A tengelyhatalmak háborús bűnöseinek kimenekítése Európából

Josef Mengele, Adolf  Eichmann, Erich Priebke…. mindannyian jól ismert náci személyiségek, akik kiszolgálták a hitleri rezsimet. Ugyanakkor Magyarországon kevésbé ismert tény, hogy mindegyikük a tengerentúlra, az amerikai kontinensre menekült az elveszített világháború után, nem vállalva a felelősséget a háború alatt elkövetett cselekedeteikért. Hogyan, és milyen útvonalakon, mely szervezetek segítségével hagyták maguk mögött Európát a háborús bűnösök? Miért, kinek, és milyen érdeke fűződött a segítségnyújtáshoz? Milyen arányokat öltött ez a speciális kivándorlás? Ezeket a kérdéseket járom körbe kétrészes írásomban, és próbálok átfogó, hiánypótló képet adni az eseményekről.

Az európai háború véget ért

1945. május 8–9-én véget ért Európában a második világháború, óriási pusztítást, anyagi károkban és szellemi életben mérhető veszteségeket hagyva maga után. A háború során számos államterületi változás, transzformáció történt, több állam is megszűnt, vagy szerveződött át a náci, majd a szovjet megszállás következtében, így a háború utáni évek nagyon tarka mozaikot mutattak: háborús menekültek milliói voltak úton szerte Európában, egyesek próbálták megtalálni a háború előtti otthonaikat, vagy a családjukat, de akadtak olyanok is, akik új életet akartak kezdeni valahol. A háborúban nem hadviselő, semleges államok felértékelődtek a menekülni vágyók szemében (Spanyolország, Törökország, Portugália, Svájc). Adódik a kérdés, hogy mi volt a helyzet a Vatikán háború alatti semlegességével, súlyával? A Pápaság óriási befolyást gyakorolt a nemzetközi kapcsolatokra, viszont befolyása nem katonai, gazdasági alapokon nyugodott. Mint a pápa otthona, és mint a Római Katolikus Egyház központi hivatala, a Vatikán jelképes fővárosa (volt) egy egész világra kiterjedő vallásnak, a nyugati kereszténységnek, mi több nemzetközi morális tekintély, több tízmillió katolikus hívő megbecsülésének és imádatának tárgya is egyben.

Az 1850 és 1939 közötti időszak óriási politikai átalakulásokat hozott az európai államok életében, természetesen nem lógott ki a sorból a Pápai Állam sem (modernizálódó intézményrendszer, az 1929-es lateráni szerződésekkel megteremtett bőséges pénzügyi és politikai mozgástér). Később a Vatikán eme hatalmas vagyont számos jól jövedelmező vagyonelembe (európai ingatlanok, olasz biztosítótársaságok, spanyol ritkaföldfém bányák, latin-amerikai bankok) fektette be privát bankárok útján. Ekkor már ott volt a háttérben Eugenio Pacelli is (a későbbi XII. Piusz) mint bíboros államtitkár, a vatikáni Államtitkárság vezetője. Pacelli tősgyökeres, pápapárti római családból származott, akit már gyermekkorától fogva katolikus jogi pályára szántak. Midőn az első világháború a végéhez közeledett, így felreppentek olyan hírek a római Kúriában, hogy Pacelli esélyes lehet a németországi nunciusi (pápai követ – igazgatási, hírszerzési feladatokkal) pozíció betöltésére. A németországi kinevezés 1917-ben érte a klerikust, és 1929-ig tartott. Pacellit nunciusi megbízása idején rengeteg világi, ideológiai hatás érte, amelyek bizonyosan nyomot hagytak a szélsőséges diktatúrákhoz való viszonyulásában, látásmódjában, diplomáciai attitűdjében egyaránt. A Bajor Tanácsköztársaság idején, 1919 áprilisában kommunista népfelkelők szállták meg a müncheni nunciatúrát, melyet csak másnap, az új politikai vezetés parancsára ürítettek ki. Ekkor a felkelők sakkban tartották a nunciust és környezetét, és számos dolgot elvittek az ingatlanból (különböző értéktárgyakat, köztük a nuncius szeretett autóját is), így Pacelli elsőkézből tapasztalhatta meg, hogy a szovjet-oroszországi követi jelentésekben szereplő vad, durva ateizmussal összefüggő, egyházzal szembeni bánásmód mit is jelent a gyakorlatban. Képzett klerikusként a nunciusnak valószínűleg beugrottak a fatimai Szűz Mária jelenések kinyilatkozott titkai is. 1917 májusában egy portugál kis falu határában három pásztorgyereknek több havi visszatérő ciklusban megjelent Szűz Mária, kérve őket, és rajtuk keresztül az emberiséget, hogy imádkozzanak, és bánják meg bűneiket. Ellenkező esetben három jóslatot vetített előre a Szűz Anya, az egyik az volt, hogy Oroszország hamarosan elhagyja a kereszténységet, és egy újabb nagy háború után a kommunistává lett totális állam a keresztény világ, emberiség létét fogja fenyegetni.

1929-ben Pacelli visszament Rómába, és XI. Piusz bíborosi államtitkára lett. Véleményem szerint Pacelli ezekből a tapasztalatokból azt a következtetést vonta le, hogy a Szentszéknek nemzetközi konfliktusok, különösképpen háborús konfrontációk idején elvi alapon semlegesnek kell maradnia, mert a pápának – aki az egyetemes kereszténység feje – minden katolikus számára a háborúzó felek fölött kell állnia, és biztosítani az Egyház túl-, tovább élését minden körülmények között. 1939 februárjában meghalt XI. Piusz, a konklávé pedig pápává választotta Eugenio Pacellit, aki a XII. Piusz nevet vette fel. Piusz válságos időszakban került a pápai trónra, pápasága alatt számos kihívással, problémával, döntési helyzettel meg kellett küzdenie. Pacellit pápaként ugyanazok a (személyes) félelmek mozgatták, mint elődjét, a kommunizmust tekintették elsőszámú ellenségnek, aztán jött a sorban a nácizmus.

A vatikáni államtitkárság és XI., XII. Piusz pápák közvetlen környezete úgy vélte, hogy a két kormányzati rendszer, ideológia közül a nagyobb veszély a kommunizmusban rejlik, aminek a kereszténység az ellenszere. Ebből kifolyólag a Vatikán falain belül természetesnek hatott az a nézet (főleg 1941 kora nyarán, a Barbarossa hadművelet kezdetén), hogy a második világháború egy nagy leszámolás a keresztény Nyugat és a bolsevik Kelet között, amiben a jelenlegi politikai klímában Németország lesz a döntő tényező. 1942 késő nyarán a német hadosztályok sikereik zenitjén jártak, és Piusz számára úgy tűnt, a szövetségesek nem fognak győzelmet aratni, a kommunista Szovjetunió össze fog omlani. Számos belső feljegyzés, memoár tanúskodik róla, hogy XII. Piusz – mint a legbefolyásosabb semleges állam vezetője – kész békét közvetíteni Németország és a nyugati szövetségesek között. Piusz számára egy letárgyalt, elfogadható béke valószínűleg egy náci rezsim nélküli Németországot jelentett volna, amely bástyaként viselkedik a szovjet kommunizmussal szemben. Jacques Maritain, a Vatikánba küldött francia követ is hasonlóan érzékelte XII. Piusz viselkedését: „A pápa azt hiszi, hogy az ő küldetése megvédeni a nyugati civilizációt a kommunista veszélytől… Sokszor hallottam őt eme veszélyt, küldetéstudatot hangsúlyozni, ilyenkor azt éreztem, hogy túlságosan is belefolyik a politikai ügyekbe, a keresztény egyház eredeti feladataihoz, szerepéhez képest.”[1] Az egyházat létében fenyegető kommunizmus elleni szüntelen küzdelem igazolta a pápa fejében a menekülőutak létszükségletét, mint egy kirakós darabjaiét.

A Vatikán által létrehozott menekülőutak

Piusz nyilván tudta, hogy a szövetséges hatalmak soha nem egyeznének bele már egy különbékébe (az 1943-as casablancai konferencián megegyeztek a szövetségesek a feltétel nélküli megadásról, és a különbéke tilalmáról), ezért a Vatikán (néhány másik további állammal együtt) menekülőutak szövevényes rendszerét hozta létre, amelyek segítséget tudtak nyújtani a háborús menekülteknek (hívőknek, korábbi hadifoglyoknak, holokausztot túlélt zsidóknak, hontalan embereknek, egyéb üldözött elemeknek – ideértve a háborús bűnöket elkövetett nácikat is), hogy épségben el tudják hagyni Európát. Kettő fő útvonal létezett, melyek kis átfedéssel más-más időszakban működtek, de az útvonalak működtetői együttműködtek egymással, ugyanazok a társaságok „üzemeltették” őket:

Spanyol útvonal: Németországból Spanyolországba vezetett, majd onnan hajón és repülőgépen Argentínába, főként 1944 és 1948 között működött.

Olasz útvonal: Németországból Dél-Tirolon keresztül vezetett Rómába, majd Genova városába. A kikötővárosból már egyenesen Dél-Amerikába vezettek a hajóutak. 1945 végétől 1952-ig működött.

Az útvonalak létrehozása kapcsán lépett színre egy új szereplő, Argentína. 1943 tavaszán puccsal került hatalomra Juan Domingó Perón, az argentin hadsereg korábbi ezredese. A háború után, a győztesek által elszívott náci tudósokból szeretett volna a peronista Argentína is részesülni, mivel Perón elnök velük tartotta megvalósíthatónak Argentína ipari modernizációját, és nemzetközi presztízsének emelését. Ezért hozakodott elő Argentína a békekötésnek egy olyan tervezetével, amiben a pápa központi szerepet vitt volna: Spanyolország, Portugália, Argentína és a Vatikán, Németországgal együtt alkotott volna egy ibero-amerikai blokkot, amely egy, a háború utáni lehetséges politikai átrendeződést jelentett volna (Argentínába is irányítva a német szellemi tőkét), így a kerekek mozgásba is lendültek. 1942 őszén egy – az argentin kormány teljes felhatalmazásával tevékenykedő – megbízott követ, Juan Carlos Goyeneche arra kapott megbízást, hogy utazzon Németországba, és lépjen kapcsolatba Ribbentrop német külügyminiszterrel, és Himmler birodalmi miniszterrel, egy lehetséges béketárgyalás céljából, amely az aktuális status quo-t – náci uralom alatt álló Európa – vette alapul. A tervet a nácik a saját érdekükre tudták formálni:  a náci Németország – amely 1943 elejére már elszenvedte az el-alamein-i, sztálingrádi vereségeket, és az USA-val is hadban állt – felismerte, hogy az ibero-vatikáni békekezdeményezéssel egy hidat tud nyerni a nyugati féltekére, így fenntartották a kapcsolatokat az argentin féllel. Goyeneche egy Himmlerrel közös találkozón kihangsúlyozta a „kereszténység elpusztíthatatlan latin-amerikai gyökereit”, és világossá tette a birodalmi miniszter előtt, hogyha a „két ország [Spanyolországon keresztül – B. L.] össze akar fogni a bolsevizmus ellen, a vallást nem lehet kihagyni az egyenletből.”[2]

A béketervezet szerint a békéért cserébe a náci uralom alatt álló Európa sértetlen maradna, ami viszont a keresztény, hívő emberek jövőbeni üldözését vetítené előre a Szentszék szempontjából. A tárgyalások során a Vatikán meggyőzte az argentinokat arról, hogy a háború után fogadjanak be jövőbeni, nácik által fenyegetett, veszélyben lévő európai katolikus embereket, akiknek egyedüli választásuk a kivándorlás marad. Tehát a vatikáni menekülőutak eredetileg segítő szándékkal, a menekülő katolikus emberek számára létrehozott járatok voltak, amelyek a németek saját céljaikra „szennyeztek be”.

1945 nyarától kezdve a Vatikán a menekültek dél-amerikai útját, szökését is megszervezte. Az európai háború befejezése után már határozott programokban, hálózatokban öltött testet eme segítség. 1946 júniusában Montini bíboros államtitkár (a későbbi VI. Pál pápa: 1963–1978) a következőkben egyezett meg az argentin nagykövettel: „A Szentatya szeretné kiterjeszteni a kivándorlási lehetőséget a nem csak olasz származású emberekre is…A Szentatya az Önök országára úgy tekint, mint az egyedüli megoldásra, amely kielégíti ezen emberek igényeit… így azt szeretnénk, ha a Vatikán szakértői kapcsolatba lépnének az argentin szakértőkkel a terv részleteinek egyeztetése céljából.”[3] Az Államtitkárság kettő kivándorlási ügynökséget hozott létre, azzal a céllal, hogy gondoskodjanak a háborús menekültekről és a hadifoglyokról: az egyik volt az ún. Egyesített Amerikai Elosztó Bizottság (AJDC), eme szerv kizárólag a holokausztot túlélt, átvészelt zsidó menekülteket volt hivatott felkarolni, ellátni, és Palesztinába segíteni. A másik ügynökség pedig a Pápai Segélyező Bizottság (PCA) volt, amely a háborús menekültek nagy többségét (háborús bűnösök és nem háborús bűnösök) próbálta segíteni, ahogy látni fogjuk, a személyes iratok beszerzésétől kezdve a szálláson át, egészen a tengerentúli transzfer megszervezésig bezárólag.  A PCA nem egy monolitikus szervezet volt, kb. húsz nemzeti albizottságra tagolódott, hogy minél eredményesebben tudja kezelni az európai országokból érkező menekülthullámokat. Például az Osztrák Albizottságot Alois Hudal, a Horvát Albizottságot Krunoslav Draganović, a Magyar Albizottságot Dömöter Eduárd és Galló József atyák vezették. Ezeken kívül voltak még litván, lengyel, ukrán, orosz, szlovén bizottságok, amelyek a saját menekült-állampolgáraikról gondoskodtak. A menekültek, hadifoglyok közül is főleg a katolikusok voltak az ügynökségek fő célcsoportjai, a protestánsokkal nemigen foglalkoztak. Számos anyagi forrás rendelkezésre állt, ezek közül a legfontosabb az Amerikai Katolikus Egyház volt. Az amerikai püspökök létrehozták az Amerikai Nemzeti Jóléti Bizottságot, (NCWC), amely a Szentatya által vállalt feladatot volt hivatott végrehajtani, nevezetesen „új otthonok keresésében, anyagi támogatásban való közreműködés nagyszámú embertömeg számára, akik elhagyni kényszerülnek a háború utáni Európát.”[4] Michael Phayer kutatásai szerint az Amerikai Katolikus Egyház legalább 5 millió dollárt költött erre a célra 1945 és 1950 között.

A háború utolsó két évében Spanyolország vált a menekülőúton zajló tevékenységek központjává, amely segítette a háborús bűnösök elmenekülését az igazságszolgáltatás elől. Spanyolország hivatalosan semleges állam volt a világháborúban, a gyakorlatban pedig Franco kiküldte a spanyol önkéntesekből álló Kék-hadosztályt a keleti frontra harcolni a szovjetek ellen. 1944 végén Charles Lesca – egy szélsőjobboldali francia publicista, Pétain-párti gondolkodó – és Pierre Daye – egy belga szélsőjobboldali rexista – voltak azok, akik megnyitották a spanyol útvonalat. A német titkosszolgálat ellátta a két férfit sok pénzzel, majd az Ibériai-félszigetre küldték őket, hogy a spanyol titkosszolgálattal együttműködve a német háborús bűnösök emigrációját szervezzék meg. A háború utáni káosz szakzsargonjában három-féle menekültet különböztettek meg: „fehéreket”, „feketéket” és „szürkéket”. A fehérek zsidókat takartak, akik főleg Palesztinába akartak eljutni, a feketék voltak a háborús bűnösök, akik Dél-Amerikába akartak eljutni, míg a szürke kategória a többieket takarta, akik nem követtek el (háborús) bűnöket. Lesca a francia–spanyol határon ide-oda közlekedő transzfereket szervezte, Daye pedig a spanyolországi fogolytáborokból hozatta ki a német hontalanokat, ex-katonákat, majd állást szerzett nekik spanyolországi német cégek leányvállalatainál. A Lesca-Daye csoport egyik munkatársa, Jose La Boos atya volt az, aki a tengerentúli vízi transzfereket, hajóutakat megszervezte a gyakorlatban. Genovából indultak az óceánjáró hajók, amelyekre feltették az itáliai háborús bűnösöket, majd kikötöttek Barcelonában, hogy felvegyék az ott várakozó „fekete csoportokat”, majd pedig Latin-Amerika felé vették az irányt.

Az amerikai hírszerzés (OSS) gyanította, hogy Dél-Európából menekülnek el a háborús bűnös nácik a tengerentúlra, különböző szervezetek, államok segítségével. Elsőrangú forrásunk is van erről, az ún. La Vista jelentés 1947 májusából: „Természetesen a Vatikán a legnagyobb szervezet, amely emigránsok illegális segítésében, mozgatásában vesz részt. A második legnagyobb a zsidó ügynökségek csoportja – [a Delasem – B. L.] –, a harmadikat pedig különböző nemzetiségi csoportok adják, akik többnyire hontalan állampolgárok, volt bajtársak. Azt lehet mondani, hogy mindegyik illegális tevékenység, amely ezektől a csoportoktól jön, keresztülmegy a Nemzetközi Vöröskereszten is. Sajnos a Vöröskereszt munkatársai minden feljegyzést a genfi központba küldenek, így véleményem szerint az ott lévő útlevelek alapos vizsgálata hihetetlen dolgokra deríthetne fényt.”[5] A Vöröskereszt (rövidítve: ICRC) – rengeteg államra, széles néptömegekre való kiterjedése miatt – új feladatokat is magára kellett vállalnia, mint például a háborús menekültekre, hontalan polgárokra vonatkozó utazási papírok kiállításának feladatát. Eredetileg az ICRC utazási dokumentumait „egyszer használatos” papíroknak szánták, mivel az ICRC nem egy kormányzati szerv volt, később sok állam kvázi „útlevélként” fogadta el ezeket az iratokat, így a következő cikkben én is útlevélként fogok rájuk hivatkozni. Látni fogjuk, hogy a vezető náci háborús bűnösök gyakran hontalan német polgároknak tüntették fel magukat az ICRC útlevelükben (amit egyik-másik bajtársuk igazolt is), így jó eséllyel pályázhattak egy-egy amerikai ország (főleg Brazília, Argentína, Paraguay, Bolívia, Kanada) beutazási vízumára. A fogadó államok fizették „leendő polgáraik” utazási költségeit (hajójegy, szállás, amerikai munka és kontaktok). Eme országok közül nyilván Argentína volt az elsőszámú desztináció.  Az embernek ICRC útlevéllel a birtokában már csak jelentkeznie kellett az egyik barcelonai, genovai, római külföldi ügynökségnél (a célországok 1945 első felében több ilyet nyitottak Európában, amelyek megkérték, majd visszaigazolták a vízumokat), ahol felvéve a vízumokat már csak hajóra kellett szállni. 1948-ra elfogyott a levegő a Lesca-Daye csoport körül, mivel a frissen megalakult CIA körözést adott ki rájuk, illetve a hazájuk is halálra ítélte őket, távollétükben. Továbbá a harmadik világháború sem robbant ki az USA és a Szovjetunió között, így a főszervezők rövidesen Argentínába távoztak.

A spanyol útvonal bezárulása után a menekültek, háborús bűnösök áradata Dél-Európa egy másik félszigete felé indult meg, amely lehetőségeivel, méreteivel, és kiváló kikötőivel (Genova, Róma, Nápoly) ideális helyszínt nyújtott a fenti elemek tengerentúlra (vagy a Kelet-Mediterráneumba való) elmenekülésében. Már a spanyol útvonal működése alatt megnyílt, majd egyre erőteljesebb szívóhatást fejtett ki a déli, olasz útvonal, amelyről majd a második cikkben lesz szó.

Bálizs László

Felhasznált irodalom:

Eugenio Pacelli (1930): Reden Berlin. Germania, Berlin.

Gerald Steinacher (2012): Nazis on the Run. University Press, Oxford.

Gerald Steinacher: Österreich und die Flucht von NS-Tätern nach Übersee https://digitalcommons.unl.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1196&context=historyfacpub 42. (2022. 04. 12.)

Holger M. Meding (1992): Flucht vor Nürnberg. Böhlau-Verlag, Frankfurt.

Hubert Wolf (2010): A pápa és az ördög. Szent István Társulat, Budapest.

Linda Hunt (1991): Secret Agenda: The United States Government, Nazi Scientists and Project Paperclip 1945-1980. St. Martin’s Press, New York.

Mark Aarons – John Loftus (1992): The Unholy Trinity. How the Vaticans Nazi Networks betrayed the Western Intelligence to the Soviets. New York, 1992, Saint Martin’s Publisher.

Michael Marrus: The Unwanted: European Refugees in the Twentieth Century Oxford University Press 1985 New York.

Michael Phayer (2000): The Catholic Church and the Holocaust. Indiana University Press, Bloomington.

Michael Phayer (2007): Pius XII the Holocaust and the Cold War. Indiana University Press, Indianapolis.

Michael Salter (2007): Nazi War Crimes, US Intelligence and Selective Prosecution at Nüremberg Controversies Regarding the Role of the OSS. Routhledge Cavendish, Abingdon.

Sven Keller (2003): Günzburg und der Fall Josef Mengele: Die Heimatstadt und die Jagd nach dem NS-Verbrecher. Schriftenreihe der Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, Munich.

Uki Goñi (2003): The Real Odessa. Granta Books, London-New York.

Ulrich Völklein: Josef Mengele: Der Arzt von Auschwitz Steidl Göttingen 1999 187.

Vincent La Vista’s Report: http://search.archives.jdc.org/multimedia/Documents/NY_AR_45-54/NY_AR45-54_Count/NY_AR45-54_00075/NY_AR45-54_00075_01183.pdf     (2022. 04. 12.)

[1] Michael Phayer: Pius XII the Holocaust and the Cold War. Indiana University Press, 2007, Indianapolis, 262.

[2] Uki Goñi: The Real Odessa, Granta Books, 2003, London-New York, 13. 

[3] Uo. 99.

[4] Michael Marrus: The Unwanted: European Refugees in the Twentieth Century, Oxford University Press, 1985, New York, 323.

[5] Vincent La Vista’s Report: http://search.archives.jdc.org/multimedia/Documents/NY_AR_45-54/NY_AR45-54_Count/NY_AR45-54_00075/NY_AR45-54_00075_01183.pdf    (2022. 04. 12.)

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

„Nem gondoltunk arra, hogy életveszélyben vagyunk” – Egy vidéki zsidó tanács a célkeresztben

A zsidó tanácsok története számos izgalmas, eddig elhallgatott és fel nem tárt tabutémát tartogat a kutatók számára. Amint Dan Michman

X