„A nagy folyamatok is emberi történetekből szövődnek össze” – interjú Balogh Judittal

Székely társadalom, kora újkori nőalakok, pietizmus és puritanizmus, egyház- és társadalomtörténet – nagy elődök nyomdokain kutatja ezeket a területeket Balogh Judit történész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanára, az Egyháztörténeti Szemle felelős szerkesztője. Interjúnkban olyan izgalmas témákat is érintettünk vele, mint az Apafi-kor újdonságai, a tudománymetria és a vidéki történészképzés.

Balogh Judit idegenvezetést tart a magyargyerőmonostori református templomban 2021 nyarán
Balogh Judit idegenvezetést tart a magyargyerőmonostori református templomban 2021 nyarán

Újkor.hu: Hogyan emlékszel vissza a pályaválasztásodra? Miért a debreceni egyetem magyar-történelem szakát választottad?

Balogh Judit: Édesanyám magyar-történelem szakos tanár volt, ez biztosan orientált, bár édesapám meg matematikus volt, és gyermekként az autóban folyton logikai feladatokat adott nekem, amiket nagyon élveztem. Az első magával ragadó olvasmányélményem viszont már a történelemhez kötődött, mert beleszerettem a történelmi mondákba, utána meg a történelmi regényekbe. Már gyerekként magával ragadott a múlt, és rajongásig szerettem A koppányi aga testamentumát. Érdekes, hogy már akkor a kora újkor nyűgözött le. 10–12 éves lehettem, amikor rájöttem, hogy a dolgozatokat javító, fegyelmező édesanyám nem tud annyi szaktudományos munkát olvasni, amennyit szeretne, ezért kijelentettem, hogy én nem tanár, hanem történész szeretnék lenni, hogy csak azzal foglalkozhassak, amit ennyire szeretek. Úgyhogy elég tudatosan készültem arra, hogy a történelemmel foglalkozzam. Debrecenbe abszolút a családi hagyományokat követve mentem, mert a családunkból mindenki ezen az egyetemen végzett addig, így valahogy egyértelmű volt, hogy oda felvételizzek. Az irodalom ma is nagy erő- és örömforrásom, noha ma már inkább lelkes befogadónak érzem magam.

Milyen hatások formáltak középiskolásként, majd egyetemistaként? Kik voltak azok a pedagógusok, történészek, akik hatással voltak rád intellektuális eszmélésed során, majd kutatói pályád kezdetén?

Középiskolásként a legnagyobb hatást sajátos módon a magyartanárom, Tóth Berci bácsi tette rám, akinek a révén Erdély szerelmese lettem. Az egyetemi éveim alatt a legfontosabb Orosz István és Rácz István tanár urak hatása volt. Orosz tanár úr nemcsak remek előadásokat tartott, amik már akkor interdiszciplinárisak voltak, a bennem való hite is nagyon bátorító volt. Rácz István oldaláról a hihetetlen tudósi alázata és a forrásokhoz való hozzáállása volt nagyon fontos. Az OTDK-n ismerkedtem meg Barta Gáborral, aki nagyon meggyőzőnek találta mindazt, amit Báthory Gábor székelypolitikájáról írtam, és vele kezdtem el dolgozni a doktori disszertációmon is. Nagy fájdalom, hogy ezt követően csak rövid ideig dolgozhattunk együtt. Ő is azok között az emberek között volt, akik nyitottak voltak a másik gondolatai, feltevései előtt, és szívesen gondolkodtak együtt a náluk fiatalabb vagy hozzájuk képest mást gondoló diákjaikkal is. Ezt az oktatói, mesteri nyitottságot próbálom én is követni a tanítványaimmal. Már egyetemistaként Péter Katalin gondolkodásmódja, újszerű történetszemlélete fogott meg, és egész további pályámon az ő anyai szeretete, támogatása volt a meghatározó számomra. Nagyon hálás vagyok azért, hogy az egyetem elvégzésekor a Debreceni Egyetem Történettudományi Intézete révén kaptam egy egyéves kutatási lehetőséget, aminek a felét egy doktoranduszcsere keretén belül Kolozsváron töltöttem a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Itt az erdélyi történészek csodálatos generációját ismerhettem meg, először és elsősorban Egyed Ákost, aki nemcsak a kutatás elkezdésében segített, de a családjába is fogadott, és akit a mai napig nagyon szeretek. Ő ismertetett meg többekkel, elsősorban Imreh Istvánnal, aki, Péter Katalinhoz hasonlóan, a kutatásaiban annyira új nézőpontokat hozott be, hogy valójában számos kérdésben felmutatta a székely társadalomtörténet kutatásának lehetséges új útjait. A vele való beszélgetések szintén meghatározóak voltak, csakúgy, mint Jakó Zsigmond és az ő gondolatai. De említhetném a méltatlanul kevéssé ismert Pataky Józsefet, aki egy fantasztikus úriember is volt, és aki mindenkinél jobban el tudta olvasni a székely peres iratok embert próbálóan olvashatatlan szövegeit. Ugyanilyen csodálatos élmény volt Kiss András, a nagytudású kolozsvári levéltáros-történész megismerése is.

Erdélyből hazatérve derült ki, hogy szülővárosomban, Miskolcon bölcsészképzés indul az akkor még csak műszaki, jogi és közgazdasági karokkal rendelkező egyetemen, így ott kezdtem el dolgozni. Ez az időszak egy hihetetlen szakasza volt az életemnek. Az induló történelem szakon ugyanis akkor elsősorban az Akadémia Történettudományi Intézetének történészei oktattak, így kollégája lehettem Hegyi Klárának, Heckenast Gusztávnak és Tóth István Györgynek is, akiktől nagyon sokat tanultam, csakúgy, mint Kubinyi Andrástól, aki évekig tanított Miskolcon, és akivel minden beszélgetés remek iskola volt, úgy, hogy közben nemcsak befogadtam, de azt is átéltem, hogy az én gondolataim, ötleteim is fontosak. Egy rövid ideig Péter Katalin is a kolléganőm volt itt, aki a későbbi kutatási irányaim mindegyikében támogatott. A későbbiek során sokat kaptam Horn Ildikótól, akinek a gondolkodásmódja sok területen hatott megtermékenyítően a munkáimra. Nagy hálával emlékszem R. Várkonyi Ágnesre is, akiben szintén megvolt az a számomra csodálatra méltó képesség, hogy nagyon nyitottan és bátorító lelkesedéssel fogadta a fiatal kutatókat, köztük engem is. Az Apafi-kor iránti érdeklődést például egyértelműen neki köszönhetem.

Balogh Judit mesterével, Egyed Ákos professzorral egy Imreh István emlékkonferencián Kolozsvárott, 2019 szeptemberében
Balogh Judit mesterével, Egyed Ákos professzorral egy Imreh István emlékkonferencián Kolozsvárott, 2019 szeptemberében

Miért választottad még (a fentieken túl) a kora újkort, és miért a társadalomtörténetet? Hogy jutottál el szakdolgozatod témájáig, Báthory Gábor székelypolitikájáig?

A kora újkor elég egyértelmű volt, mindig is lenyűgözött ez a korszak, és nemcsak a történelme, de a művészete, építészete, zenéje is. A székelységet úgy kaptam, hogy valójában nagyon keveset tudtam róla addig mint társadalomról, a kötelező egyetemi megtanulandókon túl. Egy jó ideig vívtam is a témával, hogy vajon hogyan tudnék újat mondani róla. Egy idő után azonban feltűnt, hogy nagyon sok a toposz a témával kapcsolatban, ami sokszor elfedi a valós történeteket, és megnehezíti az árnyalt megközelítéseket. Így például az elhibázott fejedelmi politizálással maximálisan vádolható Báthory Gábor képe is teljesen sematikus volt, ami nem nagyon adott lehetőséget ennek a korszaknak az árnyalt elemzésére. Ez a pici szegmens, a székelypolitika vizsgálata is megmutatta, hogy mennyi tennivalónk van még egy uralkodói pálya értékelése kapcsán. A szakdolgozatomban még alapvetően tehát nem a társadalomtörténet, hanem az uralkodói politizálás szemszögéből vizsgáltam a székelységet, de természetesen a munka közben egyre jobban megismertem a társadalmat magát is.

Aztán végig kísérted a székelyek történetét a Szapolyaiak Erdélyétől II. Rákóczi Ferencig, különös tekintettel a társadalom- és várostörténetre. Melyek a legjelentősebb kutatási eredményeid?

A szakdolgozat elkészülte után, amit pozitívan fogadott Barta Gábor vagy Péter Katalin mellett Benda Kálmán is, kerestem a továbblépés lehetőségét, de bevallom, hosszú ideig még az öreg erdélyi történészek sem nagyon biztattak, mondván, hogy a székely társadalom annyira speciális, hogy erről valójában már minden lényegeset elmondtak, leírtak. Nagy kutatói szerencse, ha az ember megtalálja a maga terepét ilyenkor, és nekem segítségemre volt a hazai történettudományban ekkor még csak éppen megjelenni kezdő modern társadalomtörténeti vizsgálati módszerek megismerése. A mikrotörténet vagy a mentalitástörténet szemléletmódja szinte ösztönösen közel állt hozzám, és ez a fajta kutatói szemléletmód lehetővé tette, hogy az addigiakhoz képest újat tudjunk mondani a székely társadalomról, annak belső működésmódjáról. Mert addig az volt a fő irány a székelységgel kapcsolatosan, hogy egy atipikus közösség, amit a maga különlegességében, a primor-lófő-közszékely hármasságban lehet vizsgálni, a kiváltságaik speciális rendszerében. Ekkor kerültek a kezembe az udvarhelyszéki protokollumok, amik a széki közösség belső életét mutatták meg, az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, és kiderült, hogy nem a három rend merev elválasztása a domináns, hanem bizonyos családok kliensi hálózatai, amik révén időről időre befolyásolni, olykor irányítani voltak képesek a széket vagy akár a Székelyföld jelentős részét is. Ezeknek a kliensi hálózatoknak a feltárása, a működésük modellezése számos, addig nehezen érthető politikai történést is érthetőbbé tett. Ilyen például az 1562-es év, amikor a székelység elveszítette a korábbi, tradicionális kollektív nemesi kiváltságait, vagy a Bocskai-felkelésben a székelyek által betöltött szerep, de ebből a nézőpontból Bethlen Gábor székelypolitikája is értelmezhetőbbé vált. A bírósági jegyzőkönyvek, tanúvallomások számos település esetében még a szomszédsági viszonyok rekonstruálását is megengedik, ezt próbáltam megtenni Székelyudvarhely esetében, izgalmas eredményekkel.

Balogh Judit Egerben, a Minorita templomban, a Kaláka Fesztiválon a zsoltárok a protestáns hagyományban betöltött szerepéről beszél Gryllus Dániel és Sebestyén Márta társaságában
Balogh Judit Egerben, a Minorita templomban, a Kaláka Fesztiválon a zsoltárok a protestáns hagyományban betöltött szerepéről beszél Gryllus Dániel és Sebestyén Márta társaságában

A várostörténet azért érdekes valami, mert a széki központok közül valójában keveset nevezhetünk városnak, míg a kiváltságaik meg jóval többre engednek következtetni. Ez a különösség már doktoranduszként is foglalkoztatott és a magyar várostörténetírás egyik legnagyobb mestere, Bácskai Vera is támogatta a kutatásnak ezt az irányát.

Az eredményeim közül talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy olyan vizsgálati szempontokat kezdtem alkalmazni a székely társadalommal kapcsolatosan, amik révén lehetővé válik ennek a sajátos, de korántsem egyedülálló társadalomnak az összehasonlítása nemzetközi példákkal, és hogy a kliensi rendszerek vizsgálata révén a székelység belső működései is feltárhatóvá váltak.

Másik szakterületed az egyháztörténet, különös tekintettel a reformációra és a mentalitástörténetre. Az Egyháztörténeti Szemle alapító szerkesztőjeként hogyan látod, melyek most az uralkodó, vagy éppen divatos irányzatok az egyetemes és magyar egyháztörténeti kutatásokban?

Az egyháztörténet mint speciális diszciplína nagyon hasonló módszertani fejlődésen ment keresztül az utóbbi időben, mint a történettudomány többi része is. Azaz erősen hatott rá, mint mindig is, az aktuális korszellem, a különböző filozófiai irányok. A tudományosodó egyháztörténetírást hosszú századokon át az intézmény- és teológiatörténet foglalkoztatta, és mint ilyent, sokáig az egyháziak művelték. Ebből az következett, hogy egymás mellett léteztek a felekezeti egyháztörténetek, amik, bár egyre kulturáltabb formában, de mégiscsak a maguk szubjektív valóságértelmezésük szerint tálalták az eredményeiket. Ráadásul, mivel itt az egyházról van szó, tehát valami transzcendens elem is szerepet játszik, az abszolút igazság igénye a többi irányzathoz képest is jelentősebb volt. Plusz természetesen volt egy erős apologetikus eleme minden felekezet egyháztörténetírásának. A 20. század felgyorsult szekularizációs folyamatai számos irányba nyitottak. Egyrészt megjelentek a „laikusok” az egyháztörténészek között, és ez a párbeszéd jót tett a témának is. Másrészt megjelent egy igény az összehasonlíthatóságra, a párbeszédre. Az én korszakomban a konfesszionalizációs elmélet nagy lökést adott a kutatásoknak, és ez nagyon megtermékenyítő volt. Ám minden trend csak addig jó, ameddig meg nem próbáljuk szolgaian alkalmazni, mert akkor újra csak megkötözi az embert. Az utóbbi évtizedekben egymás után születtek az elmélet használhatatlanságát bizonyító tanulmányok, amik épp olyan fontosnak bizonyultak, mint maga az elmélet, amiről sikerült bebizonyítani, hogy a német viszonyok között működő modell csak erős finomhangolással alkalmazható bárhol máshol. Ezért én nem is az elméleteket szeretem másolni, hanem a bennük rejlő új szempont lehetőségeit keresem, ami így már használható. Arra is rájöttünk a posztmodern végére, hogy nincs értéksemleges történetírás, és hogy mindig lesz némi felekezeti elfogultság, hisz maga a történészi szubjektum nem iktatható ki.

Balogh Judit Nagyváradon a Rákócziak és Várad szerepéről tart előadást 2019-ben
Balogh Judit Nagyváradon a Rákócziak és Várad szerepéről tart előadást 2019-ben

A magyar történettudomány fantasztikus nagyságai ellenére sosem volt módszertan-tudatos, ez inkább kisebb körök sokszor meddő erőfeszítése volt. Én mégis fontosnak tartom, hogy már Péter Katalin is elolvasott minden, keze ügyébe került angolszász egyháztörténeti munkát, képben volt a német iskolákkal is. Csak pár évtizede volt, hogy Molnár Antal az elsők között mutatta be a konfesszionalizációt mint fogalmat, mára pedig már a kritikák, recepciók is megszülettek. Ez jó, csakúgy, mint az a törekvés, hogy minél szélesebben értelmezzük az egyháztörténetet. Bizonyos vagyok benne, hogy a társadalomtörténeti, mentalitástörténeti megközelítés nagyon fontos új szempontokkal bővítette és bővíti jelenleg is az egyháztörténeti ismereteinket. Mivel az egyház nemcsak a papok és az intézmények összessége, hanem az egyes emberek, a hitet gyakorlók egésze is, sőt, ezért ezt is vizsgálnunk kell. Az egodokumentumokban rejlő lehetőségeket még éppúgy nem aknáztuk ki, mint ahogyan az újonnan feltárt források tükrében újra és újra pontosításra szorulnak akár a legismertebb szereplők cselekedetei is.

A tudománymetria világában erősödő hivatkozási versenyt és növekvő kutatószámot látok. Mintha a magyar szakmai periodikák világa sokéves lemaradásban lenne: hiányzó DOI-számok és idegen nyelvű absztraktok, gyenge Q-besorolások. Folyóirat-főszerkesztőként miként látod ezt a kérdést, és az Egyháztörténeti Szemle helyzetét és jövőjét a magyar piacon?

Ennek is két oldala van. Egyrészt a Hirsch-index és a hivatkozások számának hajszolása sokszor fals eredményeket is hozhat, főképpen, ha figyelembe vesszük, hogy például Kubinyi András vagy Benda Kálmán egészen kicsi, sokszor elérhetetlen múzeumi kiadványokban is közöltek nagyon fontos, kiváló tanulmányokat. Ma ez a szabadság nincs meg, némileg mókuskerékké válik a szakmánk. Ugyanakkor tény, hogy jogos igény lehet bizonyos mérőszámok bevezetése. Ezért nem tehetünk mást mi sem, mint hogy „előre menekülünk”. Ha moldáv folyóiratok képesek Q besorolásokat szerezni, akkor ezt nekünk is meg kell tennünk. Jelenleg is átalakulásban vagyunk, DOI regisztrációnk már van, és a Q-besorolásért dolgozunk. Ezzel nemcsak a folyóirat presztízsét akarjuk növelni, de a hazai történésztársadalomnak is szeretnénk egy olyan publikációs lehetőséget biztosítani, amit el tud számolni a saját tudománymetriai értékei növeléséhez. Ugyanakkor mindezt úgy igyekszünk megtenni, hogy az uniformizálás mellett a régi karakterünket is meg tudjuk őrizni. Munka tehát sok van, de azt hiszem, hogy a magyar piacot elnézve jókor kezdtük el meglépni ezeket.

Világéletedben vidéki egyetemeken dolgoztál, és lettél Miskolcon tanszékvezető egyetemi docens, majd Egerben egyetemi tanár. Nehezebb-e vidéki történészként jelen lenni a szakma fősodrában, és a kutatási eredményeket megismertetni a szélesebb nagyközönséggel, mint budapestiként?

Ifjan szerettem mondogatni, hogy Bach a világ végén meg tudta csinálni azt, amit Händel az akkori világ központjaiban. És számos tekintetben ez igaz is, hiszen, különösen manapság, bárhol lehet kutatni és fontos dolgokat leírni. Ugyanakkor Magyarország erősen egyközpontú hely a tudomány szempontjából is, ami azt jelenti, hogy egyszerűen fizikailag sem ugyanaz vidékről megjelenni a szakma fontos eseményein, mint villamosra vagy metróra, buszra szállni egy konferencia vagy levéltárazás kedvéért. De alapvetően a munka fontos, amit bárhol lehet szerelemmel csinálni, és azt, hogy milyen vagy, nem a hely dönti el, ahol vagy.

Balogh Judit Sárospatakon, egy Rákócziról szóló konferencián

Sokat kutatsz és írsz a puritanizmusról. Sokan még a szaktörténészek között sem tudják, hogy mik a legfontosabb különbségek az ortodoxia, a puritanizmus és a pietizmus között 16–18. századi kontextusban. Melyek ezek, és milyen felfedezéseket tettél ezen a téren?

Ma már ezek jóval ismertebbek, mint akkor, amikor én ezzel foglalkozni kezdtem. Ez akkor a legmélyebb belső hitéletem következménye volt. Ha időrendben szeretnénk haladni, akkor először a protestáns ortodoxia jelent meg, ami teljesen természetes, ez ugyanis a protestáns felekezetek identitásának kialakításával függött össze, a hitvallások aggályos megfogalmazása, annak teológiai védelme, a hitviták világa, ami egy erősen kognitív szakasz volt. Azonban a hit nem csupán, sőt sosem pusztán az agy tevékenysége, és a hívek többsége számára ez az apologetikára fókuszáló irányzat száraznak tűnt. Ráadásul az ortodoxok tényleg a hitvallásra fókuszáltak, sokszor sem a liturgia, sem az egyházi társadalom nem került a figyelmük központjába. A puritanizmus általában és elsősorban a reformáció teljessé tételét tűzte ki célul. A puritánok érzékelték, hogy a reformátorok nem dolgoztak ki mindent a mindennapok hitgyakorlata tekintetében, valamint azt, hogy az első generáció még erősen benne állt a katolikus hagyományban. Mivel féltek a visszarendeződéstől és a saját identitásuk egyre határozottabb meghatározására törekedtek, már nemcsak a hitvallások megfogalmazását szorgalmazták, hanem a külsőségeket, a liturgiákat is igyekeztek minél egyszerűbbé, dísztelenebbé tenni, hogy egyetlen gesztusában se emlékeztessen a misére, amit ugye „kárhozatos bálványimádásként” értékeltek. Arra is rájöttek, hogy a mindennapokhoz, a kegyesség napi gyakorlásához útmutatót várnak az emberek. Így megszülettek a puritán kegyességi irodalom gyöngyszemei és evangélikus részről a pietizmusban egyrészt az érzelmeket, az Isten iránti szerelem megélését hangsúlyozó művek. A pietizmus másik, nálunk sajnos kevéssé elterjedt iránya volt Francke hallei iskolája, aminek nemcsak az egyetemalapítás, tehát az oktatás, a tudomány fontosságának az elismerése volt a jellemzője, hanem a nagyfokú szociális érzékenység is. Sajnos a puritánok a katolicizmussal szembeni erős elhatárolódási törekvéseik következtében (ez a pietistákra nem volt jellemző) számos olyan elemet is kidobtak a liturgiából, amik a mai napig fájó hiányként jelentkeznek. Én elsősorban a magyar puritánokat kutattam. Mikor az 1990-es évek legelején belefogtam, Péter Katalin azt mondta, hogy szerinte ebben a témában mindent megírt már Makkai László. Nagy elismerés volt, hogy pár év múlva egy konferencián nagyon kedvesen ünnepélyesen visszavonta ezt, elismerve, hogy még számos elmondatlan és megíratlan dolog van e téren is. Az már a kezdetekben is látszott, hogy noha úgy tűnt, hogy az 1646-os szatmárnémeti nemzeti zsinaton felszámolták és ellehetetlenítették a puritanizmus hazai terjedését, ez nem volt így. Nemcsak a váradi Biblia vagy a váradi szellemi műhely bizonyítja ezt, de valójában Erdély egészét tekintve elterjedtek a puritán művek, a puritán szóhasználat. Ezt egyébként mára remek irodalomtörténészek kutatták/kutatják, fontos eredményeket felmutatva. Engem az egodokumentumokban megjelenő nyomai érdekeltek, a 17. századi nemesi életmód esetleges változásai a puritán tanítások hatására.

Visszatérve a székelyekre: nemrégen fejezted be az akadémiai doktori disszertációdat Apafi Mihály fejedelem székely elitjéről. Miért ezt a témát választottad?

Én úgy nőttem bele az Erdélyi Fejedelemség kutatóinak táborába, hogy íratlan szabálynak tekintettük, Várad elveszte után nem vagy alig foglalkozunk Erdély kutatásával, és valahogy az Apafi-kor hosszú ideig mostohagyereknek számított. Egy konferenciaelőadás erejéig már elmerészkedtem 1660 utánra is, és Várkonyi Ágnes nagyon biztatott, hogy ez jó irány, érdemes foglalkozni vele. Ez is sokat számított, de elsősorban a társadalomtörténeti érdeklődésem vezetett ebbe a korba, mivel ekkor Erdélyt tekintve ugrásszerűen megnőtt az egodokumentumok, a magánlevelezések, naplók, emlékiratok száma, ami igazi kincsesbánya a kutatónak. Ezek közül a források közül egyrészt máig sok a kiadatlan, másrészt a már kiadottak is egyelőre feldolgozatlanok, kiaknázatlanok. Emellett Apafi Mihály korszaka a székelység szempontjából azért is izgalmas, mert a székelyföldi elit tagjai közül többen váltak az országos politika meghatározó figuráivá, elég csak Béldi Pál nevét megemlítenem, de ilyen volt Apor István, a Kálnokiak, vagy olyan, nem székely, de a Székelyföldön birtokos, tisztségviselő főnemesekét, mint Bethlen János kancellár vagy Bethlen Miklós udvarhelyszéki főkapitány. Az ő karrierjük, életpályájuk megismerése közelebb hozhat minket ennek a három évtizednek a megértéséhez is.

Társadalomtörténeti kérdések mellett minibiográfiákat is írtál, például a vargyasi Danielekről, a homoródszentpáli Kornis családról, vagy Lippai András székely hadnagyról. Milyen megoldandó kérdések várnak még a székely társadalom kora újkori történetét kutatókra?

Az a nagyon kellemes kihívás, hogy minél többet foglalkozom a székely társadalommal, annál több izgalmas kérdést találok, amit meg kellene oldanunk, vagy legalább pontosabb válaszokat kellene adnunk rájuk. A nemesi karrierek, mivel a kapcsolatrendszereiket is vizsgálom, egy egész struktúra működésébe engednek mélyebben belelátni, ami érthetőbbé teszi azokat a politikai döntéseket is, amiket korábban sokszor e kapcsolódások mélyebb ismerete nélkül igyekeztünk megmagyarázni. Az általad említett tanulmányok úgy születtek, hogy alapként a széki törvénykezési jegyzőkönyveket kutattam, ám ezt csak Udvarhelyszék esetében végeztem el. Azt gondolom, hogy érdemes lenne mindenhol megtenni, ahol ezek a források fennmaradtak, így Marosszék esetében mindenképpen. Ugyanígy számos fontos teendőnk van a székelyföldi városok, városi települések esetében, de nagy öröm, hogy ezt például tehetséges fiatal erdélyi kollégák már régen elkezdték. A kutatásaik fontos új eredményeket hozhatnak.

Kora újkorosként (is) kötelező feladat bevetni magunkat a levéltárak mélyére és alapkutatásokat végezni. Milyen élményeid vannak ezen a téren, és milyen nehézségekkel találkoztál?

Erdély történetével foglalkozóként a pályám elejétől meg kellett küzdenem a romániai levéltári anomáliákkal, amik változóak voltak, de sokszor megnehezítették a munkát. Jelenleg a kolozsvári levéltár nagyon gazdag családi levéltári anyagának egy számomra is fontos részlege elérhetetlen, immár évek óta. Ez komoly nehézséget okoz. A fotózás lehetősége annyit segített, hogy amikor még éppen kutathattam ezeket az anyagokat, akkor nagyon sok fotót készítettem, amiket most fel tudok használni. Ezenkívül pár nagyszerű fiatal kolléga az utóbbi években, még a lezárások előtt, nagyon komoly anyagmennyiséget fotózott le, és ez is hatalmas segítség.

Újra és újra visszatérsz a kora újkor ismert és kevésbé ismert női szereplőihez: Lórántffy Zsuzsanna mellett különösen nagy érdeklődéssel olvastam Massay Euláliáról (Mágochy Gáspárnéról), akinek testvére, Massay Margit volt Pázmány Péter anyja, illetve Lekcsei Sulyok Sáráról, Dobó István egri várkapitány feleségéről. Miért tartod fontosnak a változó női ethosz és szerepkonstrukciók kutatását, és milyen trendek jellemzőek a 16–17. századra?

Eléggé ismert, sőt talán kissé elcsépelt is már arról beszélni, hogy mennyire a férfiak történetét írtuk, írták, hosszú századokon keresztül, és hogy mennyire nehéz volt nőként a figyelem fókuszába kerülni, még akkor is, ha valaki egy-egy uralkodócsalád tagja volt. Az említett nőalakok azért voltak érdekesek, mert Lorántffy Zsuzsanna kivételével nagyon kevés forrással rendelkezünk velük kapcsolatosan, pedig akár csak egy-egy elejtett mondatból is kiderül, hogy mennyire erős, döntésképes asszonyok voltak. A női szerepek alapvetően lassan és nagyon kevéssé változtak. Az említett asszonyok esetében igaz, hogy a reformáció követői voltak, márpedig itt azért volt némi átalakulás, hiszen a középkorban kézenfekvő Mária-kép számos aspektusa kiesett a minták közül, elsősorban a szűzi élet dicsérete, a szerzetesség, azaz a férj, család nélküli élet lehetőségei. A nő azonban még a reformáció társadalmában sem számított teljes értékűnek, nem voltak politikai jogai még akkor sem, ha például özvegyként a még nem felnőtt korú fia helyett vagy a férje helyett a főispáni feladatokat is ellátta. Jogai hivatalosan tehát nem voltak, mégis számos nő nagyon is komoly mozgásteret alakított ki magának. Ez persze erősen függött attól is, hogy a férjek ehhez hogy viszonyultak. I. Rákóczi György fejedelem például szokatlanul nagy teret engedett a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának, akit még személyi kérdésekben, kinevezésekkel kapcsolatban is megkérdezett. Az özvegy Lorántffy Zsuzsanna pedig még ennél is nagyobb hatalomra tett szert, amikor Sárospatakon szinte egy párhuzamos fejedelmi udvart vagy második fejedelmi udvart működtetett. Persze itt is fontos megjegyeznünk, hogy ebben nagy segítségére volt kisebbik fia, aki szintén Sárospatakon élt.

Egy helyen úgy fogalmazol, hogy amikor a nemesasszonyok különösen aktívak, akkor bizonyos értelemben „normaszegést” követnek el, hiszen „férfias” tevékenységet folytatnak: mecenatúra, iskola- és gazdálkodásszervezés, egyháztámogatás. Ugyanakkor ezt a társadalom elfogadja rendkívüli, indokolt esetben. Milyen minták és változások fedezhetők fel a női szerep megítélésében?

A kora újkor – főleg nálunk – azért volt rendkívül különleges, mert a folyamatos hadakozás, sőt, a kétközpontúvá alakult Magyar Királyság azt eredményezte, hogy a nemességnek vagy hadban kellett lennie, vagy pedig, különösen a főúri elit tagjai, sokszor utaztak Pozsonyba, Bécsbe. Azaz az asszonyokra ez jóval nagyobb terheket rótt, sokszor kellett helyettesíteniük a férjüket akár egészen férfias tevékenységekben is. Ez azonban természetesen lehetőség is volt, és sokan éltek vele. Több esetben látjuk, hogy asszonyok tárgyaltak, hivatalos leveleket írtak ide-oda. Persze a legtöbb esetben a férjet képviselték, de a férjek huzamosabb távollétei sok önálló döntést is megengedtek. Az, hogy nálunk éppen a 17. században szaporodnak meg a női magán-írásbeliség forrásai, szintén segítséget jelentett a nők megjelenésében, láthatóvá válásában. A levelező asszonyok mellett olyan nők is megjelentek, akik imakönyveket írtak (Vitéz Zsuzsanna, Báthory Zsófia), vagy Bethlen Kata, aki írónő, önálló alkotó volt. Tehát, ha nehezen is, de a kereteiket tágító asszonyok példái lassacskán segítettek abban, hogy apránként változzanak a női szerepekről alkotott sztereotípiák.

Oktatóként, egyetemi vezetőként hogyan látod az egyetemisták érdeklődési körének változását, pályaválasztásuk okait és a tanárképzés jövőjét?

Őszintén szólva ma már egyre többször vetik fel, hogy az oktatási rendszerünk valószínűleg minden szintjén reformokra szorul. Ahogyan a kísérleti régészet vagy a modern muzeológia az élményszerűség felé mozdul el, úgy azt látom, hogy a ma embere nagyon sok változást élt át rövid idő alatt, és a hallgatók egyre kevésbé képesek az úgynevezett „történeti gondolkodásra”. Azaz nagyon komoly tanulási idő még az érdeklődőknek is az a folyamat, amíg „megérkeznek” egy adott korszak miliőjébe, értékrendjébe. Márpedig enélkül aligha értjük meg a múltunkat. Úgy látom, hogy már jó ideje sajnos az igazán okos középiskolások közül csak a „szent őrültek” jönnek hozzánk, így van egy nagyon tehetséges szelet és sok kevéssé motivált hallgató, akikből, meglehet, nagy energiabefektetéssel sokkal többet lehetne kihozni. Jelenleg azonban az oktatási rendszerünk minden szintje tele van fáradt és túlterhelt tanárokkal és diákokkal, ami nehézzé teszi, hogy alkotó folyamatok induljanak el.

Hogyan fogalmaznád meg a történészi ars poeticád? A szavaidból és a tanulmányaidból is érződik, hogy akkor vagy a leginkább elemedben, amikor mikrotörténelemmel, egyéni sorsokkal és életutakkal foglalkozol, és ezeken keresztül mutatod be a társadalmi változásokat és trendeket.

A hallgatóknak szoktam viccesen mondani, hogy profi kukkoló vagyok. Már gyerekként is mindig izgattak az egyéni történetek. Mesélő kedvű nagyszüleimmel ezredszerre is elmeséltettem a történeteiket. Ma is úgy látom, hogy valójában minden, a nagy folyamatok is emberi történetekből szövődnek össze, és így sokkal jobban is érthetők. Ami nem jelenti azt, hogy a mikrotörténelem mellett ne tartanám fontosnak a folyamatok, tendenciák meglétének a kimutatását az egyes történelmi korokban. Ugyanakkor gyógyíthatatlan társadalomtörténész lévén nagyon érdekel az ember, az emberi közösségek. Talán emiatt van az is, hogy fontosnak tartom, hogy a történelmi múltat ne patetikus távolságtartással közelítsük meg, úgymond lehántsuk azt róla. Szeretem látni a legnagyobb hősöknek számító történelmi figurákat a maguk esendőségeiben, törékenységükben. Többször lenyűgözött már a franciák öniróniája, ahogyan még a kultikus történelmi örökségeiket is képesek akár humorral is látni. Azt hiszem, hogy egy állóképpé merevített héroszhoz kevésbé tudunk közel kerülni, mint egy olyan történelmi szereplőhöz, aki maga is erényekből és hibákból volt összerakva. Tudom, hogy sokaknak van igénye a múltban gáncs nélküli lovagok láttatására és látására, de én inkább azért próbálok tenni, hogy az embereket és a folyamatokat a maguk árnyaltságában közelítsük meg, csakúgy, ahogy a múltba vetített aranykorokkal is sok bajom van. Ha a felszínt megkaparjuk, akkor elég hamar kiderül, hogy múltba vetített aranykor csak a vágyaink között szerepel, vagy épp a saját vágyainkat vetítjük rá.

Balogh Judit Kolozsvárott, Farkas utcai református templomban. A háttérben az erdélyi elit halotti címerei
Balogh Judit Kolozsvárott, Farkas utcai református templomban. A háttérben az erdélyi elit halotti címerei

Nemsokára itt a karácsony. Hogyan várjátok és ünneplitek?

A családunkban a karácsony különösen fontos ünnep. Van egy nagyon mély hagyomány az ünneplésünkben, amit mi szülők a családjainkból hozunk és szerettünk volna átadni a gyermekeinknek. És persze ehhez hozzáadódtak a saját új szokásaink is, amikhez mára ugyanúgy ragaszkodunk. Az egész szívében az ünnep keresztény tartalma van, ami nemcsak a templomi közösséggel, a hívő közösségeinkkel való együtt ünneplést jelenti, hanem azt is, hogy már advent elejétől igyekszünk az elcsendesedésre, a közös szertartások megtartására és a személyes elcsendesedésre is. A férjem gyönyörűen gitározik, és sokat éneklünk ilyenkor együtt. A lányom már egyetemista, de ezek a közös imádságok, éneklések neki is fontosak. Karácsony este a legszebb és legmeghittebb része az estének a családi áhítat és közös éneklés, imádkozás. A mi nagycsaládi és nagyon hagyományos karácsonyi ünneplésünk olyan, mint egy különleges varázslat, ami minden évben nagyon hasonló. A karácsonyfánkon szalmadíszek vannak, valamint azok a régi, családi örökségként megőrzött üvegdíszek, amiket remélem, hogy a gyerekeink és az unokáink is fontosnak fognak tartani a saját családjaikban.

Monostori Tibor

Az interjúban szereplő fényképeket Balogh Judit bocsátotta a rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Magyarország nemzeti ünnepének alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum „forradalmi hangulattal” várja az érdeklődőket. A rendezvényt idén új helyszínen,
Támogasson minket