Adalékok a trianoni békeszerződés megkötéséhez francia szemszögből

 „(…) vannak határok, amelyeket nem lenne helyes túllépni.” Írta Fernand Vix alezredes Henrys tábornoknak címzett összefoglalójából (104. oldal)

„Trianon nélkül magyar történet a 20. században nincs” – mutatott rá Ormos Mária egy vele készült interjúban huszonöt évvel Padovától Trianonig. 1918 – 1920 című monográfiájának első megjelenése után, a kutatási témaválasztásai mögötti motivációt firtató kérdésre felelve. Azt, hogy a 2019 végén elhunyt Széchenyi-díjas akadémikusnak mennyire igaza volt, jól illusztrálja a trianoni békeszerződés kiemelt helye mind a hazai történettudományban, mind a közgondolkodásban, sőt a történelmi Magyarország sorsát megpecsételő szerződést övező, újra és újra felbukkanó összeesküvés-elméletek is. Ezek közül talán a legnépszerűbbek és leginkább elterjedtek, a francia diplomácia és -döntéshozók motivációit leleplezni kívánó különböző városi legendák. Amennyiben utóbbiakkal nem elégszünk meg és a francia nagyhatalmi politika valós mozgatórugóira és működési mechanizmusaira lennénk kíváncsiak, haszonnal forgathatjuk Ormos Mária a témában ma is alapműnek számító könyvét.

A nagymonográfia először 1983-ban jelent meg a Kossuth Kiadónál, majd a témát övező rendkívüli érdeklődésnek köszönhetően már 1984-ben következett a második kiadás, Ormos Mária pedig hazánk egyik legismertebb történészévé avanzsált. A legújabb, harmadik átdolgozott kiadás idén jelent meg a Kossuth Kiadó két éve elindított Ormos-életműsorozatának negyedik köteteként. (A sorozat első, második és harmadik darabját portálunkon is ismertettük) A korábbi kiadásokhoz képest ez a verzió gazdagodott egy a szerző által írt bevezetővel, a kötet végén pedig egy Ormosnak eredetileg a Mozgó Világ 2018/9. számában megjelent írását olvashatjuk. A könyv így összesen öt fejezetből áll, melyek közül a szöveg gerincét adó középső három, további alfejezetekre tagolódik. Az olvasónak a szerző által felhasznált rendkívül gazdag forrásanyagban való eligazodását negyven oldalnyi lábjegyzet, valamint névmutatók segítik. A kiadás egyetlen kifogásolható eleme néhány apróbb nyomtatási hiba, melyek felületesebb átlapozásnál esetleg megzavarhatják az olvasót, a mű megértését azonban egyáltalán nem veszélyeztetik. A 167. oldalon szereplő térkép alá, mely a Magyarországgal szemben fennálló területi követelések összességét ábrázolja, a „Demarkációs vonalak és semlegességi övezetek terve Magyarország és Románia között” felirat került (ugyanez a megnevezés egyébként, immár a helyes térkép alatt, a 304. oldalon szintén szerepel), valamint a második fejezethez tartozó jegyzetapparátusban a 166–169-es lábjegyzetek helyett a 186–189-es számozás szerepel (415–416. oldal).

A Padovától Trianonig az első azoknak a monográfiáknak a sorában melyek a külföldi levéltárak elérhetővé vált anyagait felhasználva járultak hozzá a hazai Trianon – kutatáshoz. Arról, hogy a francia nagyhatalmi politika szerepe a békeszerződés kapcsán a mai napig milyen élénken él a köztudatban, fentebb már esett szó. Ormos Mária a Bevezetőben tisztázza azt is, miért alakult ez így. A szerző ezt alapvetően két dologra vezeti vissza. Egyfelől valóban nem alábecsülendő a francia politika -nem kizárólagos, de kiemelt- szerepe- az első világháború utáni közép-európai rendezésben, már csak azért sem, mert a nyugati nagyhatalmak közül a franciák voltak az egyetlenek akik a térségben számottevő katonai jelenléttel rendelkeztek. Németország meggyengülésével és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával Közép-Európában hatalmi vákuum keletkezett, melynek megfelelő kihasználása a franciáknak jól felfogott gazdasági-, katonai- és politikai érdeke volt. Franciaországnak olyan Közép-Európára volt szüksége, mely ellensúlyt biztosít Németországgal, illetve a bolsevizálódott Szovjet-Oroszországgal szemben, valamint pótolni tudja a francia gazdasági körök számára a cári Oroszország bukásával elveszített tőkepiacot. Másfelől a két világháború közötti időszakban mind Magyarországnak, mind pedig a kisantant államainak érdekében állt a francia diplomácia trianoni békeszerződés megszületésénél való bábáskodásának kiemelt hangsúlyozása, kinek ilyen (bűnbakkeresés), kinek olyan (nagyhatalmi garancia) okból. Ahhoz, hogy tisztábban láthassunk ebben a kérdésben, Ormos Mária elsősorban a francia külügyminisztérium vonatkozó iratanyagának végtelenül alapos feldolgozásával és elemzésével járult hozzá. Ez az alapkutatás adja a mű gerincét, ugyanakkor korlátait is: a professzor asszony a békekonferencián résztvevő egyéb nagyhatalmak, illetve kis szövetségeseik szempontjait annyiban vizsgálja, amennyiben ez releváns a francia Közép-Európa politika megértéséhez. Hasonló módon redukálva van a vizsgált időszak magyar belpolitikai eseményeinek ismertetése is, ez azonban a kötetnek egyáltalán nem válik hátrányára, hiszen a bemutatott politikai, diplomáciai és hadtörténeti folyamatok így is rendkívül szerteágazóak.

Közismert tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án kötött fegyverszünetet az antanthatalmakkal Padovában, 1918. november 13-án pedig már az új Magyarország képviselőjeként Linder Béla írt alá egy a fegyverszünetet Magyarországra vonatkoztató katonai konvenciót Belgrádban. A fegyverszünetek időszaka címet viselő fejezet ezen szerződések keletkezésének körülményeit tárgyalja. A köztudatban a mai napig tartja magát – sőt, olykor még szakmai fórumokon is felbukkan – az a tévhit, hogy a belgrádi katonai konvenció tulajdonképpen a Keleti Szövetséges Hadsereg főparancsnokának, Franchet d’Espèrey-nek magánakciója lett volna. Ormos Mária a francia hadügyminisztérium és a főparancsnok iratait elemezve világosan kimutatja, hogy nem erről volt szó. A belgrádi katonai konvenció – mely egyben a Károlyi-kormány de facto elismeréseként is értelmezhető volt (igaz ezt a franciák igyekeztek az első pillanattól tagadni) – a Quai d’ Orsay-n készült és teljes mértékben megfelelt annak az 1918 október-novemberében érvényes stratégiának mely Fiume-Zágráb-Budapest-Bécs vonaláig terjedő francia zóna kialakítására irányult. A katonai konvenció ugyanis amellett, hogy kijelölte a Magyarország számára érvényes demarkációs vonalakat a keleti és a déli fronton, biztosította az antant számára bizonyos stratégiai pontok megszállását egész Magyarország területén. A francia megszállás Károlyiék szemében éppenhogy a szerb, román, illetve csehszlovák csapatok bevonulását lett volna hivatott megelőzni. Ormos elemzése szerint ebben rejlett a belgrádi konvenció fő funkciója, melyet azonban az a gyakorlatban sohasem tölthetett be. Franciaország szövetségesei egyhangúlag elítélték annak megkötését, s a francia külügyminisztérium cseh, román és brit össztűz alá került. Utóbbiak nem akartak érdemben részt venni Magyarország esetleges megszállásában, ugyanakkor a franciáknak rá kellett döbbenniük, hogy az akció végrehajtásához önmagukban nem rendelkeznek elegendő átcsoportosítható haderővel, így a párizsi vezetés lényegében kihátrált a szerződés mögül, anélkül hogy azt valaha is hivatalosan dezavuálták volna.

A konvenció betartásának felügyelete és a francia hadsereg bevonulásának előkészítése végett érkezett Budapestre november végén Frenand Vix alezredes, akinek hírnevét idehaza leginkább a hírhedté vált Vix-jegyzék feketítette be – mint Ormos könyvéből megtudhatjuk, teljesen alaptalanul. Vix rendkívül komolyan vette feladatát, a belgrádi konvenció megsértése ellen jelentéseiben rendszeresen és következetesen tiltakozott, a francia vezetést is egyre hevesebben számon kérő hangnemben. „Nemcsak összes kelet-európai kis szövetségesünk (a szerbek, románok, a csehszlovákok) hajlamosak arra, hogy visszaéljenek a nagy kedvezményekkel, amelyeket kaptak, de maga az antant is kevéssé mutatkozik késznek arra, hogy tiszteletben tartsa az egyezményeket, amelyeket aláírt.” (108. oldal) – írta 1918 decemberében. Az alezredes a Tanácsköztársaságot is az antant által előidézett nemzeti válságként értékelte, s Budapestről való távozása előtt 1920 márciusában még a következőt fogalmazta meg: „Ha olyan területi áldozatot kell követelni tőle, mint amilyeneket követelnek, történjék ez a népszavazás garanciájával, amit a magyarok kérelmeznek, és tegyék lehetővé nekik, hogy érdekeiket a konferencia előtt védelmezhessék.” (217. oldal) A román csapatok folyamatos előrenyomulása kapcsán Vix rendszeresen konfrontálódott a román követelések mellett kiálló Berthelot tábornokkal is. A térségben lévő francia katonatisztek rivalizálása, egymásnak sokszor ellentmondó parancsai és a Párizsból érkező nem mindig egyértelmű utasítások által előidézett káosz leginkább egy remekül megírt bohózatra emlékeztetnék az olvasót, ha a következmények miatt nem kéne mégis tragédiáról beszélnünk.

Henri Berthelot a dunai hadsereg parancsnoka volt, melyet 1918 őszén Clemenceau utasítására különítettek el, kimondottan az oroszországi intervenció céljára. A szovjet-oroszországi helyzet, mint a franciák számára jelentős stratégiai, biztonságpolitikai és gazdasági probléma az egész köteten végigvonuló téma. A cári Oroszország összeomlásával Franciaország nem csupán egyik háborús szövetségesét veszítette el, hanem a francia tőkekihelyezés egyik legjelentősebb piacát is, számos befektetéssel egyetemben. Az Ormos Mária által feltárt forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a Dél-Oroszországot érintő intervenciós tervek kiemelten nagy szerepet játszottak a közép-európai határrendezésben. Berthelot tábornokot is elsősorban az intervenció feltételeinek megteremtése vezérelte, mikor a román követelések teljesítését igyekezett biztosítani. A francia vezérkar ugyanis az intervenciót elsősorban a román és a lengyel haderőre támaszkodva kívánta végrehajtani, ehhez pedig -ha az 1916-os bukaresti titkos szerződésre alapozott román követeléseket nem is- a Szatmárnémeti-Nagyvárad vasútvonalat mindenképpen biztosítani kívánta Románia számára, mégpedig a lehető leghamarabb. Ez a stratégiai érv volt az, amely végül az eredetileg az etnikai határvonal meghúzása mellett kardoskodó amerikai delegátust is meggyőzte a francia tervezet elfogadásáról. A többi határvonal kialakulásának pontos folyamatáról, és az azokat övező diplomáciai manőverekről is rendkívül részletes képet kaphatunk A békekonferencia és a magyar Tanácsköztársaság című fejezetből, melyben bepillantást nyerhetünk a párizsi konferencia színfalai mögé. Átláthatjuk, hogy az antant által elméletileg elfogadott wilsoni elvek a konferencia különböző fórumain, a bizottságoktól kezdve a Legfelsőbb Tanácsig, hogyan maradtak alul a gyakorlatban a franciák által hangsúlyozott biztonsági szempontokkal szemben.

A fejezetben arról is olvashatunk, hogy a francia vezetés egy percig sem kívánta teljesíteni a szövetségeseinek Magyarországgal szemben fennálló összes követelését és többször is lesöpörte az asztalról a csehszlovák, illetve a román propaganda bizonyos hajmeresztő elképzeléseit. A francia Közép-Európa koncepció eredetileg a terület egységes francia befolyási zónaként való megszervezéséről szólt, melyben Ausztria és Magyarország is szerepet kapott volna, és egyáltalán nem képezte a terv részét a térség szélsőséges belső megosztása az ellentétek kiélezése révén. Az, hogy a gyakorlatban mégis ez utóbbi verzió következett be nagyrészt a pillanatnyi stratégiai érdekek érvényesítésére való törekvés miatt történt.

Ormos Mária a francia levéltári források segítségével kimutatta azt is, hogy a konferencia többé-kevésbé véglegesnek tekinthető döntése Magyarország északi és déli határait illetően már 1919 márciusának közepén megszületett, a Tanácsköztársaság kikiáltása tehát ezeket érdemben már nem befolyásolta. Ugyanakkor nem is javított a helyzeten, hiszen ürügyet adott arra, hogy Párizs hallgatólagos beleegyezésével intervenció címén a román hadsereg megszállja egész Kelet-Magyarországot és Budapestet, a csehszlovák hadsereg pedig Kárpátalján és Észak-Magyarországon találkozzon a románokkal. A Tanácsköztársaság idején megszervezett északi hadjárat közismert. Kevesebb nyilvánosságot kap ugyanakkor az a tény, hogy Kun Béla, több ízben tárgyalni is próbált az antanthatalmakkal, mégpedig a határok kérdését illetően etnikai alapra helyezkedve, s ezzel -bár a Tanácsrendszer megdöntésének célja Párizsban egy pillanatra sem lehetett kérdés- kisebb diplomáciai sikereket el is tudott érni, melyeket azonban nem sikerült kellőképpen kiaknázni. Ilyen volt például a Smuts misszió Magyarországra küldése, mely de facto mégiscsak azt jelentette, hogy a konferencia minden elvi elzárkózás ellenére felvette a kapcsolatot a magyarországi tanácskormánnyal. Hovatovább, április végén Wilson kezdeményezésére a Legfelsőbb Tanácsban arról is döntés született, hogy mind az osztrák, mind a magyar kormányt 1919 májusában meghívják a konferenciára, hogy átnyújtsák nekik a békeszerződések tervezetét. Igaz ugyan, hogy végül a Budapestre küldendő meghívót a bécsi angol misszió feltartóztatta.

A Trianonig című fejezetben olvashatunk többek között arról, hogy a magyarországi helyzet eszkalálódása kapcsán hogyan kerültek szembe az antanthatalmak egyre élesebben a román kormánnyal. A román hadsereg általi rekvirálások mértéke ugyanis olyan nagy volt, hogy veszélyeztette azt a nemzeti vagyont, amelynek nem jelentéktelen részére jóvátétel címén a nagyhatalmak is igényt tartottak. Emellett a békefeltételek kialakulásával az antantnak szüksége lett volna egy olyan magyar kormányra is, melyet elismerhetnek, s így az aláírhatja a békeszerződést. A közép-európai térség konszolidációja egyre sürgetőbbé vált. Többek között ez vezetett a magyar ellenforradalmi szerveződések informális támogatásához, valamint a szövetséges tábornoki misszió és Clerk brit diplomata Budapestre küldéséhez. 1919 végére a franciák kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy Magyarországon teret veszítettek angol szövetségeseikkel szemben. Maga Horthy is elsősorban a britek favorizált embere volt. A francia – angol rivalizálás egyik érdekes következménye lett az 1920 első felében zajló francia – magyar titkos tárgyalássorozat, melynek a határokra nézve nem lett pozitív hozadéka, ugyanakkor kiderülését követően hozzájárult a kisantant kialakulásához, mely véglegesítette a térség megosztottságát és Magyarország elszigetelődését.

Mint ismeretes, több elvetélt próbálkozás után végül a Huszár-kormány volt az, mely elnyerte az antant elismerését és 1919. december 1-jén megkapta a meghívót a békekonferenciára, hogy majd az Apponyi vezette delegáció 1920 januárjában kiutazhasson. A határokon ekkor azonban érdemben már nem lehetett változtatni.

A kötet utolsó tartalmi egysége Ormos Mária Trianon – egy kicsit másképp című 2018-ban megjelent esszéje. Ez az írás szigorúan véve tulajdonképpen nem illeszkedik a könyv eredeti keretébe, hiszen a francia politikai gépezet működéséhez nem szolgál további ismeretekkel. Nem is a szerző harmincöt évvel későbbi reflexiója saját monográfiájára. Ahogy a cím is sejteti, a professzor asszony ebben az írásában új szempontokból vizsgálja meg Trianont: annak gazdasági, társadalmi és társadalompszichológiai hatását elemzi röviden. Ha maga a monográfia azt tárgyalja, pontosan mi és miért történt Padova és Trianon között, úgy ez az utólag hozzáadott kvázi epilógus azt villantja föl, mi következett Trianon után. Ebből a szempontból pedig tökéletes érzelmi lezárását adja a könyvnek. Többek között az elcsatolt magyar többségű polgári városokról, és arról, amit elvesztésük hosszabb távon a magyar társadalom számára jelentett, ebben a kontextusban -az elcsatoláshoz vezető egész folyamatot részleteiben tárgyaló mű végén- olvasni kifejezetten szívszorító, a szerző az 1919/20-as békeműről kimondott végkonklúziója pedig egyenesen lesújtó. Ormos Mária rámutat arra, hogyan készítette elő a terepet Versailles európai léptékben a hitleri Németországnak és a második világháborúnak, Magyarországot tekintve pedig hogyan mérgezte meg annak viszonyát szomszédaival az elkövetkező évtizedekre.

A Padovától Trianonig kiérdemelten lett a Trianonnal foglalkozó szakirodalom egyik alappillére. A korszakkal foglalkozó kutatók számára megkerülhetetlen, ugyanakkor a téma iránt érdeklődő szélesebb közönségnek is bátran ajánlható, főleg ha valaki az elmúlt hónapokban a népszerűsítő irodalmat böngészve kedvet kapott hozzá, hogy mélyebben is elmerüljön a témában. Ormos Mária forráselemzései hihetetlenül precízek és logikusak, írói stílusa közérthető, olykor szórakoztatóan ironikus, ez utóbbi azonban sohasem megy a szakmaiság rovására. Abban a bizonyos, a Padova kiadása után huszonöt évvel készült interjúban a professzor asszony azt is megemlítette, hogy tágabb közönség előtt tartott előadásai során az emberek sokszor azt várják tőle, hogy fedje fel azt a bizonyos „titkot”, árulja el mégis mi állt valójában Trianon hátterében, ő pedig mindig kénytelen rámutatni, hogy nincsen titok, ahogy nincsen titkos záradék sem, és természetesen nem igazak az összeesküvés-elméletek. Nos, ha titok nincs is, okok és magyarázatok vannak, azok pedig megtalálhatóak ebben a kötetben.

Keres Zsófia

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X