Adelheid magyar királyné. Néhány megjegyzés az Árpád-kori Magyarország külhoni forrásaihoz

A középkori szerzetes- és kanonokházakban összeállított necrologiumok vagy halottaskönyvek annak nyilvántartására szolgáltak, hogy a közösség tagjainak, illetve egyes jótevőinek az elhunytáról az év mely napján kell imával megemlékezni. A nyugat- és közép-európai területek kolostorainak ilyen típusú feljegyzéseiben esetenként az Árpádok vagy külhoni származású hitveseik neveivel is találkozunk. Jelen írás kiindulópontját a bajorországi Seeon bencés apátságának necrologiuma és az abban olvasható egyetlen magyar vonatkozású adat képezi. A salzburgi érseki tartomány területén, a Chiemseetől északra fekvő monostorban, amelyet Aribo rajnai palotagróf alapított a 10. század végén, a 12. század második felétől vezettek halottaskönyvet. A necrologium utolsó bejegyzései a 14–15. századból valók. A bennünket érdeklő közlés – Adelheid magyar királyné (Adelheit regina Ungariorum) halálának május 3-i évnapja – az ún. alapszöveghez: a halottaskönyv szövegállományának 1164 körül lejegyzett legkorábbi rétegéhez tartozik. Feltehetjük a kérdést: melyik magyar uralkodó hitvesére kell vonatkoztatnunk a forrás szűkszavú híradását?

A seeoni bencés apátság (Wikimedia)

II. István Adelheidje?

Az Árpád-kori magyar történelem kútfőit 1937–1938-ban három vaskos kötetben megjelentető Gombos Ferenc Albin úgy vélte, hogy a necrologiumban szereplő Adelheidben II. István azonos nevű feleségét kell keresnünk; e hipotézis kapcsán azonban számos bizonytalanság merül fel. Zavaros forrásaink nyomán ugyanis legfeljebb sejtéseket fogalmazhatunk meg azzal kapcsolatban, hogy kivel  léphetett házasságra Könyves Kálmán fia.

A Képes Krónika úgy tartja, hogy István az apuliai Guiscard Róbert leányát vette nőül. Az értesülés nyilvánvalóan téves: az 1085-ben hetvenesztendősen elhunyt pugliai és calabriai herceg leánya nem lehetett az 1116-ban trónra lépő magyar uralkodó hitvese. A kutatás azonban nem vetette el a normann dinasztikus kapcsolat lehetőségét: felmerült hipotézisként, hogy a történetíró közlése esetleg az 1120-ban az élők sorából távozott Róbert capuai herceg egyik, előttünk ismeretlen leányára vonatkozhat. A hibás adalék felbukkanása ugyanakkor más módon is magyarázatát nyerheti. Kálmán királyról tudjuk, hogy valóban normann hercegnőt vett feleségül: hitvese, Busilla éppen a most vizsgált krónikafejezetben szereplő Guiscard Róbert fivérének volt a leánya. Nem elképzelhetetlen, hogy a mozzanat lejegyzője a dél-itáliai hercegnővel kötött frigyet apja helyett tévesen tulajdonította II. Istvánnak. 

II. István koronázása. A Képes Krónika miniatúrája (Wikimedia)

Kálmán idősebb fiának házasságával kapcsolatban a lengyel hagyományt is vizsgálnunk kell. A következő kútfők közléseit vehetjük figyelembe:

a) A Nagy–lengyel Krónika (Chronica maioris Poloniae) lehetséges keletkezési ideje vita tárgyát képezi a kutatásban: éppúgy datálják az 1270-es évekre, mint az 1375–1387 közé eső periódusra. A forrásban olvasható história szerint III. (Ferdeszájú) Boleszláv lengyel fejedelem (1107–1138) a magyar uralkodó a szövegben Kálmánként megnevezett fiával házasította össze leányát. A hercegnő hozományul megkapta a Szepességet (castellania de Spissz), amely tehát a tudósítás értelmében a 12. század első negyedéig lengyel fennhatóság alatt állt volna. b) Az 1381–1385 körül keletkezett Chronica principum Poloniae tömör közlése szerint Boleszláv egy pontosabban meg nem jelölt magyar királyhoz adta feleségül Judit nevű leányát. c) A 15. századi kódexben fennmaradt, ám korai kútfők hagyományát is magukba olvasztó Kis-Lengyelországi Évkönyvek (Annales Poloniae Minoris) az 1122. évnél szerepeltetik Judit és a magyar uralkodó házasságkötését. d) A szóban forgó Árpád-házi herceget a korábbi források tanúságát felhasználó humanista történetíró, Jan Długosz (1414–1480) egyértelműen II. Istvánnal vélte azonosíthatónak. A Szepesség Magyarországhoz kerülésével kapcsolatos adalék nála is megjelenik.

Bár született olyan elmélet is, amely az egymástól függetlennek éppenséggel nem ítélhető lengyel kútfők híradását István helyett a trónkövetelő Borisszal vagy a későbbi II. Lászlóval hozta összefüggésbe (a Chronica maioris Poloniae egy Kálmán nevű herceget szerepeltet, Könyves Kálmán azonban semmiképpen sem jöhet szóba Boleszló sógoraként), valószínűbb, hogy a Nagy–lengyel Krónika szerzőjének tollán részletesen kidolgozott elbeszélést – a 11. századi szepességi lengyel fennhatóság mítoszával együtt – egy az egyben koholt históriának kell tekintenünk. A történet lejegyzője ezen a ponton egy későbbi eseményt látszik visszavetíteni a múltba. Forrásunk ugyanis azt is előadja, hogy a magyar király Kálmánnak mondott fia utóbb halicsi uralkodó lett: az elbeszélés az adalék révén erős párhuzamot mutat II. András fiának, a ráadásul valóban a Kálmán nevet viselő Árpád-házi hercegnek a történetével. András és I. (Fehér) Leszek lengyel fejedelem szepesi egyezményének értelmében Kálmán utóbbi leányával, Salomea krakkói hercegnővel lépett házasságra, s 1216 elején a magyar és a lengyel sereg által közösen elfoglalt Halics királyává koronázták.

Felmerülhet forrásaink nyomán annak eshetősége is, hogy István házastársa a regensburgi várgrófok családjából való Steflingi Adelheid volt. A kérdéssel kapcsolatban a következő kései kútfők tanúságát vehetjük figyelembe:

  • A 16. századi humanista, Wiguleus Hundt (1514–1588) Bayrisch Stammen-buchjában említést tesz arról, hogy Henrik regensburgi várgróf leánya, Adelheid magyar királyné lett, majd özvegységre jutva visszatért szülőföldjére. Állítását egyfelől Aventinus kivonatos bajor történetére, másfelől egy, a regensburgi Szent Emmerám-apátságban fellelhető krónikakéziratra alapozta. A kutatás a közlés nyomán fogalmazta meg a sejtést, hogy II. István az 1102-ben az élők sorából távozott regensburgi várgróf egyik leányát vehette feleségül.
  • A Hundt által idézett történetíró: a Johannes Aventinus néven ismert Johann Turmair (1477–1534) latin nyelvű bajor történetének (Annales ducum Boiariae) összeállításával párhuzamosan német nyelven is készített egy kivonatos Bajor Krónikát (Bayrischer Chronicon kurzer Auszug). Az 1522-ben Nürnbergben nyomtatásban is megjelent mű számos genealógiai táblát tartalmaz. A regensburgi várgrófok családfáján a királynéként Magyarországra került Adelheid a Jeruzsálemben elhunyt Henrik gróf lányaként és a Regensburgtól nagyjából negyven kilométerre fekvő walderbachi apátság alapítójaként feltüntetett Ottó nőtestvéreként jelenik meg. Az értesülés forrását Aventinus nem jelöli meg.
Johannes Aventinus (Wikimedia)
  • Hundt a regensburgi várgrófok történetével kapcsolatban szól egy régi krónikáról is, amelyet a Szent Emmerám-apátság könyvtárában volt lehetősége forgatni: a szöveg – amint azt meg is jegyzi – nem egyéb, mint a walderbachi ciszterci rendház alapításának története (Fundatio monasterii in Walderbach). A szóban forgó rövid história késő középkori – 15. századi – kéziratokban maradt ránk: ezek közül négy valóban a Szent Emmerám-kolostorból került Münchenbe, ahol a históriát tartalmazó kódexeket jelenleg is őrzik. Nem kell tehát meglepőnek tartanunk, ha a 16. század végén Hundt Regensburgban találkozott a forrással. A krónika keletkezését a kutatás a 13–14. század fordulójára helyezi. Az ismeretlen walderbachi szerzetes, aki az egyház 12. századi alapításának történetét másfél–két évszázad távlatából állíthatta össze, minden bizonnyal a szerzetesközösség a rendelkezésére álló feljegyzéseiből és szóbeli hagyományából táplálkozott. A regensburgi püspökség területén fekvő Walderbach eredetileg társaskáptalanként jött létre, ám a champagne-i Morimond-ból hamarosan ciszterci szerzetesek települtek a rendházba. A fundatio utóbbi eseményt tartja számon Walderbach alapításaként, az alapító személyét pedig – akinek hívására a ciszterciek érkeztek – Ottó regensburgi és rietenburgi grófban jelöli meg. Témánk szempontjából a szövegnek a kegyúr családjával kapcsolatos feljegyzései bírnak jelentőséggel. Az elbeszélés szerint Ottó nőtestvére, Adelheid (a forrásban Udelhilda) a magyar király hitvese lett, majd férje halálát követően hazatért Bajorországba, ahol a világtól visszavonulva fejezte be életét.
A walderbachi bencés apátság (Wikimedia)
  • A walderbachi apátság könyvtára 1425-ben – amikor a huszita háborúk során tűz ütött ki a kolostorban – elpusztult. A hamarosan visszaköltöző ciszterci szerzetesek arra kényszerültek, hogy a közeli Prüfening bencés közösségétől érdeklődjenek, rendelkeznek-e másolatban olyan dokumentumokkal, amelyek apátságuk korai történetét megvilágíthatják. János apát kérésüknek engedve 1462-ben a rendelkezésükre bocsátotta egyfelől a rendházukra vonatkozó oklevélmásolatokat, másrészt egy német nyelvű krónika szövegét: utóbbi a Fundatio monasterii in Walderbach vulgáris nyelvű változata, amely már ebben a variánsban kerülhetett a prüfeningiekhez. Az elmondottak nyomán úgy kell tekintenünk, hogy a ciszterci monostor korai történetének eredeti forrásai a tűz martalékává váltak: ha a 14. században keletkezett – s utóbb német nyelvre átültetett – alapítástörténetet megelőzően létezett is olyan elbeszélés, amely Ottó gróf húgának magyar házasságát említette, az a 15. század második felében sem lehetett már használatban.
A walderbachi apátsági templom északi oldalhajója (Wikimedia)
  • Walderbachban ugyanakkor kései epigráfiai emlékek: egy latin nyelvű sírvers és egy címerpajzsokkal – közöttük az Árpádok kettőskeresztes pajzsával – díszített fatábla német nyelvű felirata is őrizhették a Magyarországról övéihez megtért Adelheid emlékét. Az epitáfiumról tudjuk, hogy 1488 előtt készült: a verset ugyanis az elsősorban a Nürnbergi Krónikája szerzőjeként ismert humanista történetíró, Hartmann Schedel is idézte inscriptiogyűjteményében. A fatáblán ábrázolt címerekről 1589-ben készült leírás, a német felirat szövegét 1605-ben rögzítette Paul Zeidler neunburgi tanár. A két kései emlék szerint a megözvegyült királynét – ahogyan családtagjait is – a ciszterci kolostorban helyezték örök nyugalomra. Ez megfelel egyébként az alapítástörténet elbeszélésének is, amely előadja, hogy Henrik apát idejében, aki 1280 táján állt a walderbachi közösség élén, az egykori magyar királynénak és a szerzetesi életet választó fivérének, Ottónak a földi maradványait közös sírban helyezték el a család többi tagjának csontjaival. (A sírverset és a fatáblán olvasható német feliratot 1725-ben Raimund Duellius is közölte. A 18. századi munka függelékében [VII. tábla XXVIII. ábra] a címerek rajzát is megtaláljuk.)
Szent István kettőskeresztes címerpajzsa a Képes Krónika 14. századi miniatúráján. A kettőskereszt mint pajzsba foglalt heraldikai alak ugyanakkor csupán IV. Béla korában jelent meg Magyarországon. (Wikipedia)

A források során végigtekintve a következő megállapításokat tehetjük: Adelheid és a kútfőnkben meg nem nevezett magyar uralkodó házasságát legkorábbi tudósításként a 13. század végén vagy inkább a 14. században keletkezett walderbachi alapítástörténet tartotta fenn. Humanista szerzőinknek egyéb, napjainkra elveszett régi szöveg a friggyel kapcsolatban nem állhatott rendelkezésére: Hundt meg is nevezi a krónikát, amelyhez a regensburgi Szent Emmerám-apátság kolostorában fért hozzá, és Aventinus sem szerepeltet olyan információt, amely az alapítástörténetben ne lenne fellelhető. A fentebb említett két felirat lényegében arra a családfára épül, amelyet Walderbach alapítóiról a krónika nyomán megismerhetünk.

A ciszterci monostorhoz kapcsolódó emlékek ugyanakkor jelzik, hogy a bajorországi apátságban élénken élt az alapító famíliával kapcsolatos tradíció, amely szerint Ottó gróf leánya a távoli Magyarországon lett királyné. A hagyományt aligha tekinthetjük az alapítástörténetet lejegyző szerzetes találmányának: amikor a rövid lélegzetű munka készült, a szerzetesközösség minden bizonnyal úgy tudta, hogy a família csontjaival együtt a Magyarországról a szülőföldjére visszatért özvegy földi maradványai is a kolostor templomában nyugszanak. Ezzel együtt sem tarthatjuk ugyanakkor elképzelhetetlennek, hogy Adelheid és a magyar király házassága soha nem is történt meg, és azt csupán a lokális tradícióban a 13. század második felére kiformálódott mondának kell tekintenünk.

Ha azonban mégis megkockáztatjuk, hogy hitelt adjunk az alapítástörténet elbeszélésének, úgy az Árpád-házból való királyi férjet kell keresnünk a regensburgi grófkisasszony számára. Amennyiben Adelheidet II. Henrik leányának tekintjük – róla tudjuk, hogy 1101-ben a Szentföldre ment, és Jeruzsálemben érte a halál –, azt kell feltételeznünk, hogy a későbbi királyi hitves legkésőbben is 1102 táján születhetett. Az ebben az időben uralkodó Könyves Kálmán 1097-ben a szicíliai I. Roger gróf leányával lépett házasságra, majd 1112-ben ismét megnősült: II. Vlagyimir Monomah orosz nagyfejedelem Eufémia nevű leánya, akit azonban hamar eltaszított, adott utóbb életet a trónkövetelő Borisznak. Adelheid királyi házastársaként így csupán az a II. István volna komolyabban fontolóra vehető, aki – ha a frigy valóban létrejött – alkalmasint valamivel fiatalabb is lehetett a regensburgi várgróf leányánál: az Árpádok genealógusa, Wertner Mór szerint 1101-ben láthatta meg a napvilágot.

A bajor nemesi család azonban – amelynek legismertebb tagja kétségkívül az a 12. század utolsó évtizedeiben élt minnesänger („a” regensburgi várgróf) volt,  akinek a portréját is ismerjük  az ún. Nagy Heidelbergi Daloskönyvből – később minden kétséget kizáróan kapcsolatba került a Magyar Királysággal. A família 1196-ban halt ki  azzal a IV. Ottó gróffal (a família steflingi ágának utolsó sarja), akiről Reichersbergi Magnus krónikájának folytatása árulja el, hogy Magyarországon járt követségben, s itt érte a halál.

A Nagy Heidelbergi Daloskönyvben (Universitätsbibliothek Heidelberg, Cod. Pal. germ. 848.) a regensburgi és a rietenburgi várgróf portréja is szerepel. Kérdéses, hogy a család két különböző tagjáról lehet-e szó, vagy vagy azonos személynek kell tekintenünk a dalnokokat. (Wikimedia, Wikipedia)

A források vizsgálatának végére érve II. István házasságát illetően nem fogalmazhatunk meg biztosnak tűnő állítást. A lengyel kútfők hitelét egy az egyben elvethetjük, és a bajor hagyomány is éppen annyira tűnhet minden valóságalapot nélkülöző családi históriának, mint egy, a 12. századi frigy emlékét őrző kései elbeszélésnek. Csupán hipotézisként rögzíthetjük, hogy István külpolitikai orientációjának (Velencével vívott küzdelem Dalmácia birtokáért) jobban megfelelhetett a pontatlan adatot rögzítő magyar krónika javasolta normann házasság, mint a német dinasztikus kapcsolat (legalábbis V. Henrik császár 1108-ban még Kálmán király trónkövetelő fivérét, Álmost támogatva vezetett hadat Magyarország ellen).

Szent László hitvese

Gyanúnk mindezek után Szent László hitvesére, Rheinfeldeni Rudolf német ellenkirály (1077–1080) leányára terelődhet. A magyar királyné 1090 májusában bekövetkezett haláláról – a nap pontosabb megjelölése nélkül – a kortárs Konstanzi Bernold is tudósít, nevét azonban a 11. század utolsó évtizedeinek krónikása nem tartotta fenn.

A kései magyar hagyomány ugyanakkor tud arról, hogy az utóbb lovagkirályként tisztelt uralkodó felesége az Adelheid nevet viselte. Találkozhatunk egyfelől az adattal 13. századi forrásokban: két, a veszprémi káptalan zalamerenyei birtokára vonatkozó oklevélben. Az iratok sorában az első Imre király 1203. évi diplomája, amely arról tájékoztat, hogy Merenyét egykor László hitvese, Adulheyt ajándékozta a káptalannak. Második forrásunk valójában nem független az előzőtől: IV. Béla 1254. június 2-án kelt okirata elődje kiadványát írja át és erősíti meg. A 13. századi tradíció nyomán okkal feltételezhetjük, hogy a veszprémi székesegyházban létezhetett valamiféle korai eredetű hagyomány a kegyességet gyakorló uralkodói hitves személyével kapcsolatban. A hipotézist, miszerint Adelheid emlékét ápolták a királynék városában, egyéb kései emlékek is alátámasztani látszanak. Bonfini leírja, hogy az ő idejében olvasható volt „egy epitáfium a veszprémi bazilikában egy síron, amelybe valamelyik főpap összegyűjtötte Gizella és Olhait királynék csontjait”. A humanista történetíró a felirat szövegét is közli: „Itt László király feleségének csontjai vannak” (ford. Kulcsár Péter). Ehhez hozzátehetjük még, hogy a makranci (Mokrance / Moldava na Bodvou, Szlovákia) római katolikus templom falában napjainkig is látható egy vörös márvány kőtábla, amely eredetileg a veszprémi székesegyház számára készült a 16. század első évtizedében: ez ugyancsak Gizella és Olaytha királynéknak állít emléket. A Bonfininél szereplő és a Makrancon található epigráfiai emlékekről azt feltételezi a kutatás, hogy azok alkalmasint egy közös – vélhetőleg 14. századi – veszprémi feliratra vezethetők vissza.

A genealógiai irodalom az említett kései források nyomán sem látott okot arra, hogy az azokban feltűnő Adelheid nevet ne fogadja el hitelesként: ily módon joggal gyanakodhatunk arra, hogy a Seeoni Halottaskönyv megfelelő bejegyzése Szent László ráadásul valóban május havában elhalálozott hitveséről emlékezik meg. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy rendelkezünk egy további forrással, amely hipotézisünket alátámasztja.

Sankt Blasien látképe 1762-ből (Wikimedia)

Az utóbbi időkig kevésbé volt ismert a magyar középkorkutatás előtt, hogy Adelheid neve a német hagyományban is feltűnik. A Fekete-erdőben fekvő Sankt Blasien bencés apátságának történetét 1025–1400 között elbeszélő históriát (Liber constructionis monasterii ad S. Blasium) a 13–15. századok folyamán állítottak össze a közösség ismeretlen szerzetesei. Az egyház krónikájából megtudhatjuk, hogy Rheinfeldeni Rudolf és Savoyai Adelheid a szövegben tévesen Kálmán magyar király hitveseként megjelölt leánya Giselbertus apát idejében megadományozta a monostort, amelyhez családját szoros kötelék fűzte: Krisztus keresztereklyéjének egy darabját és hetven aranydarabot küldött a szerzetesközösségnek. (Relikviatartóként utóbbiak felhasználásával készült az ún. Adelheid-kereszt: a gazdagon díszített, ma a karintiai Sankt Paul im Lavanttal bencés apátságában őrzött műtárgy 2015-ben a pannonhalmi Szent Benedek és a bencés spiritualitás c. kiállításon is megtekinthető volt.)

Az Adelheid-kereszt (St. Paul im Lavanttal) (Wikimedia)

Sankt Blasienben a 11. század végétől ápolhatták Adelheid emlékét: a Magyarországra került és Veszprémben eltemetett hercegnő halálának évnapja – ugyanaz a május 3-i emléknap, amelyet Seeonban is feljegyeztek – a kolostor korai necrologiumában is szerepelhetett, és ebből kerülhetett később a krónikába. Arra kell tehát gyanakodnunk, hogy az információ a fekete-erdei apátságból – ahol Adelheid anyját örök nyugalomra helyezték – érkezett (közvetlen vagy közvetett úton) a bajoroszági bencésekhez.

Csákó Judit

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.

A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa és az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék óraadója. A 11–12. századi Magyarország nyugati elbeszélő forrásainak kritikai vizsgálatát az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatja.

A cikket a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében közöljük

Források

Bonfinis, Antonius de: Rerum Ungaricarum decades. I–IV/2. Ed. I. Fógel – B. Iványi – L. Juhász – Margarita Kulcsár – Petrus Kulcsár. Lipsiae–Bp. 1936–1976. (Bibliotheca scriptorum medii recentisque aevorum. Saeculum, XVI.)

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford. Kulcsár Péter. Bp. 1995.

Die Chroniken Bertholds von Reichenau und Bernolds von Konstanz 1054–1100. Ed. Ian S. Robinson. Hannover 2003. (Monumenta Germaniae Historica. Scriptores rerum Germanicarum. Nova Series 14.)

Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. Ed. Albinus Franciscus Gombos (– Csaba Csapodi). I–IV. Bp. 1937–1943. [repr. Bp. 2005–2011]

Hund, Wiguleus: Bayrisch Stammen-Buch oder, Sammlungen alter Denkmäler, Grabsteinen, Wappen, Inn- und Urschriften, u: d: nach ihrem wahren Urbilde aufgenommen unter offener Treüe bewähret und durch Anenbäume auch sonstige Nachrichten erkläret und erläuteret. I–II. Ingolstadt 1598.

Ioannis Dlugossii Annales seu Cronicae incliti Regni Poloniae. Ed. Jan Dabrowski. I. Liber primus. Liber secundus. Varsaviae 1964.

[Joann Aventinus:] Bayrischer Chronicon: im Latein nun verfertigt un[d] in Syben Puecher getailt ein kurtzer auszug. [Nürnberg] 1522.

Johannes Turmair’s, genannt Aventinus kleinere historische und philologische Schriften. München 1881. (Johannes Turmair’s, genannt Aventinus, sämmtliche Werke 1.)

Képes Krónika. Ford. Bollók János. A fordítást gondozta, jegyz. Szovák Kornél – Veszprémy László. Bp. 2004. (Millenniumi magyar történelem. Források)

Necrologium Seonense. Ed. Sigismundus Herzberg-Fränkel. In: Monumenta Germaniae historica. Necrologia Germaniae. I–V. Berolini 1888–1913. II. 217–235.

Liber constructionis monasterii ad s. Blasium. In: Quellensammlung der badischen Landesgeschichte. Ed. Franz Joseph Mone. IV. Karlsruhe 1867. 76–142.

Magni presbyteri Annales Reicherspergenses. Ed. Wilhelmus Wattenbach. In: Monumenta Germaniae Historica. Scriptores. I–XXXVIII. Hannoverae–Lipsiae 1826–2000. XVII. 439–534.

Raym. Duelii Excerptorum genealogico-historicorum libri duo. Lipsiae 1725.

Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. I–II. Ed. Emericus Szentpétery. Bp. 1937–1938. [repr.: Az utószót és a bibliográfiát összeállította Szovák Kornél – Veszprémy László. Bp. 1999]

Irodalom

Báling Péter: Az Árpád-ház hatalmi kapcsolatrendszerei. Rokonok, barátok és dinasztikus konfliktus Kelet-Közép-Európában a 11. és kora 12. században. PhD disszertáció. [Kézirat.] [Pécs 2019].

Die Kunstdenkmäler des Königreichs Bayern. II. Regierungsbezirk Oberpfalz und Regensburg. 1. Bezirksamt Roding. Bearbeitet von Georg Hager. München 1905.

Font Márta – Barabás Gábor: Kálmán (1208–1241). Halics királya – Szlavónia hercege. Bp.–Pécs 2017.

Geschichtsquellen des deutschen Mittelaters. Ed. Bayerische Akademie der Wissenschaften, Kommission für das Repertorium „Geschichtsquellen des deutschen Mittelalters”. Online repertórium. Hozzáférés: http://www.geschichtsquellen.de/ (utolsó letöltés: 2020. május 7.)

Herzberg-Fränkel, Sigismund: Ueber die necrologischen Quellen der Diöcesen Salzburg und Passau. In: Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde zur Beförderung einer Gesamtausgabe der Quellenschriften deutscher Geschichten des Mittelalters 13. (1888) 269–304.

Katalog der lateinischen Handschriften der Bayersichen Staatsbibliothek München. Die Handschriften aus St. Emmeram in Regensburg. I. Clm 14000–14130. Neu beschrieben von Elisabeth Wunderle. Wiesbaden 1995.

Körmendi Tamás: A magyar királyok kettőskeresztes címerének kialakulása. Turul 84. (2011) 3. sz. 73–83.

Körmendi Tamás: Az 1196–1235 közötti magyar történelem nyugati elbeszélő forrásainak kritikája. Bp. 2019. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések)

Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok. Fejedelmek és királyok. Szeged 2000.

Lővei Pál: Posuit hoc monumentum pro aeterna memoria: Bevezető fejezetek a középkori Magyarország síremlékeinek katalógusához. Akadémiai doktori értekezés. I–II. [Kézirat.] [Bp. 2009.]

Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged 19962. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 2.)

Mayer, Manfred: Geschichte der Burggrafen in Regensburg. Inaugural-Dissertation zur Erlangung der Doctorwürde in der Philosophischen Facultät der Ludwig-Maximilians-Universität München. München 1883.

Mayer, Theodor: Fundatio monasterii in Walderbach, nebst Vorinnerungen über die Familie der Regensburger Burggrafen, Grafen von Stevening und Ridenburg. In: Archiv für Kunde österreichischer Geschichtsquellen 12. (1854) 247–266.

Mielke, Christopher: Every Hyacinth the Garden Wears: The Archaeology of Medieval Hungarian Queenship (1000–1395). Doctoral dissertation. [Kézirat.] [Bp. 2017].

Mielke, Christopher: Lifestyles of the Rich and (In?)Animate: Object Biography and the Reliquary Cross of Queen Adelaide of Hungary. In: Queenship, Gender, and Reputation in the Medieval and Early Modern West, 1060–1600. Ed. Zita Eva Rohr – Lisa Benz. London 2016. (Queenship and Power) 3–27.

Mikó Árpád: D. O. M. All’antica feliratok és a reneszánsz stílus a Jagelló-kori Magyarországon. In: „Nem sűlyed az emberiség!”… Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára. Főszerk. Jankovics József. Szerk. Csörsz Rumen István – Szabó G. Zoltán. Bp. 2007. 1195–1205.

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I–II. Bp. 18992.

Sághy Marianne: A lovagkirály felesége: Adelheid királyné. In: Rubicon 28. (2017) 9. sz. 38–39.

The Encyclopedia of the Medieval Chronicle. Ed. Graeme Dunphy. I–II. Leiden–Boston 2010.

Varga, Gábor: Ungarn und das Reich vom 10. bis zum 13. Jahrhundert. Das Herrscherhaus der Árpáden zwischen Ahnlehnung und Emanzipation. München 2003. (Studia Hungarica. Schriften des Ungarischen Instituts München)

Wertner Mór: Glossák az Árpádok genealógiájához. V. Steflingi–Rietenburgi Adelheid királynő. In: Turul 5. (1887: 3.) 111–112.

Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Nagy-Becskerek 1892. (Történeti nép- és földrajzi könyvtár 51.)

Wittmann, Franz Michael: Die Burggrafen von Regensburg. München 1854.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. Bp. 2005. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 36.)

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket