Zongora, puska, autó – A Ragtime című filmről

A sikeres vállalkozó, a művész, a lázadó kisember – a 20. századi Amerika újságcímlapjainak alakjai, az amerikai sikermítosz kedvelt figurái. Valamennyien főszerepet játszanak Edgar Lawrence Doctorow (1931–2015) Ragtime című regényében. Az igazságáért harcoló kisember, Kohlhaas Mihály, akinek harcát Heinrich von Kleist porosz író megörökítette, szerepel Doctorow regényében, amerikai környezetben. Ugyan nem fehér, hanem afroamerikai, nem lócsiszár, hanem zongorista, és esetében nem lovak okozzák a bonyodalmat, hanem egy autó, de a két történet szereplői és eseményei megfeleltethetőek egymásnak.

A film egyik plakátja (Forrás: imdb.com)

Az amerikai posztmodern próza jelentős alakjának tartott Doctorow társadalmi tablója 1975-ös megjelenését követően azonnal bestseller lett. 1998-ban beválogatták a 20. század 100 legjobb angol nyelvű regénye közé. Nálunk leginkább Milos Forman hasonló című 1981-es filmje tette híressé a történetet.

A Ragtime című regény reflektál az 1900–1910-es évek amerikai közéletének úgyszólván minden problémájára. Nagyvárosi nyomor, szabados életvitelű milliomosok, politikai korrupció, megvásárolható rendőrség, terrorizmus, bandák, fajgyűlölet. Sokszor gondoljuk úgy, hogy mindez a harmadik világbeli országok jellemzője. Csakhogy ez a 20. század eleji Egyesült Államok valósága volt.

A 20. század első két évtizedének Amerikája az iparosodás és a tömegkultúra kibontakozásának kora, az új, afroamerikai eredetű zenei műfajok – ragtime, jazz – megjelenése, a hangosfilm és a T-modell elterjedésének kora. A gépzongora, a mozgókép és az autó egyaránt kulcsszerepet kapnak a Ragtime-ban, mint a kor amerikai fétisei. Ez egyúttal a lázadás kora is. A „régi” és „új” Amerika, vagyis a puritán erkölcsi értékrend és a tömegfogyasztás, a tradíció és a radikalizmus egymás mellett éléséből számos konfliktus származott. A Ragtime egy izgalmas, forrongó Amerikát ábrázol, amelyben a legmodernebb technikák és művészeti ágak keverednek a legsötétebb előítéletekkel és nézetekkel, és ahol a nyomor szürke képei és a gazdagság színei egyaránt megtalálhatóak. 

A zongorista (Forrás: imdb.com)

A kor mítosza, hogy Amerika az „ígéret földje”, a „lehetőségek országa”, ahol bárki eljuthat a „rongyokból a gazdagságba”, a „gerendaházból a Fehér Házba”. Egy bevándorolt skót munkásból acélkirály lett (Andrew Carnegie), egy farmerfiú pedig világhírű autógyárossá vált (Henry Ford). Ezek a példák azonban eltakarták a rideg valóságot: sokaknak nem sikerült egyről a kettőre jutniuk, és maradtak a New York-i Five Points vagy Hell’s Kitchen nyomornegyedeiben, ahol bűnöző bandák vadásztak a bevándorlókra. Az amerikai munkásmozgalom mutogatta a körmeit: 1880 és 1900 között 23 ezer sztrájk söpört végig az országon, hatmillió fő részvételével.

Az írók azonosultak a társadalmi radikalizmussal. A Theodore Roosevelt elnök által muckraker-nek (trágyagereblyéző) gúnyolt írók és újságírók lerántották a csillogó díszleteket az amerikai politika és gazdaság intézményeiről, és cikkeikben, regényeikben bemutatták az amerikai társadalom sötétebb oldalát, a korrupciót és a nagyvárosi nyomort. Jack London a Világ Ipari Dolgozói nevű mozgalom aktivistájaként szappanosládán állva agitálta a munkásokat, Upton Sinclair pedig 1906-ban a Mocsár című regényében ábrázolta a húsiparban uralkodó (minden értelemben gyomorforgató) állapotokat, valamint a munkások kizsákmányolását.

Ez a korszak kitermelte a maga hőseit és antihőseit. Doctorow föllépteti a Ragtime-ban a kor sztárjait, mint a magyar születésű Harry Houdini, J. P. Morgan, Emma Goldman és Ford – bűvészeket és a pénzvilág bűvészeit, a forradalmárokat és a technika forradalmárait. Milos Forman filmrendező 1968-ban emigrált az Egyesült Államokba, és 1981-ben vitte filmre Doctorow regényét. Forman filmjének érdekessége, hogy számos színész karrierjét indította el. Samuel L. Jackson például először a Ragtime-ban kapott egy kis szerepet. Az idős író, Norman Mailer pedig a szabados életvitelű Stanford White-ot alakítja.

