A múlt hangjai: zene, média és történelem

Az MTA BTK Médiatudományi Kutatócsoportja 2016. december 9-én rendezte meg Zene és média, média és történelem című interdiszciplináris konferenciáját, amelyet Richter Pál, az MTA BTK Zenetudományi Intézetének igazgatója nyitott meg. Újszerű és izgalmas előadásokról számolunk be az Iron Maiden 1984-es budapesti koncertjétől kezdve a vásári képmutogató énekeken át egészen Kossuth Lajos hangjáig.

Az első előadást Loch Gergely, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem munkatársa tartotta Lilliput és Brobdingnag hangjai – A medialitás kapcsolata a mikro- és megavilágok hangzó valóságáról alkotott elképzelésekkel címmel. Galileo Galilei 1638-ban publikált megfigyeléseiből már egyértelműen kiderült, hogy mi történne a testek méreteinek megváltoztatása esetén: egy lekicsinyített vagy megnagyobbított, de arányaiban az eredetivel megegyező élőlény valószínűleg életképtelen lenne. Ennek ellenére Jonathan Swift 1726-ban megjelent híres regényében, a Gulliver utazásaiban mégis úgy írta le Lilliput és Brobdingnag lakóit, mint akik emberi arányokkal rendelkeznek – az előbbiek éles, mégis tisztán hallható hangon, az utóbbiak pedig erős hanggal beszélnek. Két évvel a regény megjelenése után a német barokk mester, Georg Philipp Telemann megírta az amatőr házi zenélők számára Gulliver-szvitjét, amelyben a lilliputi chaconne, ez a jellegzetes lassú tánc igencsak gyors tempójú, míg a brobdingnagi gigue, amely általában gyors, vidám zene, ezúttal az óriások esetlen mozgását imitálja.

(Gulliver Suite, 1728)

 

A 20. század művészei már a modern technika segítéségével igyekeztek elképzelhetővé tenni a mikrovilágok hangjait: 1935-ben készült el Az új Gulliver című szovjet propagandafilm, amelyben Lilliputot tárgymozgatásos animáció keltette életre, a szereplők pedig mesterséges, emelt hangmagassággal szólaltak meg – ez az effektus mind a mai napig nagy népszerűségnek örvend. A példák azt mutatják, hogy a hatáskeltés érdekében a művészek a fizikai törvényeket figyelmen kívül hagyva, a valóságban nem létező minőségek létrehozásával érzékeltetnek elképzelt világokat, a médiumok használata tehát szükségszerű módon soha nem egyszerűen közvetítést, hanem inkább teremtést jelent.

Peternák Miklós, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára a vásári képmutogató énekek alakváltozásait elemezte előadásában. A szórakoztató és erkölcsnemesítő célzatú műfaj középkori eredetű – már Shakespeare is említette –, virágkorát a 18. században élte. Magyarországon két képmutogató tábla maradt fenn, a Néprajzi Múzeum és az Országos Színháztörténeti Múzeum gyűjteményében. Mindkettő a Gulyás Miska és Káposzta Sára szerelméről szóló történetet ábrázolja, illetve az előbbi hátlapján a Faragószék nótájának néhány ábrája is látható, amely ma nálunk gyermekdalként ismert, az amerikai német közösségekben pedig nyelvoktatási céllal használják.

(Schnitzelbank – Traditional Version)

 

A 19. század végén Gulyás Miska története igen népszerűnek számított, a sajtó rengeteg említést tett előadásairól, a millenniumi ünnepségek idején rendszeresen hallható volt az Ősbudavárában, később orfeumi számmá, kuplévá „nemesült”. 1922-ben Szép Ernő beleírta Vőlegény című színdarabjába, majd 1941-ben a Szűts Mara házassága című filmben is elhangzott egy részlete. Az 1950-es években a dal népszerűségét a kommunista csasztuskák szerzői is kihasználták, az 1971-ben bemutatott Rózsa Sándor című tévéfilmsorozatban feltűnő képmutogató pedig szintén ennek szövegét adta elő. A műfaj tehát, amely eredeti formájában megszűnt, átalakulva ugyan, de a média új formáiban is megjelenik.

Szabó Ferenc János, az MTA BTK Zenetudományi Intézet és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem munkatársa a Nemzeti Hangtár létrehozásával kapcsolatos magyarországi elképzeléseket ismertette. Az első javaslat 1908-ból származik, amikor egy tanulmányában Kereszty István vetette fel a kérdést. 1935-ben Bartók Béla, 1939-ben és 1946-ban pedig – tehát kevéssé szerencsés történelmi feltételek között – Lajtha László állt elő hasonló tervekkel. A Kádár-korszakban Sztanó Pál hangdokumentátor tartotta ébren az elképzelést, akinek többek között Kossuth Lajos hangjának hallgathatóvá tételét is köszönhetjük.

(Kossuth Lajos hangja, 1890)

 

A terv talán 1972-ben került legközelebb a megvalósuláshoz, amikor Ilku Pál művelődésügyi miniszter megbízásából Szép Zoltán országgyűlési képviselő dolgozott ki egy részletes javaslatot, a kezdeményezés azonban Ilku halála után elsikkadt. 1982-ben a Magyar Könyvtárosok Egyesületének zenei szekciója állt elő újabb indítvánnyal, amit az állam csak elviekben tudott támogatni, anyagilag nem. A kezdeményezők egy része a gyűjteményt a hangfelvételek katalógusaként vagy lemezgyűjteményként, mások múzeumként, önálló tudományos intézményként vagy egy intézmény részeként képzelték el. A Nemzeti Hangtár létrehozása mind a mai napig várat magára.

Turbucz Dávid, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa az Iron Maiden 1984-es magyarországi koncertjének körülményeit elemezte. Az 1975-ben alakult heavy metal együttes ekkor már a műfaj egyik legsikeresebb képviselőjének számított, és a keleti blokkban lezajló nyitás, enyhülés, az ellenőrzés lazulása következtében Magyarországon is egyre többen megismerhették zenéjét. Ennek legfőbb eszközét eleinte a határon túlról becsempészett kazetták és a kalózmásolatok alkották, később megjelenhettek a legális hanghordozók, majd elsőként 1982 júliusában a Magyar Rádió is lejátszott Iron Maiden-számokat.

(The Number of the Beast, 1982)

 

Az 1984-es The world slavery tour pedig a Vasfüggönyön túlra, így Budapestre is eljutott, a kelet-európai nézők ráadásul pontosan ugyanazt – az ókori Egyiptomot idéző – látványvilágot és fénytechnikát élvezhették, mint nyugati társaik. A koncertet a Budapest Sportcsarnok parkolójában rendezték (mivel az illetékesek attól féltek, hogy a zene hatására „megvaduló” fiatalok szétvernék az épületet), ahová a mintegy ötvenezer érdeklődőből nagyjából huszonötezren fértek be. A korabeli hivatalos szaksajtó, a Világ Ifjúsága hosszasan foglalkozott a siker tényezőivel, megállapítva, hogy a profi előadás és a horrorfilmek nemzetközi divatja mellett a legfőbb összetevő a pénz, aminek hiányában a magyar előadók legfeljebb a műfaj paródiájáig juthatnak el. A koncert tehát sikeres volt és bizonyos tekintetben megelőlegezte a Queen 1986-os koncertjén elért áttörést, amellyel a nyugati popzene legpopulárisabb formája jelent meg Magyarországon.

A konferencia második részének előadásai a sajtótörténet különböző kérdéseit vizsgálták. Bárány Zsófia, az MTA–Országos Széchényi Könyvtár Res Libraria Hungariae Kutatócsoport munkatársa a Vatikáni Titkos Levéltár dokumentumai alapján azokat a jelentéseket vizsgálta, amelyeket az Apostoli Szentszék kapott az 1839–1840-es pozsonyi rendi országgyűlés tárgyalásairól, és összevetette azokat a diétáról fennmaradt többi tudósítással. A Szentszéknek az itt megvitatott témák jelentősége miatt minél hitelesebb és részletesebb hírekre volt szüksége – amelyek mentesek voltak a bécsi nuncius elfogult személetétől –, ezért kiemelt figyelmet fordított az információszerzésre.

(XIII. Leó pápa hangja, 1903)

 

Landgraf Ildikó, az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének munkatársa az 1852 és 1921 között megjelenő, népszerű képes családi lap, a Vasárnapi Ujság szerepét vizsgálta a „kulturális érdeklődésegyesítés” munkájában. A szerkesztőség tudatosan arra törekedett, hogy az egész társadalmat megszólítsa, ezért minél populárisabb olvasmányokkal igyekezett szolgálni. Ennek eszközét jelentette a népköltészeti alkotások, népdalok, mesék, balladák közlése: a lapot állandó „anyagéhség” jellemezte és – az elsősorban a vidéki értelmiség körébe tartozó – olvasóit szövegek beküldésére ösztönözte. A lap ezért a néprajzkutatás számára is érdekes forrás, bár a korabeli gyűjtők célja sokáig nem az egyediség megőrzése és a pontos rögzítés volt, hanem inkább a stilizálás, a népi kultúra ideáltipikus megragadása. Ez a felfogás csak a 19. század végétől kezdett megváltozni.

(Bartók Béla felvétele, román népi táncok)

 

Paál Vince, a Médiatudományi Intézet munkatársa a cenzúra kezelését övező vitákat elemezte az 1920–1922-es Nemzetgyűlésen. Ennek tagjai széles választójog alapján, titkos szavazással nyerték el mandátumukat, munkájukról ugyanakkor a sajtó a komoly jogi korlátozások, az általános cenzúra miatt nem adhatott teljes képet. A sajtóellenőrzésre elsősorban a kisgazdák panaszkodtak, akik, noha tagjai voltak a kormánykoalíciónak, mégis úgy találták, hogy a cenzúra diszkriminálja őket, például törli a pártgyűléseikről szóló híreket. A legitimisták szintén gyakran elégedetlenkedtek, úgy vélve, hogy a sajtó túlzottan szabadon bírálhatja az emigrációban élő IV. Károly királyt. Sokan féltek attól, hogy a cenzúra önálló hatalmi ággá válhat, amely a parlamenti vitákról szóló hírek ellenőrzésével a Nemzetgyűlés fölé helyezi magát, ezért erélyesen kritizálták az „alkalmatlan cenzorok” munkáját. A legitimista Lingauer Albin a helyzet megoldására autonóm sajtókamara felállítását sürgette, Apponyi Albert gróf pedig a teljes sajtószabadság mielőbbi helyreállítását követelte.

Bartha Ákos, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjának sajtójával foglalkozott. A politikus az 1920-as évek végén több fontos közéleti személyiséggel került baráti viszonyba. Megismerte Pethő Sándor publicistát, aki gondolkodását a külpolitikai németellenesség irányába fordította, Vass János prelátust, népjóléti minisztert, aki anyagi támogatást szerzett Előőrs című lapja számára, Szabó Dezsőt, aki a belpolitikai németellenesség és a parasztmítosz irányába befolyásolta, valamint Fenyő Miksát, akinek hatására átformálódott zsidóellenes kritikája. Ez az eklektikus hatás lapjaiban is jól érzékelhető. A népi mozgalom előfutárának tekinthető Előőrs anyagi gondjai hozzájárultak a Nemzeti Radikális Párt megalakulásához, ez pedig segített új előfizetőket szerezni. Bajcsy-Zsilinszky katonás stílusa az Előőrs, illetve az annak utódjaként megjelenő Szabadság belső életére is rányomta bélyegét, a szerkesztő egyszerre volt párt- és lapvezér.

Végül Klestenitz Tibor, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa mutatta be a Központi Sajtóvállalat működését az 1930-as években. A katolikus egyház fő közéleti szócsövének számító Nemzeti Újság és Új Nemzedék kiadója számos anyagi nehézséggel küzdött, és ez kiszolgáltatottá tette a kormány irányába. Ennek következtében a vállalat lapjai csak igen mérsékelten érvényesíthették a keresztény párt által 1933 óta képviselt ellenzékiséget, ám egy 1935-ben szerzett kölcsön végül mégis megteremtette a lehetőséget a Gömbös-kormánnyal való szembefordulásra. 1935–1936-ban a Központi Sajtóvállalat határozottan fellépett a Nemzeti Egység Pártjának törekvéseivel szemben, Darányi Kálmán hatalomra kerülése után azonban lényegében visszatért a kormánytámogató irányvonalhoz.

Klestenitz Tibor

 

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket