Az agrártörténeten és a néprajzon túl – Tanulmányok az Alföld mezőgazdaságáról

Az egyes tudományterületeken, tudományos diszciplínákon belüli specializálódás, egy-egy részterület szűkebb kutatási egységekre történő „széttagolódása” természetes és voltaképpen szükséges velejárója a tudományok fejlődésének és annak, hogy a 18-19. századtól kezdődően alapvetően változtak meg a tudás átadásának, az ismeretszerzésnek és magának a tudományos megismerés feltételeinek a jellemzői. A „reneszánsz ember”, a tudomány és/vagy a művészet legkülönbözőbb területein is magabiztosan mozgó, univerzális tudással felvértezett polihisztorok ideje a felvilágosodás és a modern természettudományok kialakulásának időszakát követően „lejárt”.

Az Alföld (Kép forrása: az nkp földrajz tankönyve)

Általános tendencia, hogy a (poszt)modern korának tudósai, kutatói gyakorlatilag egy-egy kisebb és szűkebb területnek a szakértői, ám e szűkebb területről egyre mélyebb ismeretekkel rendelkeznek. Talán ezért is annyira érdekes és izgalmas, amikor olyan tudósok szakmai munkásságát, tudományos pályafutását ismerheti meg az ember, akik valamilyen módon – a szükséges és elkerülhetetlen specializálódás ellenére – mégis képések arra, hogy saját tudományterületükön belül szélesebb horizonttal, holisztikusabb szemlélettel rendelkezve, a rokon- és segédtudományokban is komolyabban elmélyedve, egyszerre több kutatási területen belül is kiemelkedő eredményeket érjenek el. A modern magyar történettudomány jeles képviselői közül kétségtelenül ilyen volt (mások mellett) Kosáry Domokos, Niederhauser Emil, Makkai László, Szabó István, Szűcs Jenő és ilyen Orosz István is, a Debreceni Egyetem (volt Kossuth Lajos Tudományegyetem) professor emeritusa, 2007 és 2015 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke, 2013-tól a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, korábban egyetemi dékán és oktatási rektorhelyettes, számos monográfia és tanulmánykötet szerzője.  

Orosz István (A kép forrása: dehir.hu)

Az 1935-ben a Tokaj-Hegyalja területén található egykori szőlőtermelő mezővárosban, Mádon született, majd a középiskolai tanulmányait Miskolcon végző Orosz István 1957-ben szerzett diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-magyar szakán. Rövid ideig tartó középiskolai tanári tevékenységet követően az egyetem oktatója lett, tudományos pályafutása az észak-alföldi nagyváros egyetemén teljesedett ki. 1958-ban egyetemi doktori fokozatot szerzett. Kandidátusi disszertációját 1976-ban védte meg, majd 1986-ban nevezték ki egyetemi tanárnak. 1980-tól 1986-ig a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1986 és 1993 között oktatási rektorhelyettes volt. 1988-tól 1994-ig a KLTE Történeti Intézetének volt az igazgatója. Számos tudományos társaság és fórum tagja, szakfolyóiratok szerkesztőbizottságának tagja (Agrártörténeti Szemle, Történelmi Szemle, Rubicon stb.), 1990-1992 között a Magyar-Lengyel Történész Vegyesbizottság elnöke is volt. Fő kutatási területe a középkori és újkori egyetemes és magyar társadalomtörténet, ezen belül elsősorban az agrár- és várostörténet, valamint a magyar reformkor időszaka. Tudományos érdeklődése ugyanakkor rendkívül szerteágazó: egyaránt jelentek meg művelődés- és kultúrtörténeti, politikatörténeti és historiográfiai kötetei, tanulmányai és recenziói. Kétszáznál is több tudományos közlemény szerzője. Orosz István professzor egész élete és szakmai-tudományos pályafutása is ezer szállal kötődik a tradicionális magyar bortermelő és mezőgazdasági régiókhoz, és ezek múltjához. Agrártörténészként elsősorban saját szűkebb pátriájának, a Tokaj-Hegyaljának és a zempléni tájegységnek a társadalom- és gazdaságtörténetét, illetve a választott otthonát jelentő Debrecen – és tágabb értelemben a hajdúvárosok, valamint az Alföld északi, északkeleti régiójának – agrártársadalmát és ezek sajátos történeti fejlődését kutatta. Ez utóbbi kutatások eredményeképpen jelenhetett meg idén a Tanulmányok az Alföld mezőgazdaságáról címet viselő tanulmánykötet, amely a szerző 1963 és 2015 között megjelent tanulmányait tartalmazza, immáron egy impozáns és monografikus hatású mű részeként újraközölve azokat.  

A kötetben szereplő tizenkét tanulmány közös jellemzője, hogy az Alföld gazdaság- és társadalomtörténetének kutatását elsősorban az agrártörténet-írás legjobb hazai hagyományainak megfelelően közelíti meg a szerző, középpontba állítva a határhasználat problematikáját, és a régió mezővárosainak szerepét és jellegzetességeit. A tanulmányok egy része ennek megfelelően általánosabb, a régió egészét vagy északi-északkeleti területeit érintő történeti jelenségek vizsgálatával foglalkozik, míg a többi egy-egy jellegzetes alföldi mezőváros helytörténetének gazdaság- és agrártörténet-központú elemzése.  Orosz István ez irányú kutatásainak megindulásában nagy szerepe volt egykori tanárainak, mentorainak, főleg Szabó István és Balogh István neves debreceni professzoroknak. A jelen recenzió terjedelmi korlátai nem adnak lehetőséget arra, hogy a kötetben szereplő összes tanulmányt bemutassuk, ezért kissé önkényes és szubjektív módon ezúttal csak az általunk legfontosabbnak vélt írások ismertetésére vállalkozhatunk.

A szerző már könyve előszavában is egyértelművé teszi, hogy miért tartja fontosnak és hiánypótlónak az Alföld-kutatásokat: „Az Alföld Magyarország legnagyobb tájegysége. A Horvátország nélkül számított történelmi Magyarországnak több mint harmada. Ennek ellenére a tájtörténeti kutatásokban távolról sem áll olyan előkelő helyen, mint Erdély, vagy a Dunántúl. Messze meghaladná egy előszó terjedelmét, ha ennek okát a különböző tudományágakban kutatni kezdenénk. E tekintetben az agrártörténet valószínűleg a néprajzhoz áll a legközelebb, ahol sokáig az a felfogás uralkodott, hogy a peremvidékek sokkal jobban őrizték a népi hagyományokat, mint az ország közepén lévő Alföld. Györffy István volt az, aki felfedezte a sajátos alföldi hagyományrendet, amely semmivel sem volt kisebb értékű a peremterületek szokásrendjénél.” 

Az első tanulmányban az alföldi agrárfejlődés történeti útjáról olvashatunk. Ennek az írásnak nem csak önmagában véve van komoly értéke, hanem abból a szempontból is, hogy olyan alapvető fogalmi hátteret és jelenségmagyarázatot biztosít az érdeklődő olvasók számára, amely lehetővé teszi, hogy komolyabb gazdaság- és agrártörténeti előismeretek nélkül is érthetőek és befogadhatóak legyenek a kötet további írásai. Orosz István legfontosabb megállapítása, hogy hibás az a korábbi megközelítés, amely az Alföldre vonatkozó, 16-17. századtól igazolt gazdasági és településtörténeti jelenségeket visszavetítette az Árpád-korra. A 11-14. század közötti magyar agrárfejlődés ugyanis még egyértelműen nyugat-európai mintákat „követett”. Az alföldi településhálózat sűrűségét tekintve a 15. századot megelőzően még nem különbözött az ország többi régiójától. Az Alföld pusztásodása és a nagyhatárú települések kialakulása összefüggésbe hozható a nagyállattartás „volumenének” 14-15. századi felfutásával és azzal, hogy a társadalmi felemelkedés reményében egyre több aprófalu népessége költözött be a környékbeli mezővárosokba. Ezt a gazdasági-társadalmi változást csak betetőzte a török uralom és az állandósuló háborúk időszaka. A korábban az Alföldre is jellemző telekrendszert felváltotta a sok szempontból rugalmasabb, és a ritkuló településhálózathoz jobban illeszkedő kertes földhasználat. Ezzel összefüggésben az alföldi gazdálkodás elsősorban nem a gabonatermelésre, hanem az állattartásra épült, egészen a napóleoni háborúk, majd az 1850-es évek nagy gabonakonjunktúrájáig. A szigorú vetéskényszerrel jellemezhető nyomásos földhasználati rendszerek helyett ennek az extenzív állattartásra épülő gazdálkodásnak volt az egyik alföldi sajátossága a szállásföldes gazdálkodás, amelynek lényege a közösségi korlátoktól mentes földhasználat volt. Az Alföld csak a 19. század második felében vált a gabonatermesztés centrumává, és csak ekkor alakult ki „az a búza-kukorica vetésforgó, amely a szabad gazdálkodás feltételei között a legalkalmasabb volt nagy tömegű és exportálható gabona termeléséhez”.

A Felső-Tisza vidékének mezővárosi fejlődését a 14-15. század időkeretei között bemutató tanulmány szerint Kelet-Magyarországnak a Debrecentől északra, a Tiszáig terjedő területén mintegy 30 mezőváros jött létre a 15. század végéig. E települések közül Nyírbátor már 1330-ban mezővárosi kiváltságokat szerzett, míg Mátészalka csak 1498-ban lett mezőváros. Az 1526 utáni oklevelek általában oppidumnak nevezték a mezővárosokat, ám a korábbi évszázadokban még az oppidum-civitas megkülönböztetés sem mindig volt egyértelmű. A mezővárosok elsősorban „jogi személyiség voltukkal és az ebből fakadó pecséthasználattal különböztek a parasztfalvaktól, a villáktól, illetve a possessióktól”. A történeti kutatás alapján ugyanakkor a vásártartás jogát (ius nundinarum), a földesúri adózás előnyösebb rendszerét (taxás vagy summás adózás), és a költözés szabadságát (libera migratio) is a mezővárosok legfontosabb privilégiumai közé sorolhatjuk. Orosz István megállapítja, hogy e privilégiumok megszerzése az esetek többségében nem a kezdete volt a mezővárosi fejlődésnek, hanem sokkal inkább egy gazdasági folyamat betetőzése. Úgy tűnik, hogy azok a települések is nagy eséllyel emelkedtek ki a környező patasztfalvak tengeréből, amelyek az árucsere központjaivá váltak. A szerző ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy az ésszakkelet-tiszántúli mezővárosok jelentős része nem rendelkezett az összes, e településtípusra jellemző privilégiummal. Például Mátészalka nem tudta megszerezni a szabad költözés jogát, míg Kisvárda nem rendelkezett a kedvezőbb földesúri adózás lehetőségével. Nyírbátor viszont egyre gyarapodó kiváltságaival már-már a szabad királyi városok kategóriájához került közel. A vizsgált nyolc mezőváros közül egyedül Hajdúböszörmény tartozott az Alföld belső területeire jellemző állattartó mezővárosok közé, a többi település inkább „iparos centrumnak” tekinthető, és ezen a téren inkább hasonlítottak a korabeli erdélyi és felvidéki oppidumokra.  

Parlagoló földművelést folytató települések az Alföldön – Tanulmányhoz tartozó térképmellékletből szkennelve (72. o.)

A kötetbe bekerült Orosz István korábban megjelent munkáiból több, egy-egy mezőváros múltját feldolgozó írása is. A Böszörmény, Mátészalka és Berettyóújfalu kora újkori-újkori társadalmi-gazdasági viszonyait, valamint Mándok  1870-1909 közötti birtokviszonyait feltáró munkákból ezúttal csak az előbbi két mezővárosra vonatkozó fontosabb megállapításokat tudunk kiemelni. Már az Árpád-korban is bizonyítottan lakott Böszörmény a 14. századtól kezdődően egyre fontosabb és népesebb településsé vált, a 15. századi források már többször is oppidumként hivatkoztak rá. A vonzáskörzetében lévő falvak egy része már ekkor beolvadt a határába, így megindulhatott a település tágas határának kialakulása. 1446 és 1549 között a népesség száma megkétszereződött: ebben jelentős szerepe volt a török uralom időszakában a mezővárosba költöző délszláv (rác/szerb) eredetű betelepülőknek. A társadalmi rétegzettség előrehaladása mellett is, az erős gazdasági különbségek ellenére, a 16. század végén a lakosság fele egész vagy többtelkes jobbágyok színvonalán élt, és gabonatermelésének jelentős hányadát már piacon tudta értékesíteni. Valószínűsíthető, hogy a gabonatermesztést már a 16. században kiegészítette a pusztai állattartás, és a kállói hajdúk 1609-ben történő letelepítése előtt is létezhetett a parlagolásnak és a szabad használatú szállásföldeknek az a sajátos rendszere, amely a következő évszázadokban is jellemezte a mezőváros határhasználatát.

Mátészalka kora újkori és újkori történelmét alapvetően befolyásolták a település földrajzi-természeti adottságai és társadalmi jellegzetességei. Az Ecsedi-láp közelsége, a sok helyen rosszabb minőségű talaj, és a szűkösebb határ eleve egyfajta kényszerpályát jelölt ki a település lakói számára. A mezőváros legmeghatározóbb társadalmi sajátosságának tekinthető, hogy lakosságán belül az örökös jobbágyok alkották a „dominánsabb csoportot”, míg a szabadmenetelűek valószínűleg jövevények voltak, és bármennyire is illogikusnak tűnik, de főleg a földhasználat szempontjából az előbbiek voltak jobb helyzetben. A településnek a 16-17. században nem volt egyetlen földesura, így allódiumok sem jöhettek létre. A jobbágytartó nemesek mellett jelentős volt a városban élő kuriális nemesek és armalisták aránya is. A társadalom jogállás szerinti tagozódását tekintve általános tendencia a taxás nemesek folyamatosan növekvő aránya: feltételezhető, hogy a módosabb jobbágyok az armális megszerzését tekintették a vertikális társadalmi emelkedés (egyik) lehetséges útjának. A vagyoni differenciálódás szemszögéből nézve pedig az is gyakorta előfordult, hogy bizonyos armalisták szegényebbek voltak a telkes jobbágyoknál, vagy akár a házas zselléreknél is. Nem véletlen, hogy a 18. század elejére elszegényedő mezőváros lakosai nagy arányban vettek részt a Rákóczi-szabadságharcban, aminek bukása után viszont hosszabb időre megmerevedett a feudális társadalomszerkezet. A „18. század elejére Mátészalka társadalma véglegesen kettős; nemesi és jobbágyi társadalommá vált s az átjárás a két réteg között lényegesen nehezebb volt, mint a megelőző századokban”. Az 1711 és 1848 közötti időszak társadalmi változásai pedig azt eredményezték, hogy „Mátészalka a polgári viszonyok közé 1848 után nem egy gazdagodó jobbágysággal, hanem törpebirtokosokkal és napszámosokkal lépett be”.

Az alföldi parlagoló földművelést bemutató tanulmányában Orosz professzor kísérletet tesz néhány közkeletű tévhit megcáfolására is. Megállapítja, hogy a talajváltó, parlagoló rendszer nem valamiféle alföldi zárvány volt, és nem is csak a múlt rekvizituma, amely az ugaros-nyomásos rendszerhez képest szükségszerűen egy fejletlen határhasználati rendszer lett volna. Ezt a korábban szélesebb körben is elterjedt vélekedést cáfolja, hogy a határhasználati rendszerek még Nyugat-Európában is kifejezetten tarka képet mutatnak a 18. században, sőt a 19. század első felében is. Német területeken is elterjedt volt a parlagoló rendszer két típusa: a Feldgraswirtschaft és a Feldwaldwirtschaft, a legelőváltó és az erdőváltó gazdálkodás. Hasonló képet mutatnak a tőlünk keletre fekvő földrajzi térségek is: Oroszország bizonyos régióira ugyancsak jellemző volt a parlagolós rendszer, amelynek gyakorlatilag minden területen azonos előfeltételei voltak: ritka népesség és tágas határ. Az Alföldön a szántóföldek és a gyepterületek váltogatása jellemezte a parlagolást, amely még 1828-ban is a hazai települések 11%-ára volt jellemző. A rendszer lényeges vonása, hogy a szántóföldek és a kaszálók nem voltak különválasztva, és a szántóföldeket az ugaros-nyomásos rendszerre jellemző egy év helyett hat-hét évig pihentették.

Orosz István: Tanulmányok az Alföld mezőgazdaságáról, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, Debrecen, 2020, 348 oldal.(Kép forrása: Bookline.hu)

Az általunk kiválasztott és röviden ismertetett tanulmányok mellett a kötet tartalmaz írásokat az Érmellék és a Sárrét jellegzetes földművelési rendszeréről, a dinnyés kertek alföldi szerepéről, a tanyás gazdálkodás sajátosságairól és a Tisza-szabályozásnak az alföldi gazdálkodásra és mezőgazdaságra gyakorolt hatásairól. Orosz István kötetét haszonnal forgathatják nem csupán az agrártörténettel foglalkozó szakemberek vagy épp történelem és néprajz szakos egyetemi hallgatók, hanem azok az érdeklődő olvasók is, akik szeretnének többet megtudni azokról a gazdálkodási és határhasználati rendszerekről, mezővárosok sajátos történeti fejlődéséről, amelyek legnagyobb tájegységünket jellemezték a polgári átalakulás történeti periódusát megelező évszázadokban, sőt részben még azt követően is.

Hendrik Dávid

Borítóképünkön Mészöly Géza Alföldi tanya a 19. században című festményének részlete látható (Kép forrása: Wikipedia)

Ezt olvastad?

In memoriam Dr. Tolnay Gábortól, Mezőtúr (2010) és Öcsöd (2006) díszpolgárától, a jeles agrártörténésztől, a történelemtudományok kandidátusától, a MTA tagjától, középiskolai
Támogasson minket