A Sorbonne tegnap és ma

A Sorbonne az 1170-ben létrehozott legrégebbi francia felsőoktatási intézmény, a Párizsi Egyetem egyik kollégiuma volt, amely alapítójáról, Robert de Sorbon teológusról kapta a nevét. Szegény családban született 1201-ben, Ardennes megye Sorbon elnevezésű kis településén, ahonnan neve való. Teológiai tanulmányait Reimsben és Párizsban végezte. Kegyes életére először Róbert, Artois grófja figyelt fel, majd a francia király is támogatni kezdte. 1251 körül Cambrai-ban, aztán 1258-ban Párizsban lett kanonok, majd IX. Lajos király a gyóntatójává választotta. 1253 körül kezdett tanítani, és 1257-ben megalapította a Maison de Sorbonne-t, ahol eredetileg húsz szegény sorsú diákot oktatott teológiára. A pápa támogatását is élvező intézmény vált a modern Párizsi Egyetem magjává. Robert de Sorbon 1258-tól az egyetem tanára és kancellárja lett, haláláig itt prédikált és tanított.

A mai Sorbonne (forrás: Wikipedia)

A Párizsi Egyetemet a 12. századi nyüzsgő oktatási élet hívta életre. Az addig létesített iskolák csoportokba szerveződtek a Montagne Sainte-Geneviève-en. Hamarosan az egyetemi teológiai oktatás központja lett a kollégium. Egy idő után már magát az eredetileg egyházi intézményként indult Párizsi Egyetemet is Sorbonne-ként emlegették. Jogi szempontból csaknem teljes önállóságot élvezett. A diákok − főleg a franciák − a Szajna bal partján laktak, a mai Latin negyedben, a Sorbonne épülete körül. A tanulók gyakran kerültek összetűzésbe a hatóságokkal.

Robert de Sorbon (forrás: Wikimedia Commons)

Az első diáklázadás

A mai Sorbonne-tól nem messze, a faubourg Saint-Marcel egyik kocsmájában, ahol az egyetemisták hajnalig szórakoztak, 1229-ben verekedés tört ki a kocsma tulajdonosa és a diákok között, mivel emelkedett a bor ára. A zavargások egész éjszakán át tartottak, sőt, másnap reggel folytatódtak, és az egész negyedre kiterjedtek. A rendfenntartók kegyetlenül elbántak a diákokkal. Mintegy háromszázat a Szajnába dobtak, másokat tőrökkel megsebesítettek. A főváros déli része egy polgárháborús állapotot mutatott. A megtorlások láttán az egyetem professzorai szolidaritást mutattak diákjaikkal. Miután Blanche de Castille, Franciaország régense nem engedett a diákok követeléseinek, a professzorok felfüggesztették az oktatást. A verekedéssel indult diáklázadás következményei katasztrofális kifejlete az lett, hogy több professzor a rivális oxfordi és bolognai egyetemekre távozott, így a párizsi egyetem színvonala jelentősen zuhant. Ezt a krízishelyzetet megoldandó, IX. Gergely pápa 1231. április 13-án kihirdetett egy bullát, amely hivatalosan engedélyezte a sztrájk jogát a professzorok számára, és garantálta a diákok jogait.

IX. Gergely pápa rendeletei (forrás: Wikipedia)

A Sorbonne Richelieu bíborostól Napóleonig

Armand Jean du Plessis de Richelieu 1606 és 1607 között a Sorbonne kollégiumában lakott. Bíborossá történő kinevezése évében, 1622. augusztus 19-én lett a Sorbonne igazgatója. Látva a lepusztult és kényelmetlen épületeket, nagyszabású tervet készített a Sorbonne kibővítésére. Az eredetileg csak a diákok elszállásolására szolgáló kollégiumokat újakkal egészítette ki, jelentős könyvtárat alapított és az oktatásnak is helyt adott. Az 1635-ben kezdődő munkálatok a bíboros 1642-ben bekövetkezett haláláig csaknem befejeződtek.

A lepusztult Sorbonne 1550-ben (forrás: Wikipedia)

Az 1789-es francia forradalom alatt az 1792. augusztus 18-án kihirdetett dekrétum mindenféle női vagy férfi egyesületet − legyen az világi vagy egyházi − megszüntetett, így az egyetemeket is. A törvény abszurditását mi sem jellemzi jobban, mint hogy az orvosi kart „az orvostudomány szabad művelésének” ürügyével szüntették meg, és leszögezték, hogy a gyógyításhoz nem kell orvosi diploma.

Az 1806. május 10-én életbe lépő törvény alapján Napóleon teljesen átszervezte az oktatás rendszerét. Császári Egyetem néven egy kizárólagosan az oktatással és neveléssel foglalkozó testület jött létre az egész Császárság területén. Az 1808. március 17-én hozott törvény az egyetemek működését szabályozta. Ez a törvény hozta létre a Pensionnat normal nevű tudósképző intézményt, amely 300 tehetséges fiatal számára biztosította „a társadalomtudomány és a természettudomány oktatásának művészetét.”

A Sorbonne a 20. században

A huszadik század első felében a Sorbonne oktatói és kutatói jelentős tudományos tevékenységet folytattak mind a társadalomtudományok, mind a természettudomány területén. 1906. november 5-én a Sorbonne fizikai előadótermében az egyetem első nőprofesszora, Marie Curie tartotta meg bemutatkozó előadását a radioaktivitásról. Az újságok „a feminizmus hatalmas győzelméről” beszéltek. A termen emléktábla örökíti meg az eseményt.

Az emléktábla (forrás: Wikimedia Commons)

Az első világháború után, 1921 és 1926 között a Sorbonne oktatói létszáma megduplázódott, a hallgatói létszám 1930-ban elérte a 14.500 főt. A világ minden tájáról érkező diákok elszállásolását elősegítendő, 1925-ben megnyílt a Cité Internationale Universitaire de Paris, amelynek negyven épülete kényelmes lakhatást, kulturális és sportolási lehetőséget biztosít ma is hatezer egyetemi hallgatónak.

Cité Internationale Universitaire de Paris (forrás: Wikipedia)

A második világháború idején a Vichy-kormány alatt az egyetemi oktatók és hallgatók is elszenvedték a zsidóüldözés következményeit. A háború után helyreállt a rend, és az egyetem hallgatói létszáma fokozatosan növekedett. 1965-ben már 61.400 hallgatója volt a Sorbonne-nak. 

A Sorbonne könyvtára

A könyvtár természetszerűleg már a középkorban fontos szerepet töltött be az oktatásban és kutatásban. A könyvnyomtatás feltalálása előtt a kézzel írt, gyönyörű kötésű könyvek valóságos műalkotások voltak, és különleges értékkel bírtak. Így érthető, hogy a Sorbonne diákjai ezekhez nem tudtak hozzáférni. 

Középkori könyv (forrás: Wikipedia)

Robert de Sorbon az egyetemen két termet létesített, hogy biztosítsa diákjai számára a könyvek tanulmányozását. A nagy könyvtárban kaptak helyet a legtöbbet olvasott könyvek, amiket láncokkal erősítettek a polcokhoz a lopások megakadályozása végett, míg a kis könyvtár könyvtárosa a ritka példányokat őrizte. 

A mai Sorbonne könyvtára a díszudvarra néző épületben kapott helyet, szemben a főbejárattal. Az első emeleten öt tematikus terem helyezkedik el. A nagy olvasóterem az irodalomtudományoké.

A nagy olvasóterem (forrás: Wikipedia)

Az olvasótermet pompás festmények díszítik. Közülük említsük meg a Richelieu bíboros emlékének szentelt képet, amelyen a Sorbonne terveit vizsgálja.

Sorbonne
Marcel Bachet: Richelieu a Sorbonne terveit vizsgálja (forrás: Wikipedia)

A nagy olvasóterem mellett két teremben a filozófiai, kettőben pedig a történelmi művek találhatók. Az ötödik terem a kortárs történelmi műveknek ad helyet. A felsőbb emeleteken van a régi könyvek terme. A kutatószobák is itt helyezkednek el.

Az 1968-as diáklázadások

Az 1968. május 3-ai diáklázadással kezdődő és országos társadalmi krízisbe torkolló események sorozata tragikus és sorsfordító Franciaország történetében. Az előzmények: március 22-én a Sorbonne nanterre-i fakultásán az egyetemisták kifogásolják az egyetemi oktatás körülményeit. Túlzsúfolt előadótermek, alacsony színvonalú oktatás, politikai és vallási összejövetelek tiltása a kollégiumokban. A diákok tiltakoznak az ellen, hogy a fiúk nem látogathatják a lányok szobáit. Válaszul az egyetem rektora elrendeli a kar bezárását és több diák ellen fegyelmi eljárást indít. A májusi diákfelkelés hátteréhez hozzátartozik, hogy Franciaországban – csakúgy, mint másutt is – az ipari fejlődés egyre nagyobb szakemberigénnyel lépett fel, így a hagyományos értelemben vett értelmiségi képzés helyett a termelés bizonyos szektorait szolgálta ki a felsőoktatás. Ennélfogva szinte futószalagon „gyártották” a szakembereket. Az egyetemi kutatások is a vállalatok igényeihez alkalmazkodtak. Az állam fokozatosan megvonta az egyetemek autonómiáját, és központosította az oktatást, ezzel uniformizálta, középszerűvé tette a színvonalat. Óriási feszültséget okozott, hogy csak a felvettek huszonöt százaléka jutott el a diplomáig, mivel bárki beiratkozhatott az egyetemekre felvételi vizsga vagy bármilyen kritérium nélkül, a szelekcióra csak később került sor. De még a fiatal diplomások is létbizonytalansággal küzdöttek. Hiába hangoztatta a kormány az igényt a munkájukra, voltak, akik évekig nem kaptak állást. Mindez elvezetett a nanterre-i fakultáson történt eseményekhez, amelyek május 3-án déli 12 órakor folytatódtak, ezúttal a Sorbonne udvarán. A diákok Nanterre bezárása és társaik fegyelmi bizottság elé állítása ellen tiltakoznak. Az események gyorsan követték egymást. Délután három órakor maoista csoportok széklábakkal és kövekkel fegyverezték fel magukat az egyetem folyosóin, miközben a termekben tanórák folytak. A Sorbonne rektora attól tartva, hogy a nanterre-i események átterjednek a párizsi egyetemekre, a Sorbonne kiürítését határozta el, s az egyetemisták ellenállása láttán a rendőrség beavatkozását kérte. Hatszáz tüntető ellen indult eljárás, de a lázadás lavináját nem lehetett megállítani.

Tüntető diákok (forrás: Wikipedia Commons)

Május 6-án reggel került sor az első összecsapásokra a diákság és a rendőrök között. A Sorbonne épületét több száz rendőr vette körül. Az egyetemisták a május 3-án letartóztatott társaik szabadon bocsátását követelték, az est folyamán pedig szélsőséges tüntetők árasztották el a boulevard Saint-Germaint. A rendőrök, akik eddig nem tapasztalt jelenséggel álltak szemben, indokolatlan erőszakkal léptek fel, s a heves összecsapások egészen hajnalig tartottak. A diáklázadás a középiskolás tanulókat is mozgósította. A nagy múltú Henri IV. Gimnázium diákjai akciócsoportokat szerveztek, forradalmi röpcédulákat osztottak szét az utcákon ugyanolyan céllal, mint egyetemista társaik: megreformálni az oktatást. A diákság elfoglalta a Sorbonne épületét. Az akció egyik főszervezője Daniel Cohn-Bendit volt, akit radikalizmusa és vörös haja miatt Vörös Daninak neveztek el. Provokatív hangú és szellemes szónoklataival olyannyira maga mellé állította a diákokat, hogy amikor a sajtóban idegen volta miatt megtámadták, az egyetemisták kórusban skandálták: „Mindannyian német zsidók vagyunk”.

Daniel Cohn Bendit a Sorbonne előtt (forrás: Wikipedia)

A májusi események idején Jean-Paul Sartre is megszólalt. „Önök elindítottak valamit, ami meglepő, ami felforgató, ami azzá tette társadalmunkat, amilyen most. Ezt nevezem én a lehetőségek kiterjesztésének. Ne mondjanak le erről!” – mondta. Az aktivisták a párizsi utcák falait használták fel üzeneteik közvetítése céljából. Itt jelentek meg elhíresült szlogenjeik, mint „Tilos tiltani” vagy „Ne legyetek birkák!”

A május 6-án tartott újabb tüntetést a rendőrök szétverték és a Sorbonne-t bezárták. Május 10-én az egyetemisták ülősztrájkot szerveztek a Latin negyedben. A diákmozgalom hamarosan országos méreteket öltött.

A diákok ülősztrájkja (forrás: Wikipedia)

1968 májusának eseményei után az addig egységes Sorbonne 1970. december 31-től kezdve tizenhárom részre szakadt: Université Paris I−Panthéon-Sorbonne, Université Paris II−Panthéon-Assas, Université Paris III−Sorbonne-Nouvelle, Université Paris IV−Paris-Sorbonne, Université Paris V–Descartes, Université Paris VI−Pierre-et-Marie-Curie, Université Paris VII−Denis-Diderot, Université Paris VIII−Vincennes-Saint-Denis, Université Paris IX−Paris-Dauphine, Université Paris X–Paris Ouest Nanterre La Défense, Université Paris XI−Paris-Sud, Université Paris XII−Paris-Val-de-Marne, Université Paris XIII−Paris-Nord.

Az egyetemi reform vadhajtása – egyetemi tanulmányok érettségi nélkül

A Napóleon által 1808-ban megalkotott iskolarendszer óta az egyetemi tanulmányok megkezdéséhez elengedhetetlen volt az érettségi megerzése. Az 1968-as májusi események után végrehajtott egyetemi reform nyomán Vincennes egyetemén létrejött egy Egyetemi Központ, amely a hetvenes években a kultúraellenes egyetem szimbóluma volt. Az 1969-ben megnyílt intézmény egyik célja, hogy az egyetemre felvételt nyerhessenek érettségi nélküliek is. Edgar Faure, az akkori oktatásügyi miniszter kinevezte az ötletadó Raymond Las Vergnast miniszteri biztossá. Az érettségi nélküli egyetemen olyan neves tudósok tanítottak, mint a filozófus-esztéta Gilles Deleuze, a filozófus-történész Michel Foucault vagy a pszichoanalitikus Jacques Lacan, akik felvállalták az egyetem célkitűzéseit: a korhatár megszüntetését, munkások és parasztok számára megnyitni a felsőoktatást esti tagozatok létrehozásával, haladó, nonkomformista szellemet bevezetni az oktatásba. Az egyetem sikere 1976-ra azt eredményezte, hogy a 3200 férőhelyen több mint 8000 diák szorongott. Ennek eredménye az oktatás színvonalának további zuhanása, lopások, egészségtelen körülmények voltak, amit betetőzött a csaknem tíz négyzetkilométernyi vincenne-i erdőben fejét felütő drogfogyasztás az egyetemisták körében. A helyzet tarthatatlanná vált, és Párizs akkori polgármestere, Jacques Chirac kezdeményezte az egyetem bezárását. 1980-ban az egyetemet ledózerolták, és áthelyezték Saint-Denis-be. A diákok elégedetlensége láttán az egyetemeket felügyelő miniszter, Alice Saunier-Seïté így ironizált: „Mit panaszkodnak? Új épületeik a Szabadság út, a Lenin körút és a Sztálin körút között lesznek, és a kommunisták között élhetnek.” A vincennes-i modellnek nem lett folytatása, mivel az egyetem diplomája értéktelen volt, elhelyezkedni alig lehetett vele.

Külföldi írók, tudósok megbecsülése a Sorbonne-on

Az 1918-ban alapított Doctor Honoris Causa (Díszdoktor) címet külföldi professzoroknak, íróknak, tudósoknak adományozza a Sorbonne. 

Díszdoktoravatás a Sorbonne-on (forrás: Wikimedia Commons)

A Sorbonne leghíresebb magyar díszdoktora a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert, aki egy évvel a Nobel-díj elnyerése után, 1938-ban kapta meg a kitüntető címet. A szintén Nobel-díjas Kertész Imre két alkalommal is díszdoktor lett a Sorbonne-on. Először az Université de la Sorbonne Nouvelle Paris III avatta díszdoktorrá 1989. november 10-én. Mivel akkor a Sorbonne vendégprofesszora voltam, én is meghívót kaptam az eseményre. Kertész Imre mellett akkor kapott díszdoktori címet Mario Vargas Llosa, Jorge Amado és Umberto Eco is. Ez utóbbi nagy derültséget váltott ki a meghívottak soraiból, mivel latin nyelven mondta el beszédét, amiből a jelenlévők közül alig néhányan érhettek valamit is. Ecót még ezekben az ünnepi pillanatokban sem hagyta el humora. Ismeretes, hogy Franciaországban megkapta az Alphonse Allais-díjat, amit az abszurd humor művelőinek adományoznak. A nálunk legismertebb regénye, A rózsa neve megírásának motivációjáról pedig ezt mondta: „Meg akartam ölni egy szerzetest.”

Kertész Imre másodszor 2005. március 10-én vette át díszdoktori oklevelét a Sorbonne-on.

Magyar Miklós

Ezt olvastad?

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága 1968 dimenziói keleten és nyugaton címmel műhelykonferenciát tartott 2023. szeptember 14-én. Az ötvenöt év távlatából sorsfordítónak
Támogasson minket