egy 1904. december 6-án elmondott beszédében kijelentette, hogy bármely latin-amerikai nemzet, amely hatékonyan és tisztességgel kezeli társadalmi és politikai ügyeit, számíthat az Egyesült Államok jóindulatára és nem kell tartania beavatkozástól. Ahol azonban törvénytelenségeket tapasztal az amerikai kormány, ott végső esetben szükség van valamely civilizált erő (valamely nagyhatalom) beavatkozására; a Monroe-doktrína elvei miatt a nyugati félteken ez a szerep az Egyesült Államoké. Roosevelt ezzel egy nemzetközi rendőri szereppel ruházta fel az Egyesült Államokat („furkósbot-diplomácia”).[6]

 

…Nem igaz, hogy az Egyesült Államoknak földéhsége lenne, vagy más tervei lennének a nyugati félteke többi nemzetével kapcsolatban, kivéve azok jólétét. Amit ez az ország kíván, mindössze az, hogy a szomszédos országok stabilak, rendszeretők és jómódúak legyenek. Bármely olyan ország, amelynek állampolgárai jól viselkednek, számíthatnak a szívből jövő barátságunkra. Ha egy nemzet azt demonstrálja, hogy tudja, hogyan viselkedjen ésszerűen és hatékonyan társadalmi és politikai ügyekben, ha rendet tart és megfizeti a tartozásait, akkor nem kell félnie az Egyesült Államok beavatkozásától. Ha azonban folyamatosan megsérti a törvényeket, vagy olyan tehetetlen, hogy az a civilizált társadalom felbomlásához vezet, akkor az akár Amerikában, akár másutt történik, kiváltja valamelyik civilizált nemzet beavatkozását, és a nyugati félteken az Egyesült Államok ragaszkodása a Monroe-doktrínához azt jelenti, hogy- ha vonakodva is- gyakorolni fogja a nemzetközi rendőri hatalmat… Mindössze utolsó lehetőségként fogunk közbeavatkozni, és akkor is csak akkor, ha nyilvánvalóvá válik, hogy [az adott nemzetek] képtelenek  vagy nem hajlandók igazságot szolgáltatni, otthon és külföldön pedig megsértik az Egyesült Államok jogait vagy külföldi agressziót váltanak ki az amerikai nemzetek kárára…[7]

 

1904-re számos latin-amerikai ország a hatalmas adósságai miatt joggal félhetett egy európai intervenciótól, sok helyen államcsőddel kellett szembenézniük, és azzal a veszéllyel, hogy Franciaország és más európai országok katonailag fognak beavatkozni a hiteltörlesztés biztosítására. Az Egyesül Államok akkori elnöke, Theodore Roosevelt kijelentette, erőt fognak alkalmazni, hogy ezt megakadályozzák. Amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra a Dominikai Köztársaságban (1904), Nicaraguában (1911) és Haitin (1915). A többi latin-amerikai ország ezt aggodalommal figyelte, így a kapcsolatok az amerikai kontinens északi és déli része között feszültek maradtak néhány évre.[8]

A Monroe-doktrína létrejöttekor csak az amerikai kontinensre koncentrált, a második világháború után ez megváltozott: amerikai katonák a Távol-Kelettől Nyugat-Európáig mindenhol megtalálhatóak voltak; másfél évszázad alatt a regionális doktrína globálissá vált.[9]

A második világháború követően Truman[10] amerikai elnök meghirdette a feltartóztatási politikáját, amelyet a Monroe-doktrína globális kiterjesztésének tartott. Truman a 19. századi európai monarchiák helyett a 20. század második felében a kommunista veszélyre tekintett úgy, mint ami veszélyezteti az Egyesült Államok biztonságát. [11]

…ebben a történelmi pillanatban majdnem minden nemzetnek választania kell két életforma között. Ez a választás azonban gyakran nem lehet önálló. Az egyik út a többség akaratán alapul, és független intézményrendszer, népképviseleti kormányzat, szabad választás, a személyes szabadság garanciája, szólás- és vallásszabadság, illetve a politikai zsarnokság hiánya jellemzi. A másik életút egy kisebbség akaratán alapul, mely a többségre kényszeríti akaratát. Ez terrorra és nyomásgyakorlásra támaszkodik, irányítja a sajtót és a rádiót, befolyásolja a választásokat és elnyomja a személyi szabadságot. Úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok politikájának támogatnia kell azokat a szabad embereket, akik ellenállnak a fegyveres kisebbségek, vagy a külső erők alávetési kísérleteinek [12]

A Monroe-doktrína a szovjet fenyegetés elleni első igazi próbája az 1962-es kubai rakétaválsághoz kötődik: a szovjet rakéták Kubában való megjelenése közvetlen veszélyt jelentett az Egyesült Államokra, így a Monroe-doktrína megsértését látták benne az amerikaiak. A telepítés egyúttal megkérdőjelezte a második világháború után kialakult és hallgatólagosan tudomásul vett érdekszférák sérthetetlenségét is. Az Egyesült Államok nem használta ki sem az 1953-as kelet-berlini felkelést, sem az 1956-os magyarországi forradalmat, így Washington viszonzásként elvárta, hogy Moszkva is tartózkodjon minden hasonló akciótól a nyugati tömbben. Az Amerikai Államok Szervezetének támogatásával John F. Kennedy elnök[13] tengeri és légi karantént rendelt el Kuba körül. Néhány nappal később a Szovjetunió beleegyezett, hogy eltávolítja a szigetre telepített rakétákat, amennyiben az Egyesült Államok leszereli Törökországban található rakétabázisát. A megegyezés utóbbi részletét azonban nem hozták nyilvánosságra.[14]

 

A Szovjetunió összeomlása azonban új helyzet elé állította az Egyesült Államokat: változtatnia kellett addigi politikáján. Az a Elliott Abrams, akinek a Reagan-adminisztráció idején még az Amerika-közi ügyekért felelős államtitkár-helyettesként jelentős szerep jutott a latin-amerikai beavatkozási ügyekben, 1993-ban már úgy vélte, hogy elmúlt a külső veszély. Az Egyesült Államok a térséget mind katonai, mind pedig politikai és gazdasági értelemben az ellenőrzése alatt tudja tartani.

 

Az 1989-es panamai megszállás tekinthető az utolsó olyan eseménynek, amely a Monroe-doktrínát idézte. A 2001. szeptember 11-e utáni események miatt az Egyesült Államok egyre kevesebb figyelmet fordított Latin-Amerikára, 2013-ban John Kerry, az Obama-kormányzat külügyminisztere Latin-Amerikára utalva ismét használta a „hátsó udvarunk” kifejezést, ami a latin-amerikai kormányok körében nagy felzúdulást keltett, ugyanis ezen államok a Monroe-doktrínát a hozzá kapcsolódó intervenciókkal azonosítják.  Kerry, hogy javítsa a hangulatot, 2013 végén kijelentette, hogy az Obama-adminisztráció a Monroe-doktrínát lezártnak tekinti. [15]

Lackenbacher Annamária


[1]                Magyarics Tamás: i.m. pp. 62-63

[2]                Wittman Tibor: Latin-Amerika története, II. kiadás, Gondolat, 1978. pp. 249-253

[3]                Cecil V. Crabb, Jr.: The Doctrines of American Foreign Policy: Their Meaning, Role, and Future. Baton Rouge: Louisiana State University Press, 1982., pp. 36-37

[4]                Wittman Tibor: i.m. p.274-288

[5]                Theodore Roosevelt (1858-19191), az Egyesült Államok 26. elnöke 1901-1909 között. 1898-tól New York kormányzója.

[6]                Magyarics Tamás: i.m. p. 140.

[7]                A Monroe-Doktrína Roosevelt-kiegészítése. Részlet Theodore Roosevelt 1904-ben az Unió helyzetéről elmondott beszédéből. ( Forrás: Magyarics Tamás: i.m. p. 141 )

[8]                Az 1900-as évek elején az Egyesült Államok többször katonailag is beavatkozott Közép-Amerikában és a Karib-térségben. Ezek az akciók banánháborúk néven váltak ismertté.  A banánháborúk időszaka az 1898-as spanyol-amerikai háborúval kezdődött és a Haitiben állomásozó csapatok visszavonásával, illetve Franklin D. Roosevelt elnök jószomszédi politikájával ért véget 1934-ben.  A két időpont között eltelt idő alatt az Egyesült Államok katonai intervenciókat hajtott végre Panamában, Hondurasban, Nicaraguában, Mexikóban, Haitin és a Dominikai Köztársaságban. A konfliktusoknak számos oka volt, de a legfőbb okai gazdasági természetűek voltak.  A konfliktus a nevét a régióban meglévő amerikai katonai beavatkozások és az amerikai gazdasági érdekek közötti kapcsolatról kapta. A legjelentősebb amerikai vállalat a United Fruit Company volt, mely jelentős gazdasági befolyással rendelkezett a banán, a dohány, a cukornád termelésében a Karib-térségben, Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi részén.  (Forrás: Lester D. Langley: The banana wars: United States intervention in the Caribbean, 1898-1934, Rowman and Littlefield Publishers, 2001. p. 3-4)

[9]                Magyarics Tamás i.m. p. 545

[10]              Harry S. Truman (1884-1972) az Egyesült Államok 33. elnöke 1945-1953 között.

[11]                Cecil V. Crabb, Jr: i.m. p. 45.

[12]              A Truman-Doktrína. Részlet Harry S. Truman elnöknek a Kongresszus együttes üléséhez intézett 1947. március 12-i üzenetéből. (Forrás: Magyarics Tamás: i.m. p. 329)

[13]              John F. Kennedy (1917-1963) az Egyesült Államok 35. elnöke 1961-1963 között. 1953-1961 között Massachusetts állam kormányzója.

[14]              Magyarics Tamás: i.m. pp. 539-540

[15]              Lénárt András: Latin-Amerika a Monroe-doktrína (1823-2013) árnyékában In.:Orpheus Noster , a Károli Gáspár Református Egyetem eszme,- vallás és kultúrtörténeti folyóirata, VIII. évfolyam (2016) 4. szám pp.67-68.

 

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket