A Nyilvántartó Iroda története

A Nyilvántartó Irodát (eredetileg németül Evidenzbureu, mai átirattal Evidenzbüro) a Habsburg Birodalom, majd a kiegyezést követően az Osztrák–Magyar Monarchia talán leghírhedtebb katonai hírszerző szolgálataként tarthatjuk számon mind a mai napig, amelynek közel hetvenéves működése és tevékenysége nem csak korára, hanem az azt követő évtizedekre is jelentős hatást gyakorolt, még ha csak közvetve is.

Már elnevezése is utal a szolgálat feladatkörére, illetve a sajátosan nemzetbiztonsági tevékenységre jellemző titkosság elvére is. Ezt példázza, hogy egyes vélemények alapján az Iroda elnevezésének eredendőjét az ausztriai németben használt „etwas in Evident halten” szókapcsolatban, azaz magyarul „evidenciában tartani”, illetve „figyelemmel lenni valamire” kifejezésből származtathatjuk, hiszen az Iroda tevékenysége során katonai hírszerző szolgálat révén elsősorban a környező országok katonai elemeiről igyekezett megfelelő információkat szerezni nyílt, valamint fedett források felhasználásával, illetve ezáltal azokat „evidenciában tartani”. Ugyanakkor a Nyilvántartó Iroda elnevezése tulajdonképpen fedőnévként is működött, hiszen ezt a nevet több más jelentős kormányzati intézmény, illetve törvényszékek és bíróságok is használták saját irat- és levéltáraik megjelölésére. (Érdekesség, hogy az elnevezés magyar változata a kor magyar katonai nyelvezetében „visszafordulva” új értelmet is kapott, azaz a „nyilvántartani” szót kezdték „felderíteni, kikémlelni”, hírszerzésileg „feldolgozni” értelemben is használni. Ezt a gyakorlatot is tükrözi, hogy a későbbiekben az első önálló magyar katonai szolgálatnak a megszerzett információk feldolgozásával, elemzésével és értékelésével foglalkozó szervezeti részegységét Nyilvántartó Alosztályként tartották számon.)

A Nyilvántartó Iroda létrejöttének közvetlen előzményeit azonban a Habsburg Birodalom királyságain és országain is végigsöprő 1848. évi forradalmi hullám következményeiként megváltozó birodalmi hadügyi szervezeti módosításokban találhatjuk meg. Már a „népek tavasza” előtt is létezett a későbbi Irodához hasonló szervezeti és hatásköri feladatokat ellátó szervezet az osztrák birodalmi államapparátus keretei közt, amelynek például szintúgy feladatköreihez tartozott többek között az is, hogy az idegen hatalmak fegyveres erejéről és azok szervezetéről nyilvántartást vezessen. Ezt a feladatot vette át a korábban említett hadügyi szervezeti változások jegyében az uralkodó saját műveleti irodája (Operationskanzlei), amely a hadügyminisztérium elnöki osztályán belül működött, de csupán egy évig, 1850 augusztusáig.

A Nyilvántartó Iroda végül ezen szervezet „jogutódjaként” 1850. december 22-én, a 2178. számú körrendelet (Cirkular-Erlass) rendelkezései alapján jött létre a vezérkar fennhatósága alatt, így ennek függvényében székhelye a bécsi hadügyminisztérium épülete lett. Első vezetője a kápolnai csatát is megjárt Anton von Kalik, osztrák származású főtiszt lett, aki másfél évtizedig szolgált a szervezet élén, ez idő alatt pedig vezérőrnagyi rendfokozatig jutott el.

Anton von Kalik, az Iroda első vezetője. (Forrás: hu.wikipedia.org)

Az Iroda létrejöttekor meglepően alacsony személyi állománnyal rendelkezett, ebben azonban az 1859-ben kirobbanó szárd–francia–osztrák háború jelentős változást eredményezett, hiszen a szolgálat a nagyhatalmi összeütközésként is értelmezhető ellenségeskedés következtében lényegesen bővítette tevékenységi körét: az itáliai műveleti terület mellett immár a franciaországi helyzet vizsgálatára is kiemelt figyelem hárult.

A szervezet fejlesztésének következtében kezdett kialakulni az Iroda személyi állományának tagozódása is. A katonai hírszerzés érdeklődésére számot tartó országokban nagy önállósággal rendelkező, de az Iroda irányítása alatt álló titkos ügynökök csoportjai, úgynevezett „ágensek” működtek, akik beszervezésekkel kiépítették a saját kis hálózataikat, ezzel növelve az Iroda számára tételezetten megszerezhető információ mennyiségét és minőségét egyaránt. Ezen hálózatok tagjai, a „bizalmi emberek” közül sokan csupán hazafias lelkesedésből, akár fizetés nélkül is vállalkoztak ilyen jellegű szolgálatra, míg a „hírszerző” elnevezést azok számára tartották fenn, akiket az Iroda közvetlen utaztatott külföldre eseti jelleggel, ők általában hivatásos állományban szolgáltak a „cégnél”. Végeredményben azonban mindezen személyek – a megnevezésüktől függetlenül – kémtevékenységet folytattak és teljesítettek, gyakran pedig jelentős anyagi juttatásokban részesültek szolgálataik fejében. Az 1859-es háború tapasztalatait leszűrve nyilvánvalóvá vált, hogy a katonai hírszerző tevékenységet a korábbi évszázadok szokásaival ellentétben békeidőben is folytatni kell. A vezérkar Nyilvántartó Irodájának feladata lett a célországokban folytatandó hírszerzés mellett a nemzetbiztonsági tevékenység másik fele, az elhárítás, azaz az ellenérdekelt állami aktorok kémtevékenységének kivédése is. Emellett ezekben az években alakították ki a diplomáciai képviseleteken a katonai attaséi rendszert, azaz a hivatalosan akkreditált katonadiplomaták hálózatát, akik maguk is főleg katonai információk beszerzésével foglalkoztak, a legalitás keretein belül és azokon túllépve is.

A katonai attaséi beosztásokra magasabb rendfokozatú, több nyelven beszélő, jól képzett és rátermett vezérkari tiszteket és főtiszteket osztottak be, akiknek az illető ország hadseregének megfigyelése és az Iroda német elnevezésével egybecsengve „nyilvántartása” volt a feladata. A Habsburg Birodalom, illetve a későbbiekben az Osztrák–Magyar Monarchia katonai attaséi 1860 után már minden nagyobb európai állam fővárosában tevékenykedtek, de a legfontosabb feladat a Monarchiával szomszédos országok megfigyelése volt. Ennek eredményeképp a határokhoz közel eső, az osztrák birodalomhoz tartozó városokban (ilyen voltak többek között Lemberg, Zágráb, Nagyszeben, Zára) a vezérkar kisebb hírszerző központokat vagy bázisokat rendezett be, majd pedig az osztrákok által megszállt észak-olaszországi városokban is, de Bécs titkos megbízottai Svájcban, a nagyobb német városokban, Párizsban, Londonban, Szentpétervárott és a balkáni államok fővárosaiban is hírszerzői tevékenységet láttak el.

Az 1866-os porosz–osztrák–olasz háború során az Iroda a cseh- és morvaországi, valamint a sziléziai helyi hatóságokkal és a birodalmi hadsereg felderítésével együttműködve időben tudott beszámolni jóformán minden porosz haditevékenységről, de a déli olasz front fejleményeiről is. A szolgálat központjában eközben pedig olyan kiváló vezérkari tisztek tevékenykedtek, mint például Zeno Welser von Welsersheimb gróf, aki utóbb az osztrák haderő, a Landwehr minisztere lett vagy Galgótzy Antal, későbbi táborszernagy. A porosz háborúban elszenvedett súlyos vereség következményeként azonban a hírszerzői tevékenység is csökkent, hiszen a békebeli hírszerző szolgálatra a korábbi gyakorlathoz hasonlóan kevesebb figyelmet fordítottak, pedig ebben az időszakban az „öreg kontinens” jelentősebb politikai és katonai hatalmai komoly haderőfejlesztéseket valósítottak meg.

A katonai hírszerzés tehát ezekben az években jórészt a katonai attasékra hárult, de ennek ellenére is sikerült jelentős eredményeket elérnie a szolgálatnak, hiszen megszerezték például az olasz mozgósítási terveket, valamint az egymást követő orosz hadügyminiszterek által a cár elé terjesztett éves jelentéseket is a hadsereg állapotáról. Ebben az időszakban az osztrák katonai attaséknak sikerült szinte teljesen meghonosodniuk állomáshelyükön, és egyre szélesebb ismeretségi körükön keresztül felbecsülhetetlen szolgálatokat tettek.                

Mindenképp említésre méltó, hogy a bécsi külügyminisztérium is korán felismerte a katonai hírszerzés jelentőségét és támogatta a vezérkart ennek működtetésében. A diplomáciai képzés neves intézménye, a Keleti Akadémia tantervébe ennek jegyében katonai tárgyakat is felvettek. A minisztérium elősegítette továbbá a katonatisztek külföldi tanulmányait is. A későbbiekben, 1890-től a vezérkar évente két tisztet küldhetett a tatárföldi Kazany városába az orosz nyelv elsajátítása érdekében, bár ez ellen az orosz vezérkar tiltakozását fejezte ki.

