A rút király fényes napja – beszámoló Az utolsó pozsonyi királykoronázás 1830 őszén című tudományos konferenciáról

Egy hasonlóan napsütéses szeptemberi napon, és majdnem olyan korán reggel került sor 2015-ben Az utolsó pozsonyi királykoronázás 1830 őszén című tudományos konferenciára, mint amelyen Habsburg-Lotaringiai Ferdinándot ezen a néven ötödikként magyar királlyá koronázták Pozsonyban. A nemes esemény 185. évfordulóján az MTA BTK Történettudományi Intézetének Tanácstermében szeptember 29-én megtartott konferencián ilyen és még ennél is érdekesebb ismeretek birtokába juthattak mindazok, akik a történészprogramokban bővelkedő keddi napon ezt eseményt választották maguknak.

A konferenciát szervező Lendület Szent Korona kutatócsoport nevében annak vezetője, Pálffy Géza köszöntötte a jelenlévőket. Az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója elsőként összegezte a kutatócsoport eddig elért eredményeit, beszámolva az elmúlt évek során nyolc nyelven közzétett 186 publikációról, köztük öt önálló kötetről és három kiállítási katalógusról. Pálffy szerint a tudományos eredmények és a nagyközönségtől kapott visszajelzések is igazolják, hogy érdemes a Szent Korona és a koronázások történetével foglalkozni. Egyszersmind megjegyezte, hogy míg Szlovákiában a lokálpatriotizmus szerves részét képezik a koronázási ünnepségek, addig idehaza csak Székesfehérváron és Sopronban éledeznek ennek jelei, Budán sajnos még egyáltalán nem. Az 1830-as koronázás különlegességét Pálffy Géza szerint az adta, hogy ez volt az első olyan koronázás a magyar történelemben, amely már érdemi sajtóvisszhangott kapott.


Pálffy Géza

Fónagy Zoltán, a délelőtti szekció levező elnöke szerint tematikai szempontból is rendhagyó volt ez a konferencia, hiszen általában korszakváltó vagy drámai események szoktak hasonló jellegű tudományos tanácskozások középpontjába kerülni. Mindezidáig erről a koronázásról ilyen megközelítésben nem igazán beszéltek, holott a mikrotörténetírás megmutatta, hogy nincsen jelentéktelen esemény a történelemben. Az MTA BTK TTI Újkori témacsoportjának tudományos főmunkatársa szerint minden bizonnyal a Habsburg-dinasztia magyarországi uralkodásának mélypontját jelentette az uralkodásra alkalmatlan Ferdinánd megkoronázása, ugyanakkor egy magasabb rendű cél – jelen esetben a Szent Szövetség rendszerének legitimálása és megerősítése – felülírta a gyakorlatias szempontokat. Fónagy szerint azért különleges az 1830-as koronázás, mivel a korábbiakhoz viszonyítva bővelkedik forrásokban, ezért az események sokkal részletesebben rekonstruálhatók, mint például a kora újkor esetében.

Gergely András, a konferencia első előadója szerint sokat elárul Ferdinándról, hogy még a Kádár-rendszer idejében bizonyos „tankönyvegyeztetések” során az osztrák kollégák azt kérték Kun Béla kedvezőbb megítéléséért cserébe a magyar történészektől, hogy ne nevezzék a Habsburg uralkodót írásaikban „gyengeelméjűnek.” Állítólag Ferdinánd jegyese is sokkot kapott vőlegénye kinézetétől, amikor jövendőbelijét először meglátta – tette hozzá a KRE BTK és a Veritas Történetkutató Intézet professzora. Gergely szerint Ferdinánd bár alkalmatlan volt az uralkodásra és a katonai pályára is, mégsem volt egészen buta ember, hiszen számos nyelvet elsajátított és élénken érdeklődött a műszaki tudományok és a botanika iránt is. Természetesen a mendemondák szintjén sokan tudtak Ferdinánd betegségeiről (epilepszia, hidrokefália) – Petőfi még egy versében is utal rájuk –, de erről a korban még a legszűkebb körben is felségsértés lett volna beszélni. Az, hogy Ferdinánd megkoronázásra még apja életében sor került, egy összetett politikai folyamat eredménye volt. Ferenc császárban is felmerült, hogy betegségei miatt kizárják Ferdinándot az öröklési sorból; ez azonban belpolitikai nehézségeket vetett volna fel, köztük a Pragmatica Sanctio megváltoztatásának kérdését is, amelyért a magyarok alkotmányjogi engedményeket kérhettek volna. Végül főként külügyi megfontolások vezettek Ferdinánd „ifjabb királyságához”, hiszen a görög függetlenséggel, a küszöbön álló párizsi forradalommal és az Oszmán Birodalom hanyatlásával veszélybe került a „legitimitás elve” a nemzetközi politikában. Ferdinánd megkoronázása az uralkodó felett gyámkodó Metternich hercegnek sem volt ellenére, aki a magyarokra próbált támaszkodni a Kollowrat-Liebsteinsky gróffal vívott udvari hatalmi küzdelmében. Árulkodó az is, hogy mind a csehek, mind a magyarok a végsőkig ragaszkodtak Ferdinánd király elnevezésében az ötödik megjelöléshez, hiszen ez szimbolizálta Ausztriával szembeni különállásukat – hangsúlyozta Gergely András, aki előadásában elsősorban a koronozás külpolitikai és udvari vonatkozásait járta körbe.


Gergely András

A koronázás magyarországi politikai hátterét Völgyesi Orsolya elemezte. Az MTA BTK TTI Újkori témacsoportjának tudományos főmunkatársa hangsúlyozta, hogy a magyar rendek elidegeníthetetlen joguknak tartották a koronázási hitlevél módosítását. Mivel koronázni csak országgyűlés megtartásával lehetett, a vármegyei követek között élénk politikai vita bontakozott ki. Míg a kisebbség elegendőnek tartotta volna az 1792-es hitlevél megtartását, a többség módosítani kívánta azt, sőt egyesek teljesen újat akartak alkotni. A legfőbb követelések között szerepelt, hogy a miniszterek felelősek legyenek, adókat csak az országgyűlés hozzájárulásával lehessen kivetni, papírpénz helyett értékes rézpénzt vezessenek be, Galícia és Lodoméria a Szent Korona országaihoz visszacsatoltassék, valamint az is, hogy az új király rendszeresen Magyarországon tartózkodjék. A főként az ország területi integritásának megőrzését és az országgyűlés jogkörének bővítését célzó javaslatok között szerepelt továbbá, hogy a hazai haderők a nádor vezetése alá kerüljenek, az idegen katonákat pedig irányítsák át a birodalom más országaiba. Abban általános egyetértés mutatkozott, hogy az ifjú fejedelem Ferenc király életében csak formálisan uralkodhat, a tényleges hatalom kizárólag apját illeti meg. A magyar követek vitái az 1830-as országgyűlésen vízválasztónak bizonyultak a magyar politikatörténetben, hiszen ez volt az utolsó olyan rendies szellemiségű diéta, amelyen nem a modern nacionalizmus és liberalizmus határozta meg az alapvető eszmei kereteket – derült ki az előadásból. Völgyesi Orsolya arra is rámutatott, hogy a koronázást követően az egyes szereplők mennyire más utakat választottak maguknak: míg sokan kormányzati szerepet vállaltak a következő évtizedekben, addig mások a szabadelvű ellenzékhez csatlakoztak.

Az 1830-as koronázás ceremóniájáról és a külföldi visszhangokról Soós István, az MTA BTK TTI Kora újkori témacsoportjának tudományos főmunkatársa tartott előadást. A történész elbeszéléséből kiderült, hogy Zichy Károlyt, a magyar udvari kamara elnökét 1830 júniusában csak az országgyűlés összehívása miatt értesítették, a koronázási terveket az uralkodó először csak József nádorral közölte. A ceremónia tíz oldalas tervezete így csak augusztusban került nyomtatásra, és szemben az 1792-essel ezt magyarul nem, csak németül és latinul adták ki. Soós szerint váratlan nehézséget jelentett, hogy a kalocsai érsek hirtelen megbetegedett, ezért helyettesítésére Pirker László egri érseket kellett felkérni. A koronázási ünnepség lényegében már szeptember 8-án kezdetét vette, amikor az uralkodóház tagjai díszmenetben vonultak be Pozsonyba és kezdetét vette az országgyűlés. A koronát és a klenódiumokat hat lovashintón hozták a városba koronaőrök, két káplán és tizenkét katona őrizetében, de a koronázás napján már száz fegyveres védte a felbecsülhetetlen értékeket. A rossz időjárás ellenére a koronázási bankettet megtartották augusztus 25-én, de magára a koronázásra az eredetileg tervezetthez képest néhány nappal később került sor. Soós István kiemelte, hogy a különböző méltóságok és tisztségviselők szigorúan megszabott rendben vonultak át Pozsony tekervényes utcáin szeptember 28-án, rangtól függően lovon vagy gyalog, rendkívül díszes öltözetben, sokan kivont karddal. A hosszú koronázási menetet díszebéd követte, melyet a főétekfogómester biztosított a magasrangú vendégeknek. A népnek ökröt sütöttek, szökőkútból vörös és fehér bor folyt szakadatlan, a nemzeti színű drapériákkal bevont útvonalat pedig a hagyományok szerint az emberek darabokra szaggathatták és hazavihették. Ferdinándot, aki magyarul mondott üdvözlő beszédet, elhalmozták ajándékokkal, főleg ételekkel, gyümölcsökkel, virágokkal és borrral. A koronázásnak ugyan elég nagy sajtóvisszhangja volt külföldön is, nem magával a ceremóniával foglalkoztak sokat, hanem az ünneplő tömeg furcsaságaival és Ferdinánd riasztó kinézetével – állapította meg kutatásait összegezve Soós István.

Arról, hogy Pozsony városa milyen helyzetben volt az 1830-as koronozás idején, Tóth Árpád történész tartott előadást. A Miskolci Egyetem docense szerint a városnak kb. 25-30 ezer lakosa lehetett a korszakban, azért is nehéz ennél pontosabban megbecsülni, mivel egy-egy diéta idején akár 6-8 ezer ember is a városba tódulhatott. Mivel a városi tanács jegyzőkönyveihez hosszú ideig nem lehetett hozzáférni, elég nehéz rekonstruálni a koronázást övező helyi politikai viszonyokat. Az országos sajtó Pozsonyt németes jellegű, közepesen szép városnak állította be, ami általában csak az országgyűlések idején élénkül meg. Tóth Árpád szerint egy udvari funkciókkal bíró, részlegesen fővárosias jellegű városról beszélhetünk, amiről leginkább a „pensionopolis” korabeli terminusa árulkodik. A diétavárosi szezonalitás miatt Pozsony polgárai nehezen tudtak előre tervezni, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy melyik évben lesz biztosan országgyűlés. A katolikus többség és evangélikus kisebbség lakta városban a lakosság nagyjából 5-5%-a tartozhatott a nemességhez, illetve a polgári réteghez. A mintegy ezer pozsonyi ház tulajdonosai különösen megsínylették a diéta időszakát, mivel a követeket rangjuknak megfelelően és ingyen kellett elszállásolni. Ugyanakkor a vendéglátóipar és a luxusipar meglehetősen jól profitált az országgyűlésekből, voltak, akik kimondottan erre az időszakra nyitottak fogadót vagy kávéházat – hangzott el Tóth Árpád előadásában.


Tóth Árpád

A konferencia délutáni szekcióját ifj. Bertényi Iván, a tanácskozás szervezője vezette. A Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy míg délelőtt főként a hagyományos történeti szempontok kerültek bemutatásra, addig délután a Szent Korona Lendület kutatócsoportot is igencsak jellemző interdiszciplinaritás jegyében zajlik. A levezető elnök arról is beszélt, hogy érdemes a cseh kollégákra figyelni, akik aktívan foglalkoznak V. Ferdinánd szerepével, és már komoly kiállítást és katológust is szenteltek személyének.

Szilágyi Márton irodalomtörténész azzal nyitotta előadását, hogy korábban sokáig úgy gondolták, nem érdemes az 1830-as koronázás irodalmi hátterét vizsgálni. Az ELTE BTK egyetemi tanára szerint ez elhamarkodott ítélet volt, hiszen az esemény kapcsán megjelent versek nem merülnek ki az uralkodó formális köszöntésében. A politikai indulatokban bővelkedő magyar, latin és német nyelvű szövegek műfajilag is heterogén képet mutattak: nemcsak alkaioszi ódákat, hanem disztichonban, illetve szapphói strófában írt műveket, rímes verseket és szonettciklust is találhatunk köztük. A költemények szerzői általában ismeretlenek, sokan Szilágyi szerint piarista szerzetesek lehettek. A legfontosabb szerző természetesen Vörösmarty Mihály, aki már egy új típusú, romantikus és hazafias irodalmi közönséghez írt. A már ekkoriban is elismert költő V. Ferdinánd királyhoz címzett ódájában nem az uralkodó és a ceremónia, hanem a lírai én áll a középpontban. Vörösmarty szerint az anyanyelv elhanyagolása a legnagyobb vétek, és azzal, hogy Ferdinánd támogatásáról biztosította a magyar nyelv ápolását felvállaló hazai tudós társaságot, bizonyította uralkodói rátermettségét. A koronázási versek közül a német nyelvűekben nem bukkanak fel ilyen erősen nyelvi-nemzeti motívumok, és a birodalmi patriotizmus is csak kevéssé érzékelhető – tette hozzá Szilágyi Márton. Vörösmarty később epigrammát is írt Ferdinándhoz annak felépülése alkalmából, Fóti dal című 1842-ben írt művének pedig még Ferenc József kapcsán is fontos politikai szerep jutott. Vörösmarty Mihály ezen művei azt mutatják, hogy felfogása szerint a haza és a nyelv mellett a király és a monarchia szerepe is fontos a nemzet életében. Mindez rávilágít arra is, hogy korszak liberalizmusának integráns részét képezte a monarchikus gondolat – tudhattuk meg Szilágyi Márton előadásából.


Gödölle Mátyás

A délutáni szekció második előadója Gödölle Mátyás, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa volt, aki a koronázás képzőművészeti ábrázolásait elemezte. A ceremónia 15 jelenetéről eddig 39 ábrázolást sikerült a művészettörténésznek fellelnie. Az alkotások közül – melyek fő előképének II. Lipót király 1790-es koronázása bizonyult – kiemelkedik Eduard Gurk Erinnerungsblätter című Bécsben megjelent kiadványa, amely 15 litográfiát tartalmaz. Ugyancsak jelentős Anton Leitner rézmetszetsorozata, valamint Franz Wolf és Johann Nepomuk litográfiái, továbbá egy ismeretlen mester populáris grafikai sorozata és néhány aquatinta ábrázolás. Gödölle Mátyás elmondása alapján a koronázási jelenetek többnyire a pozsonyi Szent Márton-templom szentélyét mutatják középen a térdelő királlyal, a koronát tartó hercegprímással, valamint a császári párral, a nádorral és a zászlósurakkal, de a szétosztott pénzért és a nemzetiszínű posztó darabjaiért tülekedő nép motívuma is visszatér az ábrázolásokon. Szintén gyakran képre vitt jelenet lett a királydombon történő híres négy felé vágás motívuma, de a koronázási lakomáról és bankettről is készültek képek, akárcsak a népünnepélyről és a koronázási ajándékok szétosztásáról.

F. Dózsa Katalin az 1830. évi koronázás magyar viseleteiről tartott gondolatébresztő előadást, méghozzá azzal a nem titkolt céllal, hogy a díszmagyar születésének pillanatára hívja fel a hallgatóság figyelmét. A művészet- és divattörténész szerint a viselettörténet mára számos más tudományágból építkező önálló diszciplínává nőtte ki magát. A kutató szerint azért érdemes 1830-at ebből a szempontból is megközelíteni, mivel ekkor tűnt fel egy új ruhadarab, az Attila-kosztüm. A magyar rendek híresek voltak arról, hogy kedvelték a pompát és ennek híre Európa más országaiba is eljutott. A hazai viseletek annak ellenére rendszeresen felbukkantak a nemzetközi divatlapokban, hogy sem Buda, sem Pest nem került még fel ekkoriban a világ divattérképre. A magyar férfiviselet dokumentálható gyökerei a 16-17. századra nyúlnak vissza, alapját a kaftán, dolmány és mente adta évszázadokon át. A mindenkori uralkodó is magyar ruhát viselt a koronázáskor, ez kötelező elemnek számított. Mária Terézia ennek politikai jelentőségét is felismerte, amit jól mutat, hogy még gyermekeit is előszeretettel pózoltatta magyar viseletben. F. Dózsa Katalin hangsúlyozta, hogy a magyaros alapmotívumok korszakokon át megmaradtak, de a ruha szabása mindig nagyban igazodott az adott kor divatjához. A 18. század végétől például a franciás szűk szabás terjedt el, ami a 19. század elején divatos magyar viseletet is meghatározta. A nemzeti múltat áhító romantika hatása is tetten érhető a korabeli magyar divattörténetben: míg a költészet terén nem volt egy igazi magyar őseposz, addig volt ősmagyar vagy legalábbis annak gondolt viselet. A Kézai-krónika és a hun-magyar rokonságmítoszok nyomán Attila elképzelt és korhoz igazított viselete néhány évtized leforgása alatt nemzeti öltözékké vált. Már az 1825-ös országgyűlés idején kezdett meghonosodni az „ősi” viselet, azonban ekkor még leginkább fura jelmeznek tűnt, 1830-at követően azonban már általános népszerűségnek örvendett.


F. Dózsa Katalin

A konferencia záró előadását Soltész Ferenc és Tóth Csaba együtt prezentálta. A Magyar Nemzeti Múzeum numizmatológusai felhívták a figyelmet, hogy a koronozási érmek kibocsátása mindig is fontos részét képezte a koronázási hagyománynak. Már a korabeli terminológiában is többféle elnevezés bukkant fel (Opferpfennig, Krönungsmünze, Auswurfmünze, Auswurfjeton, Verteilungsjeton stb.), ezért nem jelent könnyű feladatot a kutatóknak a pontos rendszerezés. Soltész Ferenc szerint manapság célszerű a használat szerint válogatni: voltak érmek, melyeket a koronázási ceremónia alkalmával használtak, más pénzeket az ünnepélyesen tülekedő nép közé szórtak, az ún. kortárs érmek pedig emléket állítottak a rangos eseménynek. Tóth Csaba szerint az 1830-as koronázás numizmatikai különlegessége V. Ferdinánd unikális felajánlási érme, amelyen Ferdinánd édesapjával közösen szerepel az előlapon, míg egy stilizált szilfa magyar címerrel díszíti az érme hátoldalát. A 30 dukátos felajánlási aranyérme rejtélyes módon 20 hónappal később már egy nagybirtokos gyűjtő, Jankovich Miklós (1772-1846) tulajdonába került. Hasonló felajánlási érmek készültek korábban III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót és Ferenc császár tiszteletére is,  szemügyre vételükkel felrajzolhatóak a tágabb korszak koronázásaira jellemző numizmatikai trendek.

Az utolsó pozsonyi királykoronázás 1830 őszén című tudományos konferencián elhangzott előadások a tervek szerint hamarosan tanulmánykötet formájában is olvashatóak lesznek. Mind a délelőtti, mind a délutáni szekciót követően élénk vita és beszélgetés bontakozott ki az előadók és a hallgatóság soraiban, ami jól mutatja, hogy mennyire sokrétű és szerteágazó értelmezésekre ad lehetőséget egy olyan korábban háttérbe szorult történelmi téma is, mint V. Ferdinánd magyar király koronázása.

Székely Tamás

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket