Agitációs hálózatok a pártállam kiépítésének mindennapjaiban (1948–1953)

A Magyar Dolgozók Pártjának „felvilágosítással” megbízott tagjai az agitátorok, de ismeretes a pártmunkás és a népnevelő megnevezés is. Huhák Heléna könyve rájuk koncentrál a mindennapok történetének (Alltagsgeschichte) keretei között. Vagyis arra törekszik, hogy a propaganda és a politikai mozgósítás hétköznapi gyakorlatát mutassa be 1948 és 1953 között. Az évekig tartó kutatás tárgya nem a propaganda, hanem maga az agitáció volt, amelyet a szerző az agitált és agitátor között lezajló kölcsönös kommunikációként értelmez.

agitációs
Huhák Heléna: Agitátorok. A kommunista mozgósítás a pártállam kiépítésének mindennapjaiban (1948–1953). Jaffa Kiadó, Budapest, 2022.

A 2022. március 22-én, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében megtartott könyvbemutatón Huhák Heléna elmondta: fontosnak tartja, hogy a kommunista korszakot lokális forrásbázison keresztül mutassa be. Ennek érdekében Budapest XIII. kerületének, illetve Borsod-Abaúj Zemplén megye Putnoki járásának alapszervezeti iratait dolgozta fel, amelyek megítélése szerint átfogóbb tapasztalattörténeti képet adnak, mint az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának dokumentumai. Könyvéhez felhasznált néhány fennmaradt ego-dokumentumot, illetve interjúkat és visszaemlékezéseket is. Ez utóbbiak gyűjtése komoly nehézségekbe ütközött, tekintve, hogy az emberek nem szívesen beszéltek arról, miként vállaltak tevékeny részt egy diktatúra kiépítésében.

A könyv fő kérdései között szerepel, hogy hogyan volt képes a párt tömegeket mozgósítani? Hogyan működött az alulról jövő propaganda?  Hogyan tanulták és tanították az agitációs nyelvet?

A kötet alapvetően öt elméleti megközelítést törekszik egyesíteni. Kiindulópontja Kotkin, aki a diktatúrát nem intézményrendszerként fogja fel, hanem egy új nyelv, új attitűdök és szimbólumok elsajátításának folyamataként (1). Az elmélet arra épül, hogy az identitásokat nyelvileg hozzuk létre, a hatalom által elvárt beszédmód nemcsak a társadalomhoz való kapcsolódást segíti elő, de formálja az emberek tudatát, amivel elősegíti a rendszer stabilizálódását. Fontos megjegyezni azonban, hogy a nyelv (speaking Bolshevik) válik tulajdonképpen az egyéni érdekérvényesítés csatornájává is. Ha Kotkin elméletét az agitátorokra vetítjük, akkor ők ebben a felfogásban nyelvtanárok, akik kész definíciókat és történetmesélési sémákat közvetítenek a társadalom számára.

Egy másik megközelítés a kulturnoszty (2). Ennek reprezentánsai többek között Sheila Fitzpatrick, Vladim Volkov vagy Katherine Lebow. A megközelítésben a szovjet modell célja az alsó társadalmi rétegek felemelése, illetve szocialista normák átadása az életmód és a társadalmi gyakorlatok átformálásán keresztül. Ebből a nézőpontból az agitátorok az általános irányelvek közvetítői. Egy harmadik irányzat a megismerhető és alakítható társadalom ideája (3). David L. Hoffman és mások értelmezésben az agitátorok a közösségért áldozatot vállaló új ember ideálját, így a kulturáltságot vagy a kollektivizmus eszméjét népszerűsítették. Ez utóbbit azért is képviselhették hitelesen, mivel fizetség nélkül látták el a rájuk bízott feladatokat.

Huhák Heléna könyvének fontos elméleti alapját képezi a kertészkedő állam gondolata (4), amelyet Zygmunt Bauman dolgozott ki. A metafora szerint a szokásokkal és életvilágokkal jellemezhető premodern állam a vadon, a modern állam pedig a szabályai és „racionalitása” révén megvalósuló, tervezett kert.

Eszerint az agitátorok a kertészkedő állam kertészei volnának. Utolsóként érdemes megemlíteni az Alexei Yurchak nevével fémjelezhető performatív részvétel megközelítést (5). Itt a hangsúly az aktív társadalmi részvételen, ennek pártállami igényén van. A diktatúra elvárta a látszólag megfelelő, formális cselekedetek ismétlését, vagyis például többre értékelte a május elsejeii felvonuláson való részvételt, mint azt, hogy a molinót tartók tudják-e, kinek az arcképét viszik.  Ám még ezek a látszólag kiüresedett aktusok sem jelentésnélküliek: a kiüresedés ugyanis voltaképp teret enged az egyéni értelmezésnek, amelyek aztán a történész által vizsgálhatók lesznek. A megközelítés az ellenállás–kollaborálás dichotómián való felülemelkedést ígéri és nem annyira az a kérdése, hogy „mit mondtak el”, hanem az, hogy „hogyan” és „milyen hatást váltottak ki.”

agitációs
Az előadás plakátja (Forrás: BTK TTI)

Huhák Heléna kutatásai alapján elmondta, hogy az agitációs hálózat a korszakban hullámzó teljesítményt mutatott. A csoportok a kampányok (választások, aktuális ellenségekkel szembeni gyűlöletkampányok) idején jöttek létre, amikor nagy aktivitást mutattak, majd a kampány végével a tagok szétszéledtek. A hálózat állandó létszámhiánnyal nézett szembe. Adminisztrációja hiányos és pontatlan volt, noha a jelentésírási kötelezettség folyamatos volt; az agitációs hálózat valóságos iratgyárként funkcionált. Kevéssé látható viszont, hogy ezeket a jelentéseket mennyiben ellenőrizték, és egyáltalán nem mutatható ki a rendszerszintű hatékonyság növelésére való szándék. A szerző ezért úgy gondolja, hogy a hálózat célja nem annyira a meggyőzés volt, hanem a propagandisták képzése, a kommunista valóság átadása, illetve a népnevelő szerep gyakorlása, az emberek valóságészlelésének megváltoztatása. Ebben a keretben a mozgósítás azért is lehet fontos eleme a szervezet működésének, mert azt állandó sikerként lehetett elkönyvelni; illetve ez volt maguknak az agitátoroknak a nevelését megvalósító leghatékonyabb eszköz.

A jelentésírás a kommunista nyelv megtanulásának egy lehetséges eszköze volt. A társadalmat mindinkább a propaganda által közvetített nyelven ábrázolták.

Beszédes, hogy a jelentőlapok kategóriái is tájolták az agitátorokat, amikor jelölniük kellett, az agitált jóindulatú, közömbös vagy netán ellenséges-e, majd döntésüket rövid szövegben indokolták. Látható tendencia azonban, hogy az idő múlásával a történetek egyre sablonosabbá váltak, lényegében a propaganda reprodukciói voltak csupán, és ugyanaz a szöveg jelent meg különböző lakcímek kapcsán. A kommunista nyelv és gondolkodás átadása ilyen szempontból tehát sikerült. Sőt, átrajzolta a XIII. kerület mentális térképét is, amikor a templom körüli épületek kapcsán klerikális veszélyről, a közért esetében viszont rémhírterjesztők tevékenységéről írtak.

De a politikai agitáció színtere lett maga a családi otthon is, a magánügyeket jellemzően ebben a propagandisztikus keretben tárgyalták. Így válhatott politikai üggyé a gyermekvállalás (mint a békeharc melletti kiállás) vagy a válás (mint a népnevelés sikerének veszélyeztetése). A panaszok megfogalmazásánál pedig kényes egyensúlyt kellett tartani az igények artikulálásának és a pártba vetett bizalom kifejezésének is.

A könyvbemutatót a közönség kérdései zárták. Ezeknek egy része az agitáció és állambiztonság lehetséges kapcsolatára irányult. Ez a kapcsolat azonban az ÁBTL iratanyaga alapján, intézményi szinten nem kimutatható, ahogy bizonytalanul ítélhetjük meg azt is, mennyi volt a szóbeliség és az írásbeliség aránya az agitációban. Más hozzászólások az agitációs hálózatok vidéki és budapesti variánsainak különbözőségeit érintették. Huhák Heléna két fontos eltérést azonosított: vidéken gyengébben volt szervezett az agitáció, ráadásul a Putnoki járásban több olyan, úgynevezett vadász párttitkár volt, akiktől a központban sem vártak el sokat. Itt is fontos azonban a látszat, a színlelés: a párttitkárok magukat jól dolgozóknak mutatták, és a falut vagy a járást hibáztatták. Másik fontos különbség a téeszesítés: az agitátorok vidéken feltehetően több erőszakot követtek el, mint Budapesten. A hivatalos előírások tiltották ugyan, hogy az agitátorok részt vegyenek a begyűjtésben, ez mégis gyakran előfordult. Tevékenységük emlékét leginkább az őrzi, hogy a népnevelni, megagitálni kifejezések a vidék társadalmában mint erőszakra utaló fordulatok maradtak fenn.

Csikós Gábor

Ezt olvastad?

Az Újkor.hu Mozgókép rovatának vezetője, Árvai Tünde körkérdést intézett szerkesztőségünkhöz azt kérve, hogy szedjük össze öt kedvenc történelmi dokumentumfilmünket, és