Pokorny Hermann munkában az első világháború idején. (Forrás: en.wikipedia.org)

A katonai attaséi hivatalokon túlmenő, az immáron osztrák–magyar katonai hírszerzés az 1870–1871-es porosz–francia háború idejében kezdett újra fellendülni, ennek köszönhetően a Nyilvántartó Iroda jelentősen bővült, külön alosztályok jöttek létre az orosz, olasz és más államok haderejének megfigyelésére. Az oroszországi kémkedés évről évre fontosabbá vált, az 1880-as években a hadügyminisztérium külön erre a célra már évente több mint 60.000 forintot fordított. Oroszország viszonylatában a hírszerzés mellett az elhárítási tevékenységek is nagyon fontos feladatokká váltak, mivel az oroszok hatalmi törekvéseik folytán a pánszláv konnacionalisztikus eszmeiség terjedésének segítségével, illetve annak támogatásával egyre aktívabb hírszerzői tevékenységet folytattak, főleg Galícia és Bukovina térségében. További eredményként említhetjük azt is, hogy az 1870-es években az innsbrucki katonai parancsnokság vezérkari irodája nagy sikereket ért el az olasz határmenti erődítmények és egyéb védelmi állások felderítésében. Emellett azt is kiemelhetjük, hogy Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációja idején a környező országokban állomásozó katonai attasék fontos feladatokat hajtottak végre, illetve nem mellékesen az Iroda együttműködött a bécsi külképviseletek postai forgalmát ellenőrző titkosszolgálati egységekkel is, ezzel hozzájárulva ezek védelméhez is.

Azonban a „boldog békeidők” leáldozása a szervezet számára is jelentős változásokat hozott. A „nagy háború” 1914. július 28-ai kitörését követően az osztrák–magyar hadsereg 1914. július 31-i általános mozgósításának elrendelése után a Nyilvántartó Iroda mellett a tábori hírszerző feladatok ellátása érdekében létrejött a Hadsereg-főparancsnokság Hírszerző Osztálya (Nachrichtenabteilung des Armeeoberkommandos, a továbbiakban AOK Nabt.) is. Ennek első vezetői mind a Nyilvántartó Iroda főtisztjei közül kerültek ki, kezdve az Iroda korábbi vezetőjével, Oskar Hranilovic von Czvetassin ezredessel, akit 1917. április 25-től a háború végéig Maximilian Ronge ezredes követett, aki még századosként kulcsszerepet játszott az Iroda működésének legnagyobb „kudarcaként” számon tartott kettős ügynök, az Iroda helyettes vezetője, Alfred Reidl ezredes felfedésében és lebuktatásában is.      

Az AOK Nabt. létrehozásával és az első világháború előrehaladásával a Nyilvántartó Iroda szinte „kiürült”, hiszen személyi állományának döntő része az újonnan létrehozott szervhez került, az át nem helyezett munkatársai pedig ugyan elméletben a vezérkari főnök helyettesének alárendeltségébe tartoztak, azonban gyakorlatban szintúgy az AOK NAbt.-hoz kerültek ők is. Az így létrejövő egységes, de ugyanakkor erősen központosuló osztrák–magyar katonai hírszerző és elhárító szolgálat – személyi állományában az Iroda korábbi munkatársaival – a meglévő problémák ellenére meglehetősen sikeresen helytállt az első világégés „forgatagában”. A szolgálat számára új feladatként jelent meg a fegyveres konfliktus eszkalálódását követő haditechnikai és hadügyi forradalom következtében megjelenő katonai rádiózás ellenőrzése is. (A rádió-, illetve rádiótechnikai felderítés a mai napig fontos szerepet tölt be a titkosszolgálati információszerzés eszköztárában.)

A szolgálat a szűkös anyagi lehetőségek ellenére legtöbbször sikerrel oldotta meg az előtte álló feladatokat, információival, tevékenységével és műveleteivel jelentős mértékben hozzájárult a központi hatalmak háborús erőfeszítéseihez, azonban minden igyekezete ellenére a jóval nagyobb erőkkel rendelkező ellenérdekelt hírszerző szolgálatok tevékenységét csak részben tudta ellensúlyozni. A szervezet első világháborús eredményeit példázzák továbbá, természetesen talán egy kissé elfogultan, az ekkortájt az Iroda vezetőjeként szolgáló Maximilian Ronge ezredes későbbi szavai is: „Talán még egy háborúban sem végeztek olyan alapos és pontos hírszerző tevékenységet, mint amit az Osztrák–Magyar Monarchia hírszerzői végeztek.” A vesztes első világháborút követően az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával az osztrák kormány a hadügyminisztérium leépítésével párhuzamosan a Nyilvántartó Iroda feloszlatását is elrendelte, aminek végrehajtásával a szolgálat utolsó és egyben az Iroda több mint harmincéves működésének talán egyik legmeghatározóbb vezető személyiségét, Maximilian Ronge ezredest bízták meg, aki mondhatni utolsó feladataként 1919. július 12-re hajtotta végre ezt a hivatali kötelességét.

A Nyilvántartó Iroda „öröksége” tovább élt, hiszen egyrészről az újonnan létrejövő ausztriai vezetés is felismerte a katonai hírszerző tevékenység folytatásának szükségességét, így már 1924-ben új szolgálatot hozott létre erre a célra a korábbi Nyilvántartó Iroda által lefektetett szervezeti és személyi alapokra építkezve. Ennek „jogutódjaként” értelmezhető az 1972-ben megalakult és a jelenkorban is tevékenykedő osztrák Katonai Hírszerző Hivatal (Heeres-Nachrichtenamt ­– HNaA) és közvetve, mivel az Iroda elhárítási feladatokat is ellátott, a Katonai Elhárító Hivatal (Heeres-Abwehramt – HAA/AbwA) is. Másrészről pedig Magyarországon is kiemelt szerepet kapott a hajdanvolt Iroda az önálló magyar katonai hírszerzés és elhárítás alapjainak megteremtésében, hiszen a háborút követő években létrejövő, ezen tevékenységekért felelős, a trianoni rendelkezések fényében fedetten és bújtatva működő Hadügyminisztérium VI. Főcsoportjának (Vezérkar) 2. Osztálya is a korábbi osztrák-magyar titkosszolgálati szerv, a Nyilvántartó Iroda elnevezését kapta „örökül”. Érdekességként a magyar katonai hírszerzés és elhárítás egészen 1950-ig nem határolódott el szervezetileg egymástól, de 2012 óta a rendszerváltáskor megalakított katonai hírszerzéssel foglalkozó Katonai Felderítői Hivatal és katonai elhárítási feladatokat ellátó Katonai Biztonsági Hivatal egyesülésével ezen tevékenységek ellátása újonnan ismételten egy nemzetbiztonsági szerven belül történik.

Sztójay Döme (Forrás: en.wikipedia.org)

Továbbá ezen felderítéssel foglalkozó főosztály megszervezésében különösen nagy szerep jutott a Monarchia idejében az Iroda munkatársainak számító személyeknek is, mint az új főosztály első vezetőjének kinevezett Stojakovics (Sztójay) Döme őrnagynak, vagy a későbbiekben rendkívül sikeresen működő  rejtjelező alosztály tevékenységének megszervezésében kiemelkedő szerepet játszó Pokorny Hermann őrnagynak is (alig volt olyan európai ország, amelynek a diplomáciai és katonai rejtjelezett táviratait ne fejtette volna meg a szolgálat az 1945-ig terjedő időszakban). Az őrnagy kódfejtő tevékenységét még olyan jelentős katonaszemélyek is fel-, illetve elismerték, mint August von Mackensen vagy Borisz Mihajlovics Saposnyikov.

Pulai Bence

Felhasznált irodalom

Balla Tibor: Az osztrák-magyar hírszerző és kémelhárító szolgálat szervezete és működése a nagy háború idején. Hadtudomány, 2016/1. szám, 144-151. p.

Piekalkiewicz Janusz: A kémkedés világtörténete I-II. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1997. 302-313. p.

Pilch Jenő (szerk.): A hírszerzés és a kémkedés története I–III. kötet. Franklin-Társulat, Budapest, 1936. (1998)

Pokorny Hermann: Emlékeim. A láthatatlan hírszerző. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Szabó Szilárd: Az osztrák-magyar katonai titkosszolgálat szervezeti és hatásköri változásai az első világháború idején. Rendvédelmem-történeti füzetek 28:55 pp. 87-94. 8 p.

Szabó Szilárd: Az Osztrák-Magyar Monarchia központi katonai és polgári hírszerző és elhárító szervezete 1850-1918, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2019.

Szabó Szilárd: Az Osztrák-Magyar Monarchia központi katonai felderítő és elhárító szervezete az első világháboró idején, Nemzetbiztonsági Szemle 2018/6, 7-22 p.

Szakály Sándor: A 2. vkf. osztály: Tanumány a magyar katonai hírszerzés és elhárítás témaköréből 1918-1945. Magyar Napló: Veritas, Budapest, 2015.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

1871. október 1-én lezajlott a soroksári úti Honvédmenház alapkövének ünnepélyes letétele. A kezdetben csak ’48-as honvédeket, majd a Nagy háborút