A New York American címlapja 1906. június 26-án (Forrás: wikipedia)

A regény és a film cselekménye több szálon fut. A Ragtime a milliomos rétegtől a bevándorló hátterű városi szegényekig körképet nyújt a századelő amerikai társadalmáról. Fölvonultat egykor élt szereplőket, mint Harry Kendall Thaw, az élveteg milliomos és felesége, a színésznő és modell Evelyn Nesbit, vagy az afroamerikai tanár, Booker T. Washington, és fiktív alakokat, mint a fekete zongorista, ifjabb Coalhouse Walker. Doctorow nem foglalkozott az amerikai vidék problémáival. Az 1910-es évek a nagy társadalomtörténeti fordulópont: ekkor már az amerikai lakosság fele városokban élt. Míg a 19. század végén még a farmerek, telepesek élete állt az amerikai irodalom középpontjában, a századforduló után felnőtt írónemzedék figyelme a nagyvárosokban rekedő bevándorlókra, a munkásokra és kispolgárokra irányult.

A századfordulón a felső tízezer hedonista életvitele gyakori témája volt a botránylapoknak. A film elején szemtanúi lehetünk a gazdasági eliten belüli, szerelemféltésből fakadó leszámolásnak. 1906-ban a fiatal Harry Kendall Thaw egy bankett közepén lelövi a sikeres Stanford White építészt, amiért egy meztelen női szoboralakot mintázott Thaw feleségéről, Evelyn Nesbitről. Az eset nagy port kavart, tekintettel az érintettek magas társadalmi helyzetére. Az újságok szalagcímeken hozták az évszázad tárgyalását, ahol Evelyn megvallotta, hogy európai utazásuk során Thaw rendszeresen kutyakorbáccsal verte egy osztrák kastélyban. A bíróság egészségi állapotára tekintettel elmegyógyintézetbe zárta a fiatal milliomost, aki így megmenekült a villamosszéktől.

A gyilkosság ábrázolása a filmben (Forrás: imdb.com)

Az újgazdagok hedonista életvitelével éles ellentétben áll a bevándorlók, például a kelet-európaiak nyomora és az afroamerikaiak kiszolgáltatottsága. Doctorow szülei első generációs zsidó bevándorlók voltak, akik Oroszországból emigráltak a „goldene medine”, azaz aranyország néven emlegetett Amerikába. Így az író közel érezhette magához Tateh, az utcai művész figuráját. Tateh találkozik Evelynnel, és a szegény zsidó művész meg a dúsgazdag színésznő hamarosan filmes vállalkozást alapítanak. Az amerikai filmipar valóban jórészt emigránsok műve volt, gondoljunk olyan nevekre, mint a magyar származású Zukor Adolf és William Fox, azaz Fuchs Vilmos. Tateh-hez hasonlóan mindketten mélyszegénységből törtek föl a filmipar csúcsára, megtestesítve az amerikai álmot.

Az afroamerikai sorstragédiára példa az egyébként sikeres, elegáns öltözetű zongorista, ifjabb Coalhouse Walker sorsa, amely a 16. századi porosz lókereskedő, Kohlhaas Mihály történetének parafrázisa. Kohlhaas, akinek története leginkább Heinrich von Kleist azonos című kisregényéből ismert, egy porosz felkelő volt, aki azért lázadt föl, mert sehol nem kapott jogi elégtételt arra a sérelmére, hogy egy földbirtokos lefoglalta két lovát. A történelmi Hans Kohlhaas-t (1500–1540) nyilvánosan kerékbe törték Berlin főterén bűneiért, köztük lázadásért, gyújtogatásért, és mert ki akarta oltani II. Joachim brandenburgi választófejedelem életét. Luther elítélte a felkelőt szembeszegüléséért a fejedelmi hatalommal, mások viszont Wilhelm Tellhez és Geyer Flóriánhoz mérhető zsarnokellenes német hőst láttak benne.


Hans Kohlhaas 19. századi ábrázolása (Forrás: wikipedia)

Századokkal később Kleist nyomán Kohlhaas az igazságáért kiálló kisember archetípusává vált. Doctorow a Kleist-mű cselekményét átemelte 20. század eleji amerikai környezetbe. Bár nem ló, hanem automobil körül zajlik a bonyodalom, és Walker nem karddal, hanem puskával igyekszik elégtételt venni, a tanulság ugyanaz.

Walker egy napon T-modelljével keresztülhajt egy utcán, ám az önkéntes tűzoltók vezetője, Willie Conklin az embereivel megállítja az autómobilt, és közli Walkerrel, hogy csak útvám megfizetése fejében mehet tovább. Walker hiába vitatkozik vele, hogy soha nem kellett útvámot fizetnie. Szó szót követ, végül a férfi rendőrt hív. Eközben az önkéntes tűzoltók trágyát tesznek az autó ülésére. Walker követeli, hogy tisztítsák ki az autót, de csak azt éri el, hogy a rendőr előállítja és bekíséri az őrszobára.

Bár fehér jóakarói tanácsolják Walkernek, hogy lépjen túl a sérelmén, a férfi nem akarja annyiban hagyni a dolgot. Egyre kétségbeesettebb kísérleteket láthatunk arra, hogy Walker elégtételt kapjon. Bár könnyű lenne az esetet leegyszerűsíteni egyének rasszista érzelmeire, a film nem hagy kétséget afelől, hogy a kérdés sokkal bonyolultabb egyéni érzéseknél: a jogrendszer és a közigazgatás intézményei önmagukban véve lehetetlenné teszik, hogy a kisember bebizonyítsa igazságát. A hivatalok ide-oda dobálják az művészt, aki kimerül a szélmalomharcban.

Walker kétségbeesésében ugyanúgy eljut az erőszak alkalmazásáig, mint Kleist hőse, és annak modellje, az igazi Kohlhaas. A döntő lökést felesége halála jelenti, éppúgy, ahogyan Kohlhaas esetében. Amikor Sarah elmegy Roosevelt elnök gyűlésére, hogy tájékoztassa az elnököt férje helyzetéről, a testőrök összeverik az asszonyt, aki belehal sérüléseibe.

 A banda. Bal szélen Samuel L. Jackson. (Forrás: imdb.com)

Walker saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Összetoboroz egy afroamerikaiakból álló bandát, és megtámadja a tűzoltóállomást. Emberei több tűzoltót megvernek és megölnek. A rendőrfőnökhöz írott levelében újabb tűzoltóállomások megtámadásával és még több tűzoltó megölésével fenyegetőzik arra az esetre, ha nem teljesítik két kérését: ha nem tisztítják ki az autót, és nem adják kezébe Conklin-t, hogy maga büntesse meg. Érdekességképpen megjegyzésre érdemes, hogy Samuel L. Jackson, aki az egyik bandatagot játssza, ifjúkorában közel állt a Black Power nevű radikális afroamerikai mozgalomhoz, és fegyvereket is vásárolt a mozgalom részére, így testhezállónak érezhette a fekete gerilla szerepét.

Bár elsőre faji problémát láthatnánk a tragédiák sorozata mögött, és leegyszerűsíthetnénk a „jó afroamerikai” meg „rossz fehér” ellentétpárra, de Doctorow és Forman nem adják meg ezt a könnyű következtetést a nézőnek. Számos csavarral bizonyítják a helyzet árnyaltságát. A rasszizmuson kívül más feszültségek is húzódnak a társadalomban, amelyek összeérnek Walker sorsában. Nem minden fehér ellenszenvezik Walkerrel, és nem minden afroamerikai szimpatizál vele.

A fehér középosztálybeli úriember, akit családja Öcsikének nevez, csatlakozik a Walker által toborzott bandához. A századelő Amerikájában az anarchizmus virágkorát élte. A társadalmi igazságtalanságok fölött érzett harag, a vallásos és prűd társadalmi légkör nyomasztó ereje, a nyomor látványa elsodort sokakat a terrorista eszközök alkalmazása felé. Utalhatunk az ír nemzetiségi alapon szerveződő Molly Maguires banda működésére a kelet-pennsylvaniai bányavidéken az 1870-es években, a McNamara fivérek 1910-es robbantására a vadkapitalista Los Angeles Times szerkesztősége ellen, vagy akár Leon Frank Czolgosz acélmunkás, anarchista merényletére McKinley elnök ellen 1901-ben. Ezek az esetek anarchista-ellenes hisztériát váltottak ki az amerikai elitben és középosztályban, amely olykor összemosható volt a bevándorlás– és munkásmozgalom-ellenességgel. Nem véletlen, hogy az Amerikai Szocialista Párt elfogadott egy anarchista-ellenes klauzulát 1912-ben, a társadalom megnyugtatására. Öcsike az egyéni szimpátián kívül az anarchista életérzés, a társadalmi rétegével való szembenállás és az osztályharc élménye miatt csatlakozik Walker bandájához.

A rendőrkapitány előtt (Forrás: imdb.com)

Másrészt a film nem hagy kétséget afelől, hogy a szociális és politikai ellentétek megosztják az afroamerikai lakosságot, éppúgy, ahogyan a fehéreket. Walker először egy afroamerikai ügyvédhez fordul, aki azonban nyersen közli az előtte ülő elegáns zongoristával, hogy a sérelme semmiség azokhoz a jogtalanságokhoz képest, amelyet a szegény sorsú feketék naponta elszenvednek, és örüljön inkább, hogy ennyivel megúszta. A szegény feketéket és kilakoltatott családokat ingyen védő ügyvéd szemében Walker a fehér elitet szórakoztató, automobilon járó fekete showman megtestesítője. Forman kíméletlenül szembesíti a nézőt, hogy nemcsak a fehér tűzoltók részéről sújtják előítéletek a T-modellt vezető művészt, hanem az afroamerikai szegények támogatóinak oldaláról is. Ahogyan a hatóságok, az ügyvéd sem érti meg, hogy Walker számára már régen nem az autó kitisztítása és Conklin megbüntetése a tét, hanem az önbecsülése.

A kormány elküldi az ismert afroamerikai tanárt és szónokot, Booker Taliaferro Washingtont, a Tuskegee Institut néven az első afroamerikai egyetem megalapítóját a bandához, amely bevette magát a Morgan Könyvtárba. Washington játssza ugyanazt a közvetítő szerepet, amit Luther Márton a Kleist által írott műben.

A hívei által csak „Tuskegee bölcsének” nevezett Washington szerepeltetése azért nagyon találó, mert az afroamerikai politikus arra intett 1895. szeptemberében az atlantai gyapotkiállításon elmondott beszédében, hogy az afroamerikaiak ne üljenek föl a fehér társadalomból érkező provokációknak, és a polgárjogok helyett egyelőre fordítsák erejüket az önművelésre, egy tanult fekete középosztály kialakítására. Az „atlantai kompromisszum” azon alapult, hogy „semmiképpen se ingereljük a fehéreket.” Walker elengedi a füle mellett Washington békére intő szavait, amelyek egy toleráns környezetben talán bölcsek lennének, de a korszakban nem kínálnak megoldást Walker megsértett érzéseire, az afroamerikaiakat sújtó diszkriminációkra, és különösen nem a lincselésekre.

A Niagara-mozgalom vezetői, ülve Du Bois (Forrás: wikiwand)

A korszakban nem Washington volt az egyetlen befolyásos afroamerikai politikus. William E. B. Du Bois író és szociológus elutasította az „atlantai kompromisszumot”, amely türelmet kért az afroamerikai lakosságtól. Azzal vádolta „Tuskegee bölcsét”, hogy az önművelés és tanulás jelszavával kizárólag a fehér liberálisok segítségére apellál, és a polgárjogi harcot föláldozza egy álom, az afroamerikai középosztály és elit megteremtésének oltárán. DuBois hangsúlyozta, hogy harcolni kell az egyenlőségért. Walker küzdelmét nagyobb rokonszenvvel kísérte volna, mint Washington, két megszorítással: nem támogatta a fegyveres harcot, hanem a jogi és politikai küzdelmet, és ő a fehér munkásosztálybeli tűzoltók tettét tünetnek tekintette volna, nem pedig az oknak. DuBois meggyőződése volt, ahogyan kifejtette később Az ezüstgyapjút keresve című regényében, hogy „az uralkodó osztály arra használja a fehér proletárokat, hogy kordában tartsa a négereket, a négerek rémével pedig a fehér proletárokat tartja féken.” Az általa alapított Niagara-mozgalom elvetette a türelmet, és célul tűzte ki a teljes jogegyenlőséget.

Walker végül elküldi embereit a könyvtárból, és megadja magát a sorsnak. A rendőrök orvul lelövik. A néző persze tudja azt, amit a hősök nem tudhattak: még hosszú út vezet el a küzdelem végéig, a teljes egyenlőségig. Walker meghal, de az élet folytatódik – a ragtime lüktető ritmusa szól tovább, az emberek szórakoznak, mintha mi sem történne, nagy vagyonok keletkeznek, és az Egyesült Államok belép az első világháborúba.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

Egy hiánypótló kiállítás, amely rendhagyó módon nem a Szovjetunió büntetőtáborainak állít emléket, hanem a szovjet érdekszférába került közép- és kelet-európai