A szlovák kisebbség története a mai Magyarország területén – I. rész: A szlovákság 18. századi letelepedése
A török kiűzése után Magyarország történetének legjelentősebb telepítési programja kezdődött meg a 18. században annak érdekében, hogy a túlnépesedett területek lakosságával benépesítsék a törökellenes harcok során elnéptelenedett területeket. Ennek részeként született meg az a máig meglévő szlovák kisebbség, amely a mai Magyarország, Románia és Szerbia területén él. A magyarországi szlovákok történetét áttekintő cikksorozatom első részében azt mutatom be, miképp települtek meg a szlovákok a 18. században a mai Magyarország területén.
Cikksorozatom elején szükséges tiszázni, hogy mit is értünk a szlovák nemzeti kisebbség, magyarországi, illetve délalföldi szlovákság kifejezések alatt.
A 20. század folyamán a nemzeti vagy etnikai kisebbség fogalmán olyan csoportot értettek, amely bár más országban él, anyanemzete rendelkezik önálló állammal. Így ezek a csoportok képesek fenntartani bizonyos összeköttetést – legyen az nyelvi, kulturális, történelmi vagy érzelmi kapcsolat – más országban élő anyanemzetük képviselőivel. További jellemzője ezeknek a csoportoknak, hogy általában nem az etnikai határ mentén találhatóak meg, hanem attól távolabb, multietnikus környezetben élnek.
Ebbe a kategóriába lehet sorolni a mai Magyarország területén élő szlovákokat is, pontosabban a történelmi/történeti kisebbség típusába, hiszen mai lakóhelyükre a 17–18. században végbement – a török hódítás után bekövetkezett – belső migráció során érkeztek. A vándorlás, ahogy majd a cikkből a továbbiakban kiderül, az északi területekről az Alföld felé irányult, és eredménye az lett, hogy az ország középső részén olyan új típusú nemzetiség született, melynek tagjai a többségi nemzetiségű területen diaszpórákban telepedtek le. Emellett főleg elnéptelenedett területeken hoztak létre új településeket, és földrajzilag távoleső területeken letelepedve alakítottak ki nyelvszigeteket, amivel sajnos akaratlanul is előmozdították saját lassú asszimilációjukat. Ez a sajátos földrajzi szétszóródás, illetve – ebből következően – a különböző nyelvjárásban beszélő nyelvszigetek máig jelen vannak ezeken a területeken. Mind a nyelvjárás típusából (nyugat-, közép- vagy kelet-szlovák), mind a leszármazottak vezetéknevéből következtetni tudunk a vármegyékre, ahonnan őseik származhattak.
A magyarországi szlovákok megnevezésére a szakirodalom használja még a délalföldi vagy délalföldi szlovák kifejezést is, mely főleg az Alföldön letelepedett szlovák lakosság megnevezésére szolgál. Ezeket a megnevezéseket a mai Békés és Csongrád megyében élő szlovákokra használják, illetve ide lehet sorolni a Bácska és Bánát területén élőket is. A fenti fogalmak már a 18. század végétől megjelentek a szlovák intelligencia saját magánlevelezésében, illetve a helytörténeti kutatásokat végző evangélikus lelkészek településmonográfiáiban. Emellett a délalföldi szlovák kifejezés a mai Szlovákia területén főképp az irodalmárok közbenjárásának köszönhetően honosulhatott meg, alatta az összes magyarországi, romániai és a volt Jugoszlávia területén élő szlovákságot összegezték.
A mai Magyarország területén a szlovákok tömeges megjelenését a szatmári békekötés és a török sereg kiűzésének korára tehetjük. Korabeli források tanulságai alapján meg tudjuk határozni azokat az északi területeket is, ahonnan a jobb megélhetés, kisebb mértékű adózási kötelezettség és vallási szabadságjogok reményében a szlovák földművesek először mint nyári idénymunkások, később mint csoportos telepesek vándoroltak a délebben fekvő területekre. A törökök alól felszabadult területek jelentős része elnéptelenedett, ami nagy munkaerőhiányt okozott, viszont a térség jó termőtalaja a túlnépesedett északi területekről szlovákokat, magyarokat, majd külföldről más nemzetiségű telepeseket, főleg németeket vonzott ide.
Az első nagy levándorlási hullámban három szakaszt különböztetünk meg. Az első 1690 és 1711 között zajlott le, ekkor a történeti Magyarország északi megyéiből a délebben fekvő területekre indultak útnak a telepesek, Komárom, Nyitra, Esztergom, Hont, illetve Nógrád megyék irányába. 1711 és 1740 között átlépték az akkori szlovák-magyar etnikai határt, és így kezdték benépesíteni Pest, Abaúj és Borsod megyéket is. Emellett a vándorlás egyik gyakori formája a jobbágyszökés volt, erről tanúskodik például néhány 1720-ból és 1730-ból származó lakossági összeírás is.
A szlovákok levándorlásának irányai (Sulinet)
Ahogy említettem, a délalföldi területek (Békés, Csongrád, Csanád és részben Arad vármegye is) a török hódoltság miatt lakatlanná váltak, s bár ezeket a területeket jórészt pusztaság és mocsaras területek jellemezték, a földművelést tekintve kiváló minőségűek voltak. Ez, az északi területek már említett túlnépesedése, illetve a lakatlan területek földesurai által kínált szabad költözködési jog, vallásszabadság és pár éves adómentesség ígérete nagyban befolyásolta a nagyobb részt evangélikus vallású szlovákok vállalkozó kedvét; egy tömeges vándorlás vette kezdetét a déli területekre, melynek legintenzívebb szakasza az 1720-as és az 1750-es évek közé datálható.
Ebben az időszakban főleg földesúri telepítések zajlottak, melyeknek két fajtáját különböztethetjük meg. Azok a földesurak, akiknek északon is voltak területeik, a déli fekvésű birtokaikra hozatták alattvalóikat (főleg Nógrád, Hont, Gömör, Zólyom vármegyékből, de Liptó és Turóc területéről is). A másik típus az állami szervek engedélyével szervezett telepítéseké volt, ezeknek név szerint ismert telepítési szervezői, azaz impopulátorai voltak. Az így letelepült szlovákok később a földesúrral kötött szerződésben rögzítették jogaikat és kötelességeiket. A szerződésben szereplő telepesek vezetékneve alapján következtethetünk arra, hogy mely területekről jöttek, illetve gúnyneveik alapján arra is, hogy kik szöktek el előző földesuruktól, és kik nem szerettek volna újra visszatérni a korábbi létbizonytalanságba.
Békéscsabára 1717–1718-ban érkeztek az evangélikus vallásuk miatt üldözött szlovák telepesek. Hasonló népességnövekedést vehetünk észre 1722-ben Harruckern báró pusztává lett birtokánál, Szarvasnál is, amely máig a második legnagyobb délalföldi szlovák település. Annak ellenére, hogy a következő évtizedekben a túlnépesedés miatt sokan kénytelenek voltak átköltözni más településekre, a szlovákok alkották később is a város lakosságának többségét. A Békéscsaba melletti Mezőberény szintén Harruckern birtoka lett 1720-ban, 1723-ban az északi területekről származó szlovákok, majd Württemberg és Baden környékéről való németek települtek le itt. Végül az 1731 után ide betelepülő magyar családok megérkezésével vált a település többnemzetiségűvé.
Harruckern János György báró portréja (Wikipedia)
A fent említett három békés megyei település benépesülése után a 18. század harmincas éveire befejeződött az elsődleges telepítés, a későbbi évtizedekre főként másodlagos telepítések voltak jellemzőek: a már meglévő falvak szlovák lakossága elvándorolt, hogy új településeket alakítson ki, illetve olyan településekre költözött, ahol a szlovákok nem voltak többségben. Később csatlakoztak hozzájuk északi területekről származó telepesek is.
A szlovákok másodlagos telepítését belső konfliktusok is elősegítették. 1735-ben Békésszentandráson parasztfelkelés tört ki a nagymértékű adózási kötelezettség, az alattvalók kizsákmányolása és a gyakori járványok miatt. Később, 1746-ban kiéleződött az evangélikus és katolikus lakosság között is a konfliktus, ezért az evangélikus szlovák telepesek továbbvándoroltak – így népesült be Rudnyánszky József báró birtokában lévő Tótkomlós is. 1746. január 8-án 80 család kötött szerződést a földesurukkal, majd további telepesek csatlakoztak hozzájuk a közép-szlovák régióból. Később, 1754-ben békéscsabai, szarvasi és tótkomlósi szlovákok népesítették be Nyíregyházát is.
A harmadik telepítési szakaszban főként a bácskai, bánáti lakatlan területeket kolonizálták a szlovákok. Így 1785-ben Petrőcre (Bački Petrovac/Báčsky Petrovac) költöztek, majd 1802-ben szarvasi, békéscsabai és tótkomlósi szlovákok népesítik be Nagylakot (Nadlac) is.
A 18. század végére a szlovákok térbeli letelepedését tekintve több sziget jellegű régiót figyelhetünk meg. Ezek a mai Északkelet-Magyarországon, a mai Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád megyékben és Pest környékén; a Dunántúlon Komárom, Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém megyékben; a délkelet-alföldi területen pedig Békés és Csongrád (egykori Csanád) megyékben alakultak ki. Kisebb egységeket képviselnek a kiskőrösi és nyíregyházi szlovákok. Így a 18–19. század folyamán már öt különböző nyelvi tájegységet alakítottak ki az idetelepült – főképp evangélikus – szlovákok, melyek egyéni nyelvjárása mára már nagyrészt csak az idősebb korosztály mindennapi használatában őrződött meg.
Szuda Krisztina Eszter
Ezt olvastad?
További cikkek
Romaellenes tömeggyilkosságok a frontvonal árnyékában – Nagyszalonta és Doboz, 1944. október
Az 1944-1945-ös időszak kulcsfontosságú Magyarország történetében. Habár a magyar csapatok 1941. június végétől részt vettek a Szovjetunió elleni háborúban, Közép-Európa több államához hasonlóan Magyarország 1944-ben vált hadműveleti területté. A harcokkal […]
Falkavadászat Erzsébet királynéval
A falkavadászat nem más, mint hajtás lóháton, kutyák segítségével leginkább róka, ritkább esetben szarvas vagy nyúl után. A rókavadászat az avatatlan szem számára egyszerűnek tűnhetett, valójában azonban csak a magas […]
Szerződési biztosítékok a kora újkori Erdélyben
Szerződési biztosítékokkal napjainkban is lépten-nyomon találkozhatunk, még ha a hétköznapi életben nem is gondolunk rájuk kifejezetten ekként. Ilyen például a lakásvásárláskor adott foglaló, a tipikusan bérleti szerződésekhez kapcsolódó óvadék (közkeletű […]
Előző cikk
Tell Vilmos – Svájc nemzeti hőse
A világszerte ismert Tell Vilmos Svájc leghíresebb „szülötte”. Hőstetteit szobrok, színdarabok és operák hirdetik, történelmi hitelessége azonban már régen megdőlt, emiatt felmerül a kérdés, hogyan válhatott éppen ő Svájc nemzeti […]