A szöveg romlandósága – A honi neolatin kutatások múltjáról és jelenéről egy konferencia kapcsán

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet (BTK ITI) Reneszánsz osztálya 2023. február 22-én műhelykonferenciát rendezett a hazai neolatin kutatások kihívásairól és helyzetéről. A Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum sorozat, a hazai neolatin szövegkiadások műhelye. Workshop a sorozatban készülő kiadások textológiai kihívásairól, eszmetörténeti tanulságairól című eseményt az Intézet a Klaniczay Tibor-emlékévhez kapcsolódva szervezte meg, melyről az alábbiakban Tóth Gergely történész és neolatin filológus, a BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa osztja meg gondolatait.

„quem-et akartam mondani…” A filológusok hajdani tündöklése és mai szerepe

Történt egyszer, hogy Hunyadi Mátyás lengyel követeket fogadott a visegrádi várban. A küldöttek hosszas lengyel nyelvű szónoklatára a király ékes latin nyelven válaszolt. Galeotto Marzio, a jeles itáliai humanista, a történet elbeszélője – és talán szem- és fültanúja? – ennek kapcsán megjegyezte, mintegy csattanó gyanánt:

„Ebben a hosszú, mégpedig latin nyelven elmondott beszédben Mátyás király csupán egyszer vétett nyelvbotlással a grammatika ellen. Ugyanis így mondta: »ordinem quam«, vagyis nőnemben. De nyomban hozzáfűzte: »quem-et akartam mondani, hímnemben.«”

Ez a kis anekdota megmutatja nekünk: a helyes és szép stílusban előadott latin nyelvű oráció, illetve a latin nyelvtani szabályok ekkoriban olyan nagy becsben állottak, hogy azok ellen még egy uralkodónak sem volt tanácsos vétenie. Szinte látjuk magunk előtt Mátyást, a tudós főpap, Vitéz János tanítványát, amint zavartan kijavítja magát, s elszégyelli magát botlásáért. (Bezzeg az elődje, Zsigmond! Amikor jelezték neki, hogy a schisma [itt: egyházszakadás] szó semlegesnemű – és nem nőnemű, ahogyan ő használta –, akkor azt válaszolta, hogy ő római király és felette áll a grammatikának. Íme, e két kis anekdotában itt van előttünk a humanizmus győzelemre jutása – legalábbis a magyar királyi udvarban!)

Ámde meghalt Mátyás, oda a latinság: legalábbis a régi Magyarország „apanyelvének”, a latinnak az oktatása ma már kuriózum, egyre szorul vissza a középiskolákban és az egyetemeken is. Hogy ez vajon jól van-e így, most ne vitassuk. Annyi bizonyos, hogy latinul tudó filológusokra ettől még szüksége lenne a magyar bölcsészetnek, hiszen történeti kútfőink jelentős része, elbeszélő és tudományos művek sokasága, hivatalos iratok milliónyi oldala e nyelven íródott. Ahogy szükség van kritikai kiadásokra is. A szöveg ugyanis, különösen, ha fontosabb elbeszélő vagy egyéb kútfőről van szó, igencsak romlandó árucikk. Folyamatosan sérül, minden másolásnál, hiszen az írnokok is emberek: félreolvasnak szavakat, vagy figyelmetlenségből sorokat ugranak át. Emellett gyakran megesik, hogy későbbi korokban a szöveget meghamisítják: kihagynak belőle, hozzátesznek, átírják saját érdekeik szerint. A filológus dolga mindeme hibák felfedezése és lehetőség szerinti javítása. Ahogy a történész a történeti adatot tisztítja meg a rárakódott ferdítésektől, túlzásoktól, hazugságoktól, úgy állítja helyre a filológus a textust.

A magyarországi neolatin kutatásoknak régóta igen fontos támasza a Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum (BSMRAe) című könyvsorozat – magyarul: a „Közép- és újabbkori szerzők könyvtára” –, amelynek egyik szerkesztője, Békés Enikő konferenciát szervezett 2023. február 22-ére, hogy mintegy seregszemlét tartson a sorozat keretein belül és kívül folyó szövegkiadói projektekről.

A BTK Irodalomtudományi Intézetben megtartott, A Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum sorozat, a hazai neolatin szövegkiadások műhelye: Workshop a sorozatban készülő kiadások textológiai kihívásairól, eszmetörténeti tanulságairól című műhelykonferencia a Klaniczay Tibor-emlékév egyik eseménye is volt egyben – joggal, hiszen a jeles irodalmár és tudományszervező a széria újraindításának is az egyik fő előmozdítója volt.

A rendezvény – amelyen magam is előadtam – rendkívül gondolatébresztő volt számomra, ezért írásomban arra teszek kísérletet, hogy az előadások ismertetése mellett az azokon túlmutató általánosabb jelenségekre és problémákra is felhívjam a figyelmet, amelyek a konferencia során felötlöttek bennem.

Lassan, de bizonytalanul: a honi latin filológia fejlődése

A latin nyelvű szövegek tudományos igényű kiadása – szórványos humanista előzmények után – a 18. században tette meg első, meglehetősen bátortalan lépéseit Magyarországon. A jeles polihisztor, Bél Mátyás volt a pionír e téren, aki számos magyar történeti kútfőt kiadott, komoly bevezetők, szövegkritikai és tárgyi jegyzetek kíséretében. Akadtak ezután mások is, akik hasonlóra vállalkoztak, de nagy lélegzetű, programszerű sorozatokból kevés volt (megemlíthető itt Péterffy Károly egyházi zsinatok iratanyagáról készített igényes kiadása, Kovachich Márton György Scriptoresei, vagy Fejér György sok kötetes oklevélkorpusza).

A 19. század derekán vette kezdetét a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt a Monumenta Hungariae Historica (Magyar Történelmi Emlékek) nagy sorozata, amely névleg ugyan a kiváló német szériát imitálta, ám csak a bevezetők tekintetében sikerült annak minőségét többé-kevésbé elérni. Maguk a szövegkiadások sajnos messze elmaradnak a várakozástól, mivel a kiadók gyakorlatilag teljesen lemondtak a szöveg gondozásáról és kommentálásáról. Jellemző erre a sorozatra az, amely a konferencián többször elhangzott: a magyar neolatin filológia megkésettsége, s e lemaradásnak az olykor sebtében történő orvoslása. Már Bél Mátyás szövegkiadásai sem érték el a nyugati minták színvonalát, és a magyar Monumenta is csak arra volt jó, hogy rendkívül fontos szövegekhez hozzáférhessenek a kutatók – ám a szövegek minősége igencsak sok kívánnivalót hagyott maga után.

A 20. század első felében aztán több fontos és nívós kiadás is napvilágot látott Magyarországon. Előbb Ábel Jenő és Hegedűs István Analecta novája tárta a tudós közönség elé megbízható kiadásban a humanizmus kori, Magyarországhoz köthető latin nyelvű textusokat, majd Szentpétery Imre főszerkesztésében 1937–1938-ban került ki a sajtó alól a Scriptores rerum Hungaricarum két kötete, amelynek szerzői már valóban a német Monumenta Germaniae historica nívóján adták közre a legfontosabb magyarországi elbeszélő kútfőket.

Emellett 1930-ban útjára indult a fentebb már említett Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum, avagy a Bibliotheca (továbbiakban így hivatkozom rá), a Szegeden tanító egyetemi tanársegéd, Juhász László munkájának köszönhetően.

A szériát – amint Békés Enikő bevezető előadásából megtudhattuk – Juhász lelkesedése éltette, aki előtt távlati célként a magyar költőfejedelem, Janus Pannonius verseinek kiadása lebegett. Nyilván a főszerkesztő érdeklődési körének is köszönhető, hogy az általa kiadott szövegek nagy hányada a 15. századi itáliai humanizmushoz kapcsolódott: igaz, a szerzők jelentős része – így Galeotto, akinek levelezés-kiadása képezte az első darabot – kapcsolódott valamilyen szállal Mátyás budai udvarához. Megjelentek emellett fontos magyar szerzők munkái is, így Anonymus Gestája, Oláh Miklós versei és történeti munkái, s az ugyan szintén itáliai, de a magyar történetírásra igen nagy mértékben ható Antonio Bonfini terjedelmes magyar históriája.

Békés Enikő ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy Juhász és a többi szövegkiadó csak a legalapvetőbb filológiai munkát végezték el (kéziratok és kiadások összegyűjtése, szövegeik összevetése, rövid előszó), ami persze jelentős munka és nagy előrelépés volt, viszont a mű forrásainak feltárása elmaradt, ahogy magyarázó, tárgyi jegyzetek sem készültek a szövegekhez. Azaz ismét az a helyzet állt elő, hogy a kiadók a honi szövegkiadás megkésettségét nagy lendülettel pótolni akarták, ám a gyors munkával elkészített köteteket szükségszerűen hiányosságok, fogyatékosságok jellemezték. Ugyanakkor a Bibliothecának a második világháború után meginduló új sorozata, a Series Nova már sokkal jobb minőségű. Amint arra Békés rámutatott, a nemzetközi profil maradt, de a kiadók nagyobb gondot fordítottak a források feltárására és a tárgyi jegyzetekre.

Hogy a régi sorozat bizonyos elemeivel szemben milyen kifogások támaszthatók, azt Bolonyai Gábor előadása szemléltette. A jeles kutató és egyetemi docens a már említett Bonfini tudós dialógusának, a Symposion de virginitate et coniugali pudicitia (Beszélgetés a szüzességről és a házastársi szeméremről) című munkának az új kiadásán dolgozik, amelynek korábbi kritikai edíciója a Bibliotheca sorozatában jelent meg 1943-ban. A műnek számos politikai vonatkozása van (így elsősorban Mátyás és Beatrix házassága), de Bolonyai azt is bemutatta, hogy a mű forrásainak feltárása is komoly kihívás: az antik szerzők citálásai másodkézből valók, mögöttük valójában kortárs humanista munkák, illetve korabeli tudományos diskurzusok rejtőznek. A korábbi kiadó azonban erre nem fordított gondot – vagyis nem mutatta ki Bonfini művében a kortárs munkák jelenlétét –, így az új edíció már csak ezért is szükséges lenne.

 „Ki ne nyomtasd, amit küldtem!” Levélkiadások egykor és most

A kora újkori tudományos élet, illetve a humanisták egymás közti kommunikációja, kapcsolati hálója leginkább a levelezésekből ismerhető meg. Maga a humanista levél azonban kétarcú műfaj. Egyrészt valóban információközlés és -nyerés, vagyis ebből a szempontból nehezen túlértékelhető jelentősége van e forrásanyagnak – szívesen is merít belőle a korszak minden kutatója. Másrészt viszont a levelezés irodalmi műfaj, antik minták alapján: gyakran kiadásra szánták, tehát az önreprezentációnak is a része volt. E kétarcúságnak persze voltak következményei. Akik saját leveleiket kiadták, azok gyakran utólag változtattak rajtuk – stilárisan, de tartalmilag is. Másrészt a levelezőtársaknak olykor figyelmeztetniük kellett a levelezését publikáló humanista szupersztárt, Erasmust, hogy levelük bizalmas, ne is gondoljon kiadására… Világos tehát, hogy a korabeli levelek e két funkciója néha ütközött egymással.

Akárhogy is, a levelezések kiadása elsőrendűen fontos, különösen, ha jelentős, illetve széles kapcsolati hálóval rendelkező tudósról, művészről van szó.

Jelenleg két nagyobb levélkiadás is készül a Bibliotheca sorozatában: Oláh Miklósé, illetve Nicasius Ellebodiusé, a Pozsonyban letelepedett flandriai orvos-humanistáé.

E vállalkozások szintén képviseltették magukat előadásokkal a konferencián. Az Ellebodius-projekt egyik kutatója, Kovács Zsuzsa – akinek az előadását a projekt másik résztvevője, Orbán Áron olvasta fel – éppen a levelek elképesztő tartalmi gazdagságát mutatta be egy példán. Kovács és munkatársai ugyanis Ellebodius levelezésének feldolgozásakor bukkantak rá azokra az adatokra, amelyek segíthetnek eldönteni a kérdést: vajon valóban a híres dalmát-magyar humanista, Dudith András hamisította-e a 4. századi Themistios 12. beszédét, mely csak Dudith latin változatában maradt fenn, görög eredetije nem ismert. Dudith egy levelében azt írta, hogy a beszédet egy olyan görög kéziratból fordította latinra, amelyet Ellebodiustól kapott. A szakirodalom eddig nagyrészt kétségbe vonta, hazugságnak, képtelenségnek minősítette Dudith kijelentését. Az Ellebodius-levelezéshez kapcsolódó kutatásokból azonban kiderült, hogy a két humanistát rendkívül szoros kapcsolat fűzte egymáshoz. Az erre vonatkozó, újonnan előkerült adatok megerősítik Dudith állításának hitelét. 

Az Oláh Miklós levelezésének megjelentetésén dolgozó Szilágyi Emőke Rita inkább az ilyen típusú kiadások módszertani problémáira koncentrált, így arra a fent említett jelenségre, hogy az elküldött levelet a szerző nem feltétlenül tekintette véglegesnek, s azon később érdekei szerint módosított (főleg, ha később publikálni akarta). Mindez persze megnehezíti – de egyben nyilván érdekesebbé is teszi – a kiadó munkáját. A kutató azt is jelezte, hogy milyen nehéz „teljes” kiadást készíteni, ha levelezésről van szó, illetve, hogy mit lehet kezdeni az újonnan felbukkanó levelekkel. Szilágyi Emőke Rita a digitális kiadás előnyeit is ecsetelte (a levelezéskiadás hagyományosan és digitálisan is hozzáférhető lesz).

Egy új világ küszöbén: a digitális kiadásokról

A digitális edíció témája átvezet minket Fellegi Zsófia és Palkó Gábor előadásához, akik az Irodalomtudományi Intézet DigiPhil csoportjának munkatársai, s 2014 óta digitális kiadással foglalkoznak. A digitális kiadás nagy kihívás, és nagy lehetőség: a kutatóknak bele kell tanulni (és törődni) ennek fortélyaiba, munkafolyamatába, de a haszon is nagy, hiszen ezzel a kiadás folyamatosan gazdagítható, a hibák kiküszöbölhetőek. Ehhez biztosítanak technikai hátteret a DigiPhil munkatársai.

Magam is úgy gondolom, hogy a digitális megjelentetés igen örvendetes dolog – egészen addig, amíg a szövegen végzett utólagos javítások felismerhetőek lesznek, és készítési körülményeiket – javítás ideje, szerzője – pontosan feltüntetik. Zavart okozhat ugyanis, ha egy kutató valamely írásában egy olyan digitális szövegváltozatra hivatkozik, amelyet időközben átírtak, megváltoztattak. (A DigiPhil munkatársai ugyanakkor biztosítottak arról, hogy a verziók jelölésére nagy gondot fordítanak.) A másik két problémás pont véleményem szerint a technikai háttér folyamatos változása, illetve az adatbázis fenntartásának kérdése. Az előbbi azért okozhat gondot, mert elavulhat a program, amely működteti a digitálisan kiadott szöveget – tehát ezt folyamatosan fejleszteni vagy akár cserélni kell –, az utóbbi pedig azért, mert egy ilyen adatbázis folyamatos üzemeltetéséhez zavartalan intézményi és pénzügyi háttér szükségeltetik. Őszintén megvallom, hogy kelet-európai kutatóként e tényezők stabilitásában nem vagyok annyira biztos. Remélem, hogy eme aggályaim alaptalannak bizonyulnak.

A filológusok keresztje: a szövegkiadás módszereiről

Szövegkiadás és filológia „konzervatív” műfaj, hosszú évszázadokra visszamenő hagyományokkal. Megvan a maga metódusa, egyezményes jelei, egymásra épülő lépései, fázisai. De egyben hajlékony is, mivel szükségszerűen alkalmazkodik a kiadandó szöveghez.

Erről szólt saját előadásom, amelyben arról beszéltem, hogyan küzdöttem meg munkatársaimmal Révay Péter (1568–1622) De monarchia című, jelentős és nagy hatású országtörténetének a kiadásával és fordításával. (A kiadvány 2021-ben jelent meg – nem a Bibliotheca részeként, de a sorozat ösztönzés és részben minta is volt számunkra.)

Nem volt könnyű dolgunk. A mű első nyomtatott kiadása (1659) ugyanis igen rossz minőségű volt, rengeteg félreolvasással, nyomdahibával, kézirat pedig nem állt rendelkezésünkre. Ilyenkor a filológus abból főz, amije van. Mi magunk elővettük Révay korábbi munkáját, illetve ehhez írt kiegészítéseit – amelyekből gyakran merített –, sőt, az általa használt forrásokat is tüzetesen megvizsgáltuk, hogy a műben található romlott szavakat, mondatokat lehetőség szerint rekonstruáljuk. Sok száz helyen javítottuk a szöveget: de még így is sokszor kénytelenek voltunk elhelyezni benne a crux philologorumot, azaz a „filológusok keresztjét” (†), amely a javíthatatlan szövegromlásokat jelenti.

A szöveget egyébként úgy adtuk ki, hogy párhuzamosan közöltük az általunk készített magyar fordítást is, ami a szöveg fejezetekre és azon belül szakaszokra osztását vonta maga után. Így ugyanis könnyen megfeleltethető egymásnak a két szöveg, vagyis a latin és az eredeti. Előadásomban utaltam arra is, hogy a kritikai kiadás mellett – ha az adott szöveg jelentős, és szélesebb tudományos és laikus érdeklődésre tarthat számot – célszerű minden esetben a magyar fordítást is készíteni. Ezért igen üdvös lenne, ha a Bibliotheca rendelkezne egy bilingvis alsorozattal.

A liturgikus szövegek fontossága és sokfélesége

A liturgikus szövegek a középkor és részben a kora újkor alapszövegei: az írástudó egyháziak által betéve ismert textusok, mint ma a Himnusz és a Szózat, illetve a kötelezően megtanult Petőfi-, Arany- vagy Ady-versek. Déri Balázs mutatta ki korábban, hogy a középkori magyar krónikairodalomban mennyi liturgikus szövegbetét van – ami nem is csoda, hiszen a krónikákat megalkotó klerikusoknak a szertartások szövegeinek recitálása, vagy hallgatása a napi gyakorlat része volt. Nem kérdés tehát, hogy e szövegek ismerete elsőrendűen fontos a középkor kutatói számára. Kritikai kiadásuk, illetve elmélyült vizsgálatuk azonban sokáig váratott magára.

Ezt pótolja a Monumenta Ritualia Hungarica, a Bibliotheca alsorozata, amelynek eddig két kötete jelent meg: az 1484-es esztergomi misekönyv, amelyet Déri Balázs, továbbá az esztergomi ordináriuskönyv, amelyet Földváry Miklós István adott ki. Utóbbi létrehozta a Liturgiatörténeti Kutatócsoportot, és munkatársaival jelentős adatbázist készített, amely a közép- és kora újkori latin liturgiatörténeti kutatásokhoz nyújt segítséget, mégpedig úgy, hogy részletes információkat oszt meg a liturgikus szövegeket tartalmazó kéziratos és nyomtatott forrásokról.

A konferencián mindkét kutató előadást tartott: Déri Balázs az alsorozat megindításának előzményeiről, illetve a forrástípus fontosságáról beszélt, míg Földváry Miklós a további feladatokról, módszerekről és a már említett adatbázisról ejtett szót.

„Élj érdekes időkben!” Előadások a magyar történetírás „aranykoráról”

A 16. század a Magyar Királyságban tragikus kataklizmák sorát hozta. A hadi és politikai helyzet drasztikus fordulatai miatt gyors és hatékony interpretáció szükségeltetett a hatalmi központokban, így Bécsben, Erdélyben és Isztambulban is. Nem csoda, hogy egymás után születnek ebben az időszakban a kortörténetek, emlékiratok, egy-egy eseményt megörökítő rövidebb beszámolók – de nagy összefoglalások is napvilágot látnak. Ezért aztán a közismert kínai átok, az „élj érdekes időkben” egy történész számára akár „jókívánság” is lehet – bár azt hiszem, leginkább a korszak historiográfiájának a kutatója örülhet ilyenkor. 

Az említett időszakra fókuszált és az ekkor alkotó szerzőkről szólt a konferencia négy befejező előadása, amelyeket a Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport tagjai tartottak. Kasza Péter nyitóelőadásnak is beillő referátumában egy fontos, de kissé elhanyagolt kutatási irányra hívta fel a figyelmet. Rámutatott ugyanis, hogy a honi történet- és irodalomtudomány képviselői többnyire mellőzik a 16–17. századi udvari történetírókat, akik a Habsburg uralkodók megbízásából, királyi vagy császári történetírói címmel felruházva alkottak. Kasza Caspar Ursinus Veliust és Wolfgang Laziust emelte ki, akik történeti munkáikban igen sokat foglalkoztak a magyarországi eseményekkel, így nagyon fontos lenne műveik alaposabb ismerete.

Velius művének nemrég új kéziratai kerültek elő, ezért új kiadásra van szükség; Lazius történeti munkájának megjelentetésén és fordításán Kasza Péter jelenleg is dolgozik.

Szebelédi Zsolt Szerémi György Epistola de perdicione regni Hungarorum című művéről tartott érdekes előadást. Szerémi György előbb II. Lajos, majd Szapolyai János udvari káplánjaként szolgált, így fontos szemtanúja a korszaknak. Hajmeresztő latinsággal megírt botránykrónikája ugyanakkor mindenkit nehéz feladat elé állít, aki csak foglalkozik vele: történészt, filológust, irodalmárt, nyelvészt egyaránt. Szebelédi a textológiai problémákat emelte ki, így például azt a nehéz dilemmát, hogy kell-e normalizálni a Szerémi-szöveg helyesírását? Szebelédi válasza nemleges, hiszen az ortográfiai hibák már önmagukban is sok információt hordoznak. Jelezte ugyanakkor, hogy egy „Szerémi–latin” szótárat fog mellékelni a kiadáshoz, illetve a digitális megjelenés azt is lehetővé teszi, hogy a szövegnek legyen egy normalizált helyesírású „rétege” is, ami megkönnyítheti majd a keresést.

Nagy Gábor Zermegh János kortörténetéről tartott előadásában azt mutatta be, ami a legszebb a filológiában: a nyomozás, a gondos aprómunka örömét. Ki gondozta az első kiadást 1662-ben? Kié volt a kézirat? És legfőképpen: kinek volt az érdeke a mű megjelentetése? Az utóbbi kérdést azt teszi még érdekesebbé, hogy egy ellentmondásos munkáról van szó, amelynek szerzője előbb János királyt, vagyis Szapolyai Jánost, majd pedig a Habsburgokat szolgálta, kortörténete viszont inkább Szapolyai-párti. Az előadásban még olyan finomságokra is jutott idő, hogy az előadó bemutassa, kiktől származnak az első kiadás széljegyzetei (Istvánffytól), továbbá kitért arra is, hogy mikorra datálható magának a műnek az elkészülte.

Végül Petneházi Gábor előadása következett, aki Gian Michele Brutóról (1517–1592), a kiváló tollú, s egyben igen hányatott életű itáliai vándorhumanistáról, s annak monumentális magyar történetéről, a Rerum Ungaricarum libriről adott elő. A kutatást egy nagyszerű tudományos felfedezés alapozta meg. Petneházi ugyanis 2020-ban megtalálta a műnek az eddig ismerteknél jóval teljesebb kéziratát a trentói Biblioteca del Seminario Teologico gyűjteményében, amelyet aztán Kasza Péterrel együtt alaposabban is megvizsgált, az eredményeket pedig több publikációban ismertette (minderről az Újkor.hu tudósítása ide kattintva érhető el – a szerk.). A szöveg keletkezésének története ezáltal érthetőbbé vált, de nem éppen egyszerűbbé. Előadásából kiderült: maga Brutus és mások is átdolgozták a szöveget, így annak többféle változata is létezik. Az igen bonyolult szöveghagyomány lassan kezd rendeződni, s így rövidesen elkezdődhet e nagyszerű történeti munka alapos kritikai vizsgálata és kiadásra való előkészítése is.

A filológusok hasznáról: epilógus

A neolatin filológia avítt tudományágnak tűnhet a mai ember szemében. Ahogy mondani szokták, „nem tölt meg nagy előadótermeket” (bár e konferencián elég sokan voltak), és képviselőit sem hívják reggeli tévéműsorokba vagy podcastokba. De talán éppen ez a konferencia, és a Bibliotheca által kiadott és kiadásra váró művek sorozata is mutatja, hogy e tudományterület sem nélkülözhető. Fentebb már jeleztem, hogy milyen hatalmas mennyiségű latin nyelvű írott forrás hever könyvtárakban és levéltárakban, amelyek kiadásra, fordításra, értelmezésre várnak – és a konferencián elhangzott előadások ismertetéséből kiderülhetett, hogy ez a feltárási munka milyen összetett és nehéz feladat.

De nemcsak erről van szó. A már kiadott szövegeket is meg kell érteni – méghozzá eredetiben – és meg is kell értetni, tehát minden korban újra meg újra el kell magyarázni, akár a katedrán, akár írásban. A történelem ugyanis, illetve minden múlttal foglalkozó tudományág a régmúlttal való dialógus, amely során meghatározzuk viszonyunkat az előző korokhoz. Ez alapvető igénye minden generációnak. Ehhez viszont esetünkben olyan szakemberek kellenek, akik értik ennek a két és félezer éves nyelvnek, és az e nyelven írt műveknek a titkait. Mert a szöveg ugyan valóban „sérül”, „romlik”, ha használják (s közben szükségszerűen ferdítik, átírják, szelektálják), de talán akkor romlik meg a legjobban, ha mellőzésben részesül: ha nincs, aki elolvasná, megértené, és közvetíteni tudná a kortársai felé. A szövegnek ez az igazi „végromlása”, halála – és ilyenkor a saját múltunkból is elvész valami. Mert ha – teszem azt – már senki nem akad majd, aki Galeotto fentebb idézett művét olvasni tudná, akkor nem lesz, aki elmondja, miért pirult el Mátyás – mert úgy képzelem, hogy el is pirult – a nyelvbotlása miatt azon a hajdan volt napon.

Tóth Gergely

Ezt olvastad?

Üzenetek a 19. századból – Széchenyi István leveleinek online adatbázisa

Fegyvert ragad Napóleon ellen, megismerkedik a korszak technológiai újításaival és egy tudós társaságot is életre hív. Máskor a szüleitől vár

X