Aki Waterloo után szögre akasztotta az egyenruhát – Sir Arthur Wellesley, Napóleon méltó riválisa

1852. szeptember 14-én, az angliai Kent grófságban található Walmer-kastélyban, 83 éves korában hunyt el Sir Arthur Wellesley angol-ír tábornok, politikus, az Egyesült Királyság miniszterelnöke (1828‒30, 1834). Neve Wellington első hercegeként egybeforrt Waterloo-val, az I. Napóleon francia császár felett aratott végső győzelem színhelyével. Az alábbiakban mégsem a Belgium területén zajló ütközetet, Wellington és Napóleon egyetlen – egyben utolsó – szemtől-szemben vívott csatáját és annak jelentőségét kívánjuk ismertetni, hanem arra keressük a választ, Waterloo-ig milyen szerepet töltött be az angol-ír arisztokrata a császárrá lett korzikai kisnemes világra törő álmainak lerombolásában. Miközben végigkísérjük ifjúságát, a brit hadsereg ranglétráján történő előmenetelét, szeretnénk rávilágítani, hogyan vált Bonaparte Napóleon méltó riválisává.

A Wesley-család

Arthur 1769. május 1-én született, az írországi Dublinban – mindössze három és fél hónappal Napóleon előtt –, Mornington első grófja, Garret Colley‒Wesley és Anne Hill‒Trevor harmadszülött fiúgyermekeként. Nevét anyai nagyapjától, Dungannon első vikomtjától örökölte. Testvérei: Richard, William, Anne, Gerald és Henry. A Wellesley család ősei a XIII. század első felében költöztek Írországba, egyikük később a kildare-i királyi vár udvarnagyi címét is viselte, utódait Meath jómódú földbirtokosaiként tartották számon, azonban a család felemelkedése a XVII. századra lelassult, végül megállt; nevüket ír módon, Wesley-ként kezdték használni, valamint felvették a katolikus hitet. Mindezek ellenére Arthur sosem tartotta magát ír hazafinak, mint fogalmazott:

„az, hogy valaki istállóban született, még nem jelenti azt, hogy ló lenne.”

A rendelkezésre álló források szerint Arthur Wesley átlagos, álmodozó gyermek volt, aki, habár apja zene iránti fogékonyságát örökölte, mégsem tűnt ki semmiben. Vághidi Ferenc szőkehajú, sasorrú, alacsony homlokú, rendezetlen fogsorú ifjúnak írja le külsejét. Hiába volt a család hat gyermeke közül a negyedik, mégis az utolsó helyen érezte magát. Édesanyjával hamar megromlott a viszonya, nélkülöznie kellett szeretetét, ugyanis az anyai figyelem középpontjában tíz évvel idősebb, elsőszülött bátyja, Richard állt. Ifjúságát erősen meghatározta a bátyja árnyékából való kitörési szándék, azonban pont Richard volt az, aki apjuk 1781-ben bekövetkezett halála után több ízben egyengette Arthur útját, bár valószínűsíthető, hogy ebben saját pozíciójának megszilárdítása is közrejátszott.

Arthur tanulmányait egészen apja haláláig Trim városában folytatta, majd tizenkét éves korában fivére, az új családfő támogatásával a London melletti Etonba került. Három év elteltével mindössze a verekedésben és crickettben jeleskedett. Mornington első grófja nem pusztán címét, de tetemes adósságát is Richardra hagyta, aki ugyan remek érzékkel, valamint hitelfelvétel segítségével fokozatosan rendezte családja helyzetét, de kénytelen volt a nemesi címtől elvárt fényűzést fenntartani. Anyja Arthur kíséretével Brüsszelbe költözött az olcsóbb élet reményében. A belga fővárosban magántanár foglalkozott vele, megismerkedett a francia nyelvvel és irodalommal, azonban kötött tanrend hiányában azt tanulta, ami éppen lekötötte a figyelmét, egészen addig, míg hegedűt nem szerzett és elmélyült a zenében.

„Ágyútölteléknek talán jó lesz