A Zala-vidék egyházi szervezetének kialakulása az Árpád-korban

A középkor emberének identitását az uralkodó iránt tanúsított hűség mellett a keresztény vallás tanításai határozták meg. A kisebb és nagyobb közösségek életét a vallási cselekmények szervezték rendszerbe, így a keresztény templom a közösségi élet színtereként Britanniától a Balkánig, Skandináviától Hispániáig a vidék általános tájelemévé vált. A kor leggyakoribb településformája a halmazfalu volt, melynek alaprajzát a központi fekvésű templomépület vonzásában szabálytalanul felépülő lakóhelyek jellemezték. Így volt ez a korabeli Magyarországon is, ahol a társadalom és az egyházi élet szoros kapcsolatát mi sem szemlélteti jobban, minthogy a 11–13. század folyamán számos település éppen saját temploma vagy egyházjogi hovatartozása révén bukkan fel először az írott történelem lapjain. Az egyház- és településtörténet kapcsolódási pontjait tekintve a Zala-vidék kivételes régiója a középkori Magyar Királyságnak. Ezen a tájon a kereszténység már több alkalommal megvetette a lábát az ókor és a korai középkor folyamán. Első alkalommal a római korban terjedt el, s bár I. (Nagy) Theodosius császár 380-ban a birodalom állami vallásává emelte a kereszténység korabeli formáját, a nikaia–konstantinápolyi hitvallást, Róma az 5. század elején feladta Pannóniát, minek következtében a keresztény közösségek jelentős része elvándorolt, maradékaik pedig néhány nemzedék alatt elsorvadtak. Miután I. (Nagy) Károly frank uralkodó a 9. század elején végleges csapást mért a Kárpát-medencében berendezkedő Avar Kaganátusra, Pannónia újra a keresztény Európa részévé vált, a Drávától északra fekvő területei a salzburgi, a folyótól délre húzódó vidékek pedig az aquileiai érsekséghez kerültek.

A magyar törzsek a 9. század végén szállták meg a Kárpát-medence Dunától keletre fekvő vidékeit. 899–900 folyamán a magyar seregek Arnulf keleti-frank király szövetségeseiként feldúlták Észak-Itáliát, majd Arnulf halálát követően, kihasználva a királyságban kirobbanó válságot, elfoglalták a Dunántúlt. A frank egyház- és közigazgatási szervezet megszűnt ugyan, a vidék szláv alapnépessége azonban helyben maradt, s jelentős hatást gyakorolt a magyar kereszténységre. A magyar nyelv vallási élettel kapcsolatos szókincsének jelentős része ugyanis szláv eredetű, s azokra a népekre vezethető vissza, akik akkoriban a Zala-vidéken és az attól délre-délnyugatra fekvő tájakon éltek. Többségük a későbbi századok folyamán kialakuló szlovén népbe olvadt be.

Szent István király a magyar egyházszervezet kialakítása során a Balatont környező régiókat a veszprémi püspökség hatáskörébe rendelte. Az egyházmegye 1009. évi adománylevelében a későbbi Zalavár még Kolon néven szerepel. Ez az elnevezés török személynévre vezethető vissza, s vélhetően a vármegye első ispánjának emlékét tarthatta fenn, amint az több Szent István-kori vármegye (pl. Csanád, Győr, Hont) esetében kimutatható. A vármegye központját a Zala-torkolat mocsaraiból kiemelkedő szigeten alakították ki, ahol a szent király 1019-ben bencés apátságot alapított. Az alapítás idejét a Pozsonyi Évkönyvek (Annales Posonienses) néven ismert történeti feljegyzések kétségtelenné teszik, a monostor ugyanezen évre keltezett alapítólevele azonban 14. századi hamisítvány, melyet a pannonhalmi oklevél szövege alapján koholtak, hogy az apátság egy Szent István királynak tulajdonított dokumentumra hivatkozhasson a veszprémi püspökséggel szemben folytatott perében. Ezzel együtt hamisították azt az adománylevelet is, melyet Szent István nevére 1024. évi dátummal állítottak ki. A hamis oklevelek szerint a monostor első apátja a latin származású Péter volt. Az alapítás korszakából két további zalavári szerzetest említenek történeti források: Szent Gellért nagyobb legendája szerint Konrád és Albert a csanádi egyházmegye alapítását követően a Maros-vidékre ment téríteni.

Az 1009. évi veszprémi oklevél úgy fogalmaz, hogy az uralkodó a nevezett várakat (Fehérvár, Veszprém, Kolon és Visegrád) a felügyeletük alá tartozó területekkel és a határaikon belül fekvő egyházakkal rendeli a püspöki szék joghatósága alá. Kolon–Zala vármegye területe eredendően a Zala völgyét és a környező dombvidékeket fedte le, déli irányban egészen a Dráváig, de hozzátartozott a Balaton-felvidék jelentős része is, mely azonban egyház- és társadalomföldrajzi szempontból a közelebb fekvő Veszprém hatása alatt állt, s ebből a szempontból jelentősen elkülönült a Balatontól nyugatra fekvő régiótól. Szent István híres törvénycikke, mely szerint a tízes számrendszerbe szervezett faluközösségek kötelesek fenntartani egy templomot, a térítést elmélyítő keresztelőegyházi szervezetet létrehozására tett erőfeszítéseket tükrözi. Hogy mindez sikerrel járt, azt Felícián esztergomi érsek 1134. évi oklevele bizonyítja, amely szerint Szent László király az 1090-es évek elején alapított zágrábi egyházmegyébe Zalából és Somogyból rendelt papokat. Ebből a rövid utalásból két fontos következtetés vonható le: Egyrészt, a Zala-vidék egyházi szervezete a 11. század végén már kellő anyagi és emberi erőforrással rendelkezett ahhoz, hogy a szomszédos régiók egyházi életének megszervezésében segédkezzék; másrészt, ebben az időben a vidék Kolon elnevezését már hivatalosan is felváltotta a folyóról vett Zala megnevezés.

Az egyházigazgatás középszintű egységei, a főesperességek Magyarországon a 13. század elejére nyerték el végleges formájukat. A veszprémi egyházmegye zalai főesperességét IX. Gergely pápa 1227. július 31-én­ kelt levele említi első alkalommal, történeti földrajzi szempontok ugyanakkor abba az irányba mutatnak, hogy kialakulása már jóval korábban megindult. A főesperesség kiterjedése ugyanis a vármegye eredeti határaihoz igazodott, noha az a 12. század folyamán nyugati-délnyugati irányba terjeszkedett. Mindennek következtében a Kerkától nyugatra fekvő vidékek és a Muraköz a zágrábi egyházmegye fennhatósága alá kerültek, s annak bekcsényi főesperességét alkották.

A korai Árpád-kor egyháztörténetét a monasztikus szerzetesrendek, mindenekelőtt a bencések dominanciája határozta meg. Noha az első apátságok országszerte királyi alapításúak voltak, a 12. században a vidéki monostorok zömét már a legvagyonosabb, s ennek nyomán a régióban jelentős befolyással bíró főúri családok alapították. A korabeli forrásokban saját egyháznak nevezett, a modern történettudományban nemzetségi monostorként ismert intézmény kegyuraságát egy nemzetség egy adott ága gyakorolta. Az intézmény társadalomtörténeti jelentősége abban állt, hogy közös temetkezőhelyként erősítette az idő előrehaladtával egyre több ágra szakadó családok összetartozásának tudatát, s impozáns épületével reprezentálta a nemzetség presztízsét. A Zala-vidék első ilyen intézménye a német-eredetű Gutkeled-nemzetség csatári egyháza volt, melyet Márton ispán alapított 1137-ben bencés szerzetesek részére. Kádár nembeli György 1150 körül Kapornakon hozott létre szintén bencés monostort, miután azonban unokájával a család kihalt, a monostor kegyuraságát III. Béla a 12. század végén a Héder nembeli Kőszegieknek adományozta. Ugyancsak német földről származott a Hahót-nemzetség, amely a Zala-vidék legnagyobb birtokosai közé tartozott az Árpád-korban. Míg a család egyik ága 1234 előtt Hahóton bencés, addig egy másik 1239-ben Rajkon premontrei apátságot alapított. A Türje-nemzetség 1235-ben alapított premontrei monostort Türjén, mely birtokról nevüket is vették.

Az egyházszervezet 11–12. századi fejlődése szorosan összefüggött a korszakra jellemző népesedési viszonyokkal. A Zala-vidéken mindezt Keszthely példája szemlélteti a legjobban. Az 1360-as években súlyos pereskedés támadt a keszthelyi Szent Márton-plébánia és a faluban megjelenő ferencesek között, amiért utóbbiak elfoglalták a helyi Szent Lőrinc-kápolnát. Az ügy egészen a Szentszékig eljutott, s V. Orbán pápa 1368. évi oklevelében lejegyezték András korabeli plébános panaszát, mely lényegre törően foglalja össze Keszthely Árpád-kori település- és egyháztörténetét. A panasz szerint Keszthelyen Szent Márton temploma volt az első egyház, melynek kizárólagos joga volt, hogy lelki ügyekben gondját viselje a helyieknek. Később azonban a nép gyarapodása miatt a falu közepén kápolnát emeltek Szent Lőrinc tiszteletére, mely a Szent Márton-plébánia alárendelt leányegyházaként működött. Egy 1247. évi oklevél már mindkét keszthelyi templomot említi, amiből nyilvánvaló, hogy a Szent Lőrinc-kápolna alapítására legkésőbb a 13. század elején került sor, hiszen az a nagyarányú népesség gyarapodás, amely az egyházalapítást megkövetelte, csakis töretlen fejlődés idején képzelhető el és semmiképpen sem az 1241–1242. évi tatárjárást követő években. Mindezt a régészeti kutatások is megerősítik, mivel a körtemplom legrégibb rétegeit a 12–13. század fordulójára keltezik.

A 11–12. század fejlődését derékba törte a tatárok pusztítása. IV. Béla király a pápának 1242. február 2-án írt levelében Zalavárát is azon erősségek között említi, melyek akkor még tartották magukat a mongol támadások ellen. A korszak forrásai azonban bizonyítják, hogy a falvak jelentős veszteségeket szenvedtek, s voltak olyan egyházak, melyek ekkor végleg elpusztultak. Kivonatban ismert III. Honorius pápa 1225. január 18-án kelt levele, melyben engedelmességre szólította fel a veszprémi püspökkel szemben engedetlen zalai papokat, akik közül név szerint említi az orosztonyi Mindenszentek- és a horváti (ma Esztergályhorváti) Szent Márton-egyházak papjait. Ezeket a templomokat többé nem említik a források, amiből arra következtethetünk, hogy a tatárjárás során oly jelentős károkat szenvedtek, hogy már nem tudták betölteni társadalmi funkcióikat. Mindezt megerősíti, hogy a településeken később új egyházakat alapítottak.

Az egyházi szervezet alsó- és középszintű intézményrendszere a mongolok pusztítását kiheverve a kései Árpád-korban nyerte el végleges formáját, amely legjobban az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékekben tükröződik. Miután Jeruzsálem bukásával (1099) a Szentföld végleg az iszlám civilizáció érdekszférájába került, a pápaság időről időre elrendelte, hogy Európa országai egy meghatározott időszakban az egyházi jövedelmek egy meghatározott részét szolgáltassák be felszabadító hadjárat megszervezésére és a közel-keleti keresztény közösségek megsegítésére. Az 1311–1312. évi Vienne-i zsinaton úgy határoztak, hogy az országok hat éven keresztül az egyházi jövedelmek tizedével járuljanak hozzá a szent ügyhöz. A Magyar Királyságban azonban nem indult meg a gyűjtés, mivel az Árpád-ház magszakadását (1301) követően hosszú éveken keresztül ádáz küzdelem folyt a trónért. Noha I. Károly 1308-ra felülkerekedett riválisain, még ezt követően is másfél évtizednyi kemény háborúskodás után, csupán az 1320-as évek elejére tudta érvényesíteni hatalmát az ország egész területén. Végül VI. Kelemen pápa felszólítására 1332-ben magyar földön is megkezdték a hatévi gyűjtést, mely 1337-ben zárult le. Bár a lajstrom az 1330-as években keletkezett, kétségtelen, hogy a feltüntetett egyházak legkésőbb a tatárjárás utáni újjászervezés idején létesültek. Az Árpád-kor alkonyán, az 1270-es évektől elszabaduló politikai anarchia, majd a trónküzdelmek és I. Károly országegyesítő harcainak idejéről ugyanis számtalan forrás tanúskodik az egyházi intézményeket ért zaklatásokról és erőszakos cselekedetekről, amelyek lehetetlenné tették az egyházak alapítását és fejlődését.

A tizedjegyzék egyedülálló és felbecsülhetetlen értékű pillanatképet örökített meg a 13–14. század fordulójának Magyarországáról. A lajstrom a győri és a boszniai egyházmegyék, valamint a Brassót is magában foglaló kun térítőpüspökség kivételével a korabeli Magyar Királyság teljes területét lefedi, s megközelítőleg 3000 korabeli település, plébániaegyház és plébános nevét tartotta fenn. A tizedszedők az egyházi szervezet felépítését vették alapul, ennek megfelelően a Zala-vidék egyházai a veszprémi püspökség zalai főesperessége alatt kerültek felvételre. A tizedszedők a veszprémi egyházmegyét 1333–1335 között járták végig, s bár akadnak plébániák, melyek mindhárom évben fizettek tizedet, a települések túlnyomó többsége csupán egy vagy két év alatt van feltüntetve. Az efféle hiányosságok országos szinten megfigyelhetők a lajstromban, s valószínűleg azzal magyarázhatók, hogy amikor a jegyzéket az adminisztráció során másolták, egyes részek kimaradhattak. Hasonlóképp országos jelenség, hogy a magyar népnyelvi településneveket a külföldi tizedszedők hallás után, jelentősen eltorzított alakban vetették papírra, s gyakran többféle formában. A legészakibb Zala menti település, Batyk például 1333-ban Boch, 1334-ben pedig Bozarek alakban került be a jegyzékbe, melyek azonosítása Bertalan helyi plébános említésének köszönhetően lehetséges.

A történeti kutatás az egyháztörténeti következtetéseken túl számos település-, gazdaság- és társadalomtörténeti kérdés vizsgálatába bevonta a 14. század eleji pápai tizedjegyzéket. A középkorban gyakorta előfordult, hogy egyszerre több típusú pénz volt forgalomban, s ennek megfelelően a lajstromban több valuta is feltűnik a befizetett összegeknél. Ezek a pénzek jellemzően ezüsttartalmukban és származási helyüket illetően különböztek egymástól. A jegyzék szerint a legelterjedtebb valuták a különböző bécsi dénárok, valamint a cseh és magyar garasok voltak. Országszerte előfordult, hogy egy-egy plébános különböző típusú érmékben fizette be tizedét, s mindez fényt vet arra, hogy az ország egyes régióiban milyen pénzek forogtak közkézen akkoriban. János zalaszentmihályi plébános például 1333-ban 40 zágrábi (báni) és 10 kis bécsi dénárt, egy évvel később azonban egyben 40 széles bécsi dénárt fizetett ki. A zalai főesperességben Péter egerszegi és Jakab keszthelyi plébánosok fizették a legmagasabb összeget, 1333-ban 100–100 széles bécsi dénárt.

A zalai archidiaconatus kötelékében 134 plébános és település nevét rögzítették a Balaton-felvidéken és a Zala-völgyében. Mindezzel kapcsolatban ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a plébániahálózat nem azonos a falusi templomhálózattal. A plébánia (parrochia) a hívők szervezett közössége, melyet a püspök joghatósága és a főesperes felügyelete alatt álló plébános irányít. A plébániahálózat Európa-szerte a 13. század folyamán nyerte el határozott formáját, igazodva a középkori népesedési folyamatokhoz, aminek következtében számos településen, ahol a lakosság jelentősen megnövekedett, több egyház is létesült, hogy a hívek lelki igényeit biztosítsák, de azok jelentős része egy plébániaegyháznak volt alárendelve. Az egyházszervezet legalsóbb szintjére jellemző, hogy a kisebb falvak templomai valamely nagyobb környező település plébániaegyházának joghatósága alá tartoztak, aminek egyenes következménye, hogy a tizedjegyzékek nem tartalmazzák a vidék összes településének nevét.

A hazai középkorkutatásban évtizedek óta vita tárgyát képezi, hogy a pápai tizedlajstromok adataiból milyen következtetéseket lehet levonni a Magyar Királyság korabeli lélekszámára vonatkozóan. A kritikus véleményeket a belföldi keletkezésű források csekély száma és felhasználható adataik elégtelensége alapozza meg. Noha egy 1180-as években keletkezett királyi jövedelemjegyzék szűkszavúan lejegyzi a püspökök éves jövedelmét, részletesebb, népesedéstörténeti szempontból értékelhető adatokat tartalmazó birtok- és adóösszeírások legkorábban csak a 15. századból maradtak fenn. Nyugat-Európában annak köszönhetően, hogy a latin írásbeliség a római kortól kezdve folyamatos volt, sokkal több forrás áll a kutatók rendelkezésére. A nyugat-európai országokra vonatkozó 13–14. századi adatok fényében elmondható, hogy az érett középkorban egy plébánia fenntartásához, nagyjából 500–600 fős közösség szükségeltetett. Arra alapozva, hogy a plébánosok Európa-szerte jellemzően a tized 1/4 részére voltak jogosultak és a tizedköteles termények között sincsenek lényeges eltérések, a kutatás egyik vonulata azzal számol, hogy ez az átlagérték régiótól és településtípustól függetlenül alkalmazható. Amennyiben ezt a felfogást követjük, úgy a zalai főesperesség kötelékében átlagosan nagyjából 70–75 000 fős népességgel számolhatunk a 14. század elején.

Galambosi Péter

Források és irodalom

A római kori pannóniai kereszténységre: Szabó Miklós–Borhy László: Magyarország története az ókorban: Kelták és rómaiak. Bp., 2015. 215–224. (A vonatkozó rész Borhy László munkája). A Zala-vidék Karoling-kori történetére legújabban, a kutatástörténet összefoglalásával: Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor Pannóniában. (Mosaburg – Zalavár 1.) Bp., 2019.

A veszprémi püspökség alapítólevele magyar fordításban: Az államalapítás korának írott forrásai (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 15.) Szerk. Kristó Gyula. Szeged, 1999. 95–98. (Piti Ferenc fordítása). Zala közékpori egyházszervezetére átfogóan: Holub József: Zala megye története I. Pécs, 1929. 331–438.

A Pozsonyi Évkönyvek adata a zalavári apátság alapításáról: Az államalapítás korának írott forrásai i. m. 355. (Kristó Gyula fordítása). Az 1019. és 1024. évi hamis zalavári oklevelek: Diplomata Hungariae antiquissima I. (1000–1131). Ed. Georgius Györffy. Bp., 1992. 91–92., 101–102. (A forrásoknak nem készült magyar fordítása). A nagyobb Gellért-legenda adata a zalavári szerzetesekről: Az államalapítás korának írott forrásai i. m. 418. (Almási Tibor fordítása).

Felícián esztergomi érsek 1134. évi oklevele magyar fordításban: Árpád-kori oklevelek 1001–1196. Főszerk. Györffy György. Bp., 1997. 49–50. (Szovák Kornél fordítása). IX. Gergely pápa 1227. évi levele: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia I–II. Ed. Augustinus Theiner. Romae, 1859–1860. I. 86. (A forrásnak nem készült magyar fordítása). A vármegye kiterjedésére és a főesperességre: Holub J.: Zala megye története i. m. 107–130., 341–355.

A nemzetségi monostor intézményére: Fügedi Erik: Sepelierunt corpus eius in proprio monasterio. A nemzetségi monostor. Századok 125. (1991) 35–67. A zalai szerzetesi egyházakra átfogó jelleggel: Cselenkó Borbála: Szerzetesrendek az Árpád-kori Zala megyében. (Zalai Kismonográfiák 9.) Zalaegerszeg, 2006.

A Keszthely korai történetét bemutató 1368. évi pápai parancslevél: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia i. m. II. 86–87. (A forrásnak nem készült magyar fordítása).

III. Honorius pápa 1225. évi levele: Uo. I. 52–53. (A forrásnak nem készült magyar fordítása).

Az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékek zalai főesperességet érintő lajstromai: A veszprémi püspökség római oklevéltára. Monumenta Romana Episcopatus Vesprimiensis I–IV. Bp., 1896–1907. II. 65–67., 73–75., 80., 83. (A forrásnak nem készült magyar fordítása). Értelmezésére: Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek alapján feltüntetve I–II. Szerk. Ortvay Tivadar. Bp., 1891–1892. I. 292–297. (A vonatkozó rész Nagy Imre munkája). A forrás sokoldalú alkalmazhatóságára legújabban: F. Romhányi Beatrix: A középkori magyar plébániák és a 14. századi pápai tizedjegyzék. Történelmi Szemle 61. (2019) 339–360.

A szöveg az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával (befogadó intézmény: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar), valamint az ELKH-PTE-ELTE Középkori Magyar Egyházi Archontológia (1000–1387) Kutatócsoport (azonosító szám: 1421707) keretében készült.

Ezt olvastad?

Az Aranybulla helye a magyar jogtörténetben

2022-ben az Aranybulla kiadásának 800. évfordulóját ünnepeljük. Nézzük meg, hogy miért is fontos a dátumhoz kötődő oklevél a magyar állam-

X