A Szent Korona első kutatója – Beszámoló a Révay Péter halálának 400. évfordulója alkalmából tartott konferenciáról

Egy kora újkori történetíró élete és munkássága általában már csak a szűkebb szakma számára bír érdekességgel. Révay Péterre (1568–1622), a tudós koronaőrre azonban véleményem szerint nem érvényes ez a kijelentés. Ha valaki csak „hobbiszinten” valaha is foglalkozott a Szent Korona eredetével és történetével – és ilyen emberből elég sok van –, az egészen biztosan ismeri Révay nevét. Ennek oka egyszerű: nem kis részben ugyanis neki, azaz Révaynak köszönhető a nemzeti ereklyénk iránti különleges érdeklődés. Bár a Szent Korona körül már a középkorban kialakult egy bizonyos kultusz, mégis, e rendkívüli tiszteletet ő foglalta írásba 1613. évi Commentarius című művében, s ezzel annak jelenlétét, erejét is megsokszorozta.

Révay Péter Commentariusának címlapja (1732. évi kiadás) a Szent Korona ábrázolásával. Forrás: Wikimedia Commons

Ezenkívül Révaynak a korona eredetével és külsejével kapcsolatos, olykor egymásnak is ellentmondó nézetei, amellett, hogy sok vitát generáltak (az általa tévesen a koronára „képzelt” Szűz Mária-képmás ma is heves érzelmeket és valóságtól elrugaszkodott elméleteket gerjeszt), már igen korán ráirányították a figyelmet a felségjelvény mint tárgy sajátosságaira, illetve elkészítésének körülményeire.

A koronaőr által megkezdett, s azután hamar szárba szökkenő, sokszor indulat- és vágyvezérelt „koronakutatás” szintén alapvetően határozza meg azt, hogy ma miként tekintünk legbecsesebb nemzeti ereklyénkre.

Hogy a legfontosabb jelenséget említsük: a Szent Korona „meghamisításának”, a soha nem létezett Szűz Mária-képmás II. József általi lecserélésének tudománytalan elmélete – amely Révay téves megfigyelésén alapul – hihetetlen népszerűségre tett szert az utóbbi évtizedekben, és már a médiában, alkalmi kiadványokban, kiállításokon is egyre gyakrabban feltűnik.

Révay Péter azonban nemcsak az említett kis koronatörténete miatt tölt be fontos szerepet a felségjelvények históriájában. A király és a rendek őt választották – társával, Pálffy Istvánnal együtt – a Szent Korona őrévé 1608-ban, amely poszt komoly felelősséggel és nem kis munkával járt. Nekik kellett ugyanis gondoskodniuk a koronaőrségről, illetve zsoldjuk összegyűjtéséről, amelyet a rendeknek kellett (volna) fizetniük. Emellett biztosították a felségjelvények épségét a koronázási szertartások alatt 1613-ban és 1618-ban. A legnehezebb próbatétel 1619-ben jött el: Pozsony vára és vele a Szent Korona Bethlen Gábor erdélyi fejedelem birtokába került, így a két koronaőrnek is választania kellett: lemondanak a posztjukról, vagy ellátják feladatukat a megváltozott helyzetben is. Pálffy nem sokkal később eltávozott tisztségéből, Révay azonban hű maradt esküjéhez – annak ellenére, hogy a fejedelem előbb Zólyomba, majd Ecsedre vitette a felségjelvényeket. Az idős koronaőr gondos felügyeletének is köszönhető, hogy a klenódiumok 1622 augusztusában a nikolsburgi béke értelmében épségben visszakerültek őrzési helyükre, a pozsonyi vár koronatornyába.

Révay Péter a fentieken kívül a korszak fontos és aktív politikai szereplője volt. 1605-től a Magyar Tanács tagja; 1608-ban Rudolf császár ellenében testvére, II. Mátyás mellé állt, aki udvari főméltósággá tette.

Részt vett az országgyűléseken, valamint országos ügyekben, és ezen alkalmakkor – amikor lehetősége volt rá – a magyar (fő)rendek, illetve saját evangélikus felekezete érdekei szerint járt el. Thurzó György nádor megbízható szövetségesének számított, akivel hitvallása is közös volt; mindketten részt vettek a zsolnai zsinaton és aláírásukkal látták el az ott született határozatokat, amelyek kijelölték az alsó-magyarországi evangélikus egyházkerületeket.

A Bécsben és Strasbourgban pallérozódott, magas tudományos felkészültségű Révay Péter nem csupán az említett kis koronatörténetet hagyta az utókorra. Élete utolsó éveiben először úgy döntött, hogy kijavítja és kibővíti korábbi könyvét, majd inkább új mű írásába kezdett. Ez lett a De monarchia et sacra corona Regni Hungariae centuriae septem („A Magyar Királyság birodalmáról és Szent Koronájáról szóló hét század”). A nagy összegzés értékes információkkal bír a történészek számára – elsősorban a szerző saját korát tekintve, hiszen az ekkori eseményekről gyakran mint szemtanú, sőt, mint a történések aktív alakítója számolhatott be.

Révay Péter De monarchia et sacra corona Regni Hungariae centuriae septem című munkájának címlapja (Frankfurt, 1659). Forrás: Iparművészeti Múzeum, Könyvtár – Könyvművészeti gyűjtemény

De még fontosabbak az alkotás egyéb erényei. Révay ebben mutatja be igazán saját politikai hitvallását, s vele a magyar világi rendi elit világképét is; éppen ezért a magyarországi politikai gondolkodás históriájának igen becses darabja. Emellett a De monarchia nagyon fontos a koronakutatás örökzöld témája szempontjából is. Révay volt ugyanis az első, aki e munkájában hírt adott a nemzeti ereklyénken található görög uralkodóképekről, s erre alapozva a műve végén új elmélettel állt elő a Szent Korona eredetével kapcsolatban: úgy vélte (egyébként szintén tévesen), hogy Nagy Konstantin császár készíttette. Nem árt ugyanakkor megjegyeznünk, hogy a „görög” (valójában két bizánci és egy magyar) uralkodók ikonjairól való beszámolóval egyben a „Szűz Mária-képmásra” vonatkozó saját korábbi hibás észrevételét is gyakorlatilag megcáfolta – bár erről az amatőr koronakutatók nem szívesen vesznek tudomást.

A Pálffy Géza (BTK TTI) vezette „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport október 4-én konferenciát tartott a BTK Történettudományi Intézetben abból az alkalomból, hogy idén van Révay Péter halálának 400. évfordulója. A konferenciának további aktualitást adott, hogy tavaly a kutatócsoport tagjainak, Tóth Gergelynek, a BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársának – e sorok írójának –, illetve munkatársainak, Benei Bernadettnek, Jarmalov Rezsőnek és Sánta Sárának a gondozásában és fordításában megjelent a De monarchia latin–magyar kiadása, amely eddig nem volt hozzáférhető magyar nyelven. Így remélni lehetett, hogy a frissen publikált szövegkiadás új kutatásokat, kérdésfelvetéseket eredményez, s ezek már a rendezvényen is megjelenhetnek.

A 2022. október 4-én megrendezett konferencia plakátja

A közönséget Molnár Antal, a BTK Történettudományi Intézet igazgatója, illetve Tóth Gergely köszöntötte. Az ezután következő első szekciónak a Révay család históriája, illetve Révay Péter személyes élettörténete volt a tárgya. Bachusz Dóra (ELTE BTK) Révay Péter nagyapjának, a családot a főrendi famíliák közé emelő Révay Ferencnek a pályafutását tekintette át, és eddig ismeretlen adatokról is beszámolt. Tóth Gergely Révay Péter Valedictióját mutatta be, amely az idős és megfáradt főrend tulajdonképpeni búcsúja a világtól. A különleges írás több műfaj keveréke: végrendelet, vallásos elmélkedés és a koronaőr egyetlen életben maradt fiának, Pálnak szóló részletes intelemgyűjtemény egyszerre, de nem hiányoznak belőle az önéletrajzi elemek, s bizonyos önreprezentációs törekvések sem (így az uralkodóhoz való hűséget bizonygató rész).

A konferencia megnyitója és első szekciója; balról jobbra Bachusz Dóra, Molnár Antal és Tóth Gergely. Fotó: Ács Pál

A második szekció témája Révay műveltsége, illetve történeti művei voltak. Förköli Gábor (ELTE BTK – Lengyel Tudományos Akadémia) négy igen becses kéziratról, Révay Péter iskolai jegyzeteinek három kötetéről, valamint közhelygyűjteményéről tartott előadást, s egyben arra is rámutatott, hogy Révay az idézetek gyűjtésekor strasbourgi tanárának, Melchior Iuniusnak az útmutatásait követte. Petneházi Gábor (BTK TTI – NKE) azt vizsgálta meg, hogyan ábrázolta Révay Péter a Commentariusban, majd a De monarchiában Szapolyai János hatalomra jutását. Rámutatott, hogy a koronaőr a későbbi művében megértőbb a főrend királlyá választásával és koronázásával kapcsolatban, amiben szerepe lehetett, hogy Johannes Michael Brutus (Bruto) kiegyensúlyozott véleményalkotásra törekvő magyar históriáját használta – mind eme esemény leírásakor, mind sok más alkalommal is. Zászkaliczky Márton (KRE BTK) – az előző előadóhoz hasonlóan – egy konkrét esemény, a Bocskai-felkelés elbeszélését vizsgálta meg Révay munkájában. Véleménye szerint a tudós koronaőr a felkelést kiváltó okokat nem leplezte el, sőt jogosnak ismerte el azokat, de a felkelők követeléseit nem propagálta – még ha egyet is értett nagy részükkel –, mert a dinasztia híveként nem tartotta járható útnak a fegyveres felkelést az uralkodó ellen.

A konferencia nézőközönsége és a második szekció előadói; balról jobbra Förköli Gábor, Petneházi Gábor és Zászkaliczky Márton. Fotó: Ács Pál

A 3. szekció előadásai azt járták körül, milyen hatással volt Révay munkássága a Szent Korona és a többi felségjelvény kutatására, képzőművészeti ábrázolására. Kees Teszelszky (Koninklijke Bibliotheek, Hága) előadásában bemutatta, hogy a 17. század elején hogyan építette rá a felségjelvény tiszteletének már meglévő alapjaira a cselekvő és érző Szent Korona hagyományát a protestáns értelmiségi elit néhány kiemelkedő képviselője, a később katolizáló Berger Illés, Bocatius János, Jessenius János és Révay Péter. Varga Szabolcs (BTK TTI) arra vállalkozott, hogy megvizsgálja, beszélhetünk-e a Szent Korona tiszteletéről a kora újkori Horvátországban és Szlavóniában, s hogy ez a tisztelet miben nyilvánult meg, milyen irodalmi alkotások és egyéb források tanúskodnak erről.

A résztvevők és a hallgatóság. Fotó: Ács Pál

Pálffy Géza egy különleges és rendkívül értékes műtárgycsoportról, az ún. országtáblákról beszélt előadásában, amelyek eredetileg bizonyosan Révay Péterhez, illetve tudós titkárához, Hrabéczy Dánielhez (Daniel Hrabeczius) köthetők. Az országtáblákon a Szent Korona igen pontos ábrázolása, illetve a Szent Korona tartományainak címerei láthatók, továbbá a felségjelvény sorsáról, 1608–1622 közötti tartózkodási helyeiről is olvashatók rajtuk versek és feliratok. Végül Gödölle Mátyás (Magyar Nemzeti Múzeum) azt mutatta be, hogy Szent István palástjának jelenleg Pannonhalmán található másolata hogyan és mikor készült, mennyire pontos mása az eredeti felségjelvénynek, és hogyan befolyásolta a későbbi kutatást. A művészettörténész felhívta a figyelmet, hogy a pannonhalmi palást valószínűleg akkor készült, amikor II. Mátyás 1613-ban – Révay tiltakozása, majd az országgyűlési rendek jóváhagyása után – a palástot a koronaőr kíséretében Bécsbe vitette, hogy ott másolatot készíttessen róla a pápának. Erről az eseményről egyedül Révay történeti műve, a De monarchia tájékoztat – mutatott rá Gödölle Mátyás.

A konferencia harmadik szekciója; balról jobbra Varga Szabolcs, Pálffy Géza, Gödölle Mátyás, Tóth Gergely, Ács Pál és Kees Teszelszky. Fotó: Jarmalov Rezső

Az utolsó, 4. szekció Révay „utókorával”, vagyis életének és munkásságának recepciójával foglalkozott. Móré Tünde (BTK ITI) a Révay Péter halála alkalmából kiadott emlékkötet tartalmát, így a Hrabéczy Rafael által írt gyászbeszédet, valamint az elhunytra emlékező, őt dicsőítő alkalmi verseket elemezte, s azt vizsgálta, hogy eme alkotások hogyan pozicionálták a hajdani koronaőr emlékezetét. Verók Attila (Eszterházy Károly Katolikus Egyetem) előadásának középpontjában a brassói születésű szász polihisztor, Martin Schmeizel (1679–1747) állt, aki a jénai egyetemen nagy népszerűségnek örvendett a jelentős részben magyarországi hallgatóság előtt, és aki a magyar történelemről tartott előadásaival, illetve a Szent Koronáról, valamint általában a felségjelvényekről szóló, inkább ismeretterjesztő jellegű könyveivel komoly hatást gyakorolt mind a Szent Korona, mind Révay recepciójára. A kutató beszámolt arról is, hogy megtalálta a De monarchia 1659. évi kiadásának Schmeizel által jegyzetekkel ellátott példányát.

Benei Bernadett (BTK TTI – Egri Főegyházmegyei Levéltár) Révay történetírói munkásságának 18. századi fogadtatását mutatta be a magyarországi katolikus (jezsuita) historikusok (Timon Sámuel, Pray György, Katona István) műveiben. Tapasztalatait úgy összegezte, hogy bár a szóban forgó szerzők eleinte felhánytorgatták lutheránus kollégájuknak a katolikus klérust bíráló, a főpapokat rossz színben beállító megjegyzéseit – elsősorban Timon Sámuel –, később azonban már nem foglalkoztak ezzel, inkább szakmai alapon méltatták vagy bírálták történész elődjüket, illetve vették át – vagy vetették el – a megállapításait. A konferenciát Kanyó Ferenc (KRE ETKI) előadása zárta, aki azt a nagyon fontos és máig aktuális kérdést járta körül, hogy milyen hatással volt, illetve van Révay munkássága, vagyis a Szent Koronával kapcsolatos állításai az „alternatív” (áltudományos) történeti irodalomra.

A negyedik szekció előadói; balról jobbra Móré Tünde, Kanyó Ferenc, Verók Attila és Benei Bernadett. Fotó: Ács Pál

Ahogy már említettük, az amatőr koronakutatók elsősorban Révay ama téves megfigyelésébe kapaszkodtak bele, hogy a Szent Koronán megtalálható (volt) Szűz Mária képmása, mégpedig Dukász Mihály, azaz VII. (Dukasz) Mihály bizánci császár képmása „helyén”. Ezzel többségük azt látta igazoltnak, hogy a Szent Koronát „meghamisították”, és a bizánci képmásokat utólag helyezték rá. Előadásában Kanyó áttekintette az egyes elméleteket, s azok képviselőit (Csomor Lajos, Pap Gábor, Bradák Károly, Németh Zsolt stb.), és külön is kitért a II. József által elrendelt „képcsere” amatőr teóriájára, s ez utóbbit tételesen is cáfolta. Kanyó előadása világított rá a legélesebben, hogy Révay munkásságával érdemes és kell is foglalkozni a mai tudományosságnak, mivel a tévképzetek, áltudományos elméletek továbbra is egyre-másra születnek a Szent Korona és Révay műve kapcsán. Ezért a szervezők, így e sorok írója is jelezte az előadóknak: az elhangzott előadásoknak kötetben van „a helyük”. Az így összeálló kiadvány remélhetőleg jövőre már elérhető lesz az olvasók számára, s hozzájárul ahhoz, hogy Révay Péter munkásságát helyesen értékeljük.

Tóth Gergely

Ezt olvastad?

A Debreceni Egyetem Történelmi Intézet szakhetének keretében, 2022. szeptember 29-én ismerhette meg a közönség a Napvilág Kiadó gondozásában a 93.