Halál a föld alatt – A Winterberg-alagút felfedezése

Nemrég bejárta a sajtót a hír, hogy francia amatőr régészek megtalálták a Winterberg-alagutat, mely 1917 tavaszán több mint 200 német katonát temetett maga alá egy robbanás következtében. Ennek a hírnek, illetve az alagút megtalálásának a jelentőségét, illetve az alagútrobbanások gyakoriságát mutatja be Tóth Péter András.

A Winterberg-alagút

Az I. világháború alatt Franciaország északkeleti része heves harcok színhelye volt, mivel itt húzódott a nyugati hadszíntér jelentős része. E tekintetben jelentős változás közel három év háborúskodás után sem állt be, 1917 tavaszán indult meg ugyanis a Robert Nivelle tábornokról, a francia vezérkari főnökről elnevezett offenzíva. A francia haderő a tervek szerint az Arras és Reims közötti frontszakaszon tört volna át, és a Flandriából rohamozó angol csapatokkal egyesülve szorították volna ki a francia és a belga területről a német hadsereget.

Az Aisne megyében, a Chemin des Dames (A hölgyek útja) nevű hegygerinc oldalában, egy Craonne nevű kisváros felett a német csapatok az utánpótlás szállításának és élőerő átcsoportosításának céljából mintegy 300 m hosszú alagutat ástak. A francia tüzérség azonban a megfigyelő ballonokból végzett felderítés eredményeinek kiértékelése után felfedezte ennek az alagútnak a bejáratait. 1917. május 4-én itt keresett menedéket a badeni 111. tartalékos gyalogezred nagyjából 270 katonája a francia pergőtűz elől. Szerencsétlenségükre a tüzérségi tűz az alagút mindkét bejáratát telibe találta, amelynek kövezteztében az attól nem messze elhelyezett lőszerutánpótlás is felrobbant. Ennek eredményeképpen a menedéket kereső katonák bent ragadtak. A helyzetet súlyosbította, hogy a szellőzőrendszer is eldugult, így a bent rekedteknek fogyni kezdett a levegője, ugyanakkor a mérges gázok is egyre nagyobb veszélyt jelentettek rájuk. A francia tüzérség továbbra is tűz alatt tartotta a területet, ezért az alagútba szorult csoport nem remélhetett gyors segítséget.  Hat napba telt, mire a mentést végzőknek sikerült elérni őket, akkorra azonban már csak két túlélőt találtak. Az ő beszámolóikból tudta meg az utókor, hogy a sebesültek közül a legtöbben öngyilkosságot követtek el, míg a túlélők egy másik csoportja vizet, vagy alternatív kijáratokat keresett, de egyikük sem járt sikerrel.

„Minden erőmet összeszedtem, de amit láttam, az maga volt a borzalom. A bajtársaim élettelenül és ruhátlanul, összepréselve, nyújtott karokkal feküdtek a földön. Nem akartam ott már többé semmit látni, ezért eloltottam a fáklyát.” – számolt be az egyik túlélő.

A túlélők kihozatala után az alagút feletti terület német és francia részről egyaránt feledésbe merült: beborította az aljnövényzet, majd később az erdő is, és csak több mint száz évvel később bukkant rá az amatőr történész, Alain Malinowski. A Párizsban metróvezetőként dolgozó Malinowski a Château de Vincennes-ben található katonai levéltárban kereste a mintegy 300 méter hosszú alagút építési terveit. Ez egy hosszas, mintegy 15 évig tartó kutatás eredményeképpen sikerült neki, amikor is egy olyan térképet talált, ami nem csak az alagutat, hanem az oda vezető ösvényt is pontosan ábrázolta. Végül e térkép segítségével találta meg az alagút bejáratának a pontos helyét. Hivatalos körökben a várakozásaival ellentétben nem fogadták kitörő örömmel vizsgálódását. A hideg fogadtatás miatt értetlenségének adott hangot, s meg volt győződve arról, hogy kutakodása helyes célokat szolgált. Kiemelte, hogy ő csak a végtisztességet kívánta megadni azon katonáknak, akiknek az egy évszázaddal korábban beomlott alagút egyúttal a sírhelyük is lett.

Pierre Malinowski. Forrás: Wikimedia Commons

Sok éven át nem történt semmi előrehaladás az ügyben, míg 2020 januárjában Alain Malinowski fia Pierre, figyelmen kívül hagyva a hatóságok esetleges retorzióit, a bejáratnál markológépekkel négy méter mélyre ásott. Ennek során több olyan használati tárgyat is a felszínre hozott, amelyek az egykor az alagútban rekedt német katonáktól származtak. Két katona földi maradványait is megtalálták, abban a testtartásban, amelyben menekülni próbáltak. „Senki nem mozdult, a helyszín úgy festett, mint Pompeii.” – mondta. Malinowski ezt követően igyekezett a helyszínt olyan állapotba visszarendezni, ahogyan találta, majd értesítette felfedezéséről a hatóságokat. Tíz hónap telt el, amikor az ismételten csekély érdeklődés miatt a Le Monde c. napilapnak beszámolt addigi tevékenységéről. Ennek hatására már a Német Hadisírgondozó Népi Szövetség (Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge) is bekapcsolódott a kutatásba, attól tartva, hogy a tárgyi emlékek előbb-utóbb fosztogatók kezébe kerülhetnek. Előtte azonban állásfoglalást adott ki, amelyben elítélte Malinowski „ásatásait”, kiemelve, hogy az ilyen és ehhez hasonló önhatalmú régészeti vizsgálatok minden esetben kontraproduktívak tudományos szempontból. Ezt követően több fúrást végeztek a helyszínen, majd egy kamerát is beirányítottak az egykori alagútba, viszont sajnálatos módon a rossz látási viszonyok miatt nem sikerült feltérképezni a robbanás következményeit. Az alagút teljes feltárásához nehézgépekkel összehangolt fáradtságos terepmunkára lett volna szükség, ezért elálltak ettől. A maradványok kiemelése és újratemetése továbbra sem szerepel a hatóságok tervei között, inkább egy, az egykori bejárat irányából betonfallal megerősített emlékhely mellet tették le a voksukat.

Hasonló esetek a nyugati fronton

Fontos kiemelni, hogy 1917 májusában nem a Winterberg-alagútban elesett katonák voltak az egyedüliek, akik a világháború harcai során a föld alatt lelték halálukat, ugyanis nem sokkal később, 1917. május 20-án a Reims melletti Mont Cornilletnél lévő alagútrendszer kapott több hasonló tüzérségi találatot. Az áldozatok száma itt még több volt, nagyjából 400 főt tett ki, akik a javarészt tapasztalatlan újoncokból álló 476. württembergi gyalogezred katonai voltak. A Winterberg-alagúttal ellentétben onnan néhány szerencsés katonának sikerült önerőből kijutnia, mivel az nem záródott el hermetikusan a külvilágtól. A fegyverszünetet követően a terület a francia hadsereg gyakorlótereként funkcionált, így el volt zárva a kíváncsi tekintetektől.

1968-ban egy Bundeswehr-delegáció utazott Franciaországba, Hermann Köberl alezredes vezetésével. Küldetésük célja a német katonatemetők karbantartása volt a Champagne-régióban. Köberl nem tudott arról, hogy mi történt a Mont Cornilletnél 51 évvel korábban, azt egy helyi gazdálkodó mesélte el neki. Ezen a helyszínen teljesen másképpen alakultak az események, mint a Winterberg-alagút esetében, ugyanis 1974 és 1975 között német és francia szakemberek együttműködésével valamennyi alagutat feltárták. A munkálatoknak Franciaországban és Nyugat-Németországban egyaránt nagy médiavisszhangja volt, és a helyszínt is sok érdeklődő kereste fel. Nagy meglepetésre egy francia ezredest is az alagút áldozatai között azonosítottak, akit sebesült hadifogolyként ott láttak el. A 330 azonosított német katona földi maradványait a Warmériville-ben található német katonai temetőben temették újra. Az eseményen a 476. gyalogezred sok veteránja is részt vett.

1916-tól kezdve az egyre mélyebb alagutak elterjedésével az ottani robbanások száma is egyenes arányban növekedett. A veszteségeket is jobban megérezték a hadseregek. 1916. május 8-án a Verdunnél található Douaumont-erőd alagútjában egy őrizetlenül hagyott tűzhely robbant fel a lángszórókhoz használt vegyszerrel együtt. A detonációnak 679 német katona esett áldozatául. Francia oldalon 1916. szeptember 4-én hasonló okok váltottak ki egy nagy detonációt a Tavannes alagútban, több mint 500 katona halálát okozva.

A két, 1917 májusában történt robbanás miatt Paul von Hindenburg német vezérkari főnök megtiltotta katonáinak a hasonló alagutak és földalatti erődrendszerek kiépítését, valamint a már meglévők használatát.

Katonai temető Chemin des Dameshoz közel. Forrás: Wikimedia Commons

A sors iróniája, hogy az I. világháború talán két leghírhedtebb tüzérségi találata az egyik leginkább kudarcos hadműveletének során esett, s mindkettő a francia haderőhöz köthető. A Nivelle-offenzívaként is ismert támadássorozat sikertelesége és a tervezettnél jóval nagyobb veszteségek miatt került sor ugyanis a hadtörténelem legnagyobb zendülésére, amely 50 hadosztályt érintett. Távlatilag is éreztette hatását, mivel a francia hadsereg az 1917-es év további támadó hadműveleteiben csak néhány hadosztállyal vett részt. A német haderőt majd csak másfél év múlva, angol-amerikai-francia együttműködésben sikerült Champagne térségéből kiszorítani.

A hadirégészet jelentősége más korszakok mellett az I. világháború hadszíntereit illetően is kiemelt jelentőséggel bír. Azokban az esetekben mindenképpen terepkutatásra van szükség, amikor az írott források kevés fogódzót nyújtanak a hadműveletek utólagos rekonstruálásához. Meg kell jegyezni, hogy még nagy mennyiségű feljegyzés esetén is hasznos a terep régészeti vizsgálata. Birger Stichelbaut, a genti egyetem régésze ezt a következőképpen fogalmazta meg:

„Azok, akik az I. világháború harcait vívták, már mind meghaltak. Napjainkra a táj maradt az egyetlen szemtanú.”

Mondanunk sem kell, hogy Champagne térsége mellett más területeken is folytak – és folynak jelenleg is – régészeti kutatások. Az egyik ilyen a flandriai Messineshez kötődik, ahol a genti egyetem régészhallgatói a Flandriai Örökségvédelmi Hivatallal együttműködve igyekeznek a hadszíntérrel kapcsolatban felvetődő kérdésekre választ adni. Az egyik Messinesnél található alagút esetében a régészek szintén a Wittenberg-alagúthoz hasonló forgatókönyvet valószínűsítettek. A további kutatás során arra összpontosítanak, hogy megtalálják a legjobb állapotban megmaradt lejárót, ami az alagút belsejébe is elvezetheti őket.

Tóth Péter András

Ezt olvastad?

Ha videojátékok kapcsán szóba kerül a történelem, legtöbben a második világháború által ihletett játékokra asszociálnak. Ez nem véletlen, hiszen a
Támogasson minket