A rapallói egyezmény születése

Száz évvel ezelőtt, 1922. április 16-án kötötték meg a Német Birodalom (a weimari köztársaság kormánya) és Szovjet-Oroszország (a későbbi Szovjetunió) képviselői a rapallói egyezményt. A szerződés a két állam közötti diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét, a kereskedelmi–gazdasági kapcsolatok helyreállítását mondta ki.

„5. cikkely: A két Kormány a kölcsönös jóakarat jegyében működik együtt, hogy mindkét ország gazdasági igényei teljesüljenek. Amennyiben a fenti kérdésekben nemzetközi megállapodás születne, a Kormányok előzetes tárgyalásokat folytatnak majd.” (Részlet az 1922. április 16-i rapallói szerződésből)[1]

Az első világháború végére húszmillió ember vesztette életét. Az Osztrák-Magyar Monarchia eltűnt a térképről, s a háborút kezdő négy királyi ház közül három – az osztrák, az orosz és a német – trónfosztottá vált. A világháborút lezáró “békerendet” az 1919-es Párizs környéki békeszerződések alakították ki. A békediktátumok aláírása után nagyon sok német vezető azt hangoztatta, hogy Németországot beugratták a fegyverszünetbe az Amerikai Egyesült Államok elnökének, Woodrow Wilsonnak a Tizennégy Pontjával, amit aztán szisztematikusan megsértettek. Ezeket az érveléseket nem lehet(ett) komolyan venni, hiszen amíg Németország esélyes volt a győzelemre, addig teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a Tizennégy Pontot, olyannyira, hogy a wilsoni pontok deklarálása után karthágói békét kényszerítettek Oroszországra Breszt-Litovszkban, 1918. március 3-án, s ezzel Németország megmutatta, hogy milyen sorsot is szánt a vesztesek számára.

A breszt-litovszki béke aláírása, 1918. március 3. (Forrás: wikipedia.org)

Wilson szerint nem az önrendelkezés, hanem inkább annak hiánya okozta a háborúkat, s legfőképp nem az erőegyensúly hiánya, hanem az ennek elérésére tett lépések okozták az országok instabilitását, éppen ezért a békét a kollektív biztonság elvére kívánta alapozni. Az 1919 januárja és júliusa közötti béketárgyalásokon a győztes országok államférfijai nem értettek egyet Wilson elnökkel.

Lloyd George-ot Angliában nem sokkal ezelőtt választatták meg, s ígéretet tett arra, hogy megfizettetik Németországgal a háború teljes költségeit, míg George Clemanceau Franciaország képviseletében olyan békét akart elérni, amely megváltoztatja Bismarck művét, s biztosítani akarta Franciaország számára az elsőbbséget az európai kontinensen. A „négy nagy” közül Vittorio Orlando olasz miniszterelnök volt a negyedik. A békekonferencián egyértelművé vált, hogy az olaszoknak nem volt érdeke megteremteni egy új világrendet, ők csak a „zsákmányt” akarták begyűjteni (hiszen a szövetségesek a londoni szerződésben Olaszországnak ígérték Dél-Tirolt és a dalmát tengerpartot, ezért hagyták hátra az olaszok a központi hatalmak szövetségi rendszerét az első világháború második évében). Ez azonban teljes mértékben ellenkezett az önrendelkezés elvével, mégis kiharcolták, hogy megkapják a túlnyomóan osztrák-német lakosú Dél-Tirolt. Lenin Oroszországát sem hívták meg a békekonferenciára, de Lenin egyébként is támadta az egész békerendszert, hiszen szerinte ez nem volt más, mint azon országok által szervezett kapitalista érdekek ütköztetése, akiknek végső célja az intervenció volt az oroszországi polgárháborúban.

