Magyar–oszmán háború 1512–1513-ban I. A szreberniki bánság összeomlása 1512 őszén

I. Bevezetés

A mohácsi csata felé vezető út legismertebb állomásának vitán felül Nándorfehérvár eleste számít. Az 1521. júniusától augusztus végéig lejátszódó események minden korábbinál plasztikusabban mutattak rá a Magyar Királyság déli határvédelmének gyengeségére éppúgy, mint a királyi csapatok és a bandériumok mozgósításának eredménytelenségére: a legjelentősebb határvár felmentését annak ellenére sem sikerült megoldani, hogy a szultán hadjáratáról már a tavasz folyamán tudni lehetett, majd az első oszmán csapatok megérkezését követően maga az ostrom is több mint két hónapig tartott. Nem véletlen, hogy a 15–16. századi magyar–török harcokkal számos írásában foglalkozó neves történész, Szakály Ferenc, az erősség elesét „a vég kezdete” meghatározással illette.

Igaz ugyan, hogy oszmán szultán személyesen már 1456 óta nem vezette seregét Magyarország ellen, az is igaz, hogy II. Lajos (1516–1526) és I. Szelim (1512–1520) 1519. márciusában három évre szóló fegyverszünetet kötöttek. Utóbbi azonban a szultán 1520-ban bekövetkezett halálával érvényét vesztette, fiának, (I.) Szulejmánnak (1520–1566) a budai udvarba küldött követét, Behrám csauszt pedig a jól ismert módon fogságba vetették. Mégis magyarázatra szorul Nándorfehérvár őrségének elégtelen létszáma, nemkülönben a magyar csapatok elkésett mozgósítása. Nem csupán az oszmán fősereg támadásának fényében, hanem egyes, a szakirodalomban mindeddig kevéssé tárgyalt, 1512 és 1513 folyamán lezajlott események okán is. Ekkor ugyanis jelentős török támadások érték a déli végvárvonal több szakaszát, amelyek komoly – és az 1521. évihez hasonló – kihívás elé állították a magyar hadvezetést. Akár főpróbának is nevezhetnénk a szűk évtizeddel későbbi, még nagyobb oszmán hadjárat előtt. A továbbiakban ezen két esztendő történéseit fogom bemutatni, nagyrészt újonnan feltárt források (elsősorban korabeli oklevelek) alapján. Írásom végére remélhetőleg kiderül, hogy milyen nehézségekkel nézett szembe a Jagelló-kori magyar állam egy-egy nagyobb oszmán támadás esetén, és miért nem sikerülhetett a bekerített Nándorfehérvár felmentése.

II. Kiinduló helyzet

A középkori Magyar Királyság déli határát két, egymással nagyjából párhuzamosan futó végvárvonal védte. Ezek kiépítése még Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralkodása alatt kezdődött, majd I. Mátyás (1458–1490) idején tovább folytatódott. Az erősségek sora a déli-Kárpátok nyugati végétől, Szörényvár, illetve Temesvár térségétől egészen az Adriai-tenger partján fekvő Klisszáig, valamint Zenggig húzódott. A Jagelló-korban a Nándorfehérvártól nyugatra található határvidék irányítása a horvát-dalmát-szlavón bán feladata volt, míg a Nándorfehérvártól keletre eső területek katonai ereje felett a mindenkori temesi ispán parancsnokolt. A Temesköz területén végzett hadműveletekben az erdélyi vajda csapatai is nem egyszer részt vettek. A végvárvidéket bánságokra osztották, ezek vezetői közvetlenül irányították egy-egy határszakasz védelmét. A vonal keleti végén a Szörényvár központú Szörényi bánság helyezkedett el, sorukat nyugaton a boszniai Jajca vára köré szervezett bánság zárta. A második végvárvonal erődítményei nyugaton már Horvátország területén húzódtak egészen az említett Zenggig.

A magyar–horvát végvárrendszer összeomlása (1512–1541). (Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás- és a Jagelló-kor hadtörténete. Bp. 2007. 123.)

A Jagelló-korban már vannak forrásaink a végvárak őrségéről is. Egy, az 1510-es évek közepéről fennmaradt jegyzék szerint a várakban összesen 5547 lovas és 1170 gyalogos szolgált. Hozzájuk számíthatunk még mintegy 1100 naszádost, akik részint a Dunán, részint a Száván tevékenykedtek. A teljes létszám így 7817 főre rúg, ennyi katona zsoldját kellett a kincstárnak elvben egész évre biztosítania, amelyhez még hozzáadódtak az ellátás – az élelem, fegyverzet, lőpor, a falak folyamatos karbantartása – költségei is. Mindez együttesen hatalmas terhet rótt az országra, amelyen az 1510-es évek országgyűlésein az adók emelésével, illetve az annak fizetése alól felmentést kapók körének szűkítésével igyekeztek úrrá lenni.

Magától értetődik, hogy az egymástól sokszor távol eső, nem túl jelentős őrséggel rendelkező várak önmagukban nem voltak alkalmasak nagyobb oszmán támadás feltartóztatására, de nem is ez volt a cél. Feladatuk sokkal inkább abban állt, hogy mindaddig lekössék a támadó csapatok legalább egy részét, amíg a második vonalba tartozó erődök őrségét felkészítik, vagy a hátországban nagyobb csapatokat vonnak össze. Számos adat igazolja, hogy a várbeli csapatok preventív jelleggel portyákat is vezettek az ellenséges területre. A várak ellátását – legalábbis eleinte – meg lehetett oldani az azok környékén termelt gabonával, illetve az ott tenyésztett állatok húsával. A Jagelló-korban, az 1510-es évek elején azonban már sokkal nehezebb volt az erősségek helyzete. Ennek okát a déli határvidéken zajló hadviselés módjában találjuk meg.

II. Ulászló király és gyermekei Gersei Pető János címereslevelén. (Buda, 1507. szeptember 22.; Magyar Országos Levéltár, DL 86051.)

A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között – rövid időszakokat leszámítva –1456 és 1520 között, legalábbis hivatalosan, béke honolt. Számos fegyverszüneti vagy békemegállapodásról van tudomásunk, amelyeket időről-időre újból megújítottak. Ezek többségét a több mint három évtizeden át, 1481 és 1512 között uralkodó II. Bajazid szultán kötötte Mátyás, illetve II. Ulászló királyokkal. Szólnak források 1483-ban és 1488-ban kötött megállapodásokról, a Jagelló király idejéből pedig 1495-ben, 1498-ban, 1503-ban és 1511-ben aláírt szerződésekről. Bár nehézségek árán, de II. Lajos udvarának is sikerült kieszközölnie a már említett, három évre szóló, 1519. évi fegyverszünetet. Az oszmán uralkodók engedékenységét az magyarázza, hogy az említett évtizedekben birodalmukat a keleti irányban bővítették újabb és újabb területek (Mezopotámia, Szíria, Egyiptom) leigázásával, katonai erejük nagy része tehát itt volt lekötve.

II. Bajazid szultán és elődei Felix Petancius Genealogia Turcorum imperatorum című pergamentekercsén. (16. sz. első negyede; Országos Széchényi Könyvtár, Cod. Lat. 378.)

A 15. század végi, 16. század eleji események azonban egyértelművé teszik, hogy magyar uralkodókkal kötött fegyverszüneti és békemegállapodások valójában csak a nagyobb, szultáni hadjáratoktól óvták meg az országot. A déli határvidéken állandóak voltak a kisebb-nagyobb betörések és portyák, amelyekkel mind a török, mind a magyar fél élt. Jóllehet mindezek során a végvárvonalak nem szenvedtek számottevő veszteségeket – jelentős erősség nem került oszmán kézre –, gyakorlatilag teljesen elpusztultak azok a területek, amelyek korábban a várak ellátását biztosították. A szakirodalom gyakran idézi Werbőczy Istvánnak, a nevezetes Hármaskönyv (Tripartitum) szerzőjének egy, feltehetően II. Lajos korában tartott országgyűlési beszédét, amelyben az elpusztított végvidékről, és az ott álló, megmaradt várakról van szó. Az ellátmányt egyre távolabbról kellett a várakba szállítani, amely önmagában is a korábbinál kiszolgáltatottabbá tette az erősségeket, másfelől maguk a szállítmányok is portyák áldozatává válhattak. Mindez oda vezetett, hogy magukat a szállításokat is egyre nagyobb katonai erővel kellett biztosítani.

Jóllehet bizonyított tény, hogy a magyar portyák is súlyos veszteségeket okoztak az ellenség határmenti területén, azok az oszmánokat, jóval nagyobb erőforrásaik miatt, kevésbé érintették érzékenyen. Az erőforráskülönbség ráadásul – a birodalom keleti terjeszkedésével párhuzamosan – a 16. században egyre inkább a törökök javára tolódott el. Mindezt tovább tetézte az oszmánok logisztikai fölénye, különös tekintettel a bevált hadiutak mentén fenntartott lerakatokra, amelyekben a katonák ellátásához szükséges ellátmányt tárolták. Ez lehetővé tett kora tavasszal, vagy akár a tél folyamán vezetett támadásokat is. Magyar oldalon hasonló tárházakról a korban nincs tudomásunk, ami különösen az aratás előtti hónapokban könnyítette volna meg a mezei csapatok mobilitását. A török birodalom ráadásul hatékony flottát állomásoztatott a Dunán, amelyet mind élelem, mind hadfelszerelés szállítására igénybe vehettek.

III. Az 1512. év eseményei

1512. áprilisának végén az akkor már több mint harminc éve uralkodó II. Bajazid szultánt lemondatta fia: Szelim, és ő foglalta el az Oszmán birodalom trónját. Miként a forrásokból kiderül, a trónváltásról viszonylag hamar eljutottak valamiféle hírek Budára, de a királyi udvarban az év tavaszán kelt (ok)levelek még csupán bizonyos híradásokra hivatkoztak. A helyzetet azonban – magyar szemszögből – mihamarabb tisztázni kellett, mert amennyiben az uralkodóváltás valóban megtörtént, érvényét vesztette az Ulászló és Bajazid között éppen egy esztendővel korábban, 1511-ben öt év időtartanra megkötött fegyverszünet. A magyar király ezért május közepén a dalmát származású neves humanistát, Raguzai (Petancius) Felixet követként küldte Isztanbulba, a törökországi helyzet tisztázására. Ezzel egy időben a szultán is több követet küldött keresztény uralkodókhoz, így először a velencei dózséhoz, majd Krakkóba I. Zsigmond lengyel királyhoz, végül pedig Budára, II. Ulászlóhoz. Mindhárom követ június folyamán érkezett meg küldetésének helyére, és üzenetük ugyanaz volt: a még Bajaziddal megkötött fegyverszüneti egyezményeket kívánták továbbra is fenntartani. Szelimnek ugyanis, amint elfoglalta a trónt, máris fivérei lázadásával kellett szembenéznie – ezért is vált számára elsődleges fontosságúvá birodalma nyugati határainak biztosítása.

Miközben a török követ Budán a fegyverszünet meghosszabításáról tárgyalt, Horvátországot fenyegető oszmán betörésekről érkeztek hírek. (Hogy Szelim nunciusának mi lett a sorsa, nem tudjuk – csak feltételezhetjük, hogy visszatért Törökországba, miként Raguzai Felix is megérkezett Budára szeptember közepén.) Úgy tűnik, hogy Ulászló és tanácsosai komolyan vették a Szelim jelentette fenyegetést, és felkészültek a veszélyre. Az oklevelek arról tanúskodnak, hogy 1512 júliusának közepén általános mozgósítást rendeltek el, az ország nyugati megyéinek és főméltóságainak csapatait Somogy megyébe, Somogyvárra, a keleti országrész főpapi, főúri és megyei bandériumait pedig Váradra rendelték, augusztus 15-i határidővel. Nem tudjuk, hogy a mozgósítás mennyire volt hatékony. Eredménytelen azonban biztosan nem volt, mert az újonnan kinevezett dalmát-horvát-szlavón bán, a nádori tisztséget is betöltő Perényi Imre több ezer lovassal indulhatott Somogyvárról – új tisztségének megfelelően – Horvátország védelmére.

Nem világos, hogy pontosan mikor, de az ősz folyamán Ulászló részben visszavonta korábbi mozgósítási parancsát. Az erről fennmaradt egyetlen levelében akként fogalmazott, hogy mivel a várt oszmán támadás nem következett be, nem kívánja felesleges kiadásokra kényszeríteni a bandériumtartó méltóságviselőket és a megyéket, így csapataikat a továbbiakban nem kell a kijelölt gyülekezési pontokra küldeniük. Talán a budai udvarban úgy vélték, hogy az új szultánt túlságosan leköti a lázadó fivérei elleni harc, így mégsem kell a szokásos portyáknál nagyobb támadástól tartani. Utólag már megállapítható, hogy az optimizmus korai volt. Október közepén ugyanis a szendrői bég támadást indított a Temesköz déli területei ellen, ám ezt még visszaverték Bátori István temesi ispán erői. Ez azonban csupán elterelő hadművelet volt. A valódi veszély a boszniai határszakaszon leselkedett.

II. Ulászló király Várdai Ferenc váci püspököt értesíti a szreberniki bánság várainak elestéről. (1512. december 8.; Magyar Országos Levéltár, DL 82354.)

Még 1512 nyarán kisebb konfliktus robbant ki a Magyar Királyság nyugati határa mentén, Lánzsér (ma Landsee Ausztriában) vára körül, amelyet a mind Ausztriában, mind Magyarországon birtokos Weispriach Ulrik özvegye nem volt hajlandó visszaszolgáltatni a magyar királynak. Ulászló ezért elrendelte az erősség visszafoglalását, amelyhez egyes dunántúli megyék mellett Pozsony és Sopron városoknak is zsoldosokat kellett küldenie. A hadművelet, amelynek vezetését Szentgyörgyi és Bazini Péter országbíróra bízták, vontatottan haladt, ám október elején új lendületet vett, amikor az uralkodó az említett két városnak újabb zsoldos csapatok kiállítását rendelte el. Ezek után némiképp meglepően október végén Ulászló utasította az országbírót, hogy amilyen gyorsan csak lehet, egyezzen meg az özveggyel. Minderre a magyarázatot egy két nappal később kelt királyi adománylevél adja meg, amelyben az uralkodó arról számolt be, hogy az oszmánok „a napokban” elfoglalták Szrebernik, Szokol és Tessány várakat, továbbá igyekeznek birtokba venni a Száva egyik gázlóját. November második hetében az országbíró alá rendelt csapatok mindegyikét a fenyegetett déli határra vezényelték. Ugyanekkor rendelte el az uralkodó a szlavóniai nemesség mozgósítását is.

Szrebernik várának romjai napjainkban (Wikimedia) és a vár alaprajza (Mátyás király emlékkönyv. Szerk. Bódvai András. Bp. 2019. 76.)

A három elesett erősség közül a Szávától mintegy 40 kilométerre délre fekvő Szrebernik vára volt a legjelentősebb. Még Mátyás idejében, 1464-ben foglalta el az oszmánoktól Szapolyai Imre, és a külső végvárvonal egyik pillére lett. A Jagelló-korban önálló bánság központja volt; a szreberniki bán fennhatósága alá egy tucat kisebb erősség tartozott. Elfoglalásával az oszmán hadvezetés igen jelentős eredményt ért el: hosszú idő után először ütött rést a déli végvárrendszeren. Ulászló királynak és kormányzatának egy, akkor már évtizedek óta nem tapasztalt súlyos veszteséggel kellett szembenéznie. Hiába zajlottak le az események október legvégén, tehát egy hosszú hadviselésre kedvezőtlen időpontban, a határ védelme érdekében a lehető leghamarabb kísérletet kellett tenni a várak visszavételére.

A tanulmány a Új Nemzeti Kiválóság Program, Bolyai+ Felsőoktatási Kutatói Ösztöndíj [ÚNKP-19-4-ELTE-292] támogatásával készült.

Mikó Gábor

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket