Afrika gyarmatosítása és a nagyhatalmak szembenállása

Afrika 19. századi történetének alakulása az európai történelemmel és fejlődéssel áll szoros összefüggésben. Elfogadottá vált az a nézet, miszerint az afrikai kontinens 19. századi történelme az alávetés története. A 18. században kiadott térképek és a megmaradt üres foltok sarkallták az európaiakat arra, hogy a kontinens területére lépjenek és az általuk alacsonyabb rendűnek tartott társadalmak és hazájuk felett gyámkodjanak. Ezzel pedig kezdetét vette a kontinens gyors ütemű birtokba vétele és kihasználása.

1898 körüli francia térkép, amely az afrikai gyarmati követeléseket ábrázolja. A brit gyarmatokat sárga szín ábrázolja, a francia területeket rózsaszín, a belga területeket narancssárga, a németeket zöld, a portugálokat lila, az olaszokat csíkozott rózsaszín, a spanyolokat csíkozott narancssárga, a független Etiópiát barna szín ábrázolja (Forrás: wikipédia)

A gyarmatosítás mozgatórugói

Fontos azon szempontok számba vétele, amelyek az európai nagyhatalmak gyarmatosító tevékenységét indíthatták el: egyes nézetek szerint az 1860-as években annyira elmérgesedett a viszony az európai nagyhatalmak között, hogy viszálykodásaik szükségszerűen Afrikára és az Európán kívüli világra tevődtek át, egyszerű „alkuzónaként” felhasználva őket. Egy másik érvelés szerint a hatalmi harcok állnak a gyarmatosító hullám mögött, mivel a 19. század leggazdagabb és legfejlettebb európai állama Nagy-Britannia volt, és akkoriban csak ő rendelkezett komoly gyarmatbirodalommal. Úgy tűnhetett más országok számára, hogy a fejlődés és meggazdagodás feltétele a gyarmatok birtoklása. Egy 1900 körül kifejtett elmélet szerint a kapitalizmus összeomlásának megakadályozását, az ipari és kereskedelmi fejlődés ütemét csak akkor lehet fenntartani, ha új piacokat és olcsó nyersanyagforrásokat találnak. Azt is számításba kell venni, hogy Afrikáról, különösen a belső területekről hiányos információkkal rendelkeztek, erre hivatkozva több ország is felfedező expedíciókat indított, a 19. század folyamán pedig a meglévő fehér foltok eltüntetését tűzték ki célul. Az expedíciókat a földrajz, a geológia és más tudományok gazdagításának céljából indították, de a tisztességes szándékú kutatók mellett a tudományos felfedezőket a gyarmatosítók elöljáróinak is tekintették, akiknek a „tudományos expedíció” csak a valós cél álcázásául szolgált. Például megbízásból indult útnak a brit származású Sir Samuel Baker is, aki 1861-ben Szudán területeit tárta fel és néhány évvel később annak kormányzója is lett.

Pierre Paul François Camille Savorgnan de Brazza olasz felfedező. Ő nyitotta meg Franciaország számára az utat a Kongó völgyében, és ez vezetett végül a nyugat-afrikai francia gyarmatok megalapításához. Könnyed modora, charme-ja és barátságos viselkedése az afrikaiakkal legendás volt. (Forrás: dka.oszk.hu)

A kezdetek: Észak–Afrika meghódítása

Az európaiak gyarmatosító tevékenysége a 15. század folyamán kezdődött a Gibraltárnál található Ceuta portugálok általi meghódításával. Az elfoglalt területek kedvező lehetőségeket biztosítottak, amely gyorsította a felderítés ütemét. A modern gyarmatosítás azonban csak a 18. század folyamán vette kezdetét. A gyarmatosító országok, mint Portugália, Spanyolország, Hollandia, Franciaország, Nagy–Britannia elsősorban a part menti területeket vették birtokba. Az észak−afrikai területeket már a 15. századi Földközi-tengeri kereskedelmi missziók is érintették, ezáltal kapcsolatba kerültek az európaiakkal. Az napóleoni háborúk után az Egyiptomban fellépő, albán származású Mohamed Ali (1805−1849) elérte, hogy függetlenné váljon az Oszmán Birodalomtól. Hódító háborúit a Porta eleinte nem ellenezte, további terjeszkedései során viszont szembenállásba ütközött. Nagy–Britannia rossz szemmel nézte Mohamed Ali növekvő hatalmát, ezért a Portát biztosította támogatásáról, amennyiben háborút visel Egyiptom ellen. Abbasz pasa (1849−1854) uralkodása alatt a brit gyarmati pozíciók megalapozása biztosítva volt Egyiptomban, ennek ellenére Franciaország sem tűnt el teljesen a térségből. A befolyást növelte a Szuezi-csatorna megépíttetése és átadása (1869) is, amely során Egyiptom megindult az eladósodás lejtőjén, majd teljes csődbe került, ami lehetőséget adott Franciaországnak, Angliának pénzügyi és politikai ellenőrzés kialakítására. Az 1881-ben kirobbanó egyiptomi nemzeti felkelést a britek egyedül verték le, és azt a teljes megszállás követte. Franciaország számára a maghreb országok (Egyiptomtól nyugatra elterülő észak–afrikai országok pl.: Algéria, Tunézia, Marokkó) közül a korábban török fennhatóság alá tartozó Algéria volt a legvonzóbb. 1830-ban partra szállt, megtörte Abd el-Kader (1832−1847) ellenállási mozgalmát, és elismertette felségjogát, majd 1848-tól „három francia megyének” minősítette. A területre franciákat telepítettek be, a gazdaságot alárendelték az anyaországnak. Algéria szilárd kiindulópont volt Franciaország számára, hogy a maghreb egészét meghódítsa. A francia gyarmatosítókat különösen Tunézia vonzotta . Pénzügyi befolyásukat kihasználva, katonai nyomást gyakorolva a tuniszi uralkodóval megállapodtak arról, hogy Tunéziát francia protektorátussá (a protektorátusi státusz egy ország védnökségét jelenti, viszonylagos belső önállósággal, külpolitikai, katonai és gazdasági tekintetben más állam irányítása alatt áll) nyilvánítják. A Marokkó megszállására vonatkozó tervek már 1880-ban elkészültek, az ország azonban csak a századfordulón került francia uralom alá.

Mohamed Ali pasa (Forrás: keptar.oszk.hu)

A kontinens nyugati oldalának meghódítása és a Kongó-konferencia

A rabszolga-kereskedelem 19. századi felszámolásával a felső-guineai parton a gyarmatosító nagyhatalmak – mindenekelőtt Franciaország és Nagy–Britannia – változtatni kényszerültek gyarmatpolitikájukon és ezzel egy időben megkezdődött Nyugat-Afrika birtokba vétele is. A rabszolga-kereskedelem megszűnése válságot idézett elő, a kiesett bevételeket újfajta exportcikkek forgalmazásával kellett pótolni. A nagyhatalmak kötelességüknek érezték, hogy fellépjenek a rabszolga-kereskedelem teljes felszámolásáért, és ez magával vonzotta az érintett területek modernizálását, az európai vívmányok terjesztését is. A trópusi területekre vonatkozóan az Elefántcsontpartra (1843), Dahomeyre (1851) és Szenegálra (1879) történő francia terjeszkedéseket – amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a legnagyobb gyarmatbirodalommal rendelkező nagyhatalom legyen – és a britek által gyarmatosított Lagoszt (1861), Ghánát (1874) és Gambiát (1889) kell megemlíteni. 1884-ben Németország gyarmatosította Togót és Kamerunt, amely korábban a brit kereskedelmi tevékenység központja volt, válaszul a britek 1885-ban protektorátussá nyilvánították a Niger völgyét. Az 1870-es évek gyors gyarmati terjeszkedése következtében a nyugat-afrikaiak elvesztették függetlenségüket, megfosztották őket a kereskedelem jogától és az európai vállalkozók vették át a stafétát.

Egy 1906-os karikatúra a brit Punch szatirikus magazinban:
a gumifa indájaként ábrázolt II. Lipót belga király megfojtja a kongói bennszülöttet
(Forrás: wikipédia)

Afrika meghódításában külön megemlítést érdemel Kongó. A természeti kincsekben gazdag területre az európai hatalmak közül Franciaország – amely Alsó-Kongó partjaira vezetett expedíciót – Belgium, Portugália és Nagy-Britannia is igényt tartott. II. Lipót belga király Kongó vidékével kapcsolatban gyarmati álmokat szövögetett, amelyek 1876-ra váltak nyilvánvalóvá. Ebben az évben létrehozta a Nemzetközi Kongó Asszociációt, melynek feladata a területek felfedezése és civilizálása volt. Kutatója Kongót bejárva szerződéseket kötött, amely az első lépést jelentette egy magánbirtok létrehozása érdekében. A belga király terveiről tudomást szerezve, Franciaország és Belgium között versengés vette kezdetét, emellett a brit és portugál felek 1844 elején szerződést kötöttek arra vonatkozóan, hogy Portugáliának joga van a Kongó torkolatára. Francia és német nyomásra hatályon kívül helyezték a szerződést és arról döntöttek, hogy a konfliktus rendezését nemzetközi konferenciára bízzák. Az 1884 novemberében megrendezett konferenciának Berlin adott otthont, amelyen a vezető európai nagyhatalmak, valamint az Egyesült Államok vett részt. Németország és Franciaország támogatta II. Lipót terveit, 1885 februárjára pedig döntés is született: „Független Kongó Állam”-ként ismerték el, amelyben fenn kell tartani a szabad kereskedelmet, a Kongó-medence területének semlegesnek kell maradnia, a területet pedig a II. Lipót által irányított Kongó-társaság felügyelete alá helyezték, így II. Lipót egy csapásra 2 millió km²-nyi terület lényegében egyszemélyi birtokosa lett.

II. Lipót belga király (Forrás: dka.oszk.hu)

Meghódítva a keleti partot

Kelet−Afrika esetében nagyhatalmi törekvésekről szintén csak a 19. századtól beszélhetünk. 1810-ben brit kézre került Mauritius, amelyet a franciákkal folytatott hatalmi játszmák követtek. A britek és a franciák végül 1862-ben megállapodást kötöttek, amely egyike az első Afrika gyarmati felosztását célzó szerződéseknek. Ennek értelmében Nagy-Britannia elismerte Franciaország elsőbbségét Madagaszkárral, a Comore-szigetekkel és a Mozambiki-csatornával kapcsolatban, a franciák pedig Zanzibárt engedték át a briteknek. A britek számára világossá vált milyen méreteket ölt a kelet−afrikai emberkereskedelem, annak hű ellenzőjeként nyomást gyakorolt a zanzibári kormányra a betiltás érdekében. 1885-ben a németek elismerték a Szövetség A Német Gyarmatokért nevű szervezetet és ügynökeit, akik a zanzibári kormány kelet−afrikai érdekszférájának déli felén kötöttek szerződéseket, ezzel megakadályozva a brit befolyást a kelet-afrikai ügyek irányításába. A területről való kiszorulástól tartva inkább egyezményt kötöttek a németekkel: az 1886-os angol–német szerződésben a területet két részre osztották: déli része a németeké, északi része a briteké lett.

Bibliát olvasó búrok (Forrás: dka.oszk.hu)

A 19. század elején a britek ellenőrzésük alá vonták és elfoglalták a korábban holland kézben lévő Fokföldet. A búrok már a 18. századtól megtelepedtek a területen. A holland társaság és a telepesek közötti ellentétek elmélyülése következtében egyre több búr kényszerült arra, hogy a Fokföldtől távolabbi, belső vidékeken keressen magának megélhetést, ezt az 1836-tól datált folyamatot a történelemben Nagy Trek néven tartják számon. A britek 1806-os megjelenésével a hatóságok a búrokat saját alattvalóiknak tekintették, annak ellenére, hogy átlépték a gyarmat határait. A búrok két politikai stabilitást biztosító köztársaság – Transvaal és Oranje Szabad Állam – kiépítésébe kezdtek, amelyeket 1852-ben és 1854-ben elismert Nagy-Britannia. A dél−afrikai gyémánt és aranylelőhelyek felfedezése, valamint a brit érdekek érvényesítése konfliktust generált, ami 1879-ben Transvaal bekebelezéséhez és a búrok fellázadásához, majd 1880−1881 közötti első, a századfordulón pedig a második angol-búr háborúhoz vezetett. Dél−Afrika sokkal többet jelentett Nagy-Britanniának más afrikai hódításaihoz képest, ásványkincsekben gazdag régió lévén fontos része a világgazdaságnak, ezért a brit telepesek a tőke védelmében katonai erővel tartották a kezükben. A háború folyamán a kezdeti brit vereségek után a hadsereg elfoglalta Transvaalt és Oranje Szabad Államot, majd brit gyarmatokká nyilvánította őket.

Dél-Afrika a 19-20. század fordulóján (Forrás: politica.cafeblog.hu)

A konfliktusok gyarapodása

A gyarmatosító hatalmak egymás közötti viszonyát vizsgálva, 1870-ig a konfliktusok száma viszonylag kevés volt, ugyanis minden érdekelt országnak megvolt a terjeszkedésre alkalmas tengerparti kiindulópontja, a belső területek esetében pedig korlátlan határ állt rendelkezésre, anélkül, hogy más érdekszféráját sértenék meg. Nyugat−Afrikában előfordultak helyi jellegű francia−angol összetűzések, de azokat tárgyalások útján rendezni tudták. Ezzel szemben Dél−Afrikában állandósult a brit−holland és a brit−búr szembenállás, amely fegyveres harcig fajult. Ettől eltekintve az európai hatalmak el akarták kerülni a fegyveres konfliktusokat, ezért inkább igyekeztek szabályozásokkal, szerződésekkel elsimítani azokat. A gyarmatok megszerzésében eleinte a gyorsaság döntött, amennyiben az adott területet több ország is célul tűzte ki. Néhány esetben a gyarmatosítók előőrsei egymással farkasszemet nézve, egymást háborúval fenyegetve próbáltak a kívánt terület birtokába jutni. Erre tökéletes példa a fashodai incidens. A Franciaország és Nagy–Britannia által megálmodott tengelytervek által megújultak a nézeteltérések. Anglia egy észak–dél irányú vasútvonalat tervezett meg, Franciaország pedig az északnyugaton elfoglalt területeit akarta összekötni a keleti területekkel. A megszületett tervek miatt az 1890-es évek közepén ismét kialakult konfliktusok első színtere Etiópia volt. Olaszország a század második felében szintén bekapcsolódott a gyarmatosításba, a keleten fekvő Eritreát (1883) és Szomáliát (1889) vonta uralma alá, amelyek a célként kitűzött Etiópia gyarmatosítását segítették elő. Az olaszok 1895 és 1896 között megkísérelték Etiópiát elfoglalni Anglia támogatásával. Etiópia Franciaország támogatását élvezve felülkerekedett az olasz hódításon és sikeresen megtartotta függetlenségét. Az olasz vereséget kihasználva a britek 1896-ban csapatokat küldtek Szudánba, amely a fashodai eseménysorozat kezdetét jelentette. Feltartóztatásukra francia csapatok indultak meg, és az 1898 júliusában elért Fashoda (mai Kodok város) erődjére kitűzték a francia lobogót. A britek odaérkezésükkor felszólították a franciákat az erőd elhagyására, de a megszállók azt figyelmen kívül hagyták. A fashodai incidens háborúval fenyegetett ugyan, de a francia kormány együttes bel– és külpolitikai válsága miatt kapitulációra és Fashoda kiürítésére kényszerült.

Afrika a középső és keleti része a fashodai incidens idején (Forrás: wikipédia)

A 19. századra az európai nagyhatalmak az ipari forradalmak és a modernizálás következtében kinőtték akkori kereteiket és más területekkel bővítették azokat. A nagyrészt csak Franciaország és Nagy-Britannia által birtokba vett „fekete kontinensen” a 19. század kezdetén csak apróbb foltok jelezték az európai hatalmak gyarmatait, a század végére azonban Afrika területének több mint kilenctizede került uralmuk alá.

Szepesvári Zsuzsanna

Felhasznált szakirodalom:
D. Fage – William Tordoff: Afrika története. Osiris, Budapest, 2004.
Salgó László – Balogh András: A gyarmati rendszer története 1870–1955. Kossuth Kiadó, Budapest, 1980.
Búr Gábor: Afrika-történeti tanulmányok. Mondus Novus Kft., Budapest, 2011.

Ezt olvastad?

1973. október 6-án, az engesztelés napján, a zsidó vallás egyik legnagyobb ünnepén szíriai és egyiptomi csapatok – más arab nemzetek
Támogasson minket