„…a történelmet egy kicsit a szívünkön is át kell ereszteni!” – interjú Újváry Zsuzsannával

Újváry Zsuzsanna (a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, mestertanár, a Szent István Akadémia tagja, több tudományos testület mellett például a Jászok Egyesületének is tagja) szerteágazó és gazdag tudományos pályát tudhat magáénak, amelyben egyaránt helyet kap a tudományos kutatás, az egyetemi oktatás, a tudományszervezés- és népszerűsítés, valamint a hallgatói tehetséggondozás is. Érdeklődési területeiről, kutatási témáiról, tudományos és mindennapi látásmódjáról, ars poeticájáról Miski Péter beszélgetett vele.

Újkor.hu: Mikor kezdett a történelem iránt érdeklődni?
Újváry Zsuzsanna: A testvéremmel még óvodások voltunk, olvasni sem tudtunk, amikor esténként a Nagymamám elalvás előtt részleteket olvasott fel nekünk az Egri csillagokból. Persze drága emlékű Nagyapámnak – aki a közel hároméves orosz hadifogságból súlyos betegen jött haza, és még évekkel a születésem előtt meghalt – Gárdonyi Géza volt a kedvenc regényírója. Művei és a Magyar Klasszikusok kötetei mindhárom fia számára három-három példányban, díszkötésben megvoltak – ezek a háború alatt majdnem mind elpusztultak. Az Egri csillagok megmenekült az enyészettől… Volt egy olyan kötete is, amibe a következő volt beleírva:

„Ezt a könyvet rabkenyéren vettem…”

Már általános iskolában elkezdtem gyűjteni a könyveket – könyvtáram ma sok ezer kötetből áll. Ennyit a könyvek, az irodalom és a történelem szeretetéről.

Mi fogta meg a kora újkor történetében? Mi irányította a figyelmét a levéltár szak felé?
Kislány koromban gyermekorvosnak készültem, hogy másokon tudjak segíteni, de már általános iskolában rajongtam a történelem iránt. Valósággal faltam a történelmi regényeket; szinte első történelmi regényként olvastam Hegedűs Géza Milétoszi hajósát, majd Balázs Sándor Rend a föld Itáliában című könyvét és így tovább… Általános iskolában kitűnő történelemtanárom volt: Ugray József, aki szigorúan sokat követelt, de remekül tanított. Hasonlóképpen az irodalomtanárom is remekelt, nem úgy középiskolában, ahol a történelem órákon én többet tudtam, mint a tanár – ebből volt is konfliktus! Eredetileg történelem-magyar szakra készültem, de amikor felvételiztem, nem volt ilyen szakpárosítás; a történelem mellé csupán idegen nyelvet vagy művelődés szakot lehetett felvenni. Így lettem történelem-angol szakos egyetemi hallgató. Abban az időben leginkább a reformkor érdekelt. Szabad György professzor úrnál felvételiztem történelemből, és már elsős koromban jártam hozzá előadásra. Nem kevés pátosszal átélt előadásai igen nagy hatással voltak rám. Az első évfolyamban a kitűnő Hahn István professzor urat is csodáltam, akihez még évekig jártam vallástörténeti speciális kollégiumra. Amikor elkövetkezett a második egyetemi év, és belekezdtünk a kora újkor tanulmányozásába, szeminárium-vezető tanárom, Ladányi Erzsébet mikrofilmen olvastatott velem 16–17. századi magyar nyelvű forrásokat. A kassai polgárok végrendeleteinek gyönyörű, veretes, régi magyar nyelven írt sorai végleg rabul ejtettek… Még továbbra is jártam Szabad György reformkori tudományos diákköri üléseire, de szakdolgozatomat Kassa város 16–17. századi polgárainak társadalmi viszonyaiból kezdtem el írni. Ehhez nagy segítséget jelentettek a korszakot oktató tanáraim: Unger Mátyás egyetemi docens, Sinkovics István professzor; de igen elevenen emlékszem a színes egyetemes történeti órákra is H. Balázs Éva professzor asszonnyal. Ekkor tájékozódtam a felől, hogy ugyan a tanár szakomat megtartva, de kutatói pályára lépek, és ehhez adott volt a Sinkovics professzor úr vezette levéltár szak, amelyet akkor az egyetem harmadik évében lehetett felvenni ún. „C” szakként. Szóba került még a néprajz is – a népi kultúra iránt is érdeklődtem –, de a kutatói pályához leginkább a levéltár szakon keresztül vezetett és vezet ma is az út.

Melyek a legmaradandóbb emlékei az egyetemi évekből?
Egyetemi tanáraimat igen megbecsültem; mindig a legszigorúbb, vagyis a tantárgyat előadó tanárhoz mentem szemináriumra is, hogy minél többet tanuljak. Így jártam Hahn professzor órái mellett az akkor még csak adjunktusként oktató Kákosy László egyiptomi előadásaira, majd a magyar és egyetemes középkor után Unger Mátyás, Sinkovics István, Szabad György óráira. Bár a XX. századi történeti kurzusok erősen átpolitizáltak voltak, de az ott oktató tanárokhoz is becsülettel eljártam, azonban nem akartam tanítványként hozzájuk szegődni. Persze olyan élményeim is voltak, hogy például a politikai gazdaságtant becsülettel megtanulva vagy a XX. századi egyetemes történelmet, a vezető tanár felajánlotta, hogy majd maradjak a tanszéken tanársegédként, ha kedvem van – nem volt hozzá kedvem…

Valóban, nagyon sokat kellett olvasni, és akkoriban még nem voltak olyan technikai eszközök, mint pl. Xerox (fénymásológép – a szerk.) vagy a tananyag lefényképezése, de módszertanilag nagyon hasznos volt a jegyzetelési mód megtanulása – sokkal maradandóbb, mint manapság a telefonnal való fényképezés, amiből vagy megmarad a tanuló fejében valami, vagy nem, ha egyáltalán elolvassa. A jegyzetelés során nemcsak ki kellett szedni magunknak az adott tanulmány lényegét, hanem azt meg is lehetett tanulni.

Vannak olyan tanárai, akik különösen nagy szerepet játszottak életében?
Már említettem, hogy Ladányi Erzsébet – bár ő maga középkorász volt – irányított a kora újkor felé, aki szakmailag is sokat biztatott, és emberileg is közel kerültem hozzá. Nagyon sokat tanultam Unger tanár úrtól is. A segédtudományokat oktató Bak Borbála szigorúságáról volt ismert, de a magyarországi városok, megyék latin, német és magyar neveit azóta is tudom, és Gerics József professzor oklevélolvasási órái is felejthetetlenek voltak. Ketten voltunk levéltár szakosak az évfolyamban, lehetetlen lett volna, hogy ne készüljek fel egy-egy órára. Kumorovitz Lajos Bernát premontrei szerzetes és professzor, hála Istennek, abban az időben már ismét oktathatott a Segédtudományi Tanszéken; szfragisztikai órákat tartott – nagy-nagy tudását csodáltam, és szeretetteljes mosolyára, dicséretére most is visszaemlékezem. A Sinkovics István által vezetett Segédtudományi Tanszék oktatóira nagy szeretettel gondolok vissza; jó volt a segédtudományi kabinet-szobában az ottani könyvtárban búvárkodni vagy Ladányi Erzsébet szobájába bemenni üres óráimban és az ottani kézi könyvtárat használni.

Az egyetemi évek alatt a tanári vagy a kutatói pálya tűnt vonzóbbnak?
Amint említettem, a levéltár szak felvétele után is megtartottam a tanár szakomat, sőt, különféle nem kötelező pedagógiai előadásokra is bejártam. Így középiskolai gyakorló tanár is voltam. Tudtam, hogy kutatói pályára készülök, ám azt gondoltam: nem árt, ha több lábon állok. Egyébként is, családot akartam – három gyermekem született –, és úgy tartottam, hogy a pszichológiai-pedagógiai órák ismeretei jól hasznosíthatók egy leendő anya számára is, no és pedagógiai érzékre egy egyetemi oktatónak is nagy szüksége van – ebben nem is tévedtem. Azután kutatói pályára léptem, de 1994-ben hívtak a Pázmányra tanítani; akkor a legkisebb gyermeken éppen két éves volt – nem volt kis kihívás!

De a kutatás mellett nagyon szeretek tanítani… Ha az ember mindennek pontosan utána akar nézni, akkor rengeteget kell tanulni, olvasni – az órai felkészüléshez, a különféle témájú szakdolgozók, majd doktoranduszok irányításához. Fontos megjegyezni – maguktól a tanítványoktól is tanulunk, hiszen mindenki egy kicsit másként látja a múlt kérdéseit. Tanítás közben a történelmi kérdések megvitatásakor nagyon sok új és újabb szempont merül fel.

Hogyan keltette fel érdeklődését a levéltár szak? Ma miben látja ennek fontosságát? Hogyan került az Országos Levéltárba?
A levéltár szakot Ladányi Erzsébet tanárom ismertette meg velem, az ő ajánlására kerültem Sinkovics István tanszékvezető professzor úr elé, aki szeretettel fogadott. Tudtam, hogy a kutatáshoz a források elolvasásán, paleográfiai, latin és német nyelv ismeretén, no és sok-sok történeti tudáson át vezet az út. És természetesen a források használata és szeretete… Ebben látom ma is a szak fontosságát. A tanszékvezető igazán jól felépítette a tanmenetet, hiszen például az Eötvös Kollégiumban oktató Mezey László professzorhoz is eljárhattunk egy szemeszter erejéig, aki korunk egyik legkiválóbb kodikológusa és paleográfusa volt. Az Országos Levéltárba – akkoriban így hívták a mai Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárát – is rendszeresen jártunk órákra, és a nyári gyakorlaton megismertem olyan kiváló történész-levéltárosokat, akik a szakma krémjét alkották; szeretettel emlékezem Maksay Ferencre, Trócsányi Zsoltra, Nagy Istvánra, Iványi Emmára, akik gyakori szakmai beszélgetőtársaim lettek, és sokat tanultam tőlük.

Az 1970-es években, amikor egyetemre jártam, kétévente került ki az Oktatási Minisztériumból egy-egy, ún. tudományos-továbbképzési ösztöndíj, amire lehetett jelentkezni. Sinkovics István professzor úr engem ajánlott erre az ösztöndíjra, amelyet el is nyertem. Az ösztöndíj két évre szólt, és ez alatt kellett az egyetemi doktori disszertációt elkészíteni. Ez idő alatt az Országos Levéltárban kellett fél munkaidőben dolgozni – iratokat regesztáztam –, a többi időt kutatással tölthettem. Sinkovics professzor úr terve szerint azután az egyetemre kerültem volna vissza. Ám végzős koromban az MTA Történettudományi Intézetének kora újkori gazdasági kutatócsoportja – Dr. Makkai László és Dr. Zimányi Vera vezetésével – olyan végzett diákot keresett külső munkatársnak, aki tud iratokat olvasni és feldolgozni. Ez ügyben Sinkovics István professzor úrhoz fordultak, aki engem ajánlott. Így kerültem kapcsolatba az MTA Történettudományi Intézetével. Egy évig, szinte napestig a levéltárban gyűjtöttem az anyagot a következő évi nagy gazdaságtörténeti kongresszushoz; Sáros vármegye XVI-XVII. századi dézsmajegyzékeiből gyűjtöttem ki falvanként a terméseredményeket a magyarországi nagy agrárkonjunktúra-trend megrajzolásához. A munka nagyon jól sikerült, és ezáltal az akadémiai intézetben minden jelentős történésszel megismerkedhettem, sőt ők is megismerték munkámat, nevemet – ez volt a „beugró” ahhoz, hogy Heckenast Gusztáv főszerkesztésében, az 1970-es években meginduló Magyar História sorozat egyik kötetéhez felkérést kaptam 1980-ban.

Hogyan került az MTA Történettudományi Intézetébe?
A „Nagy két császár birodalmi között…” A hosszú háborútól Bethlen Gábor haláláig c. kötetet 11 hónap alatt írtam meg, mialatt a levéltárból szülési szabadságra mentem, és amely 1984-ben jelent meg. Ebben az időben nem volt más tudományos-népszerűsítő sorozat, és az emberek valósággal „falták” a magyar történelemről szóló könyveket, hiszen korábban többnyire csupán ortodox marxista munkák láthattak napvilágot. A kötetem hallatlanul magas, 50 ezer példányban jelent meg. És ez a munka lett a beugróm az MTA Történettudományi Intézetébe, ahová a GYES letelte után a levéltár állományából átvettek 1986-ban.

Tanárnő 1994-től oktatott a Pázmányon. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti évekre, milyen volt Piliscsaba és milyen lett a 2010-es évek közepére?
A Történettudományi Intézetben sok szép kutatást végeztem, külföldre jártam – már amennyire a kis gyermekeimtől és a családomtól lehetett. Harmadik gyermekem 1992-ben született, és ebben az évben alapították újra a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet is. 1994-ben lettek az első évfolyamba felvett diákok harmadévesek, vagyis ekkor tanulták a kora újkort. Zimányi Vera javaslatára az akkori dékán, Dr. Maróth Miklós felkért óraadónak; 1994 őszén csupán félállásban vállaltam el az egyetemi oktatást, hiszen legkisebb gyermekem még csak két éves volt. Azonban az első szemeszter kezdetén olyan sokan jelentkeztek hozzám szemináriumra, hogy az órákat meg kellett dupláznom. A második félévtől pedig a gyakorlati foglalkozások mellett a XVII. századi magyar történelmi előadást is meg kellett tartanom.

1994 őszén az egyetem a budapesti Vincés nővérek épületéből Piliscsabára, az egykori laktanya egyik felújított épületébe, az Augustineumba kötözött. Ott tartottuk az órákat. Jól emlékszem, hogy nem volt még az egyetem előtt buszmegálló, így bent a faluban kellett leszállni, és mindannyian, Dr. Gál Ferenc rektor úr is, libasorban gyalogoltunk az egyetem felé. Azután szépen kialakult minden; a következő évben megnyílt az Anselmianum, a Történettudományi Intézet és Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet otthona, ahol 2020 novemberéig tanítottunk. Sorban megnyíltak az egyetemi épületek, az ebédlők, a könyvtár, a 600 főt befogadó Stephaneum, és szépen rendezték a terepet, ahová még nyári kiülőket, filagóriákat is építettek. Szép volt a Campus, és valódi tanár-diák közösségi élet folyt ott sok-sok szórakozással, táncházzal, egyetemi lelkészséggel. Volt saját könyvesboltunk, postahivatalunk, bank-terminálunk stb.

A sok száz diák, akik Piliscsabához kötődtek, szoros közösséget alkottak – sokkal szorosabbat, mint a nem campus-jellegű egyetemi épületekben.

A 2010-es évek közepére azonban valami megváltozott… Az egyetemi vezetésben gyökeret vert az a szellemiség, hogy a fővárosba be kell költözni; több tanár kolléga is ennek keresztülvitelén munkálkodott. Előbb a kisebb, a társadalomtudományi szakok költöztek be a budapesti központba, a Sophianumba, míg az ún. nagy szakok és a tanár szakok Piliscsabán maradtak – ez azonban már megbontotta a Campus egységét. Elkezdődött a piliscsabai egyetemi lét agóniája…

Az egyetemen kora újkori társadalom-, gazdaság- és életmódtörténetet, valamint történeti segédtudományokat is tanított. Miként látja ezek érdemi oktatásának lehetőségét mondjuk 20 évvel ezelőtt és most?
Amikor ezeket a tárgyakat elkezdtem tanítani – főként a gazdaságtörténetet –, igen fontosnak vélem, mert ugyan marxistának tartják azt a nézetet, miszerint a gazdaságon alapul a társadalom, de nem ebből kell kiindulni. A gazdaság nagyon sok mindent meghatároz; megalapozza az adott ország/nemzet/csoportok fejlődési kereteit, életviszonyait, tehát valóban alapként kell tekinteni. Erre épül maga a társadalom is. Az életmódtörténetről – első hallásra – azt hinné az ember, hogy csupán színes és holmi felszínes ismereteket takar, pedig a legkomplexebb ága a történettudománynak; a társadalom különböző csoportjainak a mindennapjai – beleértve a szellemi és anyagi kultúrát, a természeti és épített környezetet, a jog- és szokásrendet, a viselkedési szokásokat, az iskola-, egészségügyi, lakás-viszonyokat, étkezési kultúrát, a szórakozást stb. – az adott gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális viszonyoktól függnek.

Engem leginkább a mindennapi élet érdekel.

Mindig is úgy tartottam az előadásaimat és a szemináriumokat, hogy a politikatörténeti ismeretek mellett fölvonultattam a gazdasági-, társadalmi, az irodalmi-, művészettörténeti és zenei vonatkozásokat is – vagyis a diákokat interdiszciplináris és komplex látásmódra tanítottam –, sőt ilyen irányú speciális kollégiumokat is hirdettem.

Tanárnő mindig szívén viselte a hallgatók egyetemi stúdiumokon kívüli istápolását is. Meséljen a Pázmány Történész Körről és a Szent Vince Szakkollégiumról!
A Pázmány Történész Kört az egyetem újraalapítása után beiratkozott második, ill. harmadik évfolyam tehetséges hallgatói kezdték megszervezni – többek között az azóta a külügyben is szolgálatot végző és egyetemi oktató Fejérdy Gergely és a levéltáros Fuchs György. A Szent Vince Szakkollégiumnak egyik fő megálmodója diáktársaival együtt az a Miski Péter volt, aki a jelenlegi interjút készíti velem. Péter évekig lelkesen vezette hozzám a nagyobb tudásra vágyó fiatalokat, akikkel külön foglalkoztam, és ő maga is tanította, képezte őket – óriási szervező munkát végzett. Történész-előadások, vitakörök és kollégiumi könyvtár segítette a tanulni vágyó kollégistákat. Abban az időben nagy élet folyt Piliscsabán; nemcsak történész-előadásokat, teadélutánokat szerveztünk szinte heti gyakorisággal, hanem történész szakesteket, kvízes- és táncos összejöveteleket is – a diákok szórakozva is tanultak. Évente akár kétszer is szerveztünk ún. tanulmányi kirándulásokat, két-három-négy naposakat a Felföldre, Burgenlandba, Bécsbe, Horvátországba, Erdélybe, Lengyelországba, de távolabbra is – egy-egy ilyen határon túli út nagyon kitágítja a diákok látókörét, tudását.

Már nekem is volt szerencsém előadni az újvidéki megrendezésű Apáczai Nyári Akadémián. Hogyan került ezzel kapcsolatba Tanárnő? Miért tartja fontosnak?
A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületét a Kolozsvárról elszármazott Nagy Margit pedagógus alapította munkatársaival együtt 1993-ban, Újvidéken – a szervezetnek kerek 25 évig ő volt elnöke, manapság tiszteletbeli elnöke. Ő kezdte megszervezni az Apáczai Nyári Akadémiát – az ANYÁ-t –, amely 2022-ben tartotta a XXII. kurzusát. Talán már 15 éve is van, hogy először meghívtak előadónak, mint aki a határon túl elég sok előadást tartott a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület (ZMTE) által megszervezett és államilag akkreditált kétéves tanár-továbbképző kurzusokon. Így adódott, hogy később már végzett tanítványaimat, doktoranduszaimat is beajánlottam előadónak. Ezek a mintegy két hétig tartó kurzusok nagyon fontosak az ottani magyarság számára – nemcsak a továbbképzés, ill. a magyarság-ismeret szempontjából, hanem az anyaországgal való szoros kapcsolat és támogatás fenntartása végett is.

Immár több évtizedes oktatói gyakorlattal mi a véleménye a hallgatókkal kapcsolatban? Mennyire készülnek fel az órákra, a vizsgákra, és Ön hogyan érzi, van-e változás a mostani és a tíz évvel korábbi hallgatók érdeklődését, hozzáállását illetően?
A magasabb évfolyamok diákjai az alattuk lévőknek rendszerint átadják a tanárokról alkotott véleményüket. Rólam általában azt szokták mondani, hogy szigorú vagyok, bár – ne vegyék szerénytelenségnek –, igazságos. A kurzus végén én is ki szoktam kérni a hallgatók véleményét – névtelen cédulákra leírva. A legtöbben pozitív véleményüknek adnak hangot: nem kívánok túl sokat tőlük, az órák követelményrendszere teljesíthető, és meg is vannak elégedve. Azonban én is érzem, hogy 20 vagy akár 10 évvel korábban magasabb tudásra tudtam építeni a hallgatóknál, mint manapság.

Mi a legfontosabb, amit oktatóként át kíván adni a hallgatóknak?
Saját nemzetünk múltját lehet és kell is kutatni, természetesen az európai kultúrkörbe beágyazva, nem elszigetelten az egyetemes folyamatoktól. Igyekezzünk objektív módon kutatni, ill. írni róla, de valljuk be: nincs tökéletes, „hidegfejű” objektivitás, hiszen magunk és őseink a nemzet részét alkotják, génjeinkben benne van a múltunk, és holnap mi is a múlt részei leszünk.

Tehát a történelmet egy kicsit a szívünkön is át kell ereszteni!

Arról is szót ejtettem, hogy a történelem, vagyis a múlt és az arra épülő jelen alakulása nagyon sok-sok tényező együtthatásából ered, és éppen ezért nagyon logikus: mindennek megvannak az eredői, illetőleg a következményei. Ebből az is következik, hogy csupán komplex módon, az interdiszciplinaritásra építve lehet kutatni és tanítani is, no és abszolút logikus módon: az ok-okozati összefüggéseket fürkészve.

Tanárnő a kormányzattörténetet is kutatja. Ön szerint mennyire kelti fel a hallgatók érdeklődését ez az elsőre nem feltétlenül izgalmasnak tűnő téma?
Valóban, a kormányzattörténet nem túl izgalmasnak tűnő tudományág, viszont elengedhetetlen és hasznos. Nemcsak történelmünk megértéséhez, hanem a kutatáshoz is elengedhetetlen. Ha nem ismerjük a kormányzat- vagy közigazgatás-történetet, azt sem tudjuk, hogy egy adott témához hol találunk levéltári anyagot; ehhez ismerni kell az iratkibocsátó szervet és annak működését. Igyekszem ezt a tantárgyat is a politikai eseményekkel és a logikai összefüggésekkel együtt bemutatni, tehát színesen, a politikai eseményekre, annak logikájára visszautalva.

Mennyire tartja hasznosnak korábban már lezártnak tekintett történelmi kérdések, események, személyek mozgatórugóinak újragondolását?
Feltétlenül szükség van erre. Nyilván nem azt vitatjuk, hogy valamely esemény mikor és kikkel következett be, hanem azt, hogy

miért és mi módon következett be. Ez a történelem valóban izgalmas kérdése: a hogyan-okra és főként a miért-ekre válaszolni!

Ezen kérdések megvitatásához viszont óhatatlanul szükség van újra és újra elővenni a régmúlt eseményeit és azokat megvitatni, újragondolni. Arról nem is beszélve, hogy új szempontok is felmerülhetnek, továbbá új írott, íratlan, képi vagy egyéb források is előbukkanhatnak. Gondoljunk csak a történettudomány társtudományaira, a rohamléptekkel fejlődő régészetre, a genetikára, a DNS-vizsgálatokra, a geológiára, az archeobotanikára, a kémiai anyagvizsgálatokra stb. – a természettudományokra vonatkoztatva ezeket archeometriának nevezzük. Ha egy adott korszakot, eseményt vagy folyamatot minél aprólékosabban kutatunk, annál több forrást tárunk fel, és azzal egyre mélyebbre „fúrunk” – a korábban megrajzolt kép ecsetvonásai egyre finomabbak, egyre pontosabbak lesznek, sőt menet közben arra is rájöhetünk, hogy az új eredmény jócskán eltér a korábbitól; ez a kutatás szépsége.

Ahogyan Szendrő Péter professzor úr szokta mondani, a TDK örök. Azt hiszem, Ön is így gondolja, hiszen Tanárnő neve a Pázmányon összeforrott az OTDK-val, nem csupán tanszéki/intézeti, hanem kari szinten is. Hogyan kezdődött mindez?
Egyetemünk 1992-ben alakult újra, és az első OTDK-s fecskék 1997-ben indultak; csupán alig néhány fő. 1999-ben viszont már több diák érdekét is kellett képviselni. Ekkor M. Kiss Sándor volt a kari TDK-elnök, de nem volt ideje ezzel foglalkozni, így én, mint kari TDK-megbízott képviseltem az indulókat. Jól emlékszem, a Pécsi Egyetem rendezte 1999-ben az OTDK-át, és bizony voltak problémás ügyek. Mivel a Humán Szekció akkori elnöke, Dr. Anderle Ádám szavaival élve „oroszlánként” harcoltam a PPKE érdekében, rögtön meg is választottak a Humán Szekció országos elnökhelyettesének, amely tisztet nyolc évig viseltem. Ekkor a karon is én lettem az elnök. Sok diákom is eredményesen vett részt ezeken a fórumokon, így 2005-ben Mestertanár Aranyérmet kaptam. Az OTDK-n való részvétel minden felsőoktatási intézmény számára nagyon fontos, hiszen egyrészt a sikeres részvétel a rangsor-beli minősítési tényezők között szerepel, másrészt egy tanár számára mi lehet fontosabb, mint a jövő tudós generációját képezni, segíteni? A PPKE BTK a bölcsészeti szekcióban már több mint 10 éve felzárkózott az ELTE BTK – ez a legnagyobb egyetem – után a második helyre, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a PPKE „Kiemelt Egyetem” lett. Én magam is diákkörösként kezdtem a pályámat: 1977-ben OTDK I. helyezett lettem.

Tanárnő kutatási területei roppant szerteágazók, legyen szó Batthyány I. Ádámról és a dunántúli végekről, Kassáról, a brassói magyar evangélikus közösségről, a Jászkun Kerület hódoltatásáról, az Esterházyakról, Balassi Bálintról vagy éppen Bethlen Gáborról. Honnan van elég ideje ennyi témával foglalkozni?
Amint említettem, kezdőként Kassa városával, valamint társadalmával foglalkoztam. Egyetemi doktorátusomat is ebből a témából írtam. Azután, ahogy átkerültem az MTA Történettudományi Intézetébe, már kiutazhattam Pozsonyba, Nagyszombatba és más külföldi levéltárakba is.

A levéltárakban viszont mindig „nyitott szemmel” olvasok: elsősorban a társadalom és az emberek közösségi vagy egyéni sorsa, mindennapi élete érdekel. Ami a kezem ügyébe kerül, és érdekes eset – elsősorban a 16–17. századi történelemben –, azt kijegyzetelem, majd elkezdek hozzá kutatni, és egy szép tanulmány kerekedik ki belőle.

Csak egy példát ragadok ki: így bukkantam a pozsonyi Pálffy levéltárban Thököly Sebestyén javaslatára, amelyben a tizenöt éves háború során a török alóli felszabadító háború vívásának mikéntjét írta le. Tovább kutatva Nagyszombatban megtaláltam Thökölyt, mint a város legnagyobb adófizetőjét, de újabb levél akadván a kezembe, az elvezetett a város evangélikus hitéért való harcához is és Sibolti Demeter prédikátor sorsáig. Így már össze is kapcsolódott a reformációról folyó kutatásom a korábbi kassai anyaggal és más prédikátorokkal, sőt a katolikus megújulással is. Vagyis egyre nagyobb kutatási köröket tettem meg… Azután jöttek az arisztokrata családok, akik főszerepet játszottak a korban: a Batthyányak, az Esterházyak, Pálffyak, Zrínyiek, Thökölyek, Rákócziak, Lónyayak. Amint említettem, nagyon szeretem a régi magyar irodalmat, hiszen szorosan kapcsolódik a történettudományhoz. Másrészt a 90-es évek óta járok az irodalomtörténészek által szervezett REBAKUCS-konferenciákra – ez az Irodalomtudományi Intézet Reneszánsz és Barokk Kutatócsoportja –, és amely témákat ők meghirdettek, ahhoz szabtam egy-egy kutatást, illetőleg tanulmány megírását. Az évfordulók és konferencia-felkérések is irányították érdeklődésemet. Nem győzőm hangsúlyozni: az interdiszciplinalitás nagyon fontos számomra.

Az oszmán-magyar kényszerű együttélés szintén egyik nagy témája. Milyen eredményeket sikerült elérnie eddig és mik vannak még terítéken?
Az utóbbi bő évtizedben valóban leginkább az oszmán-magyar viszonnyal, annak is alulnézetből történő vizsgálatával foglalkozom; hogyan pusztultak a települések és lakóik, és hogyan élték túl a szörnyű háborúkat, kettős uralmat, nyomort, pestist… Hogyan találták meg a túlélés keskeny ösvényét? Miből merítettek erőt, reményt? Mennyit adóztak a törököknek? Sok-sok egyéni sorsra derül fény a válaszkeresés során. Néhány éve Vas vármegye jobbágyfalvainak XVII. századi összeírásait vizsgáltam, és tökéletesen kirajzolódott előttem: békeidőben, tehát hódító hadjárat nélkül is, szép sorjában, észak-déli irányú sávokban – ahogy a völgyek és az utak haladnak – hódoltak meg a falvak a törököknek. Ennek sok oka volt: óriási volt rajtuk a nyomás, noha mögöttük ott volt a Kanizsa ellen vetett végvidék várai és a nagyurak magánhadseregei, esetünkben a Batthyányaké. (Ez volt a Szent István Tudományos Akadémián a székfoglaló előadásom témája.) Ehhez a kutatáshoz nagyon jó alapot biztosított a Batthyány család hatalmas és gazdag levéltári iratanyaga. Ugyanezt megnéztem az északi megyék, Borsod, Zemplén, Bars és Nógrád vármegyék esetében is. A Bars vármegyei községek szinte mind Árpád-kori alapítású települések. A falvak nagy részét már az 1241–42. évi tatárdúlás idején felégették, de újratelepültek. A török időkben két-háromszori felégetést, elpusztítást is túléltek, mert lakóik végtelenül ragaszkodtak földjükhöz, templomukhoz, a temetőben nyugvó őseik sírjaihoz, közösségük természeti és épített lételemeihez, de a sokadik pusztítás után, ha maguk túlélték a csapást, máshol kerestek életteret. Számtalan falu így pusztult el, és a színmagyar falvak a XVIII. századra vegyes vagy tisztán szlovák településsé ekként váltak. Itt valóban megfogható Trianon gyökerei. Nemrég jelent meg az egyetemen az általam szervezett, oszmán-magyar viszonyt tárgyaló konferencia-kötet, amelyben egy kisebb közösség, Dobsina bányavároska 1584. évi pusztulását mutatom be egy korabeli emlékirat alapján; a törökök éjjel rátörve a városkára több száz lakóját hurcolták el, akik közül csupán néhányan tudtak visszatérni a rabságból. (Az emlékíró is régi „ismerősöm”: Pilcz Gáspár evangélikus lelkész, akivel már korábban, a kassai reformáció kapcsán találkoztam, hiszen ott lelkészkedett. Így érnek össze a kutatás szálai!) Ezeket a hódoltsági történeteket egy széleskörű, társadalmi „alulnézetből” tárgyalt kötetbe foglalom össze, amely a hódoltság kezdetétől a XVII. század közepéig tárgyalja az életet – gyakorlatilag már évek óta ezen a témán dolgozom.

A nőtörténet szintén érdekes része a modern történetírásnak, Tanárnő is foglalkozik ezzel. Hogyan látja ennek kutatását, illetve ennek kutatástörténetét, ha egyetemista éveitől indulunk ezen érdekes részdiszciplína esetén?
Legújabban a kora újkori magyar nagyasszonyokról is tartok előadássorozatot, hiszen ők álltak helyt férjük helyett is, amikor ők háborúban voltak, harcoltak vagy éppen az ország ügyében jártak el. Persze a nőiség témájához nem a mai divatos gender-szinten közelítek, hanem úgy, hogy az élet teljességéhez hozzátartozik a nő-férfi egyensúly.

„A nőiség léthelyzetének történelmi perspektívában való feldolgozása és az ok-okozati összefüggések feltárása elengedhetetlen. (…) A beköszöntő új korszak egyensúlyának megteremtésében a nőiségre hárul meghatározó felelősség. A női természet harmóniára törekvése esélyt ad az emberarcú élet megőrzéséhez.” (Dr. Major Gyöngyi)

– ez a Kortárs Női Reflexiók Fóruma (KNRF) Intézetének és folyóiratának (Femme Harmone – A női dimenzió) ars poeticája – annak a 2021-ben elindított online kulturális-tudományos-művészeti folyóiratnak, amelynek szerkesztőségi elnöke vagyok.

Még egyetemista koromból megmaradt emlék, amikor Tanárnő kézzel írt családfával jött be órára és ennek segítségével magyarázta el, hogy 3-4 főúri családot vizsgálva nagyon hamar felrajzolható a kora újkori magyar arisztokrácia, és tavaly augusztusban, a vezekényi csata 370. évfordulójára megjelent egy podcast-beszélgetés Tanárnővel és Martí Tiborral. Ennyire halad már a korral?
Igen, az imént említettem, hogy online folyóiratot szerkesztünk, az előadásaimat mindig vetített szöveggel és képekkel, ppt-vel adom elő, és ha felkérnek podcast vagy rádióriport készítésére, azt is elvállalom. Úgy érzem: azt a tudást, amit megszereztem, és ami bennem van, modern technikai eszközökkel élve is tovább kell adnom – a nemzeti múlt, a nemzeti önismeret létünk, identitásunk alapja. Különösen fontos ez a mai, gyorsan változó és egyre inkább globalizálódó világban – határainkon innen és túl. Feladatomnak tekintem, hogy nemzeti történelmünket, kultúránkat, identitásunkat a magam eszközeivel erősítsem.

Tanárnő pázmányos iskolateremtőként is tekinthet önmagára, hiszen számtalan szakdolgozója, doktori témavezetettje és doktori fokozatot szerzett hallgatója van, akik a Batthyány-birtokok és szervitorok történetétől kezdve, a csetneki anyakönyveken át, az erdélyi szászság 17. század végi–18. század eleji érdekérvényesítésén keresztül Bethlen Gáborig, Esterházy Lászlóig, Thököly Imréig, Teleki Mihályig tartanak, és a felsorolásnak még korántsem lenne vége. Milyen emlékeket tud felidézni hallgatóiról, az ő szárnypróbálgatásaikról?
Sok-sok kedves történet jut eszembe; ha az egyetemi éveiket éppen csak elkezdő, kicsit sután és félénken csetlő-botló fiatalokra gondolok, akik beléptek a szobám ajtaján tanácsot kérni nemcsak szakmailag, hanem magánéleti ügyeikben is, vagy ha szárnypróbálgatásaiktól az első Pázmányos doktori konferencián át a „summa cum laude”, 100%-os doktori védésekig átvillannak az emlékek. Csillogó szemek és büszke szülők… – valóban büszkén mondhatom: sok-sok nagyon kedves tanítványom van… Egy esetet mégis hadd emeljek ki, névtelenül. Legalább 25 évvel ezelőtt történt a következő eset; akkor még felvételiztettünk, és az egyik fiatal lánynak nem jól sikerült a szóbelije. Amikor kiléptem a terem ajtaján, meggondolatlanul és valóban nem illő módon megmondtam neki a végeredményt. Szegény nagyon kétségbe esett. Ám mégis úgy alakult a ponthatár, hogy felvettük. Tisztességesen, szorgalmasan és lelkesen végigtanulta az egyetemi éveket, és láss csodát! – személyesen nálam akart doktorálni, ezért hozzám jött doktori témát kérni. Adtam neki témát is, levéltári anyagot is. Sokat dolgoztunk együtt, közben gyermekei születtek, és ő lett az egyik legsikeresebb végzett doktorom. Azt mondta, hogy őt a negatív véleményem a felvételin a legtöbbre sarkallta! Tudományos pályája szépen ível felfelé, több tucat tudományos előadást tartott és tanulmányt írt, és emberi kapcsolatunk a lehető legmelegebb. Istennek adunk hálát, hogy egymást ismerjük! Egyébként az emberi kontaktus és viselkedésmód mind számomra, mind tanítványaim számára nagyon-nagyon fontos.

Két évvel ezelőtt jelent meg egy Tanárnőt köszöntő ünneplő kötet, amelyben nagynevű történészek, kutatók mellett jelentős számban hajdani diákjai is írtak. Milyen érzés, ha nem Tanárnő szerkeszt kötetet, hanem Ön kap egyet „ajándékba”?
Nagyon jó érzés volt, hogy 2020-ban, a 25 éves múltra visszatekintő oktatói pályám tiszteletére a kollégáim és a tanítványaim által összeállított, szépen kiállított kötetet kaptam, amelynek még a címlapján is a megírt munkáim tereinek, tárgyainak képei láthatók. A kötet fülszövegében az szerepel, hogy a csokorba kötött tanulmányok sokszínűsége is azt mutatja, „szerteágazó tudományos munkásságom aprólékosan lefedi a kora újkor főbb kutatási irányait, […] és Nyugat-Magyarországtól a hódoltságon át az Erdélyi Fejedelemségig” tart, miközben a tanulmányok írói újabb, messzi területekre is elkalauzolják az Olvasót. Hálás köszönet ezért kedves Barátaimnak és Tanítványaimnak és a szerkesztőknek.

Jelenleg milyen kutatási témán dolgozik? Mik a jövőbeli tervek?
A Pázmány Egyetem Történettudományi Doktori Iskolájában jelenleg is tanítok. A folyamatban lévő doktoranduszokon kívül még most is vannak kezdő doktoranduszaim, az ő tanulmányaikat végig kell kísérnem. Ezen kívül, amint fentebb említettem, már régóta gyűjtögetem az anyagot egy, az oszmán-magyar viszonyt, az oszmán uralom alatt élő emberek hétköznapjait átfogó módon tárgyaló munkához, amit szeretnék megjelentetni, továbbá forráskiadványok – kassai polgárok anyaga és levelezések – is szerepelnek terveim között. Arról is beszéltem, hogy a magyar nagyasszonyok témában is kutatok, róluk egész előadás-sorozatot indítottam el tavaly a Józsa Judit Galériában a KNRF keretében – ez jelenleg is tart –, és e témában is jelent meg több tanulmányom.

Mi lenne a tanácsa a pályájukat most kezdő történészeknek?
Az eszükkel írják a történelmet, de eresszék át a szívükön is! – hiszen a történelem maga az ember. Egy mondat erejéig még visszatérnék a fentebb említett ünnepi kötethez. A szerkesztők kiváló érzékkel és emberi ismerettel adták az ünnepi kötet címének egykoron leírt ars poeticámat:

„A magyar múltat kutatni, írni és láttatni – ez által szolgálni a hazát.”

És ezt útravalóként nekik is ajánlom.

Miski Péter

Ezt olvastad?

Az európai Oszmán hódítás nyomában – interjú Ágoston Gáborral

Az amerikai Georgetown Egyetem professzoraként dolgozó Ágoston Gábor rendszeresen publikál angol, magyar és török nyelven. Tizedik, ezúttal magyarnyelvű könyve a

X