Agitációs hálózatok a pártállam kiépítésének mindennapjaiban (1948–1953)

A Magyar Dolgozók Pártjának „felvilágosítással” megbízott tagjai az agitátorok, de ismeretes a pártmunkás és a népnevelő megnevezés is. Huhák Heléna könyve rájuk koncentrál a mindennapok történetének (Alltagsgeschichte) keretei között. Vagyis arra törekszik, hogy a propaganda és a politikai mozgósítás hétköznapi gyakorlatát mutassa be 1948 és 1953 között. Az évekig tartó kutatás tárgya nem a propaganda, hanem maga az agitáció volt, amelyet a szerző az agitált és agitátor között lezajló kölcsönös kommunikációként értelmez.

A 2022. március 22-én, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében megtartott könyvbemutatón Huhák Heléna elmondta: fontosnak tartja, hogy a kommunista korszakot lokális forrásbázison keresztül mutassa be. Ennek érdekében Budapest XIII. kerületének, illetve Borsod-Abaúj Zemplén megye Putnoki járásának alapszervezeti iratait dolgozta fel, amelyek megítélése szerint átfogóbb tapasztalattörténeti képet adnak, mint az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának dokumentumai. Könyvéhez felhasznált néhány fennmaradt ego-dokumentumot, illetve interjúkat és visszaemlékezéseket is. Ez utóbbiak gyűjtése komoly nehézségekbe ütközött, tekintve, hogy az emberek nem szívesen beszéltek arról, miként vállaltak tevékeny részt egy diktatúra kiépítésében.

A könyv fő kérdései között szerepel, hogy hogyan volt képes a párt tömegeket mozgósítani? Hogyan működött az alulról jövő propaganda?  Hogyan tanulták és tanították az agitációs nyelvet?

A kötet alapvetően öt elméleti megközelítést törekszik egyesíteni. Kiindulópontja Kotkin, aki a diktatúrát nem intézményrendszerként fogja fel, hanem egy új nyelv, új attitűdök és szimbólumok elsajátításának folyamataként (1). Az elmélet arra épül, hogy az identitásokat nyelvileg hozzuk létre, a hatalom által elvárt beszédmód nemcsak a társadalomhoz való kapcsolódást segíti elő, de formálja az emberek tudatát, amivel elősegíti a rendszer stabilizálódását. Fontos megjegyezni azonban, hogy a nyelv (speaking Bolshevik) válik tulajdonképpen az egyéni érdekérvényesítés csatornájává is. Ha Kotkin elméletét az agitátorokra vetítjük, akkor ők ebben a felfogásban nyelvtanárok, akik kész definíciókat és történetmesélési sémákat közvetítenek a társadalom számára.

Egy másik megközelítés a kulturnoszty (2). Ennek reprezentánsai többek között Sheila Fitzpatrick, Vladim Volkov vagy Katherine Lebow. A megközelítésben a szovjet modell célja az alsó társadalmi rétegek felemelése, illetve szocialista normák átadása az életmód és a társadalmi gyakorlatok átformálásán keresztül. Ebből a nézőpontból az agitátorok az általános irányelvek közvetítői. Egy harmadik irányzat a megismerhető és alakítható társadalom ideája (3). David L. Hoffman és mások értelmezésben az agitátorok a közösségért áldozatot vállaló új ember ideálját, így a kulturáltságot vagy a kollektivizmus eszméjét népszerűsítették. Ez utóbbit azért is képviselhették hitelesen, mivel fizetség nélkül látták el a rájuk bízott feladatokat.

Huhák Heléna könyvének fontos elméleti alapját képezi a kertészkedő állam gondolata (4), amelyet Zygmunt Bauman dolgozott ki. A metafora szerint a szokásokkal és életvilágokkal jellemezhető premodern állam a vadon, a modern állam pedig a szabályai és „racionalitása” révén megvalósuló, tervezett kert.

Eszerint az agitátorok a kertészkedő állam kertészei volnának. Utolsóként érdemes megemlíteni az Alexei Yurchak nevével fémjelezhető performatív részvétel megközelítést (5). Itt a hangsúly az aktív társadalmi részvételen, ennek pártállami igényén van. A diktatúra elvárta a látszólag megfelelő, formális cselekedetek ismétlését, vagyis például többre értékelte a május elsejeii felvonuláson való részvételt, mint azt, hogy a molinót tartók tudják-e, kinek az arcképét viszik.  Ám még ezek a látszólag kiüresedett aktusok sem jelentésnélküliek: a kiüresedés ugyanis voltaképp teret enged az egyéni értelmezésnek, amelyek aztán a történész által vizsgálhatók lesznek. A megközelítés az ellenállás–kollaborálás dichotómián való felülemelkedést ígéri és nem annyira az a kérdése, hogy „mit mondtak el”, hanem az, hogy „hogyan” és „milyen hatást váltottak ki.”

Huhák Heléna kutatásai alapján elmondta, hogy az agitációs hálózat a korszakban hullámzó teljesítményt mutatott. A csoportok a kampányok (választások, aktuális ellenségekkel szembeni gyűlöletkampányok) idején jöttek létre, amikor nagy aktivitást mutattak, majd a kampány végével a tagok szétszéledtek. A hálózat állandó létszámhiánnyal nézett szembe. Adminisztrációja hiányos és pontatlan volt, noha a jelentésírási kötelezettség folyamatos volt; az agitációs hálózat valóságos iratgyárként funkcionált. Kevéssé látható viszont, hogy ezeket a jelentéseket mennyiben ellenőrizték, és egyáltalán nem mutatható ki a rendszerszintű hatékonyság növelésére való szándék. A szerző ezért úgy gondolja, hogy a hálózat célja nem annyira a meggyőzés volt, hanem a propagandisták képzése, a kommunista valóság átadása, illetve a népnevelő szerep gyakorlása, az emberek valóságészlelésének megváltoztatása. Ebben a keretben a mozgósítás azért is lehet fontos eleme a szervezet működésének, mert azt állandó sikerként lehetett elkönyvelni; illetve ez volt maguknak az agitátoroknak a nevelését megvalósító leghatékonyabb eszköz.

A jelentésírás a kommunista nyelv megtanulásának egy lehetséges eszköze volt. A társadalmat mindinkább a propaganda által közvetített nyelven ábrázolták.

Beszédes, hogy a jelentőlapok kategóriái is tájolták az agitátorokat, amikor jelölniük kellett, az agitált jóindulatú, közömbös vagy netán ellenséges-e, majd döntésüket rövid szövegben indokolták. Látható tendencia azonban, hogy az idő múlásával a történetek egyre sablonosabbá váltak, lényegében a propaganda reprodukciói voltak csupán, és ugyanaz a szöveg jelent meg különböző lakcímek kapcsán. A kommunista nyelv és gondolkodás átadása ilyen szempontból tehát sikerült. Sőt, átrajzolta a XIII. kerület mentális térképét is, amikor a templom körüli épületek kapcsán klerikális veszélyről, a közért esetében viszont rémhírterjesztők tevékenységéről írtak.

De a politikai agitáció színtere lett maga a családi otthon is, a magánügyeket jellemzően ebben a propagandisztikus keretben tárgyalták. Így válhatott politikai üggyé a gyermekvállalás (mint a békeharc melletti kiállás) vagy a válás (mint a népnevelés sikerének veszélyeztetése). A panaszok megfogalmazásánál pedig kényes egyensúlyt kellett tartani az igények artikulálásának és a pártba vetett bizalom kifejezésének is.

A könyvbemutatót a közönség kérdései zárták. Ezeknek egy része az agitáció és állambiztonság lehetséges kapcsolatára irányult. Ez a kapcsolat azonban az ÁBTL iratanyaga alapján, intézményi szinten nem kimutatható, ahogy bizonytalanul ítélhetjük meg azt is, mennyi volt a szóbeliség és az írásbeliség aránya az agitációban. Más hozzászólások az agitációs hálózatok vidéki és budapesti variánsainak különbözőségeit érintették. Huhák Heléna két fontos eltérést azonosított: vidéken gyengébben volt szervezett az agitáció, ráadásul a Putnoki járásban több olyan, úgynevezett vadász párttitkár volt, akiktől a központban sem vártak el sokat. Itt is fontos azonban a látszat, a színlelés: a párttitkárok magukat jól dolgozóknak mutatták, és a falut vagy a járást hibáztatták. Másik fontos különbség a téeszesítés: az agitátorok vidéken feltehetően több erőszakot követtek el, mint Budapesten. A hivatalos előírások tiltották ugyan, hogy az agitátorok részt vegyenek a begyűjtésben, ez mégis gyakran előfordult. Tevékenységük emlékét leginkább az őrzi, hogy a népnevelni, megagitálni kifejezések a vidék társadalmában mint erőszakra utaló fordulatok maradtak fenn.

Csikós Gábor

Ezt olvastad?

Granasztói 85 – Portréfilm Granasztói Györgyről

Granasztói György (1938–2016) születésének 85. évfordulójára Molnár Adrienne és Hegedüs Márton készített dokumentumfilmet. Nem sok magyar történész életpályája ihlette meg

X