„A történész nem tehet különbséget a történelem pozitív és negatív figurái között” – interjú Zinner Tiborral

Zinner Tibor jogtörténész évtizedek óta kutatja az 1945 és 1989 közötti igazságszolgáltatás történetét. Doktori értekezését még az Ébredő Magyarok Egyesületének 1920-as évekbeli történetéről írta, majd 1973-ban Imrédy Béla kivégzett miniszterelnök töredék népügyészségi iratainak kézbevétele olyan hatást gyakorolt rá, hogy elkezdte a (nép)bírósági ítélkezés történetét kutatni. Mára közel negyven monográfia és forráskiadvány fűződik nevéhez, de folyamatosan dolgozik továbbiak kiadásán. Zinner Tiborral pályájáról, kutatásairól Kántás Balázs beszélgetett.

Újkor.hu: Hogyan kezdted a történészi pályát? Ifjúkorodban mi keltette fel benned a történelem iránti érdeklődést?

Zinner Tibor: Mondhatnám, hogy szinte véletlenül történt, mert bár a história iránti érdeklődésemet nagyapám könyvtára biztosította, mégis csupán azt mondhatnám, hogy emiatt jelentkeztem történelem-földrajz szakra. Ám ha már jelentkeztem, akkor a földrajz szakon belül különösképpen hatott rám néhai Pantó Gábor professzor, aki a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Ásvány- és Földtani Tanszékének 1965-től volt vezetője. Ő 1960-tól Magyarország képviseletében a Nemzetközi Vulkanológiai Egyesülés tagjaként is dolgozott. S miután az egyetem kutatási területe hivatalból a hozzá legközelebb eső hegységre, a Zempléni-hegységre, valamint a Bükkre korlátozódott, nyilvánvaló volt, hogy Pantó professzor is ezzel foglalkozott. Miután én zempléni – és miként mi, őslakók mondjuk: egyúttal „újheli” – születésű voltam, nagymértékben hatottak rám előadásai az egykori közép-tiszai tűzhányóról. Hihetetlen tudással rendelkezett, és arról tájékoztatott, hogy a Zempléni-hegység bizony nem úgy alakult ki, mint ahogy azt eddig elképzelték. Ennek a közép-tiszai vulkánnak a közepe négyezer méter mélységben körülbelül Nyíregyháza alatt van. Ennek a nyolcvan kilométer átmérőjű óriási kalderának mindössze három darabja maradt fenn a felszínen, a Tokaji-hegy, a Mezőkászonyi-hegység Kárpátalján és a Tarpai-hegy. Ez valahol engem közelebb hozott a geológiához. Akkor ezért úgy döntöttem, hogy megírom a Füzér község fölötti vár alatti, dácitból álló tömzsnek, szubvulkánnak a geológiai történetét. Felmentem az évmilliók során lekopott hegy tetejére, s utána Ikarosznak éreztem magam, mert megcsúsztam, majd elszálltam a mélybe.

Ez eleve behatárolta a későbbieket. Nyilvánvaló volt, hogy korábban eltört lábammal már másként viszonyultam a terepjárással járó geológusi életmódhoz. Úgyhogy torzóként megmaradt az, hogy később Zemplénnek a gazdasági geológiájából írtam a szakdolgozatot. Nem sokkal később megismertem a keddenként órákat tartó Ránki György professzort, és az általa képviselt irányzatot, szemléletmódot. Számomra a tőle hallott előadások Füzér helyett immár Budapestet hozták közelebb Debrecenhez. Így következett be a váltás. Ránki előadásaiból szerzett ismereteimnek köszönhettem azt, hogy egyfelől Tokody Gyula professzor alkalmasnak tartott 1973-ban, az államvizsgát követően, hogy felvegyenek az általa vezetett Egyetemes Történeti Tanszékre tanársegédnek (egyúttal szerencsém is volt, hogy megürült egy hely). Másfelől helyette vettem részt az ugyanezen esztendő októberében tartott budapesti nemzetközi várostörténeti tanácskozáson, a Gellért Szállóban. Itt pedig jelen volt Ránki, aki összehozott Ságvári Ágnessel az egyik esti fogadáson. Ő akkor Budapest Főváros Levéltárának a főigazgatója volt, és a konferencia szervezője. Tett egy tisztességes, számomra visszautasíthatatlan ajánlatot, hogy ha akarok, akkor december 1-jével jöhetek hozzá dolgozni Budapestre. Segédlevéltárosként a jogszolgáltató szervek mellett az oktatási/kulturális, valamint egészségügyi iratanyagok referense lehetek. Így kezdődött a pályám.

Ránki különben nem csupán tanított, igazi káderfejlesztő volt. Ő hozta fel a főváros levéltárába előttem évekkel az egyik kolleginát, majd utánam nem sokkal Gyáni Gábort, másokat a Történettudományi Intézetben helyezett el. Megpróbálta azokat a diákjait elhelyezni bőséges kapcsolatai révén, akik nála valamit letettek az asztalra az egyetemi évek alatt, vagy ígéretesek voltak. Nem a pedagógusi pálya való nekünk, noha diplománk alapján erre lehetőségünk nyílna – fejtegette –, és megpróbált a tudományos életben lehetőséget teremteni számunkra. Hálával tartozunk neki, nem kevéssel. Ránki egy nagyon tudatos tudománypolitikát csinált, ameddig Magyarországon volt, és ameddig Debrecenben lehetett. Azt tette a történelem iránt fogékony egyetemistákkal, mint Kádár László professzor a földrajzosokkal.

Visszatérek egy gyerekkori „szerelemre”. Nyolcadikos általános iskolásként az évvégi bizonyítványosztáskor tanulmányi eredményemért jutalomként megkaptam Jevgenyij Tarle Napóleonról írt munkáját. Nem törtem babérjaira, de az életútja felkeltette az érdeklődésem a francia forradalom iránt. Kiszúrtam, hogy nagyapám könyvtárában van egy másik Tarle-könyv. Az otrantói herceg, Talleyrand életútja. Amikor ezt tőle elkértem, akkor a kötet nem a kezembe, hanem a könyvszekrényben a négy szinttel magasabb polcra került, amit ő elért, de én nem. S milyen a gyermek? A tiltott gyümölcs iránt rögtön fogékony lesz. Még egy évet várnom kellett rá… Sajnos… Azért sajnos, mert a következő esztendőben július másodikán, az első gimnáziumi évemet követően belgyógyász főorvos nagyapám elhunyt. A könyvtárat zömében én örököltem, és akkor elolvashattam Talleyrand életét. Pillanatok alatt rájöttem: az emberi aljasságnak – amint azt egy tizenöt, tizenhat éves gyerek a maga szintjén el tudja dönteni – vannak csúcsai. Mindenki elárul mindenkit, és meg kell, hogy mondjam, ismerve közelmúltunkat, régmúltunkat, mi több jelenünket is, azt kell mondanom, számos Talleyrand futkározik a közélet és politika területén.

Talleyrand állatorvosi lova volt a politikusoknak. Fouché, a belügyminiszter mellett, mert ő sem volt – mint mondani szokták – piskóta. Életét Stefan Zweig dolgozta fel, és e remekművecske úgyszintén a nagypapa hagyatékából került a kezembe. Ebből a szempontból ezek a könyvek a későbbi, általam kutatott rendszereknek, a nagy- és kispiszkosnak, azaz Rákosi és Kádár rendszerének történetében az akkori szervilizmus megismeréséhez, egyes meghatározó szereplőkkel készített interjúimhoz, visszaemlékezés-gyűjtésemhez alapvető impulzusokat adtak.

Máig sokak által idézett doktori értekezésedet az Ébredő Magyarok Egyesületének 1920-as évekbeli történetéről írtad. Mi vitt a Horthy-korszak szélsőjobboldali mozgalmainak kutatása felől a politikai bíráskodás kutatása felé? Úgy is feltehetném a kérdést, hogyan lesz a „mezei” történészből egyszer csak jogtörténész?

A Budapesti Népügyészség, a Budapesti Népbíróság – és közöttük az annak idején besorozott, megszüntetett vidéki „jogszolgáltatók” iratai – bőséggel tartalmaztak a Horthy-korszak kezdeti éveire alig ismert adatokat, összefüggéseket, tényeket. 1944–45 után egyes, a történtekben annak idején érintett személyeket – már akit elkaptak – felelősségre vonták, de miképp… Ez vezetett oda, hogy noha végigkutattam az egyesület történetét feloszlatásáig, 1945. március végéig, abból végül a kezdeti évekről írottak válhattak publikussá papírra vetésük után egy évtizeddel később… Miután pedig az iratok nem igazságszolgáltatásról, hanem inkább „gazságszolgáltatásról” szóltak, óhatatlanul tolódott el érdeklődésem. Először a korabéli titkosszolgálatok, majd hivatalból a jogszolgáltatók irányába.

Ide kötődik, hogyan is találkoztam először a nagybetűs történelemmel. Nekem az első ilyen személyes élményt vitéz ómorovicai dr. Imrédy Béla, kivégzett miniszterelnök töredék népügyészségi iratai okozták. 1973. december idusán, születésnapomon vitt ki Gáspár Ferenc főigazgató-helyettes először a Bazilika altemplomába. Oda, ahová a második világháború első éveiben kimenekítették a fővárosi levéltári iratok jelentős részét, majd az emeletessé alakított altemplom újabb és újabb anyagokkal telt meg az évtizedek alatt. Bölcs döntés volt ez annak idején, mert a városházának az a része, ahol ezeket addig őrizték, bombatalálatot is kapott, így az anyag túlélte a világégést. Szóval Gáspár Feri levitt a kanyargós lépcsőn, mégpedig oda, ahová a referenciámba tartozó Budapesti Népügyészség iratait már őrizték, és ahol már készítették elő a Budapesti Népbíróság iratainak a helyét. Ránki ugyanis erről, ennek az irategyüttesnek a felbecsülhetetlen tudományos értékéről beszélt nekem a várostörténeti tanácskozás fogadásán, és javasolta a Budapest Főváros Levéltárában végzendő munkavállalást. Azt hallotta Ságváritól, hogy hamarosan áthordják ezeket a népbírósági anyagokat a Fővárosi Bíróságról, és feldolgozásánál nem egy fekete könyökvédős iratőrzőt, hanem egy történészi vénával is rendelkező levéltárost alkalmaznának. Ennek lett a folyománya, hogy Gáspár Feri kivitt, és azt mondja, nyúljak bele nyugodtan a tintaceruzával feliratozott, ötszáznál is több doboz bármelyikébe, bármit megnézhetek azokból, amit akarok.

Az első, ami a kezembe akadt, egy vékony, öt-hat darab papírlapot tartalmazó pallium volt, és ráírva kívülről, hogy v. Imrédy Béla, azaz vitéz Imrédy Béla. Benne pedig egy A/4-es papírlapnak egyötöde-hatoda, tehát olyan öt-hat centi magas normál szélességű formanyomtatvány. Kipontozták a név helyét (ahová tollal utóbb beírták a kormányfő nevét), valamint az időpontot és az eljárás költségét pengőben (ezeket is utóbb kellett beírni), s végül, a kitöltés után a letartóztatási intézet vezetőjének is alá kellett írni. Arról szólt, hogy vitéz Imrédy Béla elítélten a jogerős ítéletet végrehajtották. Ennyi és ennyi pengő az államkincstárt terheli, X. Y. li. vezető, tehát letartóztatási intézeti vezető. Moldova György 1977-ben megjelent szociográfiájának címét idézem most, „Akit a mozdony füstje megcsapott”. Engem a történelem szele ekkor, 1973-ban csapott meg. Hogy egy magyar királyi miniszterelnök után csak ennyi, ez a dögcédula maradt. Ennyibe került az élete. Mégis miniszterelnök volt, mégis sok mindent csinált. Arról nem beszélve, hogy kollokváltam is belőle. Még ma is elborzadok, ha erre emlékezem. Függetlenül attól, hogy megérdemelte-e sorsát vagy sem.

Ahhoz, hogy az ember egy rendszert, egy történelmi korszakot megismerjen, nélkülözhetetlenek a személyes impulzusok, netán beszélgetések az egykori ilyen-olyan helyzetben lévő szereplőkkel. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy sok egykori politikai szereplő szóba állt és áll mindmáig velem, noha a biológiai óra bizony náluk is, nem akármilyen sebességgel ketyeg. Most halt meg például Berecz János. Nos, akik 1848–1849-cel foglalkoznak napjainkban, már nem csinálhatnak Haynauval interjút. Vagy akik az inkvizíció történetét írják, nem beszélhetnek már Torquemadával.

Én meg gyakorlatilag 1978‒79-től, amikor dr. Major Ákos, az idő tájt nyugdíj előtt álló ügyvéd eldöntötte, hogy megírja a visszaemlékezéseit, közel jutottam a korábbi évtizedek cselekvő, meghatározó figuráihoz. Hirtelen lehetőségem nyílt az akkor még nem kutatható írott források hátteréhez az oral history segítségével közelíteni, interjúalanyaimtól kapott eredeti vagy másolni engedett dokumentumokat olvasni. Elég, ha csak dr. Décsi Gyulának – Mindszenty József hercegprímás bíboros legfőbb kihallgatójának, később igazságügyi államtitkárnak, majd miniszternek, számos kirakatper „rendezőjének” – a Rajk–Brankov-perről írt huszonnégy oldalas tényfeltáró írására utalnom, melyet 1979-ben Aczél Györgynek készített. Vagy Farkas Vladimírra, aki ideadta az édesapja börtönnaplóját, vagy az egykori honvédelmi miniszternek az 1956 nyarán, szovjet elvtársak kérésére el nem mondott beszédét. Sok olyan irathoz jutottam hozzá, amelyek hitelesek, de nem kutathatók voltak, és el voltak zárva az emberek elől majd’ még egy évtizeden keresztül.

Mindezt kibővítették azzal, amikor beszélgetőtársaim kézről kézre adtak, hol a belügyi, hol a katonai titkosszolgák, hol azok, akik egykor a jog világában tevékenykedtek. Ez egyre izgalmasabb lett. Az ember ugyanis, ha van benne némi kutatói véna, állandóan egyre mélyebbre akar ásni, és szembesülni mindazzal, hogy mennyi és mennyi aljasság húzódhat meg még a háttérben. Elég, ha csak mondjuk 1983-ból – amikor már kezdtem, úgymond, „képben lenni” – Nemes Györgynek a Bal-jobb, bal-jobb című önéletírására utalok. Ebben Farkas Vladimír közvetlen, nekem magnóra mondott emlékeivel szemben, az amerikai újságíró, William Shawcross könyvére, a Crime & Compromise-ra visszautalva előhozta Kádár megkínzásának koholmányát a szájba vizeléssel, körömletépéssel együtt. Az ismételt, tudatos félrevezetés szándéka volt érezhető megjelentetésével.

Mennyire volt „szabad” a Kádár-korszak utolsó évtizede, mennyire lehetett a második világháború és az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni politikai bíráskodás történetét politikai befolyás nélkül kutatni? A Szálasiék bilincsben 1–2., a Gyarmati Györggyel, Botos Jánossal és Korom Mihállyal közösen írott Magyar hétköznapok Rákosi Mátyás két emigrációja között, 1945–1956, a Népbíráskodás – forradalmi törvényesség (Major Ákos népbíró visszaemlékezései), és végül Az ébredők fénykora című könyveid ugye már a rendszerváltás előtti években megjelenhettek.

Előbb részben már szóltam erről, de a múltamból felelevenítenék egy történetet, nem anekdotaként. Egyszer kerültem politikai kalamajkás helyzetbe. Nyíregyházán tartották már az első pesti cirkuszokat követően a Tudományos Diákkörök Országos Konferenciáját. Kint a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, a sóstói rengetegben, távol a világ zajától. Onnan be az ember csak akkor jött vissza Nyíregyházára, ha inni akart, vagy éppen elfogyott a palackos nedű. A dolog lényege az volt, hogy egy délelőtt autóbuszokkal behozták a résztvevőket a nyíregyházi vasútállomás mellé, mert ott volt a Petőfi tér, ahol ekkor zajlott a Petőfi-szobor avatása. Öt-hat busszal érkeztünk, emlékszem a Szűcs Zsuzsa nevű úttörő szövetségi titkár volt az egyik koszorúzó, később a budapesti ötödik kerületi pártbizottság első titkára lett, a másik Polinszky Károly miniszter, egyúttal a Műegyetem tanára volt. Egy Fábián Ferenc nevű újságíró mondta az avató beszédet, majd utána elhangzott a rituális mondat, hogy felkérik a koszorúzó szerveket, helyezzék el a koszorúkat. Valaki vitte elől a koszorút, ketten mentek utána, mire megszólaltam az első sorban, ahol álltam, hogy „úgy látszik, itt a páros szervek is koszorúznak”. Abban a pillanatban már kaptam is két jókora pofont jobbról és balról, de hogy kitől, ki volt az illető, hova tűnt el, mindmáig nem tudom. Nekem ez volt a közvetlen és egyetlen kapcsolatom egyetemista koromban az állambiztonsággal.

Ami a Kádár-rendszer utolsó évtizedében folytatott kutatásaimat illeti, tömör a válaszom: szabad volt. Fel sem merült ugyanis a hatalom illetékeseiben, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (KB) által 1962 nyarán a múltbéli törvénysértésekkel kapcsolatos – az elvtársak részéről okkal kanonizált – határozat közzététele után bárki hozzá merjen nyúlni a szennyeshez…

A legfontosabb iratokat nem csupán a Párttörténeti Intézet, a Belügyminisztérium Állambiztonsági Operatív Nyilvántartója cerberusai őrizték, hanem például a pártarchívumon belül is a főigazgató-helyettes, Molnár János tárolta a páncélszekrényeiben. Utóbb onnan kerültek elő, nyomon követhetők a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára által a világhálón közzétett vezetőtestületi pártiratok sorrendjének végén. Amíg Botos Jancsival, Gyarmati Gyurkával ma is tartjuk a kapcsolatot, Korom Miska már távozott a négyszerzős Magyar hétköznapok… című könyv papírra vetői közül. Simán kiadhattuk. Ami dr. Majort illeti, emlékeim szerint háromszor fizették ki – négyévente – a kéziratát, mert a legfőbb ügyészből a Kossuth Könyvkiadó igazgatójává vált dr. Non György munkatársai rettegtek a tartalmától, főként az 1947. évi országgyűlési választások után tevékenykedett Választási Bíróságról írottak miatt. Nem véletlen, hogy végül nem a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál, hanem ott is csak „alvállalkozásában”, a Minervánál láthatott végül napvilágot. Az ÉME-monográfia 1989-ben, az annus mirabilis, a csodák esztendejében vált ismertté. Jórészt azonban úgy, hogy számos személy nevét a szerkesztő kihúzta. Holott épp az volt a célom, hogy miután a história mozzanatai hús-vér így-úgy cselekvő embereknek köszönhetők, ők ne maradjanak anonim szereplők, mint a régebbi szakirodalomban, amikor csak az egyesületek nevei mellett névtelenül – mint az ÉME, a MOVE, az Etelközi Szövetség és a Kettőskereszt Vérszövetség tagjai – sorjáztak egymást követve.

Akkor még az 1945–1956 közötti időszakra koncentráltam, de Farkas Mihály ’56 utáni két büntetőpere már terítéken volt, illetve a hatvanas évtized elejéről a korábbi időszakban törvénytelenül meghurcoltak felülvizsgálatai, amelyekben annak idején a honvédelmi miniszter is szerepet vállalt. Nem keveset.

Milyen érzés volt személyesen találkozni és beszélni a kommunista korszak politikai bíráskodásának emblematikus szereplőivel, például Major Ákos népbíróval? Ezek az emberek az utolsó pillanatig kitartottak a rendszer mellett, amelyet szolgáltak? 

Talán kezdjük azzal, hogy nem szolgáltak, hanem létrejöttében tevékeny szerepet vittek, ki-ki a maga őrhelyén, mások életére való tekintet nélkül. Dr. Majorral nem volt könnyű együtt dolgozni. Nem azért, mert amíg én nem, addig ő szinte mindent tudott 1953 előttről, majd 1957-től a köztes időszakról, már ami a tabukat illeti. Főként azért, mert bíró maradt egyaránt ügyvédként és nyugdíjasként. Ő mesélte, hogy ügyvédként közölte védencével azt, hogy mennyire ítélné, ha előtte állna ítélethirdetéskor, és ezért csak annyit tesz érdekében, hogy annál többet ne kapjon. Most jön azonban a duplacsavar. Ezt ugyanis nem csupán a vádlottal, hanem az eljáró tanácsvezetővel is közölte, benyitva annak szobájába. Nos, ahelyett, hogy nyomban kizavarták volna onnan, nem tették meg vele. Nyikita Szergejevics Hruscsovot idézhetném: „elszemtelenedett, mint Berija elvtárs”. Amikor a kétkötetes memoárjából a végül megjelent kötet lett, annak készítésekor elég „lazán” nyúlt a tényekhez, komoly előkészítői munkát igényelt a könyvtári búvárkodásainak helyrehozatala. Dr. Domokos Józsefnek, a Legfelsőbb Bíróság 1954–1958 közötti elnökének régi cimborája volt. Dr. Major a Budapesti Néptörvényszék, majd Budapesti Népbíróság, illetve utóbb a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke volt, 1953-ban a Legfelsőbb Bíróságról eltávolították. Vele dr. Domokos 1957. január 15-én beszélt, annak tartalmát papírra is vetette: „politikai és jogi tekintetben egyaránt teljes mértékben egyetért a gyorsított eljárással”. Boldog örömmel is jönne a Legfelsőbb Bírósághoz, de rendkívül nehéz családi körülmények között él, mert első házassága felbontása után havi 1000 Ft gyermektartásdíjat kell fizetnie, és természetben kell eltartania második feleségének vele együtt élő gyermekét is. A bírói fizetés ezért nem elegendő. Mint ügyvéd, jóval többet keres. Annak igazolására, hogy nem politikai szempontok késztetik a felajánlott állás elutasítására, hivatkozott arra, hogy mint tartalékos ezredes hadbíró, készséggel rendelkezésre áll. Ha behívják, kész részt venni a Katonai Kollégium előtt folyó gyorsított ügyekben. Ez esetben az ügyvédségről nem kell lemondania.” Kiszolgálta az egymást követő politikai berendezkedéseket, Horthytól Kádárig, ha kellett, ügyészként, ha kellett, bíróként, ha kellett, ügyvédként. Korabéli jellemzését felidézem: „Dr. Major Ákos sokat foglalkozik marxista irodalommal. Volt hadbíró. Sas-rendes. Kiszolgál bennünket. Hadbíró vezérőrnagy volt”. Így kezdődött, majd jöttek interjúalanyaimmá vált védencei: Farkas Vladimír, Péter Gábor (és neje, Simon Jolán), dr. Décsi Gyula, továbbá mellette korábbi tárcabéli vezető munkatársa, dr. Timár István, dr. Bálint István orvos, dr. Bauer Miklós és felesége, hosszú a sor.

A folytatás sem volt rosszabb számomra. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövegségében dolgozni 1983 és 1987 között azért is fantasztikus volt számomra, mert az ember ott, a Szabadság tér 16. első emeletén bárkivel összefuthatott. Akár államvédelmisként, akár a H. M. Katonapolitikai Osztályának beosztottjaként, azaz „katpolosként”, akár külügyesként dolgozott korábban az illető. S ott volt a Felvételi Bizottság iratai mellett a kizárt személyek dokumentációja. Ingyen és bérmentve jutottam hozzá olyan ismeretekhez, melyekhez az ember különben az életben nem, vagy alig jutna hozzá. Ám ennél még sokkal fontosabb volt a számomra, hogy nagyon sok embert oda hívtam be interjúkészítésre. Mert ezek is anno elvtársak voltak. Gyakorta hangzott el a bent lévő egyéb bizottsági tagok, szobámba betért tagok szájából irányukba, amikor meglátták beszélgetőtársaimat, hogy régen találkoztunk, de azért most nem zavarunk, ha Tiborral beszélgetsz. Többek között ott csináltam meg dr. Jávor Iván hadbíróval az interjúmat, aki ítéleteivel tábornokok és törzstisztek halálához is hozzájárult, valamint dr. Csendes Károllyal, aki a legfőbb ügyésznek a büntető szakágbéli helyettese volt korábban, aki a Szűcs Ernő vezette titkos csoportnak Szőlős fedőnéven az egyik legfontosabb ügynöke volt a pártközpont adminisztratív osztályán 1950 előtt! Nem sokat gondolkozhattak a fedőnevén, mert Weintraubként látta meg a napvilágot.

Mondhatnám dr. Décsi Gyulát is, aki ugyancsak oda járt be gyakran hozzám, ahogy dr. Olti Vilmos, a kiemelkedően törvénysértő büntetőperek elsőfokú eljárásban ítélkező tanácsvezető bírája is. Tehát én fedőszervnek, védőernyőnek használtam ezt a társadalmi-politikai szervezetet, mert aki oda bejött, az kizárólag régi, megbízható elvtárs lehetett. Sokan voltak közöttük olyan tagok is, akik az ötvenhatot követő megtorlás folyamatában vettek részt. Említhetném dr. Tihanyi Sándort, a Budapesti Rendőr-főkapitányság parancsnokának politikai helyettesét, mivel az ötvenhatot követő megtorlás során majdhogynem az összes budapesti internálási határozatot ő írta alá. Csomó olyan ember fordult ott meg, akár diplomáciai vagy más területről vonult nyugállományba, akinek komoly titkosszolgálati múltja is volt.

Ide tért be hozzám, utóbb úgy vélem, hogy inkább engem kihallgatni (!) dr. Tihanyi János is, aki Neumann Henrikként született Munkácson, és aki a titkosszolgálat egyházügyi alosztályán a hercegprímással összefüggő büntetőügyet előkészítette, majd Sólyom László és társai „bűnügyének” egyik legfőbb vizsgálója volt. Később hírszerzőként meghatározó szerepet játszott Nyugat-Berlinben, az IBUSZ-kirendeltség fedésében. A vele készített interjúm során inkább ő hallgatott ki, vagy meg engem, és nem én őt. Dr. Tihanyi mellett nem hallgathatok egy másik államvédelmis nagyágyúról, mégpedig dr. Bálint Istvánról sem, aki dr. Janikovszky Béla fogorvost (a Gömbös-szobor egyik felrobbantóját) követte 1945. március 15-től a politikai rendőrség főorvosi székében. Ő szinte leste a kérdéseimet, és azt a változatot mondta el válaszként, amelyikről azt gondolta, hogy hallani akartam. Ők ketten voltak talán azok, akik inkább nehezítették a tisztánlátásomat, mintsem elősegítették. Az összes többi interjúalanyom kifejezetten segítőkész volt. Ők ketten keresztbe akartak talán tenni, aminek az okát nem tudom. Tény azonban, hogy amikor utóbb töredék, be nem zúzott iratok is elkerültek, egyetlen egyszer sem tudtam tudatos félrevezetést vagy ártó szándékot felfedezni náluk, vagy, hogy tettüket másra próbálták volna kenni. Az adott információkat rögtön ellenőriztem. Ezért adtam oda a Vladimírral készített oldalak százait dr. Décsinek, aki egy-egy esetenként más színben vagy másképpen látta a tartalmukat. Ő akkor kiegészítette, főként annak ismeretében, hogy éveken keresztül egy cellában raboskodott Péter Gáborral, aki vele osztotta meg emlékeinek egy jelentős, általa elmondhatónak vélt részét. És volt, hogy Péterrel is megnézettem az anyagot, aki jelezte, hogy itt vagy ott téved Vladimír, mert a dolgok másként történtek. Vladimír mindezt nem tudhatta annak idején, csak az apjától, Mihálytól hallhatta. Főként azért nehéz a kutató dolga, mert amennyiben az interjúalany is mástól hallotta a történetet, ő már nem érezheti, nem adhatja át például az egyes hangsúlyos elemeket a neki elmondottakból. Egy sajátos arckifejezés, amellyel valaki jelentőségteljesen a mondandóját kísérte, már nem adható vissza, nem örökíthető meg egy leírandó szövegben. Az, hogy valamikor valaki mosolyogva vagy másképp beszélt, hogy idézőjelbe kell-e tenni, vagy sem a szöveget, ezek nagyon nehéz szakmai kihívások. Egy kontaktus megteremtésekor az illető beszédmodora, gesztikulálása sem megvetendő, hanem lényegi elem. Nem szívesen hallgatnám, hogyan hümmögnek ezekre a sirámokra a régebbi korok kutatói, akiknek még ez sem adatik meg.

Amikor Péter Gábornál és feleségénél voltam, Simon Jolán ötvenszer kotyogott közbe, hogy „Gábor ez nem úgy volt, mert én dolgoztam az Öregnél, és nekem ezt mondta, ezzel jött ki a szobájából”. „Igen, de nekem meg ezt írta azon a sajtcédulán, amit Te adtál nekem ide” – replikázott a férj. Igen, azon az volt. Na, most akkor mi is az igazság? Rákosi mást mondott vagy diktált a titkárnőjének, a kézzel írott sajtcéduláját pedig Péternek adatta oda. A feleség és a férje is igazat mondott. Dönthetünk-e? Az eredményt kellett megnézni, lett-e a sajtcédulára írottakból valami, vagy semmi sem történt utóbb a titkosrendőrség berkeiben. Ha meg mégis lett belőle valami, akkor hogyan? Milyen végeredménye lett, melyik út, a gépelt papírosra vagy a sajtcédulára írott vált fontosabbá? Rákosi, a hazugsággyártás nagymestere azzal vezetett félre mindenkit vagy egyeseket a Titkárság tagjai közül, hogy Jolival átadatta nekik a lediktált szövegét, avagy szóbeli üzenetét, ugyanakkor férjének már utasításba adta egy kis sajtcédulán, hogy kit kell kihallgatni, mire és hogyan. Nem véletlen, hogy az Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez öt kötetének egyikében, a harmadikban közzétettem a Farkas Mihálynál fennmaradt azon sajtcédulákat, amelyeket ő Péter és társai ügyének „vizsgálata” elején Rákositól kapott, hogy kit mire és hogyan kell kihallgatni. Ezek a fecnik emberéletek kioltására voltak alkalmasak.

Mindig volt egy munkahelyen valami olyan, ami ott tartott, mert olyan ismereteknek jutottam a birtokába, melyek kiegészítették az adott időszakbéli felkészültségem vagy tudásom, illetve – ami nem kevés – a hely védelmet is nyújtott tényfeltárásaim számára. Azt gondolom, egész pályám valahol arról szólt, hogy minden iratot nyilvánossá kellene tenni, és mindenki alkossa meg szépen a közzétett dokumentumból a véleményét. Nekem levéltárosként is ez volt az ars poeticám. Minél több iratot felszabadítani, minél több iratot kutathatóvá tenni. Persze az is lehet, hogy az iratban közöltek zöme hamis infókkal teli, miként a törvénysértő büntetőperek iratainak jelentős része valótlan tartalmú, de kutathatóvá kell tenni. Akár a fiatalabb, akár az idősebb nemzedék szembe nézhet azzal a ténnyel, hogy bizony a források azon szintjén akkor annyit tudtunk. Én magam is példának okáért egyet megírtam, a kétkötetes Rajkot. [„A nagy politikai affér” – a Rajk–Brankov-ügy, 1–2. kötet, Budapest, Saxum, 2013–2014. – a szerk.] Több mint negyedszázadnyi kutatómunka eredménye volt. Utóbb találtam még Rákosinak a bolgár pártvezérhez, Georgi Mihajlovics Dimitrovhoz küldött leveleinek egyikében egy sort: „a holnapi nap folyamán Rajk elvtárssal Tito elvtárshoz utazunk, hadd szokja a nagypolitikát”. Soha nem jelent meg egyetlen egy újságban, sem a határon túl, sem itthon, hogy volt egy ilyen találkozó. Volt-e, és azon tényleg ott volt-e Rajk? Lehet, itt volt „elvermelve az a bizonyos kutya”? Lehet, itt történt valami, amiről nem tudunk?

Ez csak az egyik adalék ahhoz, hogy ha az ember befejezett valamit, lerakott valamit az Olvasó elé, az alkotó akkor sem pihenhet meg. Miért? Bármikor, bárhonnan előkerülhetnek olyan források, amelyek színezhetik, sőt, netán alapjaiban is módosíthatják a dolgokat. Tehát én nagyon nem szeretem, ha valakik úgy kezdik, hogy ez az ultima ratio, amit ebben a kérdésben letettünk az asztalra… Nem, a helyes tétel az, hogy pillanatnyilag a források adott szintjén ezt a következtetést tudjuk levonni, de soha nem lehet egy kutatásra azt mondani, hogy befejeztük.

A legnagyobb öröm számomra ebből a szempontból a főváros levéltára volt. Ott, ahol elsőként vehettem kézbe – példának okáért a Magyar Testvéri Közösség tagjaival, folyományaként a lemondatott kisgazdapárti főtitkárral, Kovács Bélával szemben indított koholt büntetőeljárás iratait –, olyan fóliókat, ahol a kutatót a megismerés öröme, a felfedezés pillanata érintette meg. És azt sem szabad elfelejteni, hogy másképp éltem ezt meg huszonöt és harminchárom esztendős korom között, és másképp nézek vissza most sok mindenre, túl a hetedik X-en.

Mi a véleményed az oral historyról?

Úgy gondolom, az oral history az egyik legfontosabb műfaj. Különösen olyan korszakok feltárásánál, ahol a szóbeli, gyakorta csak fülbe súgott információk voltak a meghatározóak. Vagy épp azért, mert utóbb megsemmisítették az írásos anyagokat. Hangsúlyoznám, hogy nem szabad prekoncepcióval viszonyulni a múlthoz. Amikor én Péterrel az interjút csináltam, azt kérdezték tőlem, hogyan tudok egy gyilkossal kezet fogni? Nos, Pétert soha nem ítélték el gyilkosságért. Ha én odamegyek hozzá a XI. kerületi, Fraknó utcai betonszörnyetegek egyikének első emeletén lévő lakásába, mert hajlandó fogadni, s úgy szólítom meg, hogy „Te gyilkos, te rohadék! Mondd el nekem, amit tudsz!”, szóba fog állni velem? Nem fog.

A történész nem tehet különbséget a történelem pozitív és negatív figurái között. A szerencsés jelenkor-történésznek egyet kell tenni: harag és részrehajlás nélkül, kellő felkészültséggel, tárgyismerettel leülni s beszélni ezekkel az emberekkel. Meg kell hallgatni őket. Ha kell, ütköztesse a véleményét.  Mondják el az alanyok, amit akarnak, utána a historikus ellenőrizze le, találja meg erre a lehetőséget. Ha pedig utóbb ellentmondást észlel, próbálja meg, ameddig ezek az emberek élnek, elérni ismét őket, tisztázni velük a problémáit. Én ezt tudom csak tanácsolni. Prekoncepcióval, előítéletekkel, másokkal szembeni gyűlölettel fűtött személyiségként inkább ne is legyen valaki történész. Mindenkinek adassék meg az a lehetőség, hogy elmondja a véleményét. Nyilvánvalóan egy nyolcvan-kilencven éves joviális öregúr kis, tömött fehér bajusszal, mosolyogva, más érzést kelt az emberben, mint egy bakancsos, ávós zubbonyban üvöltöző figura. Mindenki változik.

Nem minden visszaemlékező van tele rosszakarattal, nem mindenki hajtogatja csak a magáét. Fel kell készülni a beszélgetésekre. Nekem az volt a lehető legnehezebb, hogy ezekről a törvénysértő büntetőperekről szinte csak annyit tudtam korábban, amilyen mértékig ezekről a nyilvánosságot tájékoztatták. Ha nem adnak kézről kézre, és nem jön így előbb-utóbb a megvilágosodás – ha szabad így fogalmaznom –, nyilván sokkal nehezebb lett volna. De még nehezebb volt akkor, amikor utólag egyes iratokhoz hozzájuthattam. Akkor érzékeltem, milyen kevés, amit elmondtak, és még mire kellett volna rákérdeznem. Nem tagadták meg a múltat, amelynek születésénél messze több mint bábáskodtak, sőt – miután meghallgatták érveimet – kiteregették Kádár múltját is. Nem az ’56 november utánit, hanem a korábbit. Ahogy mondani szokták, a király meztelenné vált előttem…

Van egy nagyon-nagyon drasztikus, mondhatnám Zola naturalizmusát meghaladó mondat az egyik interjúalanyomtól. Nem akárkitől. Az egyik legnagyobb nemzetközi jogi szakszótár készítőjétől, a számos idegen nyelven beszélő dr. Décsitől. Attól az egyetlen magyar minisztertől, aki nem be-, hanem kinyújtotta a lemondását, mert már bebörtönözték Rákosi utasítására. Megvan az egysoros „nyilatkozat” a főtitkár irathagyatékában: „Rákosi elvtárs, a mai nappal lemondok.” Neki volt egy mondása, ami így hangzott: „Tibor, az ember két lyuk, a szája és a segge között helyezkedik el. A történelmi pillanat dönti el, hogy magának vagy a történelemnek melyik a fontosabb.” Ebben a drasztikus szövegben minden érdemi benne van. Nem is kívánok tanácsot adni a lyukválasztáshoz… Azt kell elérni – visszatérve a korábbi gondolatmenethez –, hogy az interjúalanyok megszólaljanak, szóra bírhatók legyenek, és elmondhassák emlékeik mellett a véleményüket is. A történész feladata annak eldöntése, hogy az előtte sajátos szemszögből feltárt képet bele tudja illeszteni az általános történeti képbe, vagy az attól gyökeresen elüt. Rajta múlik, miként sáfárkodik a kapott információval, azt mire, és hogyan hasznosítja.

Nem felejthető el, amikor elmentem a tábornokper, Sólyom László és társai büntetőeljárásának egyik, dr. Jávor által első fokon halálra ítélt vezérőrnagyához, Somogyi Imréhez a dr. Münnich Ferenc utcai lakásába. Ő volt a későbbi büntetőeljárás résztvevői közül a második letartóztatott vitéz Kuthy László vezérezredes után, 1950 márciusában. Dr. Tihanyi János hallgatta ki… Egy igencsak gyér fényű lámpaégő mellett fogadott. Nem elmondta, hanem szinte elhadarta, hogy miért nem mer beszélni arról, ami vele s a társaival történt. Utóbb találkoztam mindazzal, amit csak nagyjából, nem tény-, hanem szinte csak jelzésszerű szavakkal elmondott. Azzal, hogy a perújításkor saját büntetőügyében tett hadbírósági vallomását egy az egyben átmásolták egy később tárgyalt büntetőper iratai közé. Akkor már meg sem hallgatták, úgy másolták át korábbi mondandóját, mint egy frissen tett vallomást. Ez arra is példa, hogy van, amikor az irat tartalma igaz, de hamis körülmények között, másolás révén keletkezett. Ma már tudott, hogy még fogdaügynöki feladatok végzésére is kényszerítették.

Somogyi említett vallomása benne van az Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 3. kötetében. Pontosan ezért. Nem értette senki annak idején, amikor a sorozat első kötete megjelent, miért úgy állítottam össze, ahogy. Miért úgy jönnek az iratok egymás után?  Miért nem egyetlen büntetőpert tárunk fel a maga teljességében, elejétől a végig? Jöttek a legkülönbözőbb kérdések és kritikák. Azért nem, mert egy pártpolitikai döntéstől (hogy kit kell felelősségre vonni) egészen az újabb pártpolitikai döntés következményeként engedélyezett rehabilitációkig terjedtek a hol tragikus, hol szerencsésebb életutak. Szinuszgörbéhez hasonló hullámokon keresztül ment minden. És bizony az emberek zöme ’45 előtt fent, aztán lent, majd bent fogdaügynökként, egyfajta páriaként élt, akiket aztán meg is fenyegettek azzal, hogy tőlük függ, meddig tartják őket életben.

Így, a rendszerváltás után harminckét évvel mennyire gondolod feltártnak a magyarországi politikai bíráskodás, „igazságtalanságszolgáltatás” történetét és a kommunista rendszer bűneit?

Voltak nagyon szép évek, hónapok különböző munkahelyeken. Felejthetetlen volt nyilvánvalóan számomra az a több mint két esztendő, amikor a Tényfeltáró Bizottság Történész Albizottságában úgy gondoltam – másokkal együtt –, hogy Augiász istállóját kisöpörhetjük. Meg kell, hogy mondjam, a jéghegy csúcsát ismertük csak meg akkor, igaz sok-sok esetben elsőként a szakmabéliek közül. Sem nekem, sem a többieknek fogalma nem volt mindarról, ami esetenként feltárult. Nem tudtuk elképzelni, pedig akkor számunkra, legalábbis számomra kinyílt minden páncélszekrény, amit szerettem volna, és szinte nem volt olyan, amit nem adtak ide.

Legfeljebb azt hazudták, hogy nincs, mint a két Tömpe testvér, András és István iratairól. Aztán érdekes módon olvastam valahol egy anyagot, évtizedekkel később, abban idézve Tömpe István visszaemlékezéséből. Ebben leírta, magára vállalta, hogy valójában ő vezette a kádári megtorlást.

Ehhez azonban az kellett, hogy egyik szakértője legyek a Biszku Bélával szemben indított büntetőügy második felvonásának, hogy ilyen anyagokhoz hozzá tudjak jutni, de mikor?! Tehát Budapest Főváros Levéltára ebből a szempontból fantasztikus volt, és utána is voltak munkahelyek, például egy időben a Legfelsőbb Bíróság, voltak különböző szituációk, ahol tényleg jól éreztem magam, alkotni tudtam.

Egyre feltártabb a múltbéli horror, de messze vagyunk még attól, hogy minden mocskával elszámoltunk volna. Ha minden jól megy – épp most készítettem el egy közel hatvanoldalas névmutatót hozzá – ősszel a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) megjelenteti „Gyorstalpaló tanfolyam. A Büntetőbírói és Ügyészi, majd Bírói és Államügyészi Akadémia története előzményeivel és következményeivel” címmel a majdnem nyolcszáz oldalas összefoglalóm. Ebben nyomon követem a honi büntetőbíráskodás történetét 1920-tól a hatvanas évek derekáig, a horrorról sem hallgatva, nevesített személyekkel, életutakkal gazdagon. Készen van és ugyancsak megjelenés előtti egy terjedelmes tanulmányom a hattagú Koordinációs Bizottságról, amely élet és halál ura volt 1960 tavaszáig, utána pedig a mindenkori legfőbb ügyész a halálbüntetés honi eltörléséig. Megkérdőjelezhetővé vált interneten is kutatható pártiratok alapján, hogy az ítélethirdető vérbírók és az eljáró tanácsuk tagjain, avagy a mindenkori hat bizottsági ember lelkén szárad a kádári megtorlás műve. Név szerint: a bizottságot vezető Marosán György, mint a KB illetékes titkára, Biszku Béla belügyminiszter, dr. Nezvál Ferenc igazságügyi tárcavezető, dr. Szénási Géza legfőbb ügyész, dr. Domokos József, utóbb dr. Jahner-Bakos Mihály legfelsőbb bírósági elnökök, valamint Czinege Lajos, illetve utóda Kaszás Ferenc, az MSZMP KB Adminisztratív Osztályának vezetői.

Rengeteg monográfia szerzője és forráskiadvány szerkesztője, sajtó alá rendezője, társszerzője vagy. Összesen hány könyvben van (társ)szerzőséged, illetve hány tudományos közleményed van, ha számontartod egyáltalán?

A megjelent cikkek, írások, könyvek, filmlektorálások száma összesen 282. Ebből körülbelül negyven könyv – monográfia, forráskiadvány. Kilenc kéziratom idén túlesett már az első, illetve második korrektúrán. Nem mindet tartom nyilván, csak a legfontosabbakat. Pillanatnyilag ennyi a készlet, de nem életcélom, hogy felülmúljam Vlagyimir Iljics Lenin könyvméterekben mérhető munkásságát

Utolsó kérdésként hadd tegyem fel: min dolgozol most, mi lesz a közvetkező szakkönyved vagy egyéb komolyabb szakmai munkád? 

Az „akadémiai” kötetről már szóltam. Most nemigen újabb könyvön morfondírozom, várnak amellett úgyis a korrektúrák. Alapvetően azért sem könyvön dolgozom, mert most mást, egy komoly történelmi adatbázist készítünk a kollégáimmal, és ez talán az egyik legkomolyabb feladataim egyike. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága keretében ugyanis több kutatócsoport működik a különböző tagok vezetésével. Az egyik legnehezebb a múltnak azzal a részével való szembenézés, amelyik a kettős mércének évtizedeken át tartó alkalmazásából fakad. Mások mellett én is alapvetőnek tartom a totális tényfeltárást. Mellette elengedhetetlen azonban az információs kárpótlás is, amelyet a NEB folytat a mindenképp szükséges nyilvánossággal. Hiszen egyre kevesebb az élők száma, most derült csak ki, hogy hányan vannak. Senki sem kutatta, senki utána nem nézett korábban ennek. Legalább az utódok nemzedéke, napjaink társadalma értesüljön arról, hogy kik voltak azok, akiknek a jelenünket köszönhetjük. Abban az értelemben, hogy ők ’56 eltiprói voltak, részt vettek abban a vérgőzös folyamatban, mely a kivégzésekhez, börtönbe vetésekhez, időleges internálásokhoz vezetett. Ha a rádióközvetítést hallgatók több mint három évtizeddel ezelőtt már hallhatták az éter hullámain keresztül Nagy Imre és társai újratemetésekor a jeltelen sírhantok alá temetettek nevét, akkor váljon ismertté az is, hogy kik „harcoltak” a barikád másik oldalán, kik és miért kaptak érdemrendeket, különböző kitüntetéseket. Ne csak azok neve legyen ismert, akiket meghurcoltak, hanem a meghurcolókét is közzé kell tenni. Farkas Vladimír önéletírása, a Nincs mentség azért is jelentett revelációt, mert áthágta a korlátokat azzal, hogy nevén nevezte egykori kollégáit. A könyvekben korábban ők gyűjtőfogalommal szerepeltek, mint ávósok, a Cég emberei. Farkas legalább a Péter Gábor altábornagy környezetében voltak körét nevén nevezte, megszűnt az anonim ÁVH. Ha tetszik, ha nem, a hivatásrendeknek — akár az ügyészségnek, akár a bíróságnak — hasonlóképp szembe kell néznie ezzel a múlttal. Azzal, hogy voltak olyan elődök soraikban, akik talán betartották a törvény minden betűjét, de annak emberi oldalánál a mértékről elfeledkeztek, a hatalomba visszasegítettek céljait és érdekeit szolgálták. A bíróságnál hasonlóképp meg kell ezt tenni a nem hivatásos ítélkezők, ülnökök és népbírók esetében is. Arról sem hallgatva, hogy előbb ők foglaltak állást az ítéletek mértékéről. Ezt az adósságot törlesztjük most, és ehhez a kutatómunkához a hivatásrendek élén állók, a Kúria elnöke s a legfőbb ügyész teljes támogatást nyújtanak. Most az 1945 és 1956 ősze közötti időszakot vettük górcső alá, miután végeztünk 1956–1961 sorstörténeteivel. A NEB-ben olyan fiatalokkal dolgozhatok együtt, akiknek van igényük arra a munkájukhoz hasznosítható tudásra, melyet az évtizedek alatt felhalmoztam, és ők ugyanakkor segítenek abban, hogy a tollat ne kelljen letennem.

Nem halogatható ugyanez az ügyvédi karnál sem, ahol egy sajátos törvényszegés érhető tetten. Nem véletlen, hogy egyes meghatározott büntetőügyekben kik voltak a kirendelt, vagy a vizsgálótisztek által sugalmazott, ekképp „választott” védők. Meg kell ugyanezt tenni a párt- és állami vezetőknél is. A kommunista hatalomgyakorlók egy részének életrajza már olvasható a NEB honlapján, de még nem mindenkié. Kik voltak azok a minisztériumi vezetők, akik nem ítélkeztek, nem voltak ítélethirdető tanácsok tagjai, nem vettek személyesen részt a megtorlásban, ám a horrort eredményező jogszabályok előkészítésében, a bírósági munka ellenőrzésében tevékeny részt vállaltak? Látnunk kell e tabló valamennyi oldalát! Eltelt 1989-hez képest több mint három évtized. Nem tehetjük meg, hogy csak az egyik oldalról beszélünk. A gyerekek, az unokák nyilvánvalóan nem tehetnek arról, amit a szülők, nagyszülők elkövettek. Nem velük szemben tárjuk fel mindezeket, de hallgatni tovább minderről olyan bűn lenne, mint annak idején a részvétel.

Kapja meg mindenki az utókor megvetését amiatt, amit annak idején elkövetett. Akár pártfeladatként, akár szívből, akár kényszerből tette is azt. Ez utóbbit is papírra kell vetni. Lássuk a teljes tablót! Abból lehessen tanulságot levonni. Merem remélni, hogy azok is olvasni fogják ezeket az anyagokat, akiknek a tanulságokat le kell vonniuk, és nem írott malasztként kerülnek fel ezek közkincsé téve a NEB honlapjára.

Kántás Balázs

Ezt olvastad?

Sah mat generációkon át – Kádár János és Grósz Károly küzdelme

A világ és a magyar történelem konstans – sokszor figyelemreméltó - fenoménja a hatalomváltások időszaka, legyen szó akár monarchikus, akár

X