A napló után – Anne Frank és társai sorsa a lágerekben

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Anne Frank naplójának olvasása közben nyomon követhetjük nyolc ember két évig történő együttélésnek történetét, tanúi lehetünk annak, hogyan rendezkedtek be Amszterdamban a Prinsengracht 263. alatt található épület hátsó traktusában, hogyan szokták meg ezt a kényszer hozta új élethelyzetet és egymást, hogyan teltek mindennapjaik. A történet elbeszélése, Anne Frank naplója azonban 1944. augusztus 1-jén véget ér, és az olvasó számtalan kérdéssel együtt teszi le a könyvet: ki árulta el a családot? Hová vitték őket? Min mentek keresztül ezután? Melyik táborba kerültek? Mi történt velük? Együtt maradtak? Többek között ezekre a kérdésekre is kereste a választ Bas von Benda-Beckmann holland történész, amikor 2019-ben hozzákezdett a kutatáshoz. Ezek közül egyetlen kérdéssel nem foglalkozott részletesen, mégpedig az áruló személyével, amellyel kapcsolatban annyit jegyzett meg, hogy a letartóztatás körülményei még mindig vizsgálat tárgyát képezik, és itt utalt a Vince Pankoke által vezetett kutatócsoport munkájára is, amelynek eredményei azóta már napvilágot láttak és a történészek megalapozatlannak tekintik őket, többek között jelen kötet szerzője is, aki egy interjúban fejtette ki véleményét a kérdés kapcsán.

Bas von Benda-Beckmann: A Napló után – Anne Frank és társai sorsa a lágerekben, Corvina Kiadó , 2022, 320 oldal.

Bas von Benda-Beckmann kutatási területe a német nemzetiszocializmus és a holokauszt, 2010-ben szerzett doktori fokozatot, disszertációjában a szövetséges légierő bombázásnak német historiográfiáját vizsgálta, ami 2015-ben monográfiaként is megjelent. 2018-tól az amszterdami Anne Frank Ház munkatársa, előtte az amszterdami Háborús, Holokauszt- és Genocídium-Kutatóintézetben dolgozott. 2019-ben kezdte meg annak a kutatómunkának a folytatását, amelyet más holland történészek 2012 és 2016 között végeztek a nyolc bujkáló kapcsán, és ennek eredményeit felhasználva, valamint új kutatási eredmények alapján írta meg ezt a könyvet, amely 2020-ban Hollandiában elnyerte a legjobb történelmi műnek járó Kleio Klasse-díjat. Magyarországon 2022-ben a Corvina Kiadó gondozásában Bérczes Tibor fordításában jelent meg.

A szerző, Bas von Benda-Beckmann (Kép forrása: Wikipedia)

Benda-Beckmann ott folytatja a történet elbeszélését, ahol Anne abbahagyta: 1944. augusztus 4-én a német Sicherheitspolizei letartóztatta a nyolc bujkálót. De mielőtt rátérne a szereplők sorsára, még közelebb hozza az olvasóhoz művének karaktereit azáltal, hogy az első fejezetben betekintést ad a háború és a bujkálás előtti életükbe fekete-fehér képekkel illusztrálva élettörténetüket. Majd ezt követően fejezetről fejezetre sorra veszi a színhelyeket és az egyes szereplők sorsát.

Anne Frank 1942 májusában (Kép forrása: Wikipedia)

A holokausztkutatás nyomán született történeti művekből ismerhetők már azok a körülmények, amelyek közé a hátsó traktusbeliek megérkeztek az egyes táborokba, és ezek alapján alkothatunk is egy általános képet a viszonyokról, de a szerző arra tett kísérletet, hogy a névtelen embertömegben az egyéni sorsokat tárja fel, hogy a Frank család négy tagja és a háromtagú van Pels család, valamint a fogorvos Fritz Pfeffer min mentek keresztül, mit érezhettek, amikor életüknek ez az új szakasza kezdődött. Nem volt könnyű dolga a szerzőnek, hiszen 1944. augusztus 1-ig első kézből Anne informált az életükről, de ezután Otto Frank beszámolóját leszámítva a bujkálókhoz közvetlenül köthető egodokumentumok híján elsősorban a hivatalos dokumentumokra, mint a nyilvántartások és a transzportlisták volt utalva, de a levéltári anyag erősen hiányos és korlátozott, mivel már a táborok felszabadítása előtt igyekeztek azok nyilvántartását eltüntetni.

Otto Frank 1961-ben (Kép forrása: Wikipedia)

A hivatalos dokumentumok mellett a visszaemlékezések, és a háború utáni túlélőbeszámolók voltak még segítségére a kutatásban, de ezek esetlegességük és típusuk miatt azonban csak korlátozott mértékben használhatóak történeti forrásként. A visszaemlékezéseknek csak egy része került rögtön papírra a felszabadulás után, a többi évekkel az átélt megpróbáltatások után látott napvilágot, már ha a túlélő egyáltalán ki mert vele állni a nyilvánosság elé. Utóbbiakat jelentős mértékben befolyásolhatta az az utólagos tudás, ami akár öntudatlanul is beleszövődött a visszaemlékezésekbe. Például, nehezen megválaszolható kérdés, hogy a visszaemlékezésekben a deportálások idején az emlékezők tudták-e, hogy „megsemmisítő táborokba” kerülnek, használhatták-e egyáltalán magát a kifejezést, vagy ez már a tények ismeretében került bele utólag az emlékezésbe, ahogy Otto Frankéba is. A másik probléma a memoárok, mint források kapcsán az emlékezetátvitel, amelyről a szerző Mengele kapcsán tett említést: Mengele a közemlékezetben kiemelt figyelmet kapott, ezért ismertebb lett, mint a többi orvos, így többen úgy emlékeznek, hogy amikor megérkeztek Auschwitzba Mengele küldte őket jobbra, holott nem biztos, hogy akkor épp Mengele volt szolgálatban, vagy egyáltalán már ott szolgált. Anne Frank kapcsán is megfigyelhető ez a jelenség az olyan visszaemlékezésekben, amelyek Anne naplójának publikálása után láttak napvilágot. „Az, hogy számolni kell mind az emberi emlékezet korlátaival, mind az Anne Frankra való emlékezés sajátos dinamikájával, egy csöppet sem von le a túlélőbeszámolók történeti és morális értékéből.” (47.) ‒ véli a szerző. Ugyanakkor megfelelő forráskritikával kezeli őket, ha vitathatónak vél egy-egy állítást, akkor azt összeveti más beszámolókkal és úgy vonja le következtetését egy adott esemény kapcsán. Például, amikor a westerborki nyilvántartási iroda egyik dolgozója, Vera Cohn jellemezte Otto Frankot, Benda-Beckmann részletesen kitért arra, miért is problematikus ez a jellemábrázolás (75.). Egy másik ilyen jellegű szövegvizsgálat szintén Otto Frankhoz kapcsolódik, mégpedig, hogy pontosan minek köszönhetően maradt ő életben – erre másként emlékszik ő maga, és másképp az orvos, aki a betegbarakkban dolgozott (140.).

Anne Frank 1940-ben (Kép forrása: Wikipedia)

Az első fejezetet még további nyolc követi, amelyekben a nyolc bujkáló 1944. augusztus 4. utáni sorsáról olvashatunk. A fejezetekre általában jellemző, hogy korábbi történeti munkákat, levéltári forrásokat és visszaemlékezéseket felhasználva fest egy általános képet a térről, ahová megérkeznek a hátsótraktusbeliek: „mindezt csak akkor érthetjük meg igazán, ha minél pontosabb képet tudunk alkotni magunknak arról, milyen általános körülmények jellemezték a táborokat akkor, amikor ez a nyolc ember odaérkezett.” (39.) Majd nevesítve őket bemutatja a procedúrákat, amelyeknek résztvevői vagy tanúi voltak, illetve lehettek, mert néhány esetben nem sikerült pontosan rekonstruálni a hiányos forrásadottságok miatt egy-egy eseményt, például Auguste van Pels haláláról szóló túlélőbeszámolók ellentmondásosak. És bemutatja a munkát is, amelyet a nyolc bujkálónak végeznie kellett a táborokban – a többi fogollyal együtt.

1944-es légifotó Auschwitzról (Kép forrása: Wikipedia)

A második és harmadik fejezetekben még együtt beszél róluk, mivel a hollandiai Westerbork táborból, amelyről korábban propagandafilmet is készítettek, együtt indultak el 1944. szeptember 4-én Auschwitzba. A sors iróniája, hogy ezen a napon indult innen utoljára transzport az auschwitzi táborba. Hermann van Pels és Edith Frank számára pedig Auschwitz lett életük utolsó állomása, Otto Frankot sem vitték tovább, őt itt érte 1945. január 27-én a tábor felszabadítása. A többieket pedig további transzportokba válogatták ki, Anne, Margot és Auguste van Pels Bergen-Belsenbe, innen Auguste van Pelset később kiválogatták egy újabb transzportra Raguhnba, Peter van Pels Mauthausenbe, majd Melkbe került, Fritz Pfeffer pedig a neuengammei táborba. A negyediktől a nyolcadik fejezetekig táborokra lebontva olvashatjuk, milyenek voltak a korábbi bujkálók mindennapjai és milyen megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük. Az utolsó, kilencedik fejezetben Otto Frank nyomozásába kaphatunk betekintést, miként kereste a családját, honnan, kiktől, mikor tudta meg, hogy mi történt szeretteivel. Minden fejezetre jellemző, hogy képekkel gazdagon illusztrált, a kötet oldalain nevesített visszaemlékezők, őrök arcképei, a táboréletet bemutató fotók és különféle dokumentumok fotómásolatai hozzák az olvasóhoz közel a nyolc bujkáló történetét. A történet elbeszélését pedig a túlélőbeszámolókból vett hosszabb-rövidebb idézetek teszik még érzékletesebbé.

A bergen-belseni tábor felszabadítása 1945 májusában (Kép forrása: Wikipedia) 

Azon túl, hogy a szerző bemutatja az egyéni sorsokat, részletes betekintést ad az európai zsidóság üldözésébe is, több statisztikai számadatot közöl a holland zsidóságra nézve. A könyv gazdagon jegyzetelt, a jegyzetek végjegyzet formájában a könyv végén foglalnak helyet, és nem csupán a felhasznált forrásokról és szakirodalomról tájékoztatnak, hanem a holokauszt-kutatás újabb eredményeiről is számot adnak, és az ehhez kapcsolódó történész vitákról is szólnak. Ezek közül említésre méltó a 46. jegyzet, amelyben a második világháború idején zajlott zsidóüldözés megnevezésének problematikáját taglalja. Vagy az 51. jegyzet, ahol a szakirodalmi álláspontokat ismerteti a táborokba elhurcolt zsidók munkavégzésének megnevezésére: rabszolgamunkának vagy kényszermunkának tekintendő-e. Mindezzel együtt nagyon pontos történelmi kontextusba helyezi a hátsótraktusbeliek egyéni sorsát, amelyeknek felderítése nehéz feladat volt, mivel „apró morzsákból” sikerült csak kideríteni, kivel mi történt pontosan. Benda-Beckmann aprólékos kutatásának köszönhetően sikerült megállapítania Hermann van Pels halálának pontos dátumát, tudta pontosítani Anne és Margot halálának idejét is nagyjából egy hónappal korábbra, mint azt eddig tudni lehetett. Utóbbi megállapításába nemcsak a történészi eszköztárat vetette be, hanem az orvostudományt is segítségül hívta. Az eddig ismerteknél részletesebben számolt be Edith Frank, Auguste van Pels, Peter van Pels és Fritz Pfeffer sorsáról is.

 

Anne Frank emlékhely Bergen-Belsenben (Kép forrása: Wikipedia)

A szerző egyetlen ponton érzi hiányosnak művét, nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy mit érezhetett a nyolc bujkáló, hogyan viselték a nélkülözést, mi motiválta őket a túlélésben ‒ „bizonyos dolgokat soha nem tudunk kideríteni” (232.). Erre utaló egodokumentumok hiányában ezt kideríteni valóban lehetetlen feladat, de Anne Frank naplójának olvasói hiteles válaszokat kaphatnak kérdéseikre Bas von Benda-Beckmann kötetében.

Czinege Szilvia

Ezt olvastad?

„Habsburg Ottó munkásságának két legfontosabb alappillére az egységes Európa gondolata és a keresztény hit volt. Az alázat, a mértékletesség, az
Támogasson minket