„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” A békepapi mozgalom létrejötte, szervezete és szerepe a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájában (1950-1956)

A 20. századi kelet-európai egyháztörténet egyik legkényesebb fejezete a papi békemozgalom szerepe, a pártállam egyházpolitikai végrehajtói mechanizmusán belül elfoglalt szerepének feltárása, annak politikatörténeti, társadalomtörténeti és teológiai vonatkozásaival együtt. Ennek kutatását elsősorban azt teszi nehézzé, hogy még mindig érinthet élő személyeket, ráadásul még ma is igen nagy fogalomzavar kíséri a pejoratív jelentéstartalmú „békepap” kifejezést. Ennek ellenére fontos e kérdéskör problémáinak felvetése is, mert enélkül nem fogható meg igazán, „hogyan válhatott sikerágazattá az államszocialista egyházpolitika a Magyar Népköztársaságban.” (Köbel, 2010, 195). Ezen „sikerágazaton” belül a békepapi mozgalom helyiértékének kijelölése a legproblematikusabb. Idegen test a történelmi magyar keresztény felekezetek szervezetében, vagy az egyházi struktúra meglévő, történeti előzményekkel rendelkező attribútumainak egyoldalú felnagyítása, s az élő szervezet ellen fordítása? A mindenható kommunista állampárt transzmissziós szíja vagy a helyi szintű egyházi élet egyetlen működőképes társadalmi érdekérvényesítő fóruma? A történelmi egyházak legsúlyosabb tehertétele vagy a diktatúra szorításában vergődve azok intézményes fennmaradásának egyik legfontosabb letéteményese? Ezen kérdésekre keresem a választ a Rákosi-diktatúra egyházpolitikájának viszonylatában.

A békepapi mozgalom megalapításának gyökerei

Köztudott, hogy az 1945 utáni egyházpolitika a szovjet modell fokozatos megvalósítását, szolgai másolását jelentette. Ennél a történeti valóság összetettebb képet mutat. Egyrészről megjelennek a felvilágosult abszolutizmus időszakából származó, az államnak, mint a főkegyúri jogot gyakorló közjogi hatóságnak a koncepciója: az uralkodók véghezvitték az egyházi kiváltságok korlátozását, valamint az egyházak alárendelését az államnak – tehát ez esetben nem a polgári társadalmak klasszikus „állam-egyház szétválasztásának” modelljéről van szó. A jozefinizmus Rákosinál is előforduló hivatkozási alap, ám hangsúlyosabb a francia modell dominanciája.

Franciaország 1879 és 1905 közötti, egy negyedszázad alatt megvalósított intézkedéseit Magyarországon öt év alatt próbálták erőszakkal átütni. A francia modell természetesen nem vegytisztán, hanem a marxizmus-leninizmus elméletével átitatva jelent meg. A pártállam hol durvábban, hol tompítottabban próbálta olyan irányba terelni az egyházak külső és belső életét, hogy a „vallás elhalásának” marxi tétele, illetve eme tézis lenini koncepciója megvalósulhasson (Balogh, 2000). A pártállamnak erre számtalan eszköze volt – ám ehelyütt csak az egyházak benső életének szétzilálásáról lesz szó, melyben a klérus új rezsimet támogató testületének kiemelt szerepet szántak.

A papi békemozgalom gyökerei a nemzetközi békemozgalomig nyúlnak vissza: még 1948 szeptemberében, Wroclaw-ban francia, lengyel és szovjet értelmiségiek szervezték a nagy béke világkongresszust, amit ötszáz békevédelmi kiáltvány és országos tömegmozgalmak szervezései követtek. Itt Magyarországon az első békegyűlést 1949. március 24-én, Borsod megyében tartották, amin 20 fő vett részt. Az államhatalom nem titkolt szándéka már ekkortól – ugyancsak szovjet mintára – az egyház (ekkor még csak a római katolikus egyház) bevonása volt az Országos Béketanács (OB) szervezetébe. A Magyar Katolikus Püspöki Kar egyértelmű válaszát Grősz József kalocsai érsek nyilvánította ki a Magyar Kurír 1949. április 7-i cikkében, melynek lényege tulajdonképpen az volt, hogy a katolikus egyház állásfoglalása háború és béke kérdésében annyira tiszta és világos, hogy a Magyar Püspöki Kar részéről minden külön megnyilatkozás felesleges. (Pál, 1995, 10). Az adott történeti kontextusban megállapítható, hogy a püspöki kar ugyan nem ellenezte a békemozgalom deklarált elvi célkitűzéseit, csak egyszerűen politikai helyett vallás-erkölcsi alapokon kívántak maradni, ráadásul a kánonjog nem engedélyezte a püspöki karnak egy politikai világkongresszuson való részvételt, hiszen a katolikus ügyek nemzetközi képviseletére csak a Szentszék illetékes. Ennek ellenére az 1950. április 25-én alakult „Megvédjük a Békét Mozgalom Országos Tanácsa” az egész társadalmat a békefelhívás aláírására szólította fel – a harmadik világháborútól és az atomkatasztrófától való félelem globális légkörében az államhatalom a „béketábor zászlajának” hordozása ürügyén próbálta a papságot megosztani, rajtuk keresztül nyomást gyakorolni a püspöki karra, hogy végre testületileg felesküdjenek az új alkotmányra.

Az egyház ellenállása miatt fokozódott a nyomás: a számos megyében alakult lakókerületi bizottságok agitációi nyomán néhány pap aláírta a nyilatkozatot, ennek eredménye egy jócskán felnagyított, s a résztvevők aláírására vonatkozóan erősen hamísított országos sajtóvisszhang lett, mely kedvezően hivatott befolyásolni a tömeghangulatot. A közel négy évtizedes megosztottság gyökerei ide vezethetők vissza, hiszen az aláírók – melyek között fiktív nevek, valamint már elhunyt papok nevei is szerepeltek – nem reprezentálták a felettes egyházmegye hivatalos álláspontját (Pál, 1995, 23). Később a püspöki kar megfélemlített tagjai – mint Czapik Gyula egri érsek és Bánás László veszprémi püspök – tárgyaltak Rákosival a mozgalom további feladataival kapcsolatban, valamint a Szentszéknél is lépéseket tettek Mindszenty bíboros eltávolítására. A negyvenes évek végétől kezdődő egyházüldözés vezetett a Magyar Népköztársaság és a Magyar Katolikus Püspöki Kar közötti, 1950. augusztus 30-i „megállapodáshoz”, melynek kivívása részben tekinthető a frissen létrehozott mozgalom „tűzkeresztségének” is. A Katolikus Papok Országos Békebizottságát (KPOB) egy 1950. augusztus 1-jei Magyar Dolgozók Pártja (MDP) központi párthatározat hozta létre, melynek fő célja az alsópapság szembeállítása volt az akkori terminológiának megfelelően „klerikális reakcióval”, a „nyugati kapitalizmusnak kémkedő ötödik hadoszloppal” – vagyis a katolikus püspöki karral szemben (Orbán, 2001, 124). Tehát egy szűk egyházi réteg többnyire kényszerjellegű kollaborációja már itt megkezdődött, csakhogy a Rákosi-féle pártállami vezetésnek ezzel a megosztással a legfőbb célja az egyháznak a magyar társadalmi életből való, frontális jellegű kiiktatása volt, valamint a papság és a püspökök – később a püspöki kar és a Szentszék – szembeállítása volt. Mindszenty bíboros szabad működésének idején a diktatúra még az egyház és a társadalom szétválasztására koncentrált és érdekes módon maga a bíboros is ebben a szekularizációban látta a kereszténység és a kommunizmus fő ütközőpontját. Ennek megfelelően – bár a püspöki kar szabadkezet adott a papságnak az országos értekezleten való részvételre – úgy az új mozgalom, mint a fokozatosan durvuló állami elnyomás hatására kikényszerített „megállapodás” kánonjogilag érvénytelen lett, hiszen a Vatikán nem járult hozzá egyikhez sem. A KPOB jogilag az OB alá rendelt társadalompolitikai – és nem vallási – fórum lett, mely megyékre – és nem egyházmegyékre – tagolódott.

Wroclaw béke világkongresszus (1948) (Forrás: Wikipedia)

A békepapi mozgalom feladatai és szervezeti egységeinek működése

Az 1950. augusztusi alakuló ülésen békebizottsági elnököt, helyettest, titkárt és tagságot is választottak, ám a megyei delegáltak létszáma eltérő volt – egynél több titkárt abban a megyében választottak, mely több egyházmegye egyházkormányzatához tartozott, s a választmányi tagok száma is az alakuló ülések létszámától függött. Az Országos Választmány (75 fő) Titkársága választotta a békebizottság elnökségét, mely az MDP Agitációs és Propagandaosztály kádereivel, az OB elnökségével, valamint a később, 1951. május 14-én megalakult pártállami egyházpolitikai koordinációs szerv, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) Katolikus Főosztályával konzultált.

sz.

Megye

Elnökség (fő)

Választmányi tag (fő)

Kimarad (fő)

Új tag (fő)

Plébános (fő)

Esperes (fő)

Püspök (fő)

Országos jelölt (fő)

1.

Bács-Kiskun

3

13

4

7

9

4

3

2.

Baranya

3

18

6

5

15

6

2

3.

Békés

4

15

14

5

4.

Borsod-Abaúj

5

20

7

7

13

12

5.

Csongrád

6

18

6

7

18

4

2

6.

Fejér

3

19

4

13

9

7.

Győr-Sopron

4

17

3

4

12

9

3

8.

Hajdú-Bihar

6

12

3

11

7

9.

Heves

5

10

1

3

11

4

10.

Komárom

4

20

1

3

11

13

4

11.

Nógrád

3

16

10

7

2

12.

Pest

4

18

1

8

12

10

2

13.

Somogy

4

16

3

2

12

8

1

14.

Szabolcs-Szatmár

5

21

6

4

13

13

5

15.

Szolnok

4

19

1

3

16

7

2

16.

Tolna

5

18

5

16

7

1

17.

Vas

4

17

2

6

11

10

3

19.

Veszprém

4

18

4

16

6

1

20.

Zala

5

20

2

16

9

2

21.

Budapest

5

18

4

7

22

1

Összesen:

86

343

45

84

271

148

10

24

Mindösszesen:

429

19,6%

63,2%

34,5%

2,3%

5,6%

Megyei papi békebizottságok választmányi összetétele (1953) (Forrás: Bögre, 1998, 71.)

Kossa István, az Állami Egyházügyi Hivatal első elnöke (1951–1952) (Forrás: NEB)

1953 végéig a mozgalom „motorja” a 40 fős Titkárság volt, melynek tagja volt egy OB által delegált párttag is, aki a titkársági tagokról, a szervezet működési hatékonyságáról, s a püspöki kar „békemunkát” illető recepciójáról jelentett az MDP Központi Vezetőségnek (1953-tól ez az ÁEH feladata volt). Az üléseket a vidéki körutakról visszatért titkársági tagok tartották, ahol az alsóbb fórumok tevékenységét értékelték: ellenőrizték az adott politikai irányvonal által meghatározott feladatoknak az adott egyházközségben való végrehajtását (pl. politikai témájú tájékoztató értekezletek szervezése az adott körzethez tartozó alsópapság számára, szimbolikus jelentőségű – átpolitizált – évfordulós ünnepekről való megemlékezés, a gyülekezeteken belül békekölcsön-jegyzésre, téesz-szervezésre, tavaszi és őszi mezőgazdasági munkák elvégzésére, a beszolgáltatás fontosságára, a rendszer családpolitikájára stb. való buzdítás, mindez teológiai nyelvezetbe átültetve).

Maga az Országos Választmány (40-90 fő) évente egyszer ülésező, reprezentatív testület volt, melynek tagságát a megyei papi békebizottságok elnökségei és titkárságai adták. Itt általában a nemzetközi békemozgalom tevékenységéről tartott tájékoztató értekezleteket rendezték meg, melyet egy igen alacsony színvonalon moderált „vitafórum” követett – de lényegében a megyei választmányi testületek számára is itt dolgozták ki a következő tárgyévre vonatkozó munkaterveket is, valamint a mozgalom hivatalos szócsöveként funkcionáló „Kereszt” című lap szerkesztőségi értekezleteit is ezen fórum keretén belül tartották.

A megyei választmányi ülések képezték az pártállam egyházpolitikájának egyházon belüli végrehajtásának legfontosabb részét. Ez a fórum a „haladó” lojális kistérségi békepapokat tömörítette. Évente kétszer, szükség esetén négyszer üléseztek, s az országos választmányi ülésen delegált megyei elnök és titkár által közvetített információkat és munkaterveket vitatták meg (pl. Szentírás békéről szóló passzusai, a marxizmus szociális tanításai és az Evangélium vonatkozó kinyilatkoztatott hittételei közötti párhuzamra való rávilágítás, családlátogatások stb). A választmány tagsága számára címzett meghívón szerepelt a választmány aktuális ülésének napirendje annak érdekében, hogy a tagság felkészülhessen és hozzászólhasson. Az 1956 után újjászervezett mozgalomhoz képest ezen fórumok jegyzőkönyveinek tanúsága szerint a Rákosi-korszak alatt született értekezletek meglehetősen „egyen-szabványra vágott”, terjengős és szociálisan demagóg frázisokkal megspékelt szövegpaneleiből álltak, melyek az osztályharcos, paranoid politikai légkör követelményeinek megfeleltek.

A megyei választmány után a mozgalom második területi fóruma a megyei tájékoztató ülés volt, – ez már az adott megyén elhelyezkedő, egy-egy egyházmegye espereskerületei alá tartozó plébániák papságának széles rétegeinek szólt – fő feladata volt az alsópapság, s kiemelten a frissen végzett, felszentelt káplánok agitálása a mozgalomba való belépésre. Ezekre minden papot meghívtak, bár a témák kevésbé átpolitizált és közérthetőbb stílusban, de ugyanazok voltak, mint a választmányi üléseken. A szervezés lebonyolítása is a választmány feladata volt a megyei tanács művelődésügyi osztályával és a megyei békeirodával együttműködésben.

A Grősz-per után a felsőpapság ellenállásának védvonalai is megrogytak, így a „békeüzenet” közvetítése immár egyházmegyei fórumok feladatává is vált: kiemelt fontosságú ezek közül a korona (espereskerületi értekezlet), mely eredetileg az alsópapság elméleti és gyakorlati képzésének munkaterülete volt (teológiai-dogmatikai tételek megvitatása, pápai enciklikák és püpsökkari körlevelek ismertetése, hitoktatás, jegyes oktatás, egyházi ünnepek szervezése stb). Az esperes elnökölt, a részvétel kötelező volt, az évente kétszer tartott ülések jegyzőkönyveit elküldték az érseki vagy püspöki hivatalokba (aulákba). A püspök az espereskerületi jegyzőkönyveket értékelte, megválaszolta annak kérdéseit, szükség esetén egyházhatóságilag elmarasztalt bizonyos papokat. Ezen fórumnak megvoltak a békemozgalom – s közvetve az állampárt – számára hasznosítható lehetőségei is. Ugyanis az ÁEH megalakításától kezdve az egyházmegyei központokra telepített egyházügyi megbízottak („bajszos püspökök”) számára ki lettek szolgáltatva a püspökségek. Az előadókat vagy az adott korona elnöke nevezte ki, vagy az üléseken jelenlévő „bajszos püspök” – az előadó vagy mozgalmi tag volt, vagy olyan meghurcolt – vizsgálati fogságot, kínzásokat, börtönt és a felettes egyházmegye tehetetlenségét tapasztalt – pap volt, aki beletörődve az új status quo-ba, így akart „jó pontot” szerezni. A püspökök összehívták az egyházmegyék espereseit, megvitatták az állam-egyház aktuális viszonyának tekintetében a Magyar Katolikus Egyház gyorsan változó, még megmaradt cselekvési lehetőségeit, s igyekeztek a Szentszék rendelkezéseinek dogmatikailag alávetni magukat. Mindezt úgy, hogy közben az ÁEH rendelkezéseinek is meg kellett felelniük, pl. jelentsenek saját fennhatóságuk alá tartozó „reakciós” papokról, azok megnyilvánulásairól, az iskolás gyerekeket „túlfoglalkoztatva” ne vonják el a tanulástól, ne alkalmazzák a feloszlatott szerzetesrendek egykori tagjait, az egyházi célokra való gyűjtés túl magas összegével ne veszélyeztessék az állami adó-beszolgáltatás teljesítését. A fentiek teljesítésében a megyéspüspököket az egyházügyi megbízottnak jelentő békemozgalmi aulisták (egyházmegyei vikáriusok és irodaigazgatók) ellenőrizték – őket a Grősz-per után neveztették ki a megfélemlített püspökökkel a békemozgalmi tagokból. Személyükben kapcsolódott össze az egyházmegyei hatóság a békepapi mozgalommal. Innentől már az általuk előzetesen szemrevételezett, s a szentmiséken felolvasandó püspökkari körlevelek is a „békeüzenet” közvetítésének médiumává váltak.

KPOB vezetősége (bal szélen Horváth Richárd ciszterci szerzetes, a mozgalom titkára, 1954) (Forrás: Fortepan. Adományozó: Hámori Gyula. Képszám: 108562)

Akcióban a békepapi mozgalom – a Bécsi Béke Világkongresszust megelőző békefelhívás aláírásgyűjtési akciójának forgatókönyve (1952. szeptember – november)

A Béke Világtanácsa nemzetközi szervezet hivatalos célja a békéért folytatott harc, az atomfegyverek általános leszerelése, a koreai háború beszüntetése, a gyarmati népek felszabadítása és az alapvető emberi jogok előmozdítása volt a „hódító imperializmussal” szemben – természetesen Moszkva irányítása alatt. Mivel nemhivatalosan e plénum kiemelt hírszerzési lehetőségeket biztosított a Szovjetunió számára, ezért az összes szatellit-állam valamennyi pártállami irányítású társadalmi szervezete feladatul kapta a kongresszusra való békefelhívás közvetítését (Pál, 1995, 92). Az alábbiakban megkísérlem bemutatni a fentebb részletezett békepapi mozgalom szervezetének gyakorlati működését egy, a korszakban tipikusnak számító munkaterv példáján keresztül:

1. A november 18-i értekezlet után az egyházmegyék a titkársággal és a választmányi tagsággal elkészítik a kellő számú ívet az MDP Központi Vezetősége (KV) Agitációs Propaganda Osztálya által jóváhagyott, s az Országos Béketanács által pontosan meghatározott szövegezéssel, majd a vikárius följegyzi magának a kiosztott ívek számát, s a közvetítésre jelentkező vagy kijelölt esperesek neveit.

2. 19-én pontos területbeosztást készítenek a megyei titkársági testületek a vikáriusok felügyeletével, különös tekintettel a közigazgatási- és egyházmegyék határkérdéseinek rendezésére. Ebből a területi beosztásból jár egy példány a püspöki aulának, egy a KPOB Országos Titkárságának, egy pedig az adott megyei mozgalmi titkárnak.

3. 20-án és 21-én a megyei választmányok értekezletein az általános anyag megtárgyalása után, a feladat végrehajtásának az adott megyére eső részleteit is minden mozgalmi tagra kiterjedően, személy szerint megtárgyalják.

– A megyékben a feladatot a választmány tagjai hajtják végre, akik ellenőrző szerepet hajtanak végre a nem választmányi papok munkája felett is.

– A megye összes plébániáját beosztják lelátogatásra a választmányi értekezlet résztvevői, akik megkapják az íveket a titkártól. A titkár a területet, az ívek számát és a végrehajtásra kijelölt megbízottakat név szerint jelenti a püspöki aulának.

4. Az ÁEH egyházügyi megbízottja az akció időtartama alatt nem mozdul az aulából, szemmel tartja a püspököt. A közigazgatási megyére kiküldött egyházügyi főelőadók viszont folyamatosan kiszállnak az érintett területekre és jelentenek a végrehajtásról a központnak.

5. A vikárius és az irodaigazgató megosztja egymás között az egyházmegyét és figyeli a „nehezebb helyeket” – a gyűjtési akciónak nyíltan vagy burkoltan ellenszegülő plébánosok figyelmeztetése céljából.

6. Ha egy közigazgatási megye több egyházmegye egyházkormányzósága alá esik, a közigazgatási megye békemozgalmi titkára azon egyházmegye püspökségével tartja a munkakapcsolatot, amelyiknek több papja van a megyében.

7. A KPOB Országos Titkárságának kijelölt tagja – az egyetlen világi tag, aki egy személyben párttag is – az akció kezdetétől fogva az aulában tartózkodik, és az egyházmegye területén történő végrehajtást ellenőrzi a vikárius és az irodaigazgató jelentésein keresztül.

– Az országos titkársági tagnak a vikárius, a vikáriusnak a megyei titkár tartozik felelősséggel.

– Napi szintű operatív jelentést kell kapnia a megyei titkároktól a gyűjtési akció aktuális állásáról.

– 25-étől kezdve naponta ad összefoglaló jelentést az országos titkárságnak. Ennek másodpéldányát az ÁEH kijelölt megbízottjának adja át, aki az illetékes területfelelősök útján koordinálja a megyei tanácsok egyházügyi főelőadóit.

8. Eger, Győr, Pécs, Nyíregyháza és Szeged kap országos titkársági küldöttet, Vác és Székesfehérvár viszont – az egyházmegyei központok konzekvensen renitens magatartása miatt – „állandó központi segítséget igényel.”

9. Ha az adott egyházmegyében az akció végrehajtását szabotáló plébánosok a püspöki vikáriusok és irodaigazgatók figyelmeztetése ellenére sem hagynak fel a hívek „izgatásával”, úgy ezeket a lelkipásztorokat az adott megyei egyházügyi főelőadónak a megyei rendőrkapitányságokon jelenlévő ÁVH I/2. osztály b-alosztályával („Belső reakció elleni harc egyházakkal szembeni elhárítása”) együttműködve kell „minden visszhang nélkül leszerelni.”

10. Az akció végrehajtása után a titkárság tagjának küldötte hozza az ÁEH budapesti központjába az összegyűjtött és aláírt íveket, melyeket átolvasva egy elnökségi jelentés kíséretében az MDP KV Titkársága elé terjesztenek. A felmerült kiadásokat a megyei és egyházmegyei titkároknak megtérítik. (MNL OL 276. f. 89. cs. 1952. 152. ő. e. 25–29.)

Ilyen módon gyűlt össze a decemberben rendezett világkongresszusra háromezer-négyszáz aláírás. Mint láthattuk, ez egy hadműveleti módszer volt, és a papság összlétszámához viszonyítva a klérus egyharmada még így sem írta alá.

Brezanóczy Pál egri érseki helynök beszéde a IV. Magyar Békekongresszuson (1955. február 26.) (Forrás: Fortepan. Adományozó Hámori Gyula. Képszám: 108358)

A mozgalmi tagság lélektani háttere – a békepapok által tanúsított magatartástípusok

A mozgalom 1950-es indulásakor többnyire azokat a papokat tudták bekényszeríteni, akik magánéleti vagy korábbi politikai cselekedet miatt zsarolhatókká váltak. Ezek a papok kevés tekintéllyel bíró, perifériára szorult személyek voltak. A mozgalom működésével elégedetlen pártvezetés változtatást rendelt el. A korábbi vezetőgárda megújítása révén akartak emelni a szervezet tekintélyén. Mivel a Püspöki Kar ekkor még tartotta magát, a papi rend középső részéből, valamint az alsópapság megbecsült tagjaiból kívánták feltölteni a megüresedett helyeket. A mozgalom presztízsét és létszámát egyszerre akarták emelni, ezért a társadalmilag kompromittálódott papokat nem zárták ki, csak a vezető szerepüktől fosztották meg őket. (MNL OL 276. f. 89. cs. 1953. 146. ő. e. 6–8.)

Az ÁEH-nak a választmányi tagokról, illetve az egyes jelöltekről adott jellemzéseit vizsgálva képet alkothatunk arról, hogy milyen magatartásformák voltak dominánsak. Bögre Zsuzsa nyomán érdemes elkülöníteni az államhatalom számára diszkreditáló hatású békepapokat – őket adott esetben ki is zárták a mozgalomból:

1. „Pszeudo-békepap” – Kezdettől fogva ellenségesek voltak a mozgalommal, tagságuk ellenére nem támogatták az új rendszert, sőt, ezirányú véleményüknek a békegyűléseken hangot is adtak. A mozgalomhoz csak névlegesen tartoztak, az elvárt munkát gyakran elszabotálták. Ha tehették, el sem jártak békegyűlésekre.

2. A túlélni akarók – A passzívak csoportja. Ebbe a csoportba sorolhatók azok, akik a mozgalmat túlélésre használták. Csak látszólag értettek egyet a mozgalom célkitűzéseivel, gyakorlatilag azonban távol tartották magukat a cselekvésektől: „Felszínes kifogásokkal minden eddigi mozgalmi munkát visszautasított, tekintélytelen ember […] nem tevékenykedett a papi békemozgalom megerősítése érdekében, a kapott feladatokat terhesnek tartotta.” (Bögre, 1998, 66.)

3. Erkölcsileg kifogásolható személyek – Az alkoholizmus, a nőügyek miatti botrányok, vagy éppen hűtlenkezelés gyanúja merült fel vagy igazolódott be. A kérdéses személyek emberi gyengeségei beszervezésük előtt is ismertek voltak, éppen ezért kereste fel őket a hatalom. Zsarolással érték el náluk azt, hogy belépjenek a mozgalomba. Az egyházközség ellenséges magatartása és az egyházfegyelmi eljárás kilátásba helyezése miatt azonban 1953-ra terhessé váltak a mozgalom számára is – őket adott esetben az állambiztonság foglalkoztathatta a továbbiakban.

4. A konspirálók – Ők tagságuk árnyékában próbálták menteni, ami menthető volt. Amennyire lehetett, a pasztorációs, a hitéleti munka elmélyítésére törekedtek a mozgalom leple alatt. „Nevezett egy volt szerzetes, akiről bebizonyosodott, hogy csatlakozását a reakciós papok, ill. volt szerzetesek illegális mentésére, illetve a hitélet növelésére használja föl. […] békemozgalmi funkcióját a kitelepített fasiszták anyagi támogatására használta.” (MNL OL 276. f. 89. cs. 1953. 146. ő. e. 21.) Befolyásukat esperesként arra is használhatták, hogy titokban „reakciósnak” bélyegzett papokat, esetleg valamely betiltott egykori szerzetesrend tagját segítsék.

5. A karrieristák – Tagságukat anyagi előnyök szerzésére vagy a ranglétrán való gyors emelkedésre akarták használni, ami azért jelentett problémát az ÁÉH-nak, mert cserébe egyáltalán nem akartak békemunkát végezni (Bögre, 1998, 66.). Ők általában úgy tekintettek a békepapi mozgalomra, mint a papságnak a szocialista társadalmon belüli érdekképviseleti fórumára.

Az újonnan beválasztott papok magatartástípusai estében közös nevezőt jelent, hogy az önkéntesség kizárható. Bárki potenciális jelölt volt, aki hívei körében nagy tekintélynek örvendett – ez még az államhatalomhoz való lojalitásnál is fontosabb volt (Bögre, 1998, 67).

1. Voltak, akik tekintéllyel bírtak, s nem viselkedtek „tüntetően” az államhatalom helyi képviselőivel szemben. „A megye papjai előtt nagy tekintéllyel és befolyással bír. Magatartásában nem mutatkozik meg a népi demokráciánkkal szembeni ellenszenve. Inkább a sem velünk, sem ellenünk politikát viszi.” (MNL OL 276. f. 89. cs. 1953. 146. ő. e. 14.)

2. Tekintélyes pap, aki az állammal szemben lojális magatartást tanúsított. Aki valamilyen szerényebb tevékenységet vállalt a mozgalom felkérésére, megkeresték előbb-utóbb a választmány tagsága kérdésében. „Kissé maradi gondolkodású, de az állami szervekkel mindig készséges volt […] Egyházi vonalon meglehetősen passzív. A helyi szervek kérését mindig figyelembe veszi”, „a békebizottságban 1951-ben kezdte meg működését, és azóta az összejöveteleken rendszeresen részt vesz. Általában pozitív hozzászólásai vannak.” Ezt a véleményt a helyi tanácsi szervekkel való együttműködés, valamint a helyi pártbizottsággal való gördülékeny kapcsolattartás alapján alakították ki egy kecskeméti plébánosról. (MNL OL 276. f. 89. cs. 1953. 146. ő. e. 19.)

3. Köztiszteletben álló nyírteleki pap, aki aktív és sikeres békemozgalmi munkát folytatott. „Időskorú esperesről van szó, aki a békebizottság megalakulása óta aktív. Aktivitására jellemző, hogy az ő körzetében van a legtöbb aktív békepap. Az állampolgári feladatokról rendszeresen prédikál, és buzdítja híveit […] eléggé anyagias, és nagyon fél attól, hogy elveszti kongruáját. Ettől való félelmében óvatos a hitélet fejlesztésében. A helyi tanáccsal és pártszervekkel is igyekszik jó kapcsolatot tartani.” (MNL OL 276. f. 89. cs. 1953. 146. ő. e. 21.)

4. A megtört ellenállók csoportjába olyan, akár korábban börtönt is megjárt békepapok tartoztak, kik magatartása az idő múlásával egyre elfogadóbbá vált. Például egy szolnok-újvárosi esperes, „aki a Mindszenty és a Grősz aktivitása idején támogatta az akkor szervezett nagy egyházi megmozdulásokat. Az utóbbi másfél évben mindjobban igyekszik magatartásában segíteni az állami szerveket. A békeválasztmányba több mint egy éve eljár, és ott felszólalásaival nagy segítséget ad.” (MNL OL 276. f. 89. cs. 1953. 146. ő. e. 22.)

5. Utolsóként muszáj megemlíteni azt a maradék kis csoportot, amelybe azok kerültek, akik azért lettek békepapok, mert személyes beállítódásuknál fogva mindig is a hatalom mellé álltak, mint a jelentések tanúsága szerint egy kiskőrösi pap: „1944-ben a nyilas katonai parancsnokság kitüntetésre terjesztette fel. A felszabadulás után aktívan bekapcsolódott Pest megye politikai életébe. Tagja volt a törvényhatósági bizottságnak egészen 1945-ig. A párt és az állami szervekkel 1945-től kezdve jó viszonyt épített ki. Az a típus, aki hamar alkalmazkodik az uralkodó rendszerhez.” (MNL OL 276. f. 89. cs. 1953. 146. ő. e. 24.)

Grősz József kalocsai érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke aláírja a magyar katolikus egyház és a Magyar Népköztársaság közötti megállapodást (1950) (Forrás: abtk.hu)

„Politikai szövetséges és ideológiai ellenség” – A Katolikus Papok Országos Békebizottságának helyzete a Rákosi-korszakban

A fenti példák alapján látható, hogy a mozgalom korabeli metodikai jellemzői – a mozgalmi tagok irányába is tanúsított krónikus bizalmatlanság, a túlzott centralizáció, a bürokratikus, konspiratív módszerek, s az adminisztratív, kényszerítő eszközök alkalmazása miatt – kontraproduktívan hatottak az alsópapságra, főként a papi rend fiatal tagjaira. Épp az ő köreikben volt a legnagyobb az ellenállás a mozgalmi tagság irányába, ugyanakkor a hívek részéről is megmutatkozott egyfajta rezisztens magatartás – pl. nem voltak hajlandóak gyónni vagy éppen áldozni békepapoknál. Ugyanakkor a háború utáni gazdasági helyzetben, a tervgazdaság eredményezte közellátási problémák időszakában az egyház intézményes fenntartásának kérdése is folyamatos kihívást jelentett a klérus számára: márpedig elsősorban a békemozgalmi tagok kaptak hitoktatási engedélyt, az ő szolgálati helyüket képező templomok kaptak leghamarabb – vagy kizárólagosan – engedélyt, valamint állami hozzájárulást a renoválási költségek finanszírozására, sőt, a villamosítást is ott vezették be. Ráadásul nemcsak az egyházmegyei elöljáróikkal és a hívek közösségével kerülhettek békepapok ellentmondásos viszonyba, de a helyi tanácsi- és pártfunkcionáriusok általában véve sem disztingváltak „haladó” és „reakciós” kategóriák mentén, akárhány esetben jártak el diszkriminatív és nyomdafestéket nem tűrő stílusban lelkipásztorok ügyében.

A békepapi mozgalom történeti megítélésének nehézségére már a bevezetőben is utaltam. Tény, hogy ez egy eredendően politikai céllal, az MDP KV által létrehozott „transzmissziós szíj” volt a magyar katolikus egyházon belül – kánonjogi szempontból nem tekinthető egyházi szervezetnek. Továbbá, hivatalosan a pártállam a testület fő szerepét a kléruson belül az „állam-egyház közötti egyezmény betartásának ellenőrzésében” jelölte meg – valójában a rezsim társadalompolitikájának a hívek közösségén belüli adaptálása volt a feladata, ebben a minőségében közreműködött a diktatúra társadalmiasításában, megbontva az egyházi intézményrendszer egységét, sokakat elkedvetlenítve a gyakorló vallásos élettől. Ugyanakkor nem kevés szerepük volt az egyház totális szétzúzásának megakadályozásában, mivel valamelyest csökkentették a vele szemben támasztott bizalmatlanságot – így hozzájárultak az egyház intézményes átmentéséhez, ráadásul, mint láthattuk, néhányan tagságukat a hitélet óvatos, de fokozatos javítására is fel tudták használni. S mivel a mozgalomnak a „papság érdekvédelmi funkciójaként” számon tartott szerepe csupán névleges volt, emiatt határozottan kijelenthető, hogy a mozgalomban való részvételt a túlnyomó többségben a nap mint nap megtapasztalt kényszerhelyzet motiválta. Mindez látható az 1956. október 24-étől kezdődő tömeges kilépésekben, majd a mozgalom – rövid időre történő – felszámolásában. Az adott lelkipásztor habitusát, tapasztalatait, cselekvési lehetőségeit, a lokális környezet és a történelmi mozgások függvénye által kínált mozgástér jó érzékkel való felismerésének és kihasználásának képességeit egyaránt érdemes számításba venni. A teljes emberi sorsok ismerete nélkül igaztalan és hiábavaló mindennemű ítélkezés.

Sulák Péter Sándor

Felhasznált források:

MNL OL 276. f. 89. cs. 146. ő. e Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Iratai. Agitációs és Propagandaosztály iratai (1950–1956). Agitációs részleg iratai. Békemozgalom területi tapasztalatairól, békebizottságok munkájáról jelentések.

MNL OL 276. f. 89. cs. 152. ő. e Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Iratai. Agitációs és Propagandaosztály iratai (1950–1956). Agitációs részleg iratai. Békepapi mozgalomról készült jelentések.

Felhasznált Broadcom:

Balogh Margit: Elvetélt fordulatok az egyházpolitikában. Kísérletek a nemzeti katolikus egyház megteremtésére, Országos Széchenyi Könyvtár – 1956-os Intézet és Oral History Archívum, Budapest, 2000. 

Beresztóczy Miklós: A katolikus békemozgalom húsz éve, Ecclesia Könyvkiadó, Budapest, 1970.

Bögre Zsuzsanna: Békepapság az üldözött egyházban. Kísérlet egy értelmezési keret kialakítására, In: Studia Religiosa – Tanulmányok András Imre 70. születésnapjára (Szerk.: Máté-Tóth András, Jahn Mária), József Attila Tudományegyetem Alkalmazott Vallástudományi Kutatócsoport – Egyházfórum, Szeged, 1998, 61–71.p.

Hatos Pál: Szempontok a magyar katolikus egyház 1945-1989 közötti történetéhez, In: Hagyomány, közösség, művelődés. Tanulmányok a hatvanéves Kósa László tiszteletére (szerk.: Ablonczy Balázs), Books in Print, Budapest, 2002. 201–214.

Köbel Szilvia, 2010: A pártállam strukturális eszköztára az egyházpolitika szolgálatában, In: Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban (Szerk.: Soós Viktor AttilaSzabó Csaba, Szigeti László), Luther Kiadó, Budapest, 195–219.p.

Köpeczi Bócz Edit, 2004: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége. Haszonélvezők és kárvallottak, Akadémia Kiadó, Budapest.

Orbán József Gyula: Katolikus papok békemozgalma Magyarországon (1950–1956), Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 2001.

Pál József: Békepapok. Katolikus békepapok Magyarországon (1950–1989), Egyházfórum Kiadó, Debrecen, 1989.

Ezt olvastad?

A budai várban sétálgatva az egyik épület falán emléktáblára lehetünk figyelmesek, amelynek felirata a következő: „Ebben az épületben dolgozott Angelo