A római hadijelvények

A katonai szimbólumok épp úgy, mint ma is, minden korszakban fontos szerepet játszottak az adott országok és népek hadseregeinek identitásában. A különböző jelképek egyrészt szolgáltak az eltérő csapattestek harc közbeni megkülönböztetéseként, amely nagyban megkönnyítette az irányítást, valamint az alakulatokat összetartó szakrális tárgyként, amely a katonai becsület kiemelten fontos eleme. Ilyen jelvényeket már az ókortól kezdve ismerünk. A Római Birodalom hadseregében használt katonai szimbólumok bizonyos elemei viszont beépültek a későbbi korok katonai, vallási és közigazgatási jelképrendszerébe is. Többek között a római legiokat jelképező sas szimbólumát tucatnyi későbbi állam használta/használja különböző formában, de jelenlegi ismereteink szerint a maihoz hasonló szövetből készült zászlók egyik őse is a római hadseregben terjedt el először.

A legiok jelképe: a sas (aquila)

Eredetileg a római köztársaság idején használt katonai jelképek egyszerű kialakításúak voltak. Egyszerre alkalmazták például a gyülekezési pont meghatározására, csapatmozgások jelzésére és parancsok kiosztására, valamint szent jelképként is. Idősebb Plinius fennmaradt munkáiból ismert, hogy a hadi jelvényeken a sas mellett használták a vadkant, a lovat, a farkast és a minotaurust is. Majd a Marius-féle Kr.e. 104-es hadseregreform után vált a legio legfontosabb jelképévé a római főisten, Jupiter szent állata: a sas, azaz latinul aquila. Marius eredetileg ezüstsast adott minden egyes legionak, de később, a principátus időszakában az aranyból vagy aranyozott ezüstből készült változatok terjedtek el. A jellemzően kevésbé díszített sas (néhol koszorú található a sas szárnya körül vagy a madár csőrében tartva) egy többnyire dísztelen rúd tetején ült, melynek alsó része hegyes volt, így akár a talajba szúrva is felállíthatták.

Az aquila hordozója az aquilifer volt, ami különös megtiszteltetést és magasabb fizetést, jobb ellátást is jelentett. A csaták közben az aquilifer a hadvezér közelében tartózkodott, mivel az aquila fontos szerepet játszott a hadvezér és a csapatok közti kommunikációban. Egy kürtszó hívta fel a katonák figyelmét arra, hogy a magasba emelt sasra pillantsanak, mivel a különböző irányba történő mozgatása a hadvezér újabb parancsát jelezte. Nem csak az aquilifernek, hanem a legio minden katonájának kötelessége volt akár az élete árán is védelmezni az aquilát, hiszen a sas elvesztése a legnagyobb szégyennek számított az egész legio számára. Sőt elvesztése a legio feloszlatásával is járhatott. A rómaiak oly nagy gyalázatnak tekintették az aquila ellenséges kézbe jutását, hogy miután Kr.u. 9-ben Varus a teutoburgi csatában elvesztette azokat, több hadjárat is indult Germaniaba azzal a céllal, hogy visszaszerezzék eme jelképeket.

A legelterjedtebb hadijelvény: a signum

Alapvetően a legio minden egyes centuriája rendelkezett egy darab saját, egyedi attribútumokkal díszített hadijelvénnyel, amelyet signumnak hívtak. Rendkívül sok ábrázolása maradt fenn eme jelvénynek. A signum rúdja lándzsahegyben vagy feltartott kézben végződött, melyeket akár koszorú is díszíthetett. A feltartott kéz feltételezések szerint eredetileg a manipulusra utaló szimbólum, mivel a kifejezés a latin manus, azaz kéz szóból ered. A rúd csúcsán sok esetben egy keresztléc is található, amiről színes szalagok is lóghattak, végükön ezüst szőlővel vagy borostyánlevéllel. A rúdra jellemzően 2–6 darab nagyméretű korong (phalera), koszorú vagy keresztirányú bordák voltak erősítve. Ezen tárgyak jelentése nem teljesen világos, de valószínűleg a centuria azonosítására szolgáltak.

A signum hordozója a signifer volt, aki kétszer annyi fizetésben részesült (duplicarius), mint az átlag katonák. Augustus korától kezdve egy legio 59 centuriából állt, tehát egy legioban 59 signifer szolgált. Köztük a rangidős az első centuria signifere volt. A signiferek nem csak a jelvény hordozói voltak, hanem az adott egység pénzügyeit is intézték. Mivel a signum egy nehéz hadijelvénynek számított, így a hordozói csupán egy kis kerek pajzsot tudtak magukkal cipelni, ami csatákban kevesebb védelmet nyújtott. A signum súlyára utal az is, hogy Caligula (uralkodott: Kr.u. 37–41) engedélyezte, hogy a hosszú menetek során málhás állatokkal vitessék. A jelvényhordozók a fejükön jellemzően farkas-, medve- vagy oroszlánbőrt viseltek.

Vexillum, avagy a zászlók őse

A római hadseregben nagyszámban alkalmaztak szövetből készült zászlókat is, az úgynevezett vexillumokat. Rengeteg ábrázolása maradt ránk emlékművekről, síremlékekről, érmékről, falfestményekről, valamint ókori szerzők műveiből is. Sőt egyiptomi ásatások során egy viszonylag jó állapotban lévő eredeti vexillumot is találtak a régészek, melyet jelenleg a moszkvai Puskin Múzeumban lehet megtekinteni. A fő zászlótartó rúd tetején lévő keresztrúdra függesztették ezen zászlókat. A zászlótartó rúd legtöbbször lándzsahegyben végződött, de néhány esetben megfigyelhető korong, koszorú, vagy a győzelem istennőjének, Victoriának a szobra. A zászlók nagyjából négyzet alakúak, oldalaik hossza 30 és 60 cm között jellemző és több forrás is azt bizonyítja, hogy nevek és számok is szerepeltek rajta. Az Egyiptomban talált zászló 47 cm magas és 50 cm széles oldalakkal rendelkezik, piros színű és Victoria istennőt ábrázolja.

Igaz, rengeteg ábrázolása maradt ránk a vexillumnak, mégis rendkívül sok homály fedi mind az eredetét, mind a használatát illetően. Kialakulásában vannak szamnisz, görög, perzsa és kelta hatásra utaló források is. Több célból is használták ezen zászlókat. Egyrészt a lovasság és feltehetően a gyalogság egységei is állandó jelleggel rendelkeztek vele, valamint külön zászlót használtak az egységüktől ideiglenesen távol szolgáló csapatok, akiket vexillationesnek neveztek. Továbbá alkalmazták a hadvezér pozíciójának jelzésére a katonai táborban és a csatában is. Sőt egyes zászlók a provinciát mint területet is szimbolizálhatták. A zászló hordozójának elnevezése vexillarius vagy vexillifer, akit szintén megilletett a dupla fizetség.

A hűség jelképe: imagines

A principátus korától kezdve fontos hadijelvénnyé vált az imagines, amely az éppen akkor uralkodó császárt és esetleg a legszűkebb családtagjait ábrázolta. A portré egy hosszú rúd végére volt rögzítve. A katonák az érmék császár ábrázolásain kívül főleg innen tudhatták, hogyan is néz ki az uralkodó, akit éppen szolgálnak. Ezen hadijelvény célja az volt, hogy emlékeztesse a katonákat a hűségesküjükre, valamint azt az érzést kelteni, hogy a császár mindig ott van velük. Általában amikor egyes legiok fellázadtak a császár ellen, akkor jelképesen az imagines eltávolításával kezdték. A jelvény hordozójának elnevezése az imaginifer.

A sárkányos hadijelvény: a draco

A draco egy bronzból készült, nyitott szájú sárkányfej, aminek a nyaka hengeres formájú színes szövetanyaghoz volt rögzítve és az egész tárgyat egy hosszú rúdra rögzítették. Amikor a jelvényhordozó gyorsan vágtatott a lovával, akkor a magasba tartva a levegő keresztülhaladt az üreges sárkányfejen és nem csupán látványosan lobogott, hanem sziszegő, sípoló hangot is kiadott magából.

A sztyeppei nomád népeknél már korábban alkalmazott jelvényt a római hadseregben a Kr.u. 2. századtól kezdték használni. Nem egyértelmű, hogy melyik néptől is vették át a rómaiak. Egyes elméletek szerint a dák háborúk során, míg mások szerint a szarmata vagy alán törzsektől került át a római hadseregbe. Az átvétel után kezdetben nem is a rómaiak, hanem a seregben szolgáló idegen segédcsapatok alkalmazták a lovassági játékaik és gyakorlataik során. Valószínűleg a Kr.u. 3. századtól kezdve kezdték alkalmazni római eredetű egységek, immár a harcok közben is. A draco segítségével hatékonyan tudták irányítani az egységeket az ütközetek forgatagában. Sokáig csupán a lovasság használta, viszont a Kr.u. 3. század végétől a gyalogság körében is elterjedt, sőt már cohorsonként is rendelkeztek vele. Érdekes, hogy a római hadseregben való elterjedéséhez képest időben néhány évtizeddel később már nem csak katonai jelvényként, hanem a császári hatalom szimbólumaként is használták. A draco mint hatalmi jelkép, a Kr.u. 4. században élte virágkorát, elsősorban Iulianus Apostata uralkodása idején (Kr.u. 361–363). A kereszténység gyors terjedésével párhuzamosan viszont hamar el is tűnt a hatalmi jelvények sorából.

A jelvény hordozója a draconarius, aki szintén nagy tiszteletnek örvendő katona volt a római seregben. A draco elvesztése óriási szégyennek számított, ám az ellenséggel szembeni megtartása nem volt egyszerű feladat a hordozójának, hiszen a draconarius szinte fegyvertelen volt. Ahogy nőtt a draco hatalmi jelképként való alkalmazása, úgy növekedett a draconariusok megbecsültsége is. Valószínűleg a Kr.u. 7. században tűnt el végleg ezen tisztség a későbbi bizánci hadseregből.

Szilágyi József

Felhasznált irodalom:

Adrian Goldsworthy: A római hadsereg története. Pécs. 2004.

Graham Sumner: Roman Army: Wars of the Empire. Singapore. 1997.

Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem. Budapest. 2007.

Lukas de Blois – Elio Lo Cascio (ed.): The Impact of the Roman Army (200 BC – AD 476). Leiden. 2007.

Marcus E. V. Schmöger: The Roman vexillum. In: Jan Oskar Engene (ed.): Proceedings of the XX International Congress of Vexillology, Stockholm, 27th July to I st August 2003, Bergen: Nordic Flag Society, 2004. 511-542.

M. C. Bishop – J. C. N. Coulston: Roman Military Equipment: From the Punic Wars tot he Fall of Rome. Exeter. 2006.

Palotás György: A római sárkányos zászló, a draco: Katonai felszerelés vagy hatalmi szimbólum? In: Belvedere Meridionale, (23) 3. pp. 94-105. (2011)

Phil Barker: The Armies and Enemies of Imperial Rome. 1981.

Sarah Elise Phang: Roman Military Service. New York. 2008.

Stefan Zehetner: Der Signifer. Stellung und Aufgaben in der Kaiserzeitlichen Armee. Bécs. 2009.

Stephen Dando-Collins: Caeser’s Legion. New York. 2002.

Stephen James Malone: Legio XX Valeria Victrix. Prosopography, archaeology and history. Oxford. 2006.

Ezt olvastad?

⹂Hercegek besúgója” vagy a 17. századi diplomácia nagy tudója? – Gregorio Leti

Farkis Tímea, a Pécsi Tudományegyetem Olasz Tanszékének vezetője másfél évtizede foglalkozik Gregorio Leti XVII. századi történész munkásságának elemzésével és bemutatásával

X