A Négy Nagy (Forrás: wikipedia.org)

Németország a versailles-i béke értelmében elveszítette a gyarmatait, Elzász-Lotaringiát Franciaország kapta meg, a keleti területeit Lengyelország, s ezeken felül százharminckét milliárd aranymárka megfizetésére kötelezték a német népet. Természetesen a háború utáni német gazdaság számára ezek a feltételek teljesíthetetlennek bizonyultak, s Németország az első pillanattól kezdve tiltakozott az ellene alkalmazott diszkriminációk ellen.

Követelték, hogy vagy engedjék felfegyverkezni, vagy a többi európai ország is szereljen le (Németország hadseregét 100 000 főben maximalizálták). A versailles-i béke legfájóbb pontja a 231. cikkely volt, mely szerint egyedül Németország a felelős az első világháború kitöréséért. Tehát minden gazdasági, katonai, politikai intézkedés, amit Németország ellen tettek, azok ezen az állításon alapultak. Kétségtelen, hogy Németországnak hatalmas szerepe volt a háború kitörésében, de nem mondhatjuk azt, s jelenthetjük ki ennyire biztosan, hogy mindaz, ami történt, Németország miatt történt, hiszen a háború kitörése ennél komplexebb volt. Erre már az 1920-as években a győztesek is kezdtek rájönni, s eltűnődtek azon, hogy vajon tisztességes volt-e az a tervezet, amit 1919-ben kidolgoztak, s ennek hatására egyre inkább gyengült a szerződés betartatására és fenntartására irányuló eltökéltségük is. A lelkiismereti kérdések mellett természetesen a győztes nagyhatalmak vezetői számára is világos volt, hogy Németországot először gazdaságilag talpra kell állítani ahhoz, hogy a későbbiekben teljesíthesse jóvátételi kötelezettségeit.

Mindezek okán 1922 áprilisára Lloyd George egy nemzetközi konferencia összehívását kérte Genovába, azzal a céllal, hogy megtárgyalják a jóvátétel kérdését, a háborús adósságokat, valamint az európai gazdaság talpraállásának a kérdését. Mivel ezeket a kérdéseket lehetetlen lett volna megtárgyalni Németország és Szovjet-Oroszország nélkül (akik egyébként a két legnagyobb adós országok is voltak), így a nagy háború óta első ízben meghívták őket egy nemzetközi konferenciára. Ennek a találkozásnak végül nem az lett az eredménye, amelyben Lloyd George bizakodott, hanem ellenkezőleg: lehetőséget biztosítottak a két kitaszított ország számára, hogy egymásra találjanak.

A genovai konferencia résztvevői (Forrás: wikipedia.org)

A szovjet kormányt az antant a cári kormányzat és a polgári kormányok által felvett kölcsönök megfizetésére, valamint a proletárforradalom idején államosított külföldi tulajdonú ingatlanok, ipari üzemek visszaadásra vagy kártalanítására próbálta rávenni. Azonban az európai diplomácia már több, mint egy évszázada nem találkozott olyan országgal, amely a fennálló rendet akarta mindenáron megdönteni. Míg a francia forradalmárok az állam jellegét kívánták megváltoztatni, addig a bolsevikok az állam teljes eltörlését javasolták, s éppen ezért, Lenin szerint, ha az állam elsorvad, többé diplomáciára sem lesz szükség. Így érthető, hogy ezzel a felfogással, miért zárták ki Szovjet-Oroszországot a versailles-i rendezésből, valamint az is világossá válik, hogy tulajdonképpen Leninék sem vágyakoztak egy ilyen konferencián való részvételre. A szovjet vezetőknek azonban elég hamar be kellett látniuk, hogy a várva várt világforradalmuk elmarad, s a nemzeti érdekek léptek előtérbe, a közvetlen cél a túlélés lett, a taktika pedig az együttélés.

A genovai konferencia a győztesek számára egyáltalán nem volt sikeres. A sikeresség legnagyobb akadálya az volt, hogy az utolsó pillanatokban Franciaország elutasította a jóvátétel ügyének a napirendre tűzését, hiszen mindenáron el akarták kerülni azt, hogy esetleg Franciaországot a jóvátételi összeg mérséklésére akarják kötelezni. Franciaország volt olyan „beképzelt”, hogy inkább egy teljesíthetetlen követelést akart fenntartani, mint egy elérhető kompromisszumot kialkudni. Németország viszont természetesen a jóvátétel mérséklésében volt érdekelt, s a genovai konferencián moratóriumot szeretett volna elérni.

Rathenau és Csicserin (Forrás: wikipedia.org)

A szovjet kormányt arra kívánták ösztönözni, hogy ismerjék el a cári adósságokat, azonban ez a szovjet vezetésnek nem állt szándékában, s a német jóvátétel kérdésében sem igyekezett a szövetségesek oldalára állni, hiszen nem kívántak egy újabb ellenséget szerezni Németország „személyében”. Moszkva egyébként már a genovai tárgyalások megkezdése előtt tett egy javaslatot arra, hogy a két kirekesztett népnek szövetségre kellene lépnie egymással, Németország azonban erre ekkor még nem kívánt reagálni. Azonban a javaslat mindvégig terítéken maradt. A genovai konferencián Walther Rathenau német külügyminiszter azonban mindvégig sikertelenül vitázott a britekkel és a franciákkal, s Georgij Csicserin szovjet külügyi népbiztos is eredménytelenül tárgyalt a brit–francia követelésekről.

Ennek hatására 1922. április 16-án hajnali egy óra tizenöt perckor Csicserin egy azonnali és rendkívüli találkozóra hívta a német külügyi delegációt. Még aznap éjszaka, a Hotel Imperiale épületében megtárgyalták az adott kérdéseket az ún. „pizsama konferencia” keretében, s még aznap alá is írták a rapallói egyezményt. Ez mindkét fél számára kapóra jött, hiszen a németek vágytak arra, hogy kiszabaduljanak elszigeteltségükből, a szovjetek pedig el akarták kerülni, hogy a németek hitelezőivé váljanak.

Csicserin távozóban a Hotel Imperialból (Forrás: wikipedia.ru)

A rapallói szerződésben a szerződő felek kijelentették, hogy Németország és a Szovjetunió teljes értékű diplomáciai kapcsolatot létesítenek, lemondanak minden, egymással szembeni követelésükről, sőt, biztosítják egymásnak a „legnagyobb kedvezmény elvét”.

Amikor Lloyd George értesült a német–szovjet tárgyalásokról, kétségbeesetten próbálkozott elérni a német delegációt, de nem járt sikerrel, a szerződést megkötötték, s egy éven belül már a két elszigetelt ország katonai és gazdasági együttműködésére vonatkozó titkos egyezményeket tárgyaltak.

Rapallóban megtörtént az, hogy két, ideológiájukban teljesen eltérő országot a nyugati demokráciák önfejűsége együttműködésre ösztönzött, s legfőbb közös törekvésükké Versailles aláásása vált. Mindez köszönhető volt egyrészt a Nyugat magatartásának, valamint a szovjet állhatatosságnak is. A nyugati demokráciák a Párizs környéki békék esetében rövidlátók és önteltek voltak, s hibát követtek el azzal, hogy a későbbiekben sem hajlottak semmiféle józanabb megegyezésre.

Másfél évtizeddel később, immár megnövekedett gazdasági és katonai erejüket kihasználva, Hitler és Sztálin közösen bontották le ezt a két világháború közötti, a nyugati demokráciák bátortalan államférfijai által felépülő kártyavárat, így mondhatni a versailles-i rendszer felülvizsgálatának hiánya egyenes utat nyitott a második világháború felé.

Szolnoki Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada, História Kiadó, Budapest, 1997.

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem, Budapest, 2017.

Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren, Osiris Kiadó, 2003.

Barta Zsolt: A rapallói szerződés és előzményei. In. Aetas 1998 4/2. 220-224.

[1] Idézi: Tarján M. Tamás: 1922. április 16. A szovjet-német rapallói szerződés megkötése. (rubicon.hu, letöltve: 2022. április 9.)

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket