A Vitézi Rend megalapozása – 2. rész: bíráló vélemények és szervezeti építkezés

Cikksorozatunk bevezető részében ismertettük a Vitézi Rendet megalapozó, a vitézi telekről szóló 6.650/1920. M. E. rendelet megszületésének előzményeit. A jogszabály megjelenésével (1920. augusztus 29.) egyidejűleg Horthy Miklós kormányzó személyesen is népszerűsítette az új intézményt. 1920. szeptember 1-jén e szavak kíséretében méltatta tervét:

„A faj nemesítése és a vitézi lelkület nevelésének célja késztetett a Vitézi Rend megalakítására, amely rend örökké őre lesz a nemzeti becsületnek.” (Világ, 1920. szeptember 2. 4.)

A vitézi telkek létrehozandó intézménye ekképpen ismertté vált, ami lehetőséget adott a kormányzóval és a kormánnyal szemben kritikus vélemények megfogalmazására és nyilvánosság elé tárására is. Ennek fő színterének a földbirtok-reform Nemzetgyűlésben lezajlott vitája bizonyult 1920 novemberében. Ezeket a – legtöbb esetben konstruktív – bírálatokat tekintjük át az alábbiakban egészen a közben folyamatosan szerveződő Vitézi Rend legfőbb döntéshozó testülete, az Országos Vitézi Szék tagjainak kinevezéséig és a szervezeti keretek megalkotásáig.

Az új, szerveződő intézménnyel szemben először a Bécsben berendezkedő baloldali magyar emigrációban fogalmaztak meg éles hangvételű bírálatokat. Néhány nappal a vitézi telkekről szóló rendelet megjelenése után az Egyesült Államok több nagyvárosában megjelenő Előre egy meg nem nevezett pártvezérrel készült interjút hozott le, aki az új politikai rendszer agrárpolitikáját feudálisnak nevezte,

„amely föld helyett deressel ajándékozza meg a népet, s a vitézi donációkkal egy új hűbérrendszert akar alapítani”. (Előre, 1920, szeptember 19. 4.)

Az első kimondottan a vitézi telkek intézményét ostorozó cikket Jászi Oszkár – a Károlyi-kormány volt nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere – fogalmazta meg, szintén Bécsben 1920. szeptember 6-án Középkor Magyarországon címmel.

„Arra, aki ezt a rendeletet európai szemmel olvassa, az csak komikusan hathat. Feudalizmus, hűbéri birtok, paraszt-hitbízomány, janicsár hadsereg, erkölcsi rendészet, szóval középkori szellem árad ki belőle. De ha magyar szemmel nézzük a Horthy-rendszer legújabb szülöttjét, akkor tragikusan szomorú és szimbolikusan megdöbbentő az egész kép. Hisz mindkét forradalom tulajdonképpeni értelme a földkérdés volt és mert egyik sem oldotta meg, azért bukott meg mind a két forradalom. És íme, most Horthy ’megoldja’ a magyar népnek ezt a legégetőbb problémáját. És hogyan oldja meg? Úgy, hogy ez a megoldás arculcsapása a magyar szegénységnek. A kormányzó egy Serenes-simus [legfenségesebb, itt gúnyból – K. Á.] gesztussal hitbizományokat osztogat a földnélküliek között, holott éppen a hitbizományok megszüntetése, a latifundiumok felosztása volna az ország bajainak egyedüli orvosszere. Méghozzá nem a grófoktól és a bankároktól veszi el Horthy ezeket a paraszt-hitbizományokat, hanem egyes községek és városok ajándékaiból szerzi. És nem ingyen adja a birtokot annak, aki a világháború alatt vérzett a hazáért, hanem a vitézi telkesekből zsoldos-hadsereget akar szervezni a latifundiumok és a reakció védelmére. Szóval Horthy úr nemcsak kijátssza, de meg is gyalázza a magyar népet. Hűbéreseitől spicli- és zsandárszolgálatot vár saját atyafiaikkal és nyomortársaikkal szemben. Ez a dokumentum a jövő történetírójának többet fog mondani Horthy-Magyarország megértéséhez, mint az orgoványi tömeggyilkosság [utalás az 1919. november 19-i, Héjjas Iván nevéhez köthető kivégzésekre – K. Á.] és az egész kasztráló és orgyilkos ’kereszténység’. Magyarország ma Európa legsötétebb, legelmaradottabb országa. Vigasztaló a dologban legfeljebb annyi, hogy a vitézi hitbizomány intézménye valóságos lelki deres: lehetetlen, hogy fel ne ébressze országszerte a tisztességes közvélemény undorát és elkeseredését. (Munkás, 1920. szeptember 6. 1.; Jászi nyilatkozatát később az Előre is lehozta egy meglehetősen manipuláltan idézett Horthy-beszéd, után, mint a „legvitézebb Buta Ember” tervére adott választ. Előre, 1920. szeptember 30. 1.)

1920. szeptember 30-án a Proletár cikket közölt „Vakulj paraszt” címmel, amely az ellenforradalmi kormányok részéről a mezőgazdasági munkásság helyzetének javítására tett intézkedések hiányát helyezte a középpontba. A szerző egy leendő háborút vízionált, amelynek egyetlen célja lesz: a belső problémákról elterelni a figyelmet. Mint fogalmazott,

„a ’vitézi telkek’-kel nem sikerült megnyugtatni az elégedetleneket [noha az ilyen birtokok adományozásának időpontjáról ekkor még nem lehetett tudni, tehát nem egy megvalósult programról volt szó – K. Á.] s mivel komoly földreformot – az ellenforradalom lényegével ellenkezvén – nem csinálhatnak, előrántották a csizmás minisztert [utalás Nagyatádi Szabó Istvánra – K. Á.], a paraszt paprikajancsit, aki szépséglajstromot akar ragasztani a kigenyedt, bűzös sebekre. A régi vakulj-paraszt-politika.” (Proletár, 1920. szeptember 30. 13.)

Szintén az „ellenforradalmi osztály” képviselőit ostorozta az Előre 1920. október 7-én megjelent cikke, amelyben ugyancsak az általános földreform igénye felől közelítették meg a hősi érdemek honorálását:

„a földbirtokreform elhalasztása és vitézi birtokokká zsugorodása annál inkább lehűtötték ennek az osztálynak [t. i. a kisgazda-társadalomnak – K. Á.] is a jókedvét”. (Előre, 1920. október 7. 4.)

1920. november 5. és 12. között tárgyalta Nemzetgyűlés a földbirtok helyesebb megoszlásáról szóló törvényjavaslatot, amelynek során több kormánypárti képviselő is érintette a Vitézi Rend kérdését.

1920. november 6-án gróf Széchenyi Viktor (Országos Kisgazda- és földmívespárt) a vitézi telkek intézményét örömmel üdvözölte, mert – mint mondta –

„ha ez az eszme is helyesen lesz megoldva, akkor községenkint olyan gócpontokat fog teremteni, amelyek a harcos hazafias szellemnek lesznek melegágyai.” (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 285.)

A vitézi jogon történő földadományozást – egyedüliként vonva nemzetközi párhuzamot – a németországi Kriegerheimstätte, azaz „harcos otthonok” akciójához hasonlította, amelynek célja az volt, hogy a hazatért, avagy hősi halált halt katonák családjai számára hajlékot – egy háztelket kis kerttel – biztosítsanak. Széchenyi véleménye szerint a magyar nemzetgyűlést ugyanazok az érzelmek hatották át a vitézi telkek létesítésének során, mint Hindenburgot, aki a következőket mondta:

„A haza mindenkit – idézte Széchenyi –, aki becsületes munkából akar megélni, uzsora ellen védett otthonhoz juttasson, amelyben igazi német családi élet honoljon és testben-lélekben egészséges gyermekek növekedjenek. Óriási horderejű szociális műről van itt szó. Minél előbb belefogunk, annál biztosabb forrását teremtjük meg a haza iránti hálás odaadásnak vitéz csapataink sorában.”  (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 285.)

1920. november 9-én Kerekes Mihály (Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja) azon véleményének adott hangot, amelyben nem elégedett meg csak a kitüntetett katonák megjutalmazásával:

„[…] aki a világháború alatt becsületesen viselkedett és ott volt a fronton, az egyenlő elbánás alá jöjjön a földreform tekintetében is. Hiszen létesítettek vitézi telkeket azoknak, akiknek katonai szempontból el kell ismerni a vitézségüket, azoknak ám adjuk e vitézi telkeket, azonban itt a törvényben egyenrangúnak tartom azt a hadiözvegyet is, aki elvesztette a kenyérkereső családfőt, azzal, aki a mellén hordja az arany medáliát.” (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 382.)

Éppen ezért, ellenezte, hogy csak az arany vitézségi éremmel kitüntetettek kapjanak vitézi birtokot. A harctéri szolgálatot megjárt, netán betegen hazatért katonákat ugyancsak méltónak tartotta az elismerésre. Továbbá egy mindaddig nem vizsgált, erkölcsi kérdésre is felhívta a figyelmet:

„Nem lehetne azt megállapítani, hogy ki volt vitézebb: az-e, aki a vitézségi érmet kapta, az-e, aki elesett, az a hadiözvegy-e, aki idehaza maradt, az-e, aki ma is Szibéria hómezőin van és várja a szabadulást, vagy az-e, aki végig verekedte a világháborút és meg sem sebesült, bár ott volt 52 hónapon keresztül.” (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 381–382.)

Felvetései alapján azon álláspont mellett foglalt állást, hogy a fenti körülmények miatt nem szabad kivételt tenni: aki a világháború alatt becsületesen viselkedett és megjárta a frontokat, az egyenlő elbánás alá kerüljön a földreform tekintetében is. Támogatta, hogy a vitézi telkeket kapják meg azok, akiknek „katonai szempontból el kell ismerni a vitézségüket”, de a törvényi szabájozás szempontjából egyenrangúnak tartotta a hadiözvegyet,

„aki elvesztette a kenyérkereső családfőt, azzal, aki a mellén hordja az arany medáliát”. (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 382.)

Kerekes egyértelműen kimondta: nem tartja „komolynak és helyesnek az úgynevezett vitézi telkek dolgát”. Felszólalásában hangoztatta:

„Nem lehet új határőrvidéket csinálni ebben az országban; itt új határőrvidékre nincs szükség. Aki megérdemli, pláne vitézi jogon érdemli meg azt a földet, annak adjuk oda teljes joggal és ne kötözzük össze-vissza a kezét és ne fokozzuk vele örökké a szociális ellentéteket és ne teremtsünk egy újfajta jobbágyságot, amely mégis arisztokrácia lesz a föld népével szemben.” (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 398.)

Kerekes úgy gondolta az ilyen „avas, régi hagyományt” el kell törölni és a vitézi telekre érdemeseknek minden megkötés nélkül kell azt odaadni, rendelkezzen vele kedve, s szabad belátása szerint, ne pedig a Vitézi Szék határozza azt meg.

Ugyanennek az ülésnek a keretében a liberális felfogású Rupert Rezső (ekkor még Országos Kisgazda- és földmívespárt, 1921. júniusától pártonkívüli) csatlakozott Kerekes Mihály véleményéhez:

„Egészen felesleges, hogy még vitézi szék üljön össze és csináljon ott ceremóniákat. Mi mindnyájan, akik kint voltunk a harctéren, de sokan, akik idehaza is voltak, vitézek voltak, tűrtek, szenvedtek. A legvitézebbek voltak úgyszólván az asszonyaink. Itt ilyen szociális különbségeket nem lehet és nem érdemes tenni, mert ha egyet kiemelek vitézként, akkor még százat és ezret lehet kiemelni és sohasem lehet annyit kiemelni, mint amennyi méltó erre.” (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 398.)

1920. november 10-én Szilágyi Lajos (ekkor még Országos Kisgazda- és földmívespárt, 1921. februárjától pártonkívüli) tiltakozott azellen, hogy a Bronz Vitézségi Érmet „harmadrendű vitézségi éremnek degradálja a Nemzetgyűlés” és ekképpen 70.000 kitüntetett katonát kihagyjanak a kedvezményekből. (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 402.)

Szilágyi a Vitézi Rend létrehozása során egy további – a nyilvánosság előtt korábban fel nem vetett problémára – is felhívta a figyelmet: a vitézségi érmeket a világháború alatt „nagyon különbözően” adományozták. Sokan panaszkodtak amiatt – állította Szilágyi – mert nem kaptak vitézségi érmet, avagy keveset kaptak:

„Az egyik elöljáró – fejtette ki részletesen – szűkkeblű, a másik bőkezű volt; az egyik rideg és elzárkózott volt, a másik kielégítette a várakozásokat; de volt, igenis, olyan katonai parancsnok is, aki az alárendeltjeinek vitézségi éremmel való feldíszítését a saját dekoráltságától tette függővé. Már a háború első évében történt, hogy összehasonlítottuk két lovashadosztály vitézségi érmeit, s megdöbbentő volt mindnyájunkra, hogy az egyik lovashadosztályban ötször annyi vitézségi érem volt, mint a másikban, jóllehet a legénység egyformán elsőrendű és a csapatok beosztása és alkalmazása egyformán veszélyes volt.” (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 402.)

Szilágyi aztán tovább fejtegette a vitézségi érmek adományozásának szubjektív szempontjaiból fakadó visszásságokat: elzárhatók-e a földreform kedvezményeitől azok – tette fel a kérdést –, akik egyik vagy másik hadosztálynak a katonáiként egy makacs tábornok tarthatatlan nézeteinek voltak elszenvedői, azaz személyes okokból nem kaptak kitüntetést?

„A vitézségi érmek adományozása – folytatta Szilágyi – még a háború különféle időszakaiban is különböző volt. Kezdetben fukarkodtak vele, keveset adtak, holott épen kezdetben voltak a legvéresebb csaták. Később, mikor emiatt panaszkodtunk és a magyarság mellőzése miatt itt a képviselőházban felszólaltunk, akkor egy kissé javult és tűrhetővé vált a helyzet. Később azonban, amikor a hadseregfőparancsnokság a bronz vitézségi érmek adományozását az ezredparancsnokokra ruházta, akkor megint olyan óriási különbségek keletkeztek ezredek és ezredek között, hogy megdöbbentünk. Előfordult pl. az, hogy mikor közhírré tették, hogy Tisza István a vitézségi éremhez akarja kötni a választójogot, akkor az egyik honvédhuszárezredben – ezt hivatalosan megállapították – egy hónap alatt több vitézségi érmet adományoztak, mint amennyi az élelmezési létszáma annak a huszárezrednek volt.” (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 402.)

A képviselő arra is felhívta a figyelmet, hogy hadszínterek szerint is eltért a vitézségi érmek adományozásának gyakorlata: a délnyugati (olasz) hadszintéren általában sokkal több vitézségi érmet adományoztak, míg az északi (orosz) harctéren sokkal kevesebbet. Szilágyi ezzel nem vitatta előbbiek érdemességét, de állította: aki a véletlen folytán a délnyugati hadszintérre került, hamarabb jutott abba a helyzetbe, hogy vitézségi éremhez, ezáltal később esetleg annak meglétéhez kötött jogokhoz jusson.

Szilágyi a fenti érzékeny kérdéseken is túlmenően boncolgatta a vitézségi érmek adományozásának módozatát, amely lényegét tekintve a régi mondással állítható párhuzamba: „mai napság nem elég becsületesnek lenni, de látszani is kell annak”. (Magyarország és a Nagyvilág, 1868. március 8. 117.) Hangsúlyozta ugyanis, hogy

„A vitézségi érem adományozásánál arra is figyelemmel kell lennünk, hogy nem volt elég az, hogy valaki egy vitézségi cselekményt hajtson végre, hanem gondoskodnia kellett az illetőnek arról is, hogy azt az elöljárója észrevegye, méltányolja s hogy a kitüntetésre írásbeli előterjesztést tegyen, vagyis nyakatekert magyar katonai nyelven mondja, be kellett, hogy adják az embert kitüntetésre. 

Mondanom sem kell talán, t. Nemzetgyűlés – folytatta Szilágyi a vitézségi érmek odaítéléséről szerzett információi ismertetését –, hogy itt az ügyes, élelmes katona sokkal jobban előtérbe tudta tolni magát, mint a szerény, csendes, komoly, értékes ember. És ha be is adták végre az embert kitüntetésre, akkor is nagy kérdés volt, hogy megkapja-e. Még akkor is nagyon sok módon mehetett a remény füstbe. Elég volt a javaslatok rossz szövegezése, a német nyelvre való rossz átfordítás: már megbukott egész sereg ember kitüntetési javaslata. Nagyon sok ember elesett a vitézségi éremtől, aki megérdemelte volna. Ha valaki egy ütközetben megsebesült és hátra vitték a kötözőhelyre, eltűnt az elöljárója szeme elől, és vitézi cselekedete könnyen a feledés homályába merült. Ugyanez a sors jutott a hadifoglyoknak is, holott elfogatásuk előtt, esetleg a legvitézibb élet-halálharcot vívhatták az ellenséggel. Azután az a sok létszámhullámzás, beosztásváltozás, parancsnokváltozás mind kétségessé tette az igaz érdemek méltó jutalmazását. Tagadhatatlan tény, hogy a háború legnehezebb részét a gyalogság vívta végig. Méltóztassék megnézni mégis a statisztikát: a legtöbb vitézségi érem a lovasságnál adományoztatott.” (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 402–403.)

A felsorolt körülményekre hivatkozva Szilágyi végül arra tett javaslatot, hogy a kedvezményezettek körében egyenlő elbírálás alá essenek az Ezüst- és Bronz Vitézségi Érmet elnyert katonák.

Végezetül 1920. november 11-én Drozdy Győző (ekkor még Országos Kisgazda- és földmívespárt, november végétől pártonkívüli) egyedüliként adott hangot annak a véleménynek, hogy olyanok – „akiknek más, hatalmas, nagy jövedelmeik is vannak” – ne kaphassanak vitézi telket. (Nemzetgyűlési napló, 1920. VI. kötet 503.)

A földbirtok helyesebb megoszlásáról szóló törvényjavaslat parlamenti vitája után, 1920 decemberében felgyorsultak a Vitézi Rend kiépítésének lépései. A Budapesti Közlönyben sorra jelentek meg a vonatkozó jogszabályok és hirdetmények: 1920. december 11-én napvilágot látott az igazságügyminiszter 46.000/1920. I. M. számú rendelete „a vitézitelekről szóló 6.650/1920. M. E. számú rendelet végrehajtásához szükséges részletes szabályok megállapítása tárgyában”. (Budapesti Közlöny, 1920. december 11. 2.) A rendelet a vitézi telek felajánlását és telekkönyvezését; közvetlen adományozását; alapítását – saját tulajdonú földbirtok vitézi telekké nyilvánítását –; továbbá végrehajtás alá vonásának feltételeit, öröklését és átszállását az államra avagy a várományosra, továbbá az arról való lemondást szabályozta.

1920. december 16-én a Budapesti Közlönyben egyszerre jelent meg a szeptember 25-én kelt kormányzói kézirat a Vitézi Szék tagjainak kinevezéséről, valamint az ekképpen hivatalosan is létrejött testület felhívása a vitézi telekre való jelentkezésről, amelyben részletesen ismertetésre kerültek az érdemesség feltételei. Ugyanezen a napon a Vitézi Szék megtartotta alakulóülését, amelyen a kormányzót választották a testület elnökének, ekképpen a létrehozandó Vitézi Rend főkapitányának. 1920. december 19-én közzétételre került a Vitézi Szék december 11-én hozott határozata, amelynek értelmében pályázatot hirdettek a vitézek címerszerű jelvényének megrajzolására.

Nem ejtettünk még szót azonban arról, milyen hatást váltott ki Horthy Miklós 1920. augusztus 20-i – és azt követően többször megjelent – felhívása a vitézi telkek ingyenes felajánlása tárgyában. Noha a sajtó minden telekfelajánlásról igyekezett beszámolni – hangsúlyozva azok céljának jelentőségét –, a Vitézi Szék kezére juttatott földterület nagyságáról decemberig nem lehetett olvasni. Végül az Uj Barázda tudósítója számolt be arról, hogy

„Horthy Miklós kormányzó legnagyszerűbb, legmagyarabb terve: a Vitézi Rend megalkotása, a legjobb úton halad előre. Az egész ország átérezte a Vitézi Rend nagy jelentőségét: a turáni faj nemesítésének szükségességét; egy testben, lélekben ép, egészséges és mindenkor hithű magyar nemzedék nevelésének észszerűségét. […] Vitézi telekfelajánlások naponként történnek. […] Az eddigi felajánlások közül ötezer holdnyi birtokot már okiratilag átruháztak a Vitézi Székre, illetőleg telekkönyvileg rendeztek.”  (Uj Barázda, 1920. december 25. 3.)

Az Uj Barázda tudósítója tavaszra már 30-35.000 hold Vitézi Szék rendelkezésére álló földterületet, valamint – a Vitézi Szék számításaira hivatkozva – 1.500 legénységi- és 100 tiszti vitéz avatását prognosztizálta.

A Vitézi Szék tagjainak kinevezése napján a legfőbb döntéshozó testület megtartotta alakulóülését. Október 7-én újabb széki ülésre került sor, amelyen határozat született a Vitézi Rend ügyeinek intézésére hivatott irodaszervezet, a Vitézi Szék Széktartósága (röviden Főszéktartóság) megalkotásáról. A Vitézi Szék következő tanácskozását november 25-én tartották, amikor is elfogadták a szervezeti szabályzatot, amit a kormányzó ünnepélyesen kiadott.

Amint az a fentiekből kiderült, a vitézi telkek intézményét, annak létrehozásakor több kritika is érte, elsősorban baloldali és liberális oldalról. A bíráló megnyilvánulások elsősorban külföldön megjelenő magyar napilapokban és a Parlament falai között hangzottak el, de ezek nem váltottak ki komolyabb visszhangot. A magyar hírlapok – néhány kivételtől eltekintve – tárgyilagosan ismertették a kormányzati terveket, avagy méltatták azokat.  A szervezet kiépítését a negatív hangok tehát mit sem befolyásolták.

1920 októbere és novembere folyamán a Vitézi Rend szervezése a háttérben tovább folytatódott. Megszülettek a leendő köztestület szervezeti keretei, hogy decembertől a nyilvánosság előtt folytatódjon a kormány által vezényelt építkezés, amely lehetővé tette a következő évi első vitézavatást, ekképpen a Vitézi Rend megszületését.

A cikk illusztrációjaként szolgáló korabeli rajzok és fotók digitális utómunkálatait a szerző végezte.

Kurucz Ádám

Felhasznált források

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés nyomtatványai. Napló VI. Budapest, 1920.

Világ, 1920. szeptember 2. 4.

Munkás, 1920. szeptember 6. 1.

Előre, 1920, szeptember 19. 4.

Előre, 1920. szeptember 30. 1.

Proletár, 1920. szeptember 30. 13.

Előre, 1920. október 7. 4.

Budapesti Közlöny, 1920. december 11. 2.

Budapesti Közlöny, 1920. december 16. 9.

Budapesti Közlöny, 1920. december 19. 2.

Uj Barázda, 1920. december 25. 3.

A tízéves Vitézi Rend 1921–1931. Szerk. Szécsi Imre–Oszlányi Kornél–Oszlányi József–Farkass Jenő. Budapest, 1931.

A Vitézi Rend története, szervezete és tagjainak névkönyve. Szerk. Hellebronth Kálmán. Budapest, 1941.

Kurucz Ádám: A Vitézi Rend kiépítése Borsod vármegyében a közigazgatás útján. In: Gál Máté–Péterffy Gergely (szerk.): Régiónk Története I. 1918: Vég és Kezdet. Eger, 2019. 131–145.

Ezt olvastad?

Közel 80 éve történt… – bemutatták a Gulág- és Gupvikutató Intézet első kiadványát

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató

X