A pártirányítás vagy az irányítás pártján? – egy kötet a fegyveres szervek pártirányításáról

A XX. századi magyar és nemzetközi történelemben a fegyveres szervek politikával, államhatalommal kapcsolatos összefonódásai fontos szerepet játszottak az események alakulásában. Alapvetően a legtöbb európai totális diktatúra számára létkérdés volt, hogy az állam által működtetett fegyveres szervek fölött nemcsak utasítási, hanem ideológiai hatalmat és befolyást is szerezzenek. Erre a jelenségre nagyon jó precedenséként szolgálnak a náci Németország bizonyos törekvései, de klasszikus példának számít e téren a sztálini Szovjetunió és komisszár rendszere. Ennek nyomán érzem azt, hogy a jelen cikkben recenzálni kívánt mű – A dolgozó népet szolgálták? Fegyveres testületek és pártirányításuk a szocializmusban – egy olyan történetkutatási területet ölel fel, amely a magyar és a környező országok számára is releváns. A tanulmányok alapját a témában tartott 2017-es konferencián elhangzott előadások anyagai szolgáltatták. A mű elsősorban a magyarországi testületekre koncentrál, de Romániából és Lengyelországból is kapunk hasonlókat a korszakból. A recenzió nem kíván minden tanulmányt külön-külön tárgyalni, csupán a meglátásaimra és a kötet által adott összképre koncentrálok.

A mű egyik nagy tematikai egységének az Ötvös István, Okváth Imre és Trieber Péter által jegyzett tanulmányok tekinthetők. A Magyar Néphadsereg pártirányításának kérdése a forradalmat megelőzően a korszak más jelenségeihez hasonlóan folyamatosan fluktuált, változott. Az 1956-os eseményeket követően az MDP utódpártja, az MSZMP nem minden alapot nélkülözően az addig pártirányítási eszközként működő politikai parancsnokhelyettesi rendszert tette meg felelősnek a Magyar Néphadsereg teljesítményéért. Emiatt az MSZMP számára az 1956–1958-as időszak egyik felmerülő kérdése a pártirányítás hadseregben és fegyveres erőkön belüli kialakítása és biztosítása volt. Ezt a folyamatot és annak állomásait mutatják be a szerzők különböző aspektusokon és megközelítéseken keresztül. Érdekes látni, hogy mennyi belső érdek és érdekellentét mentén volt „kénytelen” az MSZMP a saját magára szabott régi-új pártirányítást létrehozni. Miközben az egész procedúrát a párt szempontjából megvont tanulságok felhasználásával igyekeztek megvalósítani. A monográfiából látható, hogy az MSZMP pártszervei teljesen átszőtték a Néphadsereg belső szerkezetét, és párhuzamos struktúrákat hoztak létre. Ezzel kapcsolatosan pedig a honvédelmi minisztérium és a hadsereg vezetésének pártirányítását is megszervezték. Véleményem szerint ez a három tanulmány együttesen mutat rá arra az összetett folyamatra, amelyet a Magyar Néphadsereg pártirányításának nevezünk. Jól látható az is, hogy a téma önmagában (akár csak az 1956–58-as időszak) még milyen kutatási irányokat, lehetőségeket rejt a történelemtudomány ezen szegmense iránt érdeklődő kutatók számára.

A másik nagyobb tematikai egység az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő időszakot, az MSZMP által szervezett fegyveres karhatalom működését írja le. Maruzs Roland és Gulyás Martin tanulmányaikban elsősorban a karhatalom tevékenységére, sajátosságaira és működésére koncentrálnak. Hasonlóan az előző részhez a szerzők különböző aspektusokból ismertették a karhatalom tevékenységét és szerepét az 1956-os eseményeket követő elnyomásban és megtorlásban. Mindkét írásnak azok voltak a legérdekesebb részei számomra, amikor magát a puszta cselekvéseket mutatták be az események nyomán. Ezekből látható, hogy a karhatalom ad-hoc jellege ellenére mennyire összetett, szerteágazó feladatrendszerrel és módszertani különbségekkel bírt. Ezen tanulmányok önmagukban rámutatnak arra, hogy a karhatalom nemcsak egy elnyomó és „rendteremtő” apparátus volt, hanem korának jellegzetessége, az MSZMP és az államszocialista rendszer fennmaradásának szempontjából szükségszerűség. Ezekben a dolgozatokban érezhető legjobban a kötet azon törekvése, hogy a korszak elnyomó gépezetét működés közben, különböző példákon keresztül szemléltessék.

A kötet harmadik tematikai egysége a romániai belbiztonsági és a lengyel felderítő hivatali szervek működését és kialakulását ismerteti Lönhárth Tamás, Sandra Borşa – Mihai Croitor, Władysław Bułhak tanulmányain keresztül. Számomra a két, Románia belső elnyomó rendszerét ábrázoló tanulmány különösen tetszett. Egyrészt egy, a magyarétól eltérő belső dinamikájú és fejlődésű államszocialista rendszer kialakulását mutatja be mindkét írás. A szerzők, egymást jól kiegészítve, ismertetik a belbiztonság szerepét, struktúráját és tevékenységét. Másrészt főleg a kollektivizálással és az ahhoz kapcsolódó atrocitások ismertetésével foglalkozó esettanulmányok azok, amelyek megfoghatóvá és jól szemléltethetővé teszik a korszakot. Władysław Bułhak cikke kissé kitűnik a sorból, mivel ő a külső felderítő szakszolgálatok bonyolult és összetett viszonyát mutatja be írásában. Az a fajta rivalizálás, amely a lengyel katonai és polgári hírszerző szervezetek, avagy „Szomszédok” kapcsolatát jellemezte, ugyan nem egyedi jelenség, de ahogy a szerző megfogalmazta, a két szervezet nem tekinthető egy hírszerző közösségnek. A témaválasztás annak ellenére, hogy a tanulmánykötet mintázatától eltérőnek tűnik, számomra érdekesnek és informatívnak bizonyult. A szerző nem egy szűk időhatárt szabott meg, emiatt ennek a „szomszédi viszonynak” az alakulása, dinamikája jól érthető, és megjelenítése elevennek hat.

A negyedik nagyobb témaegységet az Illésfalvi Péter és Kiss Dávid által írt, a munkásőrség megszervezésével kapcsolatos tanulmányok alkotják. Kiss Dávid ezen fejezetben bemutatja a Munkásőrség betagozódását a pártállami struktúrába. A megszokott precizitással ismerteti a párt rendszerébe való integrálásnak a folyamatát. Illésfalvi Péter a témát egyedi módon megközelítve, az első Országos Parancsnok és az első Megyei Parancsnokok személyi anyagaiból kiindulva kívánta megjeleníteni a munkásőr parancsnokokat. Olyan szempontokat vett figyelembe, mint katonai életpálya, képzettség, korábbi foglalkozás, társadalmi helyzet, politikai előélet és kihágások. Ezek alapján festett egy képet a korabeli realitásokról, az MSZMP mobilis káderállományáról és a korabeli Magyarország közállapotairól. Külön kiemelném a tanulmánynak a „Fegyelmi helyzet, Erkölcsi alkalmasság” című fejezetét. Alapvetően érdekesek voltak az adott esetek, főleg a Csongrád megyei parancsnokkal kapcsolatos rész, amely felveti a második világháborút követő átvizsgálások pontosságát és az MSZMP alaposságát a kádereinek kiválasztásakor. Ennek az esetnek, de en bloc a fejezetben felmutatott kutatási irány folytatásában eddigi tapasztalataim alapján további elmélyülési és kurrens eredmény elérésének esélyét látom. A munkásőrség történeti tanulmányozásban egy izgalmas irányvonal lehet a jövőben a tanulmány alapjául szolgáló módszertan. Én, ha tehetem, élni fogok ezzel a megközelítéssel.

Összefoglalva elmondható, hogy ebben a monográfiakötetben olyan írások jelentek meg, amelyek a maguk perspektíváiból mutatják be a XX. század közepének magyar és közép-kelet-európai elnyomó rendszereit és azok viszonyait. A kötet nagy előnye a tanulmányok heterogén témaválasztása, oly módon, hogy azok mégis kapcsolatban állnak egymással és blokkokat alkotnak. Így legjobban a szűkebben vett szakmai közösség számára használható a tanulmánykötet. Mindezen tulajdonságok mellett a kötet jobban elmozdul az elnyomó gépezetek tevékenységének bemutatásának irányába, annak ellenére, hogy inkább szervezettörténeti bemutatót ígér. Ez egyrészről pozitívum, én is annak értékelem, viszont másnak lehet, hogy ez okozhat némi csalódást. Mindezek mellett a témában való nemzetközi kitekintés igen jó lépés, mivel maga a kötet áttételesen, de érzékelteti, hogy vannak különbözőségek az egyes országok között. Mindezek és a hasonlóságok a szovjetizálás és a tömbösödés kontextusában tanulmányozva a jövőben egy érdekes és izgalmas terepként szolgálhatnak a XX. századot kutató közép-kelet-európai történészek számára.

Csík Ádám Lajos

Ezt olvastad?

Egy ’56-os mártír emlékezete – 100 éve született Brusznyai Árpád

A száz éve született Brusznyai Árpádra emlékezett a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) az '56-os mártírnak az

X