„A régi iratok rabul ejtik az embert” – interjú Kárbin Ákossal

Kárbin Ákos történész Wekerle Sándor és az Osztrák–Magyar Monarchia valutareformjának kezdeti lépései 1889–1893. Döntéshozatal és megvalósítás címmel 2015-ben megvédett doktori értekezését idén vehették kézbe könyv formában az érdeklődők. A 2008 óta levéltárosként, jelenleg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára főlevéltárosaként dolgozó szerzővel életéről, pályájáról, a történeti kutatások és a levéltárosság kihívásairól, valamint könyvének központi alakjáról, Magyarország első polgári származású, hazánk három kormányt is vezető miniszterelnökéről, Wekerle Sándorról beszélgettünk.

Újkor.hu: Ha ismered a Portré rovatunkat, akkor biztosan nem lep meg, ha elsőként azt kérdezem, hogy miként szerettél bele gyerekkorodban a történelembe annyira, hogy ebbe az irányba indulj el érettségi után?

Kárbin Ákos: Tényleg nem lepett meg a kérdés. Gyerekkoromban a szüleim rengeteget meséltek a húgomnak és nekem – például Grimm meséket vagy magyar népmeséket. Rendkívül izgalmasnak találtam és sokszor lélegzetvisszafojtva hallgattam ezeket. Óvodás koromtól kezdve tanultam a német nyelvet, amelyet az általános iskolában is folytattam, gimnáziumban ehhez csatlakozott az angol is. A német nyelvtudásnak később nagy hasznát vettem. A tanulmányaimat a kazincbarcikai Pollack Mihály Úti Általános Iskolában kezdtem meg, ahol az alsó évfolyamokban például Lázár Ervin olvasókönyveiből mesés formában olvashattam Mátyás király, Dózsa György és Kossuth Lajos alakjáról, amely komoly hatást gyakorolt rám. Nagyon érdekeltek a múltban történt események, a múltbéli emberek élete, a történelem nagy alakjainak életútja. A középiskolát a kazincbarcikai Ságvári Endre Gimnázium humán szakján kezdtem meg, ami azt jelentette, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett történelmet tanultam emelt óraszámban, valamint tizenegyedik és tizenkettedik évfolyamban a történelemből felvételizők fakultációjára jártam, ahol hetente még egy plusz óránk volt történelemből. Szóval ez a tárgy érdekelt mindig is a legjobban, s szerencsésnek mondhatom magam, hogy erre egészen korán ráébredtem.

Ezek szerint az nem volt kérdés számodra, hogy történelem szakon tanulj tovább annak idején. Az viszont biztosan kérdés volt, hogy hol. Mi alapján választottál egyetemet, és hogyan emlékszel vissza az ott töltött évekre?

Az érettségi vizsgát követően több felsőoktatási intézménybe is jelentkeztem, azonban végül Egerbe, az Eszterházy Károly Főiskolára nyertem felvételt 2003-ban. Ekkor ez egy klasszikus tanárképző főiskola volt. Meglehetősen sokan, több mint százan kezdtük meg tanulmányainkat abban az évben a nappali tagozaton. Az oktatás hétfőtől csütörtökig tartott, pénteken és szombaton a levelező tagozatos hallgatók vették át a helyünket. A Történettudományi Intézet szervezeti egysége volt az egyik legnagyobb a főiskolán, számos kiváló oktatóval az élén. Nagyon szerettem a főiskolára járni, a líceumnak volt egy hangulata, amely könnyen magával ragadta az embert. Számomra felszabadító élmény volt az, hogy a gimnáziumi reáltárgyak után itt már csak azt tanultam, ami valóban érdekelt. Eger színes hely volt akkor, s ma is az: rendkívül sok művelődési és szórakozási lehetőséggel bír.

Ha már a kiváló oktatókat említetted, akkor kik voltak közülük azok, akik különösen nagy hatást gyakoroltak rád, és miért?

Abban az időben, amikor a főiskolára jártam, a korszakos egyetemes és magyar történeti tanszékek önálló egységeket képeztek. Az előbbiből kiemelem Kriston Pál tanár úr óráit, melyek lebilincselőek voltak. Györkös Atilla tanár úr – aki a Debreceni Egyetem tanára volt, s ekkor Egerben is tanított – óráira sokunk szívesen járt, szemléletesen tanított. Hatottak rám Kaló Ferenc, Kiss László órái és Kozári József tanár úr közvetlen személyisége. Különleges előadásmódja és érdekes szemináriumi órái tették feledhetetlenné Vadász Sándor professzor urat, aki egyébként az Eötvös Loránd Tudományegyetem főállású oktatója volt. Főiskola alatt Gebei Sándor professzor úr volt rám legnagyobb hatással. Ő kedveltette meg velem a három részre szakadt Magyarország történetét. Szigorú követelményei voltak, az óráira alaposan fel kellett készülni, rengeteget kellett olvasni hozzá. Pontosan kellett a vaktérképen bejelölni a történelmi események helyszíneit. Cserébe maximális tudást és értékelést kaptunk, amely soha nem személyeskedést jelentett, hanem felhívta a hibáinkra a figyelmet. Így a főiskolai szakdolgozatomhoz, amelyet I. Rákóczi György fejedelemségének elemzéséből készítettem, Gebei tanár urat kértem fel témavezetőnek, s megtisztelő volt számomra, hogy elvállalta azt. Az érdeklődésem később az újkor felé fordult, és az egyetemi kiegészítő képzés során Mózes Mihály professzor úrral folytatott beszélgetések során hívta fel a figyelmem Wekerle Sándor alakjára. Ekkor alaposabban utána olvastam, hogy Wekerle milyen szerepeket vállalt a dualizmus fennállása során. Így előbb a valutareformból egy Országos Tudományos Diákköri dolgozat, az egyházpolitikai küzdelmekből pedig egyetemi szakdolgozat született Mózes tanár úr témavezetésével. Később maradtam is ennél a témánál, mivel nagyon felkeltette az érdeklődésemet Wekerle munkássága.

Wekerle lett a doktori értekezésed témája is, viszont azt már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védted meg, Erdődy Gábor tanár úr témavezetése mellett. Azért váltottál, mert Egerben akkor még nem volt doktori képzés, vagy más oka volt? Hogyan érezted magad az ELTE-n Eger után?

Igen, így van. Wekerle Sándorral kezdtem el foglalkozni, még az egyetemi kiegészítő képzés során találtam rá az aranyvaluta témájára. Ez egy nagyon érdekes és izgalmas téma volt számomra, ezt megelőzően egyáltalán nem foglalkoztam gazdasági kérdésekkel. A 19. század utolsó harmadában valamennyi európai és számos más állam csatlakozott az aranystandardhoz, mint az Osztrák–Magyar Monarchia is. Ez a téma azért is jó választásnak bizonyult, mivel más országokban is végbement hasonló reform, ezáltal összehasonlítási lehetőséget kínált számomra. A hosszú és mély kutatások során kiderült, hogy ez nem pusztán gazdasági kérdés volt, hanem külügyi és hatalompolitikai is. Még annyi év múltán is nagyon szerettem volna tanulni, hajtott tovább az ambícióm, így 2009 tavaszán jelentkeztem az ELTE BTK Új- és jelenkori magyar történeti programjára, ahol Erdődy Gábor tanár úr lett a témavezetőm. Ekkor Egerben még csak formálódott, alakult a doktori képzés, és csak később, 2011 őszén indult meg az. Munka mellett Egerből jártam a képzésre, minden héten egy napot töltöttem Budapesten, így nem szereztem mindennapos tapasztalatot az egyetemi életről. Az azonban biztos, hogy meglehetősen más volt az ELTE az egri főiskolához képest. Sokkal több oktatóval, jóval több hallgatóval rendelkezett, pezsgő nyüzsgés jellemezte. A doktori képzésre azonban viszonylag kevesen jártunk, így szorosabb kontaktus alakulhatott ki az oktató és a doktorandusz között. Felemelő érzés volt az, hogy a nagyhírű egyetem falai között végezhettem tanulmányaimat. Számos olyan új dolgot tanulhattam, amelyet korábban nem, mint például a gót betűs német szövegek olvasását.

Ha már a munkát említed, akkor ugye jól tudom, hogy a Heves megyei levéltárban dolgoztál ebben az időben, majd megfordultál Budapest Főváros Levéltárában, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár levéltári részlegén, jelenleg pedig a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában keresed a kenyered. Hogyan lett belőled levéltáros, és mit jelent számodra ez a szakma?

Miután végeztem a főiskolán, az élet elém sodort egy állást. A levéltári pályámat 2008 októberében kezdtem a Heves Megyei Levéltárban segédlevéltárosként. Itt szó szerint mindent csináltam a dexion állvány építésétől kezdve, autóvezetésen és az ügyfélszolgálaton át a rendezésekig. A kedvencem a szervlátogatás és a kutatószolgálati munka volt. Sokat tanultam a kollégáktól. A pályámat Budapest Főváros Levéltárában folytattam főlevéltárosként 2015 júniusától. Óriási változás volt a kis megyei levéltárhoz képest, itt tízszer annyi munkatárs és három és félszer több iratanyag volt, mint Egerben. A kutatószolgálaton dolgoztam, amely nagy koncentrációt igényelt, mert általánosságban délelőtt volt annyi kutatónk, mint Egerben egész héten. A BFL tudományos élete is színvonalas és impulzív volt, amit számos tudományos program, kiállítás, konferencia, könyvbemutató gazdagított. Ekkor kezdtem focizni a kollégákkal, amit kifejezettem élveztem. 2017 februárjában átkerültem a VERITAS levéltárába mint csoportvezető. Ez óriási kihívást jelentett, mivel a kárpótlással kapcsolatos iratanyagot kellett átköltöztetnünk, valamint a rendezését, selejtezését megkezdenünk. Ez egy rendkívül értékes iratanyag, amely számos kapcsolódást kínál a 20. századot kutatóknak. Már amennyire egy levéltárosnak lehet, bekapcsolódtam az intézet tudományos munkájába, tudtam cikkeket publikálni vagy VERITAS-esten részt venni. Az utam ismét fordulatot vett ezután, és átkerültem a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárába 2019 februárjában. Itt először főosztályvezető-helyettesként, majd főosztályvezetőként tevékenykedtem, jelenleg pedig főlevéltárosként dolgozom. Alapvetően a levéltárnak van egy kellemes kisugárzása, hangulata, amely engem nagyon megfogott. Ezek a régi iratok rabul ejtik az embert, amelyhez valakinek a sorsa, életének egyes epizódjai köthetőek. Volt alkalmam külföldi levéltárakban kutatni Bécsben és Berlinben, ahol többek között Bismarck iratait foghattam a kezembe.

Gondolom, ösztöndíjjal jártál Bécsben és Berlinben. Milyen tapasztalatokat szereztél ezekben a városokban?

A DAAD ösztöndíjnak köszönhetően 2011 augusztusa és 2012 januárja között fél évet töltöttem Berlinben. Itt a Humboldt Egyetem Bölcsészettudományi Kar Társadalom- és Gazdaságtörténeti Tanszék vendége voltam. Csodálatos volt ez az időszak. Az egykori Kelet-Berlin területén egy kollégiumban laktam. Az ösztöndíjam keretében a Német Császárság valutareformját kutattam, s megfordultam a következő levéltárakban is: Bundesarchiv, Geheime Staatsarchiv Preußischer Kulturbesitz, Politisches Archiv des Auswärtigen Amts. Külön érdekesség volt, hogy a Staatsbibliothek zu Berlinnek az OSZK kézirattárához hasonlóan volt egy részlege (Handschriftenabteilung) és ott például bankárok, politikusok irathagyatékát kutathattam. Önszorgalomból a Poroszok a 19. században című stúdiumra jártam, ami nagyon hasznosnak bizonyult.

Itthon a legtöbbet az Országos Levéltárban kutakodtam. Viszont a Monarchia politikai működésének sajátosságát ismerve a témámat nem lehetett kizárólag itthoni forrásokból feltárni és megírni. Így pályáztam bécsi ösztöndíjra, ahol két alkalommal az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány támogatásával, valamint egy alkalommal a Campus Hungary ösztöndíj keretében folytattam a bécsi kutatásaimat. A legtöbb időt az Österreichisches Staatsarchivban töltöttem. Mégis a legizgalmasabbnak az Osztrák Nemzeti Bank levéltárában folytatott kutatásaim bizonyultak. Különleges hangulata volt a parányi kutatóteremnek, valamint a levéltáros kollégákkal remek kapcsolat alakult ki, ami ma is megmaradt. Mind a berlini és mind a bécsi forrásokat beépítettem a doktori disszertációmba.

Mennyiben vált el nálad a levéltárosi lét a kutatói léttől? Másképpen fogalmazva: A Wekerle Sándorra vonatkozó kutatásaidban mennyire segített a levéltári munkád?

Ami azt illeti, elvált, ugyanis az egri levéltárban klasszikus levéltári munkát végeztem, valamint nem igazán voltak iratok Wekerlével kapcsolatban. Persze az egri vagy a budapesti levéltári anyagok is kínáltak számtalan izgalmas kérdést, kutatandó témát és iratot. A levéltári munkám és a kutatási területem mégis alaposan elkülönült egymástól. Az bizonyos, hogy a levéltári anyagok illetékességének köre, illetve a kormányzati iratok őrzésének a helye alapvető ismeretet igényelt, amit el kellett sajátítanom. Alaposan utána kellett járnom annak, hogy hol őrzik az általam keresett, valamint kutatni kívánt iratokat. Ez hatványozottan igaz volt a külföldi iratok tekintetében. Szép lassan kiismertem magam ebben a világban. A témám szempontjából tisztában kellett lennem azzal, hogy azt nem lehetséges megírni külföldi – elsősorban bécsi levéltári – kutatások nélkül. Mivel a Monarchia sajátosságát képezte, hogy a pénzügyeket nem lehet önállóan, hanem csak a két pénzügyminiszter és nem utolsó sorban a közös jegybank támogatásával megreformálni.

A pénzügyi reformmal tulajdonképpen eljutottunk a doktori értekezésedhez, amit Wekerle Sándor és az Osztrák–Magyar Monarchia valutareformjának kezdeti lépései 1889–1893. Döntéshozatal és megvalósítás címmel védtél meg még 2015-ben, majd idén könyv formájában is megjelent. Miért vártál ilyen sokat a közreadással? Esetleg azért, mert átdolgoztad az anyagot?

A védésen a bizottság egyértelműen kiadásra javasolta a dolgozatot. Szorgalomból még voltam Bécsben a Bank Austria levéltárában, ahol két kereskedelmi bank anyagát átnéztem a valutareformmal kapcsolatban. A kötetnek volt korábban egy kiadója, azonban időközben annak vezetője elhunyt, így a könyv kiadása egy időre lekerült a napirendről. A szöveggel folyamatosan dolgoztam, és számos résztanulmányt publikáltam szakfolyóiratokban. Egyre közeledtünk Wekerle Sándor halálának 100. évfordulójához, így időszerűnek tűnt a kézirat végleges lezárása. A kötet a Gondolat kiadó gondozásában jelent meg idén augusztusban.

A dualizmus történetében kevésbé jártasaknak hogyan tudnád elmagyarázni azt, hogy miért volt szükség a Wekerle-féle valutareformra annak idején?

A válasz leginkább két okban keresendő: egyrészt jogi indoka volt, másrészt, ami jóval fontosabb, gazdasági szempontok álltak mögötte. Jogilag azért volt kulcsfontosságú a valuta szabályozása, mert a kiegyezésben rögzítették az aranyvaluta igényét. A gazdasági érdek sokkal meghatározóbb volt a jogi alaphoz képest. Az európai országok az 1860-as, 1870-es években tendenciózusan reformálták meg pénzügyeik alapját, s tértek át a stabilitást jelentő aranypénzrendszerre. Az aranyvalutával rendelkező országok nem szívesen fektették be pénzüket ezüst- vagy papírvalutával rendelkező országokban. Mivel a Monarchia ezüstalapon állt, valójában papírvalutával rendelkezett, ami az árfolyam-ingadozások miatt egyfajta védővámként működött. Így a Monarchia számára az árfolyam-ingadozás kiküszöbölése kínálta a megoldást. Fontos hangsúlyozni azt, hogy míg Ausztria–Magyarország bevételei ingadozó értékű ezüstből áramlottak be, addig az aranyvalutával rendelkező országok felé aranyban kellett törlesztenie a tartozásait. A mezőgazdaság számára olykor extra bevétellel járt, ha terményeiért az erősebb valutával fizetett. Ártott viszont az, ha hosszú távú hitelt vett fel aranyvalutában, s azt az ázsió-diszázsió ingadozása miatt a gyenge valutában kellett törlesztenie. Egy szó mint száz, az aranyfém megjelenése a pénzrendszerben kínált egyfajta konstans árfolyamot, és kiszámíthatóságot jelentett.

Tekinthetjük Wekerlét az aranyvalutára áttérés ötletgazdájának? Vagy inkább a folyamat végrehajtója volt? Ha utóbbi, akkor miért éppen ő állt az élére?

Az ötletgazdát, vagy ötletgazdákat a kiegyezés időszakában kell keresnünk. 1867-et követően azonban még nem voltak megfelelőek a feltételek az aranyvalutára való áttérésre. Az osztrák levéltári források alapján azt mondhatom, hogy a valutaszabályozást az 1880-as évek végére sokkal inkább az osztrák pénzügyminisztérium munkatársai szorgalmazták és kezdeményezték, mint a magyarok. Wekerle 1887 februárja és 1889 áprilisa között államtitkárként működött, ezért tisztában volt azzal, hogy mit szeretnének, mit terveznek az osztrákok. Hiszen erről Wekerle – a valuta szükségszerű reformjáról – az 1887. évi választási beszédében is szólt, és külön kiemelte, hogy a reformot csak az osztrákokkal közösen lehet végrehajtani. Kétségkívül voltak saját ötletei és tervei, amelyek többé-kevésbé beépültek a valutaszabályozás műveletébe. Nagyon elhivatott volt ezen a téren, és ezért is állt a folyamat élére. Amikor 1891 februárjában az osztrák tárca élén változás következett be, Wekerle szerepe és befolyása is felértékelődött.

Ezzel a befolyás-növekedéssel is magyarázható, hogy miniszterelnök lett belőle 1892-ben, vagy inkább más okokra vezethető ez vissza?

Ez egy nagyon jó kérdés. Az bizonyos, hogy az új osztrák pénzügyminiszter – Emil Steinbach – és Wekerle között kifejezetten javult a viszony, a szaktudása miatt felértékelődött a politikai szerepe és súlya. Steinbach hivatalba lépésekor kezdett a pénzügyekbe beletanulni. Az osztrák kormány és maga az uralkodó is támogatta a valutareformot. A Szapáry-kormányban pedig előkelő helyet biztosított magának a reform sikerével, a közvéleményben pedig népszerűségre tett szert, sőt törekvésében még a magyar ellenzék is támogatta őt. Népszerű volt, sikeres, valamint ami a legfontosabb faktort jelentette, hogy az egyházpolitikai kérdésben a kormány vezető politikusainak a véleményét osztotta, vagyis a kötelező polgári házasság oldalán állt. Így Szapáry Gyula gróf lemondását követően a politikai szereplők 1892. november 10. és 11. között folytatott királyi audiencián egyöntetűen őt ajánlották Ferenc József figyelmébe a miniszterelnöki posztra.

Wekerle nemcsak ebben a ciklusban volt miniszterelnök, hanem a későbbiekben is még két alkalommal, 1906 és 1910 között, majd 1917–1918-ban, ami igen izgalmas életpályát sejtet. Tervezel róla biográfiát írni?

Wekerle Sándor életútja számomra egy meglehetősen izgalmas kérdés. Ahogyan említetted, három miniszterelnöki ciklus köthető a nevéhez, amelyek különböző időszakban követik egymást. A ciklusok szerteágazóak, s külön-külön kell azokat elemezni. Az utóbbi évtizedekben került a felszínre Wekerle Sándor alakja és a dualista Magyarországon betöltött szerepe. A második ciklusának megítélése korábban negatív volt, azonban annak árnyalására, mélyebb elemzésére már új kutatások irányulnak. Pályájának elemzése során az egyik legizgalmasabb kérdést az első világháború alatti szerepevállalásának vizsgálata képezi. Wekerle tisztában volt azzal, hogy a harmadik miniszterelnöki ciklusának sikeressége kétséges, azonban ennek ellenére vállalta a megbízatást és az ezzel járó terhet. Terveim között szerepel, hogy ezt a három miniszterelnöki ciklust külön-külön feldolgozzam, s végül egy biográfiát készítsek a teljes életútjáról.

A második miniszterelnöki ciklust miért ítélték meg negatívan, és mitől változott meg ez a kép?

A 20. század első évei is számos változást hoztak, többek között a korábbi kormánypárt, a Szabadelvű Párt elveszítette az 1905. évi választást. A Tiszta István gróf által képviselt irányvonalból – még saját pártján belül is – rengetegen kiábrándultak. A Függetlenségi Párt azonban megerősödött az 1905. és 1906. évi választásokra, és meg is nyerte azokat. Maga a koalíciós kormány működésének ideje alatt is számos kritikát és negatív értékelést kapott. Ami mégis különlegessé teszi ezt az időszakot, hogy a dualizmus fennállása során ez volt az egyetlen olyan kormány, amely pártok szövetségéből alakulhatott meg. A koalíciót alkotó három párt ellentétesen értékelte a kiegyezést, valamint Ausztria és Magyarország közötti közjogi kapcsolatot, így a felek között már a kezdetekben megvolt a feszültség. Ugyanakkor a koalíciót nem mindenki támogatta, sőt a koalíciós partnerek is sanda szemekkel néztek egymásra. Ausztriából gyanakvóan álltak Wekerléhez, aki nézeteik szerint a kossuthi eszmékkel kokettált. Wekerle folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy ő szakember és nem pártkatona, azonban az 1895-ös visszavonulását követően 1906-ra ismét bele kellett rázódnia a politizálásba. Kezdetekben a személye az uralkodó számára garancia volt a ’67-es alap követésére. Milyen problémák jelentkeztek az 1900-as évek elejére? Szociális, társadalmi és gazdasági problémák, mint például a munkavállalók jogállásának kérdése, lakhatási problémák, kivándorlás, vagy az önálló jegybank kérdése. Ezekre mind megoldást kellett találni. Egyrészt ezért sem volt megfelelő a megítélése ennek a kormánynak, másrészt számos siker ellenére, bizonyos kérdésekben nem tudtak megegyezni a koalíciós partnerek, például az önálló nemzeti bank felállításában. Az elmúlt két-három évtizedben azonban jó pár olyan könyv, tanulmány született, amely érinti és vizsgálja a koalíciós kormány szociális politikáját. Ezek már árnyalják, színesítik a korábban kialakított képet. Gondoljunk a Wekerletelepre, amely Wekerle politikájának mai napig kézzel fogható, s látványos eredményének számít.

A harmadik ciklussal mi a helyzet? 1917-ben, az első világháború alatt kapta a megbízást, így – mint említetted is – maga is tudhatta, hogy milyen nehéz feladatot vállal. Mit gondolsz, a mai kutatások tükrében miként ítélhetjük meg az ekkori tevékenységét?

Wekerle tisztában volt a helyzet súlyával, s nem is akarta vállalni a kormányfői teendőket. IV. Károly király azon kérésének, miszerint vállalja el a miniszterelnöki posztot, mégis igent mondott, és úgy döntött, harmadszorra is az ország élére áll. Katonai kérdésekhez kevéssé értett, ugyanakkor természetszerűleg foglalkoznia kellett a világháborúval és az ehhez szorosan kapcsolódó folyamatokkal. A harmadik kormányának fókuszában, ahol a Nemzeti Munkapárti többségű országgyűlésben kellett manővereznie, a régóta húzódó választójogi, és a földosztás kérdése kötötték le a figyelmét. Wekerle a megegyezés, az alku embere volt, azonban ebben a politikai környezetben ezen képességét nem tudta kamatoztatni. Jellemző volt rá, hogy a végórában is adópolitikai kérdésekkel foglalkozott. A kutatások rávilágítanak arra, hogy hitt abban, miszerint a Szent István-i Magyarországot egyben lehet tartani. Sokan gondolták így, ez azonban sajnos hibás felfogásnak bizonyult.

Kicsit más vizekre van esetleg olyan szépirodalmi alkotás vagy film, amit jó szívvel tudnál ajánlani a dualizmus története iránt érdeklődő, de történeti szakmonográfiák olvasására kevésbé nyitott olvasóknak?

Számomra az egyik legizgalmasabb olvasmányt Stefan Zweig A tegnap világa című műve jelenti. Ebben az életrajzi regényében a szerző bepillantást enged a boldog békeidők Ausztriájának mindennapi életébe. Leírja ifjúkorát, és bemutatja azt a világot, amelybe Zweig beleszületett és élt. Jó szívvel ajánlom Mikszáth Kálmán és Jókai Mór írásait, regényeit. Mikszáth különleges stílussal írja le, rajzolja meg a korszak politikusait, magát a törvényhozás színtereit. Vagy azt a gondolatot emelném ki, hogy melyik politikus képviselőházi beszédéért érdemes a folyosón füstölni hagyni egy-egy drágább szivart. A filmek terén eltérő a helyzet, mást mutat például Jancsó Miklós Magánbűnök, közerkölcsök, vagy éppen mást Herendi Gábor Kincsem című filmje. Mindkét film az alaptörténete mellett meg kíván mutatni egyfajta hangulatot a dualizmus korából, persze ezt különböző módokon keresztül teszik.

Végül a „történész is ember” gondolat jegyében szeretnélek megkérdezni, hogy szabadidődben mivel foglalkozol? Hogyan tudsz kikapcsolódni a „napi mókuskerékből”?

Hetente egy alkalommal munkaidő után tanítok az ELTE ÁJK-án mint óraadó. Kedvelek együtt dolgozni a hallgatókkal, nagyon élvezem a tanítást. Korábban versenyszerűen kosárlabdáztam, majd a BFL-es kollégákkal fociztam, azonban egy sérülést követően abba kellett hagynom a sportolást. Mostanság inkább gyalogolni szoktam, és kedvelek a természetben járni. Szeretek utazni és új helyeket megismerni. A nagy szerelem azonban mégis a Tisza-tó, az a kedvencem. Szeretem a vizet és a tó körüli lehetőségeket is igyekszem kipróbálni, megismerni.

Szőts Zoltán Oszkár

A cikkben szereplő fényképeket Kárbin Ákos bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A 143 éve született Bartók Béla portréja

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.

X