A zártkörű jólét – A szociális kérdés a Horthy-korszakban

Nagy közhelynek tekinthető, hogy a Horthy-korszak (1920–1944) a magyar történelem ellentmondásos időszaka. Ugyanakkor, mint minden közhely, ez is a valóságon alapul. Nem csak hazánk, hanem az egész világ történelmében rendkívül érdekes, sorsdöntő időszak volt a két világháború között eltelt bő húsz év. Vizsgált korszakkal szerencsés helyzetben vagyunk, mivel esélyünk van, belülről, a kor kontextusából szemlélni az eseményeket. A Horthy-korszak napjainkban nem pusztán a történészi szakma érdeklődési körének gyújtópontjába került be, hanem az általános közérdeklődésnek is egyre gyakoribb tárgya. Erre példa a Kondor Vilmos féle Bűnös Budapest, a napi politikában fel-fel bukkanó, alapvetően szimbolikus kérdések mentén kipattanó viták, szoborállítások, közterületek átnevezései is. Ezek mind azt jelzik, hogy a magyar történelmi emlékezett hozzálátott a száz évvel ezelőtti időszak feldolgozásához. Így felmerül a kérdés, milyen főbb aspektusai vannak a Horthy Miklós által vezetett Magyarországnak, amelyek meghatározzák az utólagos értékelését. Egyik ilyen aspektus, hogy a Horthy-korszak után következő időszak alakulását is ehhez kötik, a felelősségétet benne keresik utólag. Hogyan lehetséges, hogy egyre több tanulmány lát napvilágot, amelyek Horthy-korszak szociális intézkedéseit pozitívan értékelik, miközben egy találomra kiválasztott magyar állampolgárnak jó eséllyel olyan fogalmak jutnak eszébe, mint az „Úri Magyarország”, „Hárommillió koldus országa”? Mindez pusztán annak a hatása lenne, hogy az új kutatások még nem jutottak el a történelemoktatásba? Ennél lényegesen bonyolultabb kérdéssel állunk szemben.

Horthy Miklós kormányzó agarász versenyen. (Fortepan 75850/Péchy László)

Annak érdekében, hogy fel tudjuk mérni a kor társadalmának szociális helyzetét, elkerülhetetlen az ennek keretet adó jogszabályok bemutatása. Magyarországon először a dualizmus korában alkottak meg olyan törvényt, amely egy jelentősebb társadalmi csoport szociális problémáival foglalkozott. Az 1875. évi III. törvény az ipari munkásság betegbiztosítottsága irányába tett első lépésként értékelhető. Ennél lényegesen széleskörűbb, mi több, nemzetközi szinten is korszerűbb volt az 1891. évi XIV. törvény. Ez utóbbi ugyanis az ipari munkások kötelező betegbiztosítását rendelte el, és mint ilyen, kifejezetten korai szabályozásnak számított az európai országok között is. A betegbiztosítást balesetbiztosítással 1907-ben egészítették ki, és kiterjesztették azt a kereskedelmi dolgozókra is. A két ipartörvény, (1872; 1884) a biztonságos munkavégzés feltételeinek megteremtésére kötelezte a munkáltatókat. Anélkül, hogy az első világháború előtti jogszabály anyagra aránytalanul sok figyelmet fordítanánk, meg kell említeni az 1868-as közoktatási törvényt, amely a tankötelezettség 12 éves korban való megállapításával kizárta az ennél fiatalabbak munkába állását, valamint az ennél idősebb gyermekek éjszakai munkáját is megtiltotta. Igen gyakori volt azonban, hogy a fenti és más hasonló tárgyú jogszabályokat egész egyszerűen nem tartották be.

Nem az ipari munkásság volt azonban az a társadalmi csoport, amely élen járt a szociális követeléseik érvényesítésében. Az értelmiségi-hivatalnokokból kifejlődő tisztviselői réteg már a 18. század végétől részesült a szociális biztonság másik fontos alappillérének számító nyugdíjban. Száz év alatt sikerült elérni, hogy a kialakuló polgári állam külön jogszabályban, az 1885. évi XI. törvénycikkben foglalja össze a legkülönbözőbb munkakörökben dolgozó tisztviselők nyugdíjazásának szabályait, és ki is terjessze azt.

Gizella-telep, OTI szanatórium parkja. (Fortepan 11925/Kurutz Márton)

A fenti jogszabályok semmiképpen sem a teljesség igényével, hanem példálózva szemléltetik azt, hogy a vizsgálatunk valódi tárgyát képező Horthy-korszak milyen előzményekkel vágott neki a szociális biztonság fejlesztésének. Természetesen a korábban elért eredmények az első világháború és az ahhoz kapcsolódó események, valamint hatásaik tükrében veszítenek jelentőségükből. Ennek oka, hogy mindezen eredményeket egy magyar történelemben szinte példátlanul hosszú békés időszak alatt sikerült elérni, miközben a második ipari forradalom és a polgárosodás kifogyhatatlan ösztönző erőt biztosított a jogalkotó számára. A háború, a forradalmak, az idegen megszállás, majd az ország óriási területeinek elvesztése, amely nem csak, mint elképesztő sokk, hanem mint kényszerű gazdasági szerkezetváltás is jelentkezett olyan új helyzetet teremtettek, amelyben a megmaradáshoz szükséges konszolidáció vált az elsődleges céllá. Ezenfelül a Tanácsköztársaság tevékenysége nehezen elválaszthatóvá vált a baloldali mozgalmaktól, és az általuk követelt szociális reformoktól. Ez természetesen ideológiai alapot adott az elitnek a reformok késleltetéséhez tekintet nélkül arra, hogy a tartózkodásnak valós akadályai vannak, vagy pusztán bizonyos társadalmi rétegek érdekeivel ellentétesnek bizonyultak azok. Inkább az előbbi indokokon alapulhatott az, hogy az első fontos szociális jogszabály, az 1927. évi XXI. törvény csak az ország pénzügyi helyzetének stabilizálása után született meg. A fenti jogszabály az egészségbiztosítási rendszer átfogó reformját jelentette, míg az 1928. évi XL. törvény a nyugdíjbiztosításra terjedt ki. A két törvény egymás utáni elfogadásában már látszik a törekvés egy egységes szociális jog kialakítására, ugyanakkor a jogalkotó – pontosabban a jogalkotást legitimáló elit – még igen távol helyezkedik el az általános és mindenkire kiterjedő szociális háló gondolatától. Ezt bizonyítja az is, hogy az intézményi kereteket ugyan a jogszabályokhoz hasonlóan „dömpingszerűen” hozzák létre, azonban az Országos Társadalombiztosító Intézet, és Magánalkalmazottak Biztosító Intézete, két külön egységbe kerültek a szervezés során.
Tagadhatatlan viszont, hogy a nyugdíjtörvény gyakorlatilag az ipari munkásság egészét a biztosítottak körébe vonta. A szabályozás töredékességét tovább csökkentette, hogy a történelmi hagyományoknak megfelelően a bányászokat sikerült beintegrálni független bányapénztári szervezeteikből az OTI keretei közé.

A fenti jogszabályok megalkotása, melyek csak gerincét, nem teljes egészét képezték a Horthy-korszak szociális jogának, feltételeznek egy átfogóbb törvényhozói akaratot, amely Magyarország esetében hatványozottabban érvényesült. Mire alapozható ez a feltételezés? Egyszerűen arra a tényre, hogy a törvényhozó hatalom legitimációja a mai szemmel nézve mindenképpen, de a kor Európájának mércéje szerint is igen csekély volt. A lakosságnak mindössze 28%-a rendelkezett választójoggal, amely választójogot ráadásul torzította a vidéki választókörzetekben alkalmazott nyílt választás intézménye. A politikai elitre ennélfogva kisebb társadalmi nyomás nehezedett, a választói akarat nem tükrözte teljes mértékben a népakaratot. Jóllehet a politikai csatatér nem korlátozódott pusztán a választásokra. Figyelembe kellett vennie az elitnek nem csak a baloldali, hanem a szociális problémákat újra és újra felemlegető szélsőjobboldal agitációs erejét is. Mégis elmondható, hogy kényelmesebb helyzetből, összehasonlíthatatlanul nagyobb mérlegelési képességgel alkothatott jogszabályokat, mint a szomszédos országok közül az Osztrák vagy a Csehszlovák Köztársaság politikai szereplői. Ebben a széles mérlegelési körben megszületett fenti intézkedések alapja tehát nem elsősorban a választói nyomásban keresendő, hanem vélhetően a társadalmi elit ideológiai-közéleti beállítottsága volt a kulcstényező.

Választás a Horthy-korszakban (Romsics Ignác: Magyarország a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2010.)

A rendszer ellenforradalmi jellegébe és a XIX. század liberalizmusát a XX. század tragédiáiért felelőssé tevő gondolkodásba nem fért bele az individualizmus, ugyanakkor a túlzott kollektivizmus sem. Magyarországon, a 1920-as években még jószerével ismeretlen volt az olyan „harmadikutas” megoldás, mint a korporatista fasizmus, ami később is megbukott Gömbös Gyula ideje alatt. A fentiekkel ellentétben „jól bejáratottnak” bizonyult a keresztény szolidaritásra alapozó szociálpolitika. Ez nem csak azért bizonyult kiváló háttérnek mert élesen elhatárolható volt a baloldali mozgalmak szociális törekvéseitől, hanem mert kiválóan illeszkedett a kor fő ideológiáját képező, ezeréves keresztény Magyarország eszményképébe. A fentiek gyakorlatba ültetését a Bethlen István mellett nyolc évig népjóléti és munkaügyi miniszterként tevékenykedő Vass József vállalta magára. Fontos azonban leszögezni, hogy ez a fajta ad absurdum keresztényszocializmus teljes mértékben egyezett a katolikus egyház felsőpapságának elképzeléseivel, és soha nem a kereszténydemokrácia alulról szerveződő felfogásán alapult. Ennek a felfogásnak a különösen markáns anakronizmusa agrárdolgozókkal szemben érhető tetten igazán.

A korábbiakban nem ejtettünk szót a népesség legnagyobb részét kitevő, mezőgazdaságból, vagy mezőgazdasághoz kapcsolódó tevékenységet végző lakosságról. Jellemző adat, hogy az agrárnépesség döntő többsége a két világháború közötti időszak legnagyobb részében semmilyen biztosítással nem rendelkezett. 1938-ban, amikor is első ízben került sor a mezőgazdasági dolgozók biztosításának szabályozására, az csak egyes csoportokat érintett, a teljes lefedettség még váratott magára. Ennek számtalan oka van, nem pusztán a jogalkotó szándékaiban és lehetőségeiben keresendő, hanem az érintett csoport önreflexiójából is fakad. Különösen az ipari munkássághoz képest – amely, mint láthattuk végső soron sikereket ért el a szociális háló kiépítésével – volt más a népességnek még mindig abszolút többségét kitevő parasztság önképe.

A magyarországi agrárnépesség számára nem volt égetőbb probléma a földkérdésnél. Ez minden más szociális kérdést megelőzött. Ez alatt nem pusztán azt kell érteni, hogy a biztos megélhetést jelentette a mezőgazdasági dolgozó számára a földtulajdon és ennek elérése után vágyakozott csak baleset, vagy betegbiztosításra. A parasztság számára évszázados tapasztalatként csontosodott meg, hogy a legjobb, univerzális biztosítás a föld tulajdonlása. Ezért volt a kollektivizálás is értelmezhetetlen a második világháborút követő időszakban még a földnélküli rétegek szemszögéből is. Mindez nem magyarázható pusztán a mezőgazdaságból élők tanulatlanságával vagy szűklátókörűségével. A Barankovics István-féle kereszténydemokrata irányvonal éppúgy földosztást sürgetett, mint a radikális baloldali mozgalmak. Úgy is fogalmazhatnánk, a földosztás szükségességéről valós társadalmi konszenzus volt. Éppen csak az a kisebbség nem értett vele egyet, amely a politikai életre döntő befolyással bírt. Ugyanakkor a politikai elit is tisztában volt a földosztás fontosságával, de a megoldás váratott magára. Végül az 1921 és 1927 között zajló földosztás során 1,5 millió holdat osztottak szét. Mindezzel együtt Angelo Rotta nuncius 1938-ban is arról számolt be, hogy a földosztás előbb utóbb elkerülhetetlen, sőt kívánatos, erre biztatta magyarország hercegprímását is.

Látható, hogy a mezőgazdasági dolgozókra kiterjedő társadalombiztosítás alapjainak kiépítésére semmilyen irányból nem volt jelentős akarat. Az elit nyilvánvalóan jól felfogott érdekéből távolságot tartott a kérdéstől, az érintettek pedig más célokért szálltak harcba – kevés sikerrel.

Csíksomlyó, 1941. (Fortepan 71698/Lissák Tivadar)

A magyar szociális rendszer nemzetközi kontextusban

A hazai viszonyok megismerése azonban nem elegendő ahhoz, hogy a korszak szociális helyzetét elemezzük, azokat, amint már a bevezetőben is említettem, szükséges kontextusba helyezni. Ez nem jelent mást, mint összehasonlítást a többi országgal. Az első világháborút lezáró békerendszer következtében a Horthy-korszak Magyarországának valamennyi szomszédja részesült a korábbi államterületből valamilyen mértékben. Ennek jelentősége abban áll, hogy a már említett, háború előtti magyar jogszabályok formálták az adott terület szociális rendszerét, amelyet az utódállamoknak integrálniuk kellett egy újonnan létrehozott, vagy már meglévő rendszerbe.

Ez utóbbiak közé tartozott a Román Királyság, amely a törzsterületét képező Regáton kívül jelentős területekre tett szert az Orosz Birodalomtól, a Bolgár Cárságtól és a Magyar Királyságtól. Ennek megfelelően hosszú időbe telt az egységesítés. Erdélyben és a Partiumban a már említett 1907. évi XIX. törvény alapján betegség és balesetbiztosítás működött, a bányapénztári rendszer is fennmaradt. Más újonnan szerzett területeken is az adott országrész korábbi joga érvényesült. Azonban 1933-ban kísérletet tettek az egységesítésre, de csak 1938-ban sikerült olyan törvényt megalkotni, amely magában foglalta a baleset, öregség, betegség, és ezen belül külön nevesítve a tuberkulózis esetére vonatkozó biztosítást. Ipari, kereskedelmi, és háztartási munkavállalók (cselédség) kerültek be a biztosítottak körébe. Megemlítendő, hogy a román parasztság földéhségének csillapítására lehetőséget nyújtott az annektált országrészek nem román tulajdonban álló földbirtokainak kisajátítása és kiosztása. Ezzel a lehetőséggel, különösen Erdélyben, élt a román állam, habár a román földreform korántsem tekinthető teljes sikernek.

Romániához hasonló helyzetben volt a frissen megalakult délszláv állam, habár még nála is sokszínűbb szabályozást vett át elődállamaitól. Montenegróban egyáltalán nem volt biztosítás a háborút megelőzően, Szerbiában lényegében csak papíron létezett. Az Osztrák-Magyar Monarchiától megszerzett területek közül a közös kormányzás alatt álló Boszniában vezették be legkésőbb, 1909-ben a balesetbiztosítást. Az egykor a Szent Korona Országaihoz tartozó régiókban a már említett magyar szabályozás érvényesült, míg az Osztrák Császárság tartományaiból örökölte meg Jugoszlávia a legfejlettebb szociális hálót. 1922-ben alkottak egységes törvényt a társadalombiztosításról. E jogszabály beteg és balesetbiztosítási része még abban az évben, míg az öregségi és rokkantsági nyugdíjat szabályozó normái csak 1937-ben hatályosultak. Ipari munkások, kereskedelmi dolgozók, magánalkalmazottak, tengerészek alkották a biztosítottak körét, míg a mezőgazdasági dolgozók kimaradtak.

Korabeli északi szomszédja Magyarországnak az előző két államnál több szempontból is szerencsésebb helyzetben volt. Egyrészt az egyik legfejlettebb utódállama volt a monarchiának, másrészt pedig teljes egészében az egykori birodalom területeit örökölte meg. Ennélfogva a meglévő szociális háló nem volt oly mértékben partikuláris, mint Románia vagy Jugoszlávia esetében, habár a Cseh, Morva és Sziléziai területek az Osztrák Császárság, míg a szlovákok lakta felvidék a Magyar Királyság társadalombiztosítási jogát hozta magával. Az egységesítés folyamata az 1924-es betegbiztosítási és az 1928-as nyugdíjbiztosítási törvénnyel vette kezdetét. Ezután 1929-ben és 1931-ben bővítették a nyugdíjbiztosításban részesülők körét, majd 1934-re a Csehszlovák jogalkotás eljutott az egységes társadalombiztosítási kódexhez. Ennek különlegessége, hogy nem csak az ipari és kereskedelmi, hanem a mezőgazdasági dolgozók is alanyai voltak.

Az osztrák szociális hálót nem feltétlenül érdemes önmagában elemezni. Egyrészt az osztrák rendszer még a monarchia idejében a német (bismarcki) rendszer alapulvételével alakult meg, és annak nyomvonalán fejlődött az anschlussig. Ez, a Németországba való beolvadás a másik ok, amely a két állam szociális rendszerének közös tárgyalását indokolja. A betegség, baleset és nyugdíjbiztosítás a német területeken is külön utakon fejlődött, de ez a fejődés gyors, és széles tömegeket érintő volt. Már a XIX század végén kiterjedt a beteg és nyugdíjbiztosítás a mezőgazdaságban dolgozókra is. A betegbiztosítottak száma 1938-ban meghaladta a 23 millió főt.

Amennyiben a két világháború állami ideológiáját elfogadjuk az íratlan történeti alkotmányról érdemes megemlíteni az organikus alkotmányfejlődés mintaországát, az Egyesült Királyságot. A kötelező betegbiztosítást 1911-ben vezettek be, habár ez 18 millió embert érintve hasonlóan magas arány, mint Németországban, meglepő tényekkel találkozunk, ha a korabeli brit szociális hálót vizsgáljuk. Többek között általánosan jellemző, hogy a nők alacsonyabb összegű ellátásban részesültek és különbséget tettek hajadon, valamint férjezett családi állapotúak között. A betegbiztosítás nem tartalmazta a kórházi, valamint a szakorvosi ápolást, balesetbiztosítást pedig kizárólag a magánszektor nyújtott piaci alapon.

Plakűt a német társadalombiztosítási rendszerről, 1914. (Deutsches Historisches Museum)

Összegzés

Milyen segítséget nyújthatnak a fenti adatok annak a kérdésnek a megválaszolására, milyen lehetett a Horthy-korszak Magyarországán a szociális biztonságérzet? A mai igényekkel mérve borzalmas, a kor színvonalán mérve átlagos. Egyes elemeiben kifejezetten korszerű szociális hálót építgetett a rendszer, ugyanakkor – habár mint azt láthattuk még az olyan fejlett társadalmakat sem került ez el, mint a brit – durva anakronizmusokat cipelt magával. Ezeket a korszerűtlenségeket még károsabbá tette a politikai akarat hiánya azok megváltozatására. A legtöbb gátlás ugyanis a politikai berendezkedés lényegéből fakadt; az alapvetően nagybirtokos arisztokrácia érdekegységén alapuló, egyre inkább szellemi foglalkozást választó dzsentriséggel kompromisszumra törekvő, a viszonylag alacsony létszámú ipari munkásságot megalkuvásra késztető rendszer a parlamentáris keretek fenntartása érdekében az egyébként sem széleskörű választójog szűkítésének irányába menekült. Az, hogy ez a politikai szélsőségektől való félelem okán az alkotmányos rend védelme érdekében tett lépésnek tekinthető, vagy pusztán megcsontosodott feudális társadalmi maradványok foggal, körömmel való védelmezéseként értelmezendő, még sokáig fogja viták tárgyát képezni. Vélhetően mindkét tényező közrejátszott, habár a felülről irányított szociális fejlesztések kivétel nélkül addig terjedtek, ameddig a fentebb említett társadalmi csoportok érdeke nem sérült. Tény, hogy a második világháború előestéjén is alig a népesség egytizede állt társadalombiztosítás védelme alatt. Ugyancsak sokatmondó az a korabeli szóbeszéd, mely szerint a Bartha Miklós Társaság feliratára Serédi Jusztinián hercegprímás az egyházi nagybirtokok felosztását helyezte kilátásba, azzal, hogy a világi arisztokrácia hasonló lépésétől teszi ezt függővé. Miután a felsőház tagjai elvettették az ötletet, az esztergomi érsek sem érezte sürgetőnek a földosztást. Azzal, hogy a történelmi, gazdasági fejlődésből fakadóan a népesség egyre nagyobb hányada került érdekellentétbe a társadalmi elittel, előbb utóbb a rendszer saját maga által szabott alkotmányos alapjai kérdőjeleződtek meg. A kérdés pedig nyitott még mindig: Vajon mennyire értékelhető szociális szempontból pozitívan egy olyan korszak, amelynek az eredetileg számottevő legitimációval rendelkező politikai rendszere jelentős részben éppen a megoldatlan szociális problémákból fakadóan vesztette el széleskörű támogatottságát?

Székely Ádám Richárd

Irodalomjegyzék:

Bartha Ákos: A két világháború közti román földbirtokrendezés. Korunk. 23. évf. (2012. június) 6. sz.

Bikkal Dénes: Társadalombiztosítástan. Budapest. 1941. 71.p.

Cora Zoltán: A szociálpolitika és a társadalombiztosítás fejlődése a két világháború közötti időszakban. 96229.p. In: Fejezetek a magyarországi társadalom- és szociálpolitika történetéből I. Tanulmányok a kiegyezéstől a rendszerváltásig (1867–1989). Cora Zoltán, Kiss Mária Rita és Olasz Lajos. Budapest. 2020.

Hoffman István – Gellérné Lukács Éva: Bevezetés a társadalombiztosítási és szociális jogba. Budapest, 2020. 39.p.

Kiss Mária Rita: Politika és társadalompolitikai koncepciók a Horthy-korszakban 74–95.p. In: Fejezetek a magyarországi társadalom- és szociálpolitika történetéből I.: tanulmányok a kiegyezéstől a rendszerváltásig (1867–1989). Cora Zoltán, Kiss Mária Rita és Olasz Lajos. Budapest, 2020.

Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században II. kötet. Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság. Szekszárd, 1997.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2010,

Tomka Béla: Szociálpolitika Magyarországon a világháborúk korában. Korunk, 23. évf. (2012. november) 11. sz.

Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon, 1919-1944. Pécs-Budapest, 2012.

 

 

 

Ezt olvastad?

Sok Széchenyi-életrajz, értelmezés, cikk, tanulmány született már Széchenyi Istvánról, a „legnagyobb magyarról”. Széchenyi megjelenik a tankönyvek lapjain, rendszerint saját alfejezetet
Támogasson minket