A velünk élő délszláv háború – Dosz Café a Pécsi Tudományegyetemen

Szinte napra pontosan húsz évvel Szarajevó ostromának befejezése után, 2016. március 2-án a Doktoranduszok Országos Szövetsége Történelem- és Politikatudományi Osztálya kerekasztal-beszélgetést tartott az 1990-es években történt balkáni eseményekről. A délszláv háború emlékezete címet viselő rendezvényre a Pécsi Tudományegyetem Történettudományi Intézetében került sor.


Kép forrása: Wikipédia

Hevő Péter osztályelnök köszöntője után a beszélgetés moderátora, Hamerli Petra az előzményekre térve érdeklődött, hogy az első jugoszláv állam a két világháború között teljesítette-e nemzetiségeinek elvárásait, és ezeket az etnikai csoportokat egyáltalán egységbe lehetett-e vonni?


Képek forrása: DOSz TePo Facebook-oldala Fotó: Lakatos Hajnalka

Hornyák Árpád egyetemi docens, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa szerint a délszláv állam a résztvevőknek egy történelmi lehetőséget kínált, az elvárásaik azonban jelentősen eltértek egymástól. A szerbek eredetileg nem is Jugoszláviában gondolkodtak, de a nemzetközi folyamatok lehetővé tették egy nagy, délszláv állam létrejöttét, amelynek irányítását aztán igyekeztek a kezükben tartani. Ezzel kapcsolatban komoly ellentétek alakultak ki a horvátokkal, akik viszonylagos függetlenségre törekedtek. A szlovének pedig legtöbbször a „nevető harmadik” szerepét töltötték be, ugyanis a szerb-horvát párharcból gyakran profitáltak. Emellett az egyetlen színtiszta, etnikai alapon álló közigazgatási egység az övék volt.


Képek forrása: DOSz TePo Facebook-oldala Fotó: Lakatos Hajnalka

Bíró László, az MTA TTI tudományos főmunkatársa kiemelte, hogy a szlovéneknek 1918-ig önálló egyetemük sem volt, így nem tudni, hogy a Monarchián belüli fejlődésük hová vezetett volna. A horvátok az első világháború végén a szerb hadsereg segítségét kérték az olaszok ellen, majd a jugoszláv államban a két nemzet a korábbi céljaitól idővel eltávolodott. Blazsetin István, a PTE Horvát Tanszékének tanszékvezető tanára rámutatott arra, hogy a szerb-horvát szembenállás volt mindkét Jugoszlávia központi kérdése, és ennek komoly gazdasági okai is voltak.


Képek forrása: DOSz TePo Facebook-oldala Fotó: Lakatos Hajnalka

Stefano Bottoni, az MTA TTI tudományos főmunkatársa szerint a németek 1941-es katonai sikereihez (amikor mindössze néhány hét leforgása alatt lerohanták Jugoszláviát, valamint az olaszokkal vállvetve létrehozták a Független Horvát Államot, rövidítve: NDH-t) jelentős mértékben hozzájárult az, hogy az 1930-as években a délszláv népek túlságosan széttartó politikát folytattak, és az állam külpolitikai súlytalansága is növekedett. Az 1990-es években elkövetett borzalmak előzményének pedig az ekkoriban elterjedt erőszak-kultúrát véli. A második világháborúban az ország egymillió embert veszített, ahol a helyi genocídiumok „normálisnak” számítottak, és a gyilkosságok szinte minden család történetének szerves részévé váltak. Ezen családok harmadik generációja az 1990-es években érte el a felnőttkort, és tagjait az otthon hallott szörnyűségek hatására kevesebb gátlás akadályozta nagyszüleik tetteinek megismétlésében.

A moderátor következő kérdése arra irányult, hogy a két világháború közti szeparatista törekvések mennyiben befolyásolták az 1990-es években történteket. Hornyák Árpád szerint ezen marginális mozgalmaknak az 1920-as, 1930-as években nem volt meg az erejük az ország felbomlasztására, hanem csak a második világháború közeledtével kerültek előtérbe. Bíró László ehhez hozzáfűzte, hogy a németek – például a horvát törekvéseket támogató Edmund Veesenmayer – szerint az önálló Horvátország (NDH) sem volt működőképesen megszervezve. Az usztasa mozgalomnak nem volt tömegbázisa, és a horvát állam felállításakor tapasztalt lelkesedés később alábbhagyott, mondta Blazsetin István.

Rátérve a háború utáni időszakra, Stefano Bottoni kijelentette, hogy 1945-ben megteremtődött annak a feltétele, hogy a második Jugoszlávia hosszú távon fennmaradjon, ellentétben elődjével, amelyet kortársai is életképtelennek tartottak. Ehhez jelentős részben hozzájárult a hidegháború, hiszen az amerikaiak és a nyugat-európaiak tartották lélegeztető-gépen, és nagy szerepük volt az 1950-es évek gazdasági fellendülésében. A nemzetiségi kérdés ezekben az évtizedekben a háttérbe szorult, köszönhetően a háború végi, főként a németek és magyarok ellen elkövetett népirtásoknak, valamint a más népeknek, például a macedónoknak adott engedményeknek. Mindezek mögött ideológiaként a Tito-kultusz jelent meg, amelyhez eredetmítoszként a világháború alatti partizánmozgalom csatlakozott. A Titóra épített összefogás azonban kétélű fegyver volt, hiszen az 1980-ban bekövetkezett halála után ezt a központi szerepet már nem volt képes senki sem betölteni. A gazdasági helyzet fokozatos romlása mellett a kegyelemdöfést a hidegháború megszűnése hozta az államnak, ugyanis a bipoláris világban hangoztatott nagy semlegességnek köszönhetően olyan barátja sem maradt, amely foggal-körömmel ragaszkodott volna fennállásához. Hornyák Árpád szerint az utóbbi kijelentés csak az 1991 utáni évekre volt igaz, amikor a nagyhatalmak már nem tartották fontosnak a nagy délszláv állam létezését. Blazsetin István egy személyes tapasztalatra hivatkozva elmondta, hogy az 1980-as években, amikor Zágrábban járt egyetemre, az államvédelmi szervek őt is megfigyelték. A Tito-féle Jugoszlávia egy ellentmondásos ország volt, mivel a látszatszabadság biztosítása mellett egymillió ember külföldön próbált boldogulni, a nemzetiségek között pedig egyáltalán nem alakult ki az egymáshoz való kötődés. Stefano Bottoni ezzel egyetértett, ugyanis a kereskedelem, a pénzáramlás is főként a köztársaságokon belül zajlott. Az emberi kapcsolatok terén ugyanez volt megfigyelhető, a húszmilliós lakosságból pedig mindössze egymillióan vallották magukat jugoszlávnak, főként azokon a területeken, ahol gyakoriak voltak a vegyes házasságok.


Képek forrása: DOSz TePo Facebook-oldala Fotó: Lakatos Hajnalka

Ezt követően Hamerli Petra a délszláv háborúkra terelte a szót, és az akkor megfogalmazott nyugati véleményekre volt kíváncsi. Bíró László szerint kollégája, Borhi László kutatásai rámutattak arra, hogy a nyugati diplomaták a Szovjetunióban Gorbacsovot, Jugoszláviában pedig Ante Markovic kormányát kívánták felszínen tartani, és csak lassan betenni a lábukat a szocialista országokba, anélkül, hogy komoly felfordulást okoztak volna. A háború kibontakozásakor a szovjetek és a nyugatiak is Jugoszláviára hagyták a problémák kezelését, és ezen majd csak a NATO fellépése változtatott. Hornyák Árpád kijelentette, hogy miután Jugoszlávia fennmaradásában már senki sem volt érdekelt, a régi nagyhatalmi politikai reflexek érvényesültek: a szerbeket az európaiak közül a franciák és görögök, a horvátokat a németek támogatták. Stefano Bottoni szerint a nyugati közvélemény csak Vukovár elpusztítása után kezdte érzékelni a helyzet súlyosságát. Ugyanakkor – akárcsak manapság Szíria kapcsán – felmerült egy fontos kérdés: kinek az oldalára álljanak, miközben főleg a boszniai háborúban rendkívül összetett viszonyok alakultak ki? Blazsetin István Vukovár helyett Dubrovnik ostromát emelte ki, mint nagy hatású közvélemény-formáló eseményt.

A háború emlékezetével kapcsolatban Stefano Bottoni elmesélte, hogy amikor a Bolognai Egyetemen oktatott, az egykori Jugoszláviából menekült hallgatók a Kelet-Európáról tartott kurzusán szinte kivétel nélkül mindannyian a saját poszt-traumatikus élményeiket kívánták megírni. A gyerekként átélt borzalmakat felnőtt korukban is maguk előtt görgetik, és nehezen dolgozzák fel azt, hogy felülről jövő döntéseknek köszönhetően kénytelenek voltak elhagyni hazájukat. Blazsetin István egy érdekes különbségre hívta fel a figyelmet. A horvátországi irodalmi művek közül a háború témája főként a versekben jelent meg, a regényekben kevésbé. A szerbek velük szemben kifejezetten kedvelik az epikus, nagy hőstörténeteket. Hornyák Árpád szerint ezen különbség a két nép mentalitásából fakad, amely a rádiókban sugárzott zenében is megnyilvánult. A szerb dalokban érződött a lendület, míg a harciasság a horvát zenében csak 1992-től, a komolyabb mozgósítás idején kezdődött.

Hamerli Petra utolsó kérdése a vajdasági magyaroknak a délszláv háborúban betöltött szerepére irányult. Hornyák Árpád kijelentette, hogy sorsdöntő szerepük nem volt, nem ők jelentették a mérleg nyelvét. A háborúnak azonban hosszú távú hatása az ő életükre is volt, hiszen a horvátországi, boszniai, majd a koszovói szerbeket éppen a magyarlakta vidékekre telepítették. A belgrádi körök úgy gondolták: ha már sorscsapásokat kell átélniük, legalább formálják minél jobban a saját képükre a vitatható területeket, átrajzolva az etnikai arányokat.  Blazsetin István kiemelte Magyarországnak a háború alatt tanúsított példaértékű magatartását, amikor rengeteg horvát, muszlim menekültet fogadott be. Stefano Bottoni ehhez hozzáfűzte: az akkori Magyarországnak komoly erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy a balkáni bandák fegyverszállítási, leszámolási háborúi ne terjedjenek át a területére, veszélybe sodorva a magyar állampolgárok életét. A nagy felfordulás közepette ugyanis ezek a csempészek, maffiák úgy mozogtak, mint hal a vízben, és felépítették – gyakran máig tartó – gazdasági birodalmukat. Ezekben a körökben etnikai és vallási konfliktusokról szó sem volt, az akkori bandavezérek gyerekei pedig jelenleg a menekültek szállításában tudják tehetségüket kamatoztatni.

Ajánlott cikkek:

1. Történészek az emlékezettörténetről és politikusok a nemzet- és emlékezetpolitikáról doktoranduszoknak

2. A Nagy Háború újabb aspektusa – Információtörténeti konferencia

3. Kerekasztal-beszélgetés a határontúli magyarok állampolgárságának kérdéseiről a 20–21. században

4. Áltudományosság tudós szemszögből

5. Megújul(t)-e a történelemtanár eszköztára?

6. Nemzet(politika) és emlékezet(politika)

Ezt olvastad?

Huszonhat évvel a srebrenicai gyilkosságok után még mindig nem csitulnak a kedélyek, mi több az akkori események újra napi politikai
Támogasson minket