A Vitézi Rend és a zsidóság – vita egy be nem vallott kirekesztésről

A Vitézi Rend megalapítására 1920-ban, megalakulására 1921-ben került sor. Célját az első világháborúban kitűnt katonák erkölcsi és anyagi megbecsülésének kifejezésre juttatásával foglalhatjuk össze. Sem a vonatkozó jogszabályok, sem a Vitézi Rend Kis Kátéja nem tartalmazott arra vonatkozó utalást, hogy magyar állampolgár származás vagy vallásfelekezeti hovatartozás miatt ne lenne vitézzé avatható – ha egyébként a felvételi követelményeknek megfelel. A gyakorlat azonban mégis azt mutatta, hogy az Országos Vitézi Szék vallásfelekezeti szempontból különbséget tesz a kérelmek elbírálása során. A figyelem először a katolikus-protestáns és politikai nézet szerinti diszkriminációra irányult, majd a zsidó vallású, illetve származású személyek felvételének Vitézi Rendből való kirekesztése került előtérbe.

Első kritikus észrevételek a vitézek kiválasztásával kapcsolatban

Az a problémakör, hogy zsidók nyerhetnek-e felvételt a Vitézi Rendbe, először Hornyánszky Zoltán képviselő felszólalása közben kapott figyelmet 1922. január 12-én egy éles hangvételű vitában. Hornyánszky azt a kérdést vette górcső alá, hogy

„olyan vitézek, akik igazán vitézek, nem kapnak telket, ellenben olyan harmadrangú vitézek, […] akik összeköttetések révén, jól elhelyezett protektorok révén hozzá tudnak jutni, megkapják.”

Sándor Pál ekkor közbevetette a később többször feltett kérdést:

„Hány zsidó kapott telket?”

Erre Maczky Emil kiabált közbe:

„Kapott már zsidó és be van adva sok kérvény.” (Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet 485.)

E szóváltással a téma egyelőre elintézést nyert a képviselőházban.

A sajtó először 1924-ben foglalkozott a kérdéssel, amikor is több cikk született Weisz Sándorról, az első zsidó vitézzé avatásáról, amiről azonban hamar bebizonyosodott, hogy szóbeszéden alapul és a Vitézi Szék is közleményben cáfolta az avatás megtörténtét. Noha Weisz Sándor esete nem vert nagy port, az évek múlásával a zsidóság számára egyre világosabbá vált, hogy közülük senki sem kerülhet a Vitézi Rend soraiba.

1925. november 25-én, a Nemzetgyűlés képviselőházában a költségvetés tárgyalása során több szociáldemokrata képviselő vitatta a Vitézi Rend törvényes alapját, ugyanakkor az abba való felvétel szempontjaival kapcsolatban is éles hangvételű kritikákat fogalmaztak meg. Farkas István úgy vélte a vitézi intézményt azért hozták létre, hogy az

„privilégiumokat adjon azoknak, akik bizonyos körökhöz közel állnak, akik bizonyos körök érdekeit szolgálják”. (Nemzetgyűlési napló, 1925. XXXVI. kötet 415.)

Malasits Géza azt állította, hogy aki szakszervezethez vagy szociáldemokrata párthoz tartoznak, harcolhattak akármilyen hősiesen, mégsem lehetnek vitézek. Propper Sándor arra a véleményre helyezkedett a vitézek kiválasztásával kapcsolatban, hogy míg

„a vitézek és harcosok százezreit nyomorgatják”, addig „néhány megbízhatónak fémjelzett kiválasztottat kedvezményekben részesítenek”. (Nemzetgyűlési napló 1925. XXXVI. kötet 416.)

Az ellenzéki észrevételekre a kormány részéről Bethlen István miniszterelnök válaszolt. A Vitézi Rend törvényes alapjának vitatása kapcsán kijelentette:

„Már a múlt évi költségvetésben a törvényhozás megszavazta a Vitézi Szék költségeit, úgyhogy a tavalyi költségvetési törvényben – és mindig is a költségvetési törvény által szisztematizáltatnak véglegesen az intézmények – maga az intézmény is törvényesítve lett.” (Nemzetgyűlési napló 1925. XXXVI. kötet 417.)

Ezt követően azokat a felvetéseket, melyek szerint nem objektív ismérvek azok, amelyek alapján a vitézeket a vitézségi éremmel rendelkezők közül kiválasztják, a leghatározottabban cáfolta. Mint mondta, akik a vitézeket kiválasztják

„nincsenek tekintettel semmi másra, mint csak a tényleges teljesítményre.”

Majd hozzátette:

„és még egyre […] a háború utáni, a forradalmak alatti magaviseletre, a nemzethűségre.” (Nemzetgyűlési napló 1925. XXXVI. kötet 418.)

Bethlen István utóbbi kijelentése – amint azt a későbbiekben látni fogjuk – megalapozott a zsidóság felvételét firtatók számára. A kérdés napirendre kerülése ugyanis egyre közeledett. 1927-ben dr. Munkácsi Ernő, a Pesti Izraelita Hitközség ügyész-titkára értekezett a zsidóságot 1919 óta sújtó jogi korlátozásokról, és a tendencia részeként megemlítette azt is, hogy

„a Vitézi Rendből a zsidó vallású hős katonákat teljesen kizárták”. (Munkácsy 1927. 170.)

Munkácsy még egy általános jelenségről írt, de a következő évben a magyarországi zsidóság politikai hetilapja, az Egyenlőség már egy konkrét esetről számolt be, amely akár a gyakorlat reprezentatív példájának is tekinthető. Rózsa (Rothschild) József kereskedő és korcsmáros a világháborúban tanúsított helytállásáért kétszer kapta meg az I. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, ami által érdemessé vált a Vitézi Rend tagjává válni. A szükséges igazolásokat beszerezte és 1926-ban benyújtotta vitézi telek iránti kérelmét az Országos Vitézi Székhez. A válasz egészen 1928 júniusáig váratott magára, amikor is kézhez kapta vitéz Barcsay Ádám főszéktartó sorait:

„Vitézi telek elnyerése iránt benyújtott kérvényének kiadható mellékleteit csatoltan visszaküldöm. (Egyenlőség, 1928. augusztus 4. 9.)

A zsidók Vitézi Rendből történő kirekesztésének első felvetése

Feltehetően a zsidók felvételének indokolás nélküli elutasítása, illetve a zsidóságukat nyíltan felvállaló vitézek hiánya késztette cselekvésre Sándor Pál izraelita vallású országgyűlési képviselőt, aki már 1922-ben is utalt a zsidóság kirekesztésére. Az Országgyűlés képviselőházának 1928 február 22-én megtartott ülésén Sándor Pál egyértelmű kérdést tett fel:

„T. Képviselőház! Hány zsidó van a vitézek között?” (Képviselőházi napló, 1928. IX. kötet 157.)

Természetesen a választ ő is ismerte, ezért azt tudakolta, hogy valóban csak származása miatt nem érdemelte-e ki egyetlen zsidó sem azt, hogy a Vitézi Rendben helyet foglaljon.

Másnap Gömbös Gyula honvédelmi miniszter válaszolt Sándor Pálnak, hangsúlyozva a Vitézi Rend autonóm döntéshozatali jogát a tagfelvételt illetően:

„Ami a Vitézi Széket illeti, tárgyilagosan megállapítom, hogy tényleg találtam és láttam hős bátor zsidót. […] Azonfelül pedig az a meggyőződésem, hogy egy rend, amely statútumokkal rendelkezik, azt veszi fel tagjai sorába, akit akar. Mert akarhat valaki johannita lovag lenni és még sem veszi fel a johannita-káptalan; akarhat valaki máltai lovag lenni és még sem veszi fel a káptalan, mert a káptalan úgy gondolkozik, hogy nem tartja szükségesnek, hogy az illetőt felvegye a rendbe. (Képviselőházi napló, 1928. IX. kötet 184.)

Gömbös ezzel azonban nem zárta le a kérdés rendezését, mindössze egy időre elodázta azt.

Sándor Pál felszólalásait, a már említett Egyenlőség többször – így a Vitézi Rend vonatkozásában is – méltatta, mondván megszólaltatja a magyar zsidóság fájdalmas büszkeségét, azonban a zsidóság álláspontja nem volt egységes a kérdésben. A Csehszlovákiához szakadt kárpátaljai és felvidéki területek magyar zsidó lakossága körében terjesztett Zsidó Néplap 1930-ban például ekképpen fogalmazott:

„A numerusz klauzusz és a kurzus tizedik évében még mindig egyenlőségről és egyenjogúságról álmodnak és nem tudják megérteni, hogy a Vitézi Rend alapításával az alapítók olyan rendet akartak létesíteni, amely végre teljesen zsidómentes legyen.” (Zsidó Néplap, 1929. július 19. 1.)

Vita a képviselőházban a zsidóság Vitézi Rendből való preventív kizárásáról

A zsidóság Vitézi Rendből való kirekesztésének évtizedes tapasztalata arra sarkallta Sándor Pált, hogy 1930. június 5-én kérdéssel forduljon a miniszterelnökhöz és rajta keresztül a kormányzóhoz. Mint mondta:

„Amennyire én tudom – nem hiszem, hogy ilyent statútumba bele lehetne venni – zsidó vallású egyén a Vitézi Rendben nem foglalhat helyet. Ezt nem bírom elhinni, nem is tudom elképzelni, tény azonban, hogy a Vitézi Rendben egyetlenegy zsidó vallású ember sincsi”. (Képviselőházi napló, 1930. XXIX. kötet 113.)

Sándor Pál felvetése – amint arra utalt is, nem volt előzmény nélküli. Korábban kérdésére Bethlentől a következő választ kapta:

„Nincsen tudomásom arról, hogy zsidót nem vesznek fel a Vitézi Rendbe. Ez az intézmény különben is autonóm. Én azonban érdeklődni fogok, és amennyiben megfelel az igazságnak, amit Sándor Pál képviselő úr mondott, törekedni fogok ezen a helyzeten változtatni”. (Képviselőházi napló, 1930. XXIX. kötet 130.)

Amint azt hangsúlyozta a zsidók vitézzé avatásának lehetővé tételével végsősoron azt szeretné elérni, hogy zsidók és nem zsidók „vallás és osztálykülönbség nélkül” állhassanak végre egymás mellett.

Sándor Pál felszólalására, ami egész vitát generált – felszólalt Szilágyi Lajos, Kontra Aladár, Hegymegi Kiss Pál is – Bethlen István miniszterelnök válaszolt. Bethlen elismerte a kérdés jogosságát és ő maga is méltánytalannak tartotta a zsidóság kizárását a vitézség honorálásából. Válaszában elmondta: a kérdéssel megkereste a Vitézi Rendet, amelynek részéről azt a tájékoztatást kapta, hogy

„eddig sem vezették őket felekezeti szempontok, s a jövőben sem kívánja a Vitézi Rend Széktartóságát semmiféle felekezeti szempont irányítani.” (Képviselőházi napló, 1930. XXIX. kötet 126-127.)

Majd ismertette azt is, hogy a Széktartóság a kérdés érdemi részét lényegében elhárította azzal, hogy a vitézavatások lezárultak, a soron következő avatáshoz pedig már minden előkészület megtörtént. ezáltal csak akkor fogja a kérdést figyelembe venni,

„ha a későbbi időben valamikor újabb alkalom volna arra, hogy vitézek avattassanak”. (Képviselőházi napló, 1930. XXIX. kötet 127.)

Bethlen István válasza mintegy öt hónappal elnapolta a kérdést, hogy aztán 1930. novemberében Vészi József felsőházi tag, a Pester Lloyd főszerkesztője újságjában ismét elővegye a témát. Vészi vezércikkére Gömbös Gyula honvédelmi miniszter reagált november 15-én, a Vitézi Rend zászlószentelési ünnepségén, Kecskeméten elmondott beszédében:

„Végre engedjék meg azt, hogy mi, magyarok, legalább egy intézményünkben teljesen magyarok maradhassunk.” (Budapesti Hirlap, 1930. november 18. 6.)

A honvédelmi miniszter Kecskeméten elmondott beszéde kapcsán megkezdődötta képviselőházi vita második felvonása. Először Sándor Pál reagált 1930. november 19-én. Kijelentette, hogy a Vitézi Rendről szóló kecskeméti felszólalásában a honvédelmi miniszter a zsidókról, mint idegen elemekről beszélt. Úgy fogalmazott, hogy Gömbös szavaiból azt lehetett kiolvasni, hogy ő nem tartja száz százalékig megbízhatónak, magyaroknak, a zsidókat, sőt a magyar zsidók az egyedüliek, akiket ő nem tart megbízhatónak.

Válaszában Bethlen István továbbra is fenntartotta korábbi véleményét, miszerint

„vitézség és vitézség között felekezeti szempontok alapján különbséget tenni nem lehet és nem szabad.”

Felhívta azonban a figyelmet arra, hogy a Vitézi Rend a forradalmak után alakult, ezért

„elhatározásaiban mindig szem előtt tartotta azt a tényt, amelyet az egész nemzet konstatált és megállapított, hogy a zsidóságnak bizonyos rétegei a forradalomban erősebben voltak angazsálva, mint az ország többi polgárai.” (Képviselőházi napló, 1930. XXXI. kötet 365.)

Erre alapozta azt a meglátását, hogy

„nem csodálható az, hogy egy rend, amely azért alakult, hogy esetleges későbbi felfordulások esetén azokat a vitéz embereket csoportosítsa a maga kebelében, akikben megbízhat, […], bizonyos pontig fázott attól, hogy éppen azoknak a soraiból rekrutálja a maga tagjait, akik között ez a szimptóma a múltban mutatkozott volt.” (Képviselőházi napló, 1930. XXXI. kötet 365.)

Bethlen a Vitézi Rend álláspontjának ismertetése után rátért a törvény adta keretekre is, hiszen felmerült, hogy olyan szervezet diszkriminál magyar állampolgárokat, amely állami költségvetésből támogatnak. Bethlen az autonómia és autonómia közötti különbségre hívta fel a figyelmet. Amint kifejtette, az autonómiák egyik vállfaja amit törvény állít fel és minden állampolgár tartozik egyikhez vagy másikhoz (pl. megyei vagy városi autonómia.) Ezzel szemben

„egészen más az az autonómia, amelyet önkéntes egyesületek élveznek, amely önkéntes egyesületek csak állami szubvenciót kapnak.”

Előbbi esetben köteles az adott autonómia respektálni az érvényben lévő törvényt, amely az egyenjogúságot mondja ki, míg utóbbi esetben, amely szubjektív szempontok révén veszi fel tagjait maga választhatja ki, hogy kiket lát szívesen soraiban és kiket nem. Összegezve tehát a Vitézi Rendnek

„kell tisztelnie a törvényt és bizonyára amennyiben hatósági intézkedéseket tesz, a törvény ellen nem tehet, de joga van egy egyesületnek a saját tagjait olyan szempontok szerint választani meg, amelyeket jónak lát.” (Képviselőházi napló, 1930. XXXI. kötet 366.)

Bethlen ugyanakkor kijelentette, hogy nem teszi magáévá Gömbös nyilatkozatát és megértését fejezte ki aziránt, hogy

„a zsidóságnak az a hazafias része, amely mindenben azonosítja magát a magyarsággal és áldozatot is kész hozni érte, ezért a maga lelkületében sértve érzi magát.” (Képviselőházi napló, 1930. XXXI. kötet 366.)

A Vitézi Rend, mint a zsidómentes társadalom előfutára

Az 1930-ban lezajlott parlamenti felszólalásokat egy be nem fejezett tárgyaláshoz lehetne hasonlítani: a vád és a védelem egyaránt elmondta záróbeszédét, de ítéletet nem hirdettek. A kérdés többé fel sem merült és a ’40-es években már olyan nézetek kerültek előtérbe, amilyet dr. vitéz Endre László, Pest-Pilis-Solt-Kiskun alispánja is megfogalmazott: a Vitézi Rend

„nem csupán defenzív ellenszere a bolsevizmus és zsidóság elleni küzdelemnek, hanem pozitív fajvédelem, a fajtisztaság megőrzésének, az új-Európában első intézményesített eszköze, a harc és munka hőseinek megbecsülése.” (Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye hivatalos lapja, 1940. június 20. 405.)

1944. május 10-én a Magyarország interjút közölt a Vitézi Rend új főkapitány-helyettesével, az addigi ügyvezető törzskapitánnyal, Igmándy-Hegyessy Gézával, aki közölte álláspontját a Vitézi Rend és a zsidóság kapcsolatáról.

„A Vitézi Rend már 1920-bam ott tartott ahová a kormány a zsidó rendeletekkel most jutott. Akkor bizony nehéz volt azokat a faj- és nemzetvédelmi gondolatokat százszázalékosan keresztülvinni, amelyeket immár törvény biztosít. (Magyarország, 1944. május 10. 3.)

Noha a Vitézi Rendnek nem lehettek zsidó tagjai, az mindenképpen e kirekesztés, illetve az az elleni küzdelem javára írható, hogy a probléma felvetése újra és újra zsidók hősiességére és méltatlan mellőzésére hívta fel a figyelmet.

Összegzés és 21. századi kitekintés

A Vitézi Rendbe való jelentkezések elbírálásának gyakorlatáról egyértelműen megállapíthatjuk: míg a felvételek elbírálása során a keresztény vallásfelekezetek tekintetében egyáltalán nem tettek különbséget a jelentkezők között, addig – bár semmilyen írott szabállyal nem indokolták – a zsidóságot, tagjainak forradalmak alatti szerepvállalására hivatkozva kollektívan megbízhatatlannak bélyegezték, nem tartva alkalmasnak tagjait arra, hogy a jövőben ők is biztos támaszt nyújtsanak a „felforgatás ellen”. Ez a szemlélet nyílt formában csak a vitézek tízparancsolatában jelent meg, évekkel a témában elhangzott parlamenti felszólalások után:

„A keresztény és keresztyén eszme alapján állunk (chrisztianizmus). Más vallások felfogásait és az ú.n. szabadgondolkozást mellőzzük.” (Vitézek Albuma 1939. 33.)

Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a leendő vitézeket az Országos Vitézi Szék válogatta ki a jelentkezők közül, vagyis a kirekesztő szemlélet nem a Vitézi Rend, hanem az aktuális széktagok többségi véleményét tükrözte. Az ekképpen kialakuló közösség pedig egyszerre volt kedvezményezettje, ugyanakkor kiszolgáltatottja a politikai célkitűzéseknek. A rendtagok nemzeti-keresztény kritériumnak megfelelő kiválasztásából nem következett, hogy ezek a személyek egységes politikai álláspontra is helyezkedtek. A vitézek ugyanis rendkívül heterogén csoportot alkottak, a társadalom minden rétege képviseltette magát: királyi herceg, politikus, aktív katona, értelmiségi, munkás, iparos, kereskedő és legnagyobb számban szegény vagy módosabb földműves foglalkozásúak. A jelentkezést nem politikai meggyőződés, hanem az erkölcsi és anyagi elismerés révén a társadalmi felemelkedés reménye motiválta.

1945-ben aztán – az erős jobboldali politikai befolyásoltsága miatt– az Ideiglenes Nemzeti Kormány a Vitézi Rendet is a fasiszta politikai és katonai jellegű szervezetek közé sorolta, ami fennállása végét jelentette. Korábbi rendtagok százai – köztük számos magas rangú katonatiszt – menekültek a háború végén Nyugat-Európába. A Portugáliában élő volt kormányzó 1956 júniusában kezdeményezte az emigrációba szakadt vitézek összefogását és ezáltal a Vitézi Rend megszervezését a „hontalanságban”. Ennek eredményét már nem érhette meg, ugyanis a szervezkedés egészen 1959-ig elhúzódott. A széleskörű levelezés eredményeként – több, mint kétszáz szavazat útján – az egykori rendtagok demokratikus úton megválasztották az új Vitézi Szék tagjait. Az 1959-ben összeülő legfőbb döntéshozó testület ugyancsak demokratikus úton voksolt az új főkapitány személyéről. Így követte az 1957-ben elhunyt Horthyt Habsburg József Ágost a Vitézi Rend élén.

A Vitézi Rend – amely helyi egyesületek formájában minden földrészen kiépítette szervezetét – levetkőzte az utolsó magyarországi évek szélsőjobboldali befolyását és a társadalmi- és közélet aktív résztvevőjévé vált a nyugati demokráciákban. A rend vezetőinek politikai világnézetét immár nem faji kérdések, hanem az anyaország szovjet elnyomása és a külföldre menekült magyarok magyarnak maradása határozta meg. Ez számos emigrációban megjelenő magyar sajtótermékben hangsúlyt kapott. Az e körben kifejtett évtizedes tevékenységgel a háta mögött kereste fel Habsburg-Lotaringiai József Árpád, a Vitézi Rend harmadik főkapitánya 1991-ben Göncz Árpád köztársasági elnököt, aki biztosította támogatásáról: társadalmi szervezetként, a magyar törvényeket betartva újrakezdheti működését a Magyar Köztárasaágban a Vitézi Rend. Erre sor is került: 1992-ben Magyarországi Tagozata, majd 1995-ben már maga a Vitézi Rend került bejegyzésre a Fővárosi Bíróságon.

A Vitézi Rend emigrációs tevékenységét Magyarországon szinte egyáltalán nem ismerték, ezért az újraalakulásban sokan nem egy, a szabad világban működő magyar érdekképviseleti szervezet hazatérését, hanem egy szélsőjobboldali nézetektől áthatott vezetésű intézmény feltámasztását látták. Egyesek nosztalgikusan tekintettek rá, mások fasiszta és antiszemita bélyeggel illették. Fel sem merült a kérdés, hogy mennyire tekinthető az 1992-ben visszatérő Vitézi Rend szellemisége azonosnak az 1945-ben felszámoltéval. Gondoljunk csak arra, hogy politikai pártok esetében napjainkban szinte természetes annak megállapítása, hogy egyik vagy másik párt világnézetében nem azonos tíz vagy húsz évvel ezelőtti önmagával. Teljességgel elsikkadt egy érdekes kettősség: 1992-ben a számos nyugati országban bejegyzett helyi közösség tevékenységét évtizedek óta koordináló rendi vezetés nagyobb tapasztalattal rendelkezett a demokratikus körülmények közötti működés terén, mint azok, akik fasisztáztak ugyan, de még csak nem is jártak demokratikus országban.

A Sándor Pál által felvetett kérdések újságírók részéről mindmáig felmerülnek, noha párhuzamot vonni a két világháború közötti, az emigrációs és a 21. századi Vitézi Rend politikai befolyásoltsága között aligha megalapozott. A kérdés egyszerűen mára elveszítette relevanciáját: a korábban kirekesztettek – miután előnnyel sem jár már – egyszerűen nem vágynak olyan közegbe, ahol korábban nem látták őket szívesen.

Kurucz Ádám

A cikk illusztrációjaként szolgáló korabeli képek digitális utómunkálatait a szerző végezte.

Felhasznált források és irodalom

Dr. Munkácsi Ernő: Közjogi törekvéseink az utolsó évtizedben. Zsidó Évkönyv az 5688. bibliai évre. (szerk. Kecskeméti Vilmos), Budapest, 1927. 163–175.

Vitézek Albuma. Budapest, 1939.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés naplója XIV. kötet, Budapest, 1922.

Az 1922. évi június hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés naplója XXXVI. kötet, Budapest, 1925.

Az 1927. évi január hó 25-ére hirdetett Országgyűlés képviselőházának naplója, IX. kötet, Budapest, 1928.

Az 1927. évi január hó 25-ére hirdetett Országgyűlés képviselőházának naplója, XXXI. kötet, Budapest, 1928.

Az Ujság, 1924. június 5.

8 Órai Ujság, 1924. június 8.

Egyenlőség, 1928. február 23.

Egyenlőség, 1928. augusztus 4.

Zsidó Néplap, 1929. július 19.

Budapesti Hirlap, 1930. november 18.

Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye hivatalos lapja, 1940. június 20.

Magyarország, 1944. május 10.

Nemeskürty István: Vitézi Rend. Népszabadság, 1991. július 17. 10.

Vitézi Tájékoztató, 1991/2.

Ezt olvastad?

Közel 80 éve történt… – bemutatták a Gulág- és Gupvikutató Intézet első kiadványát

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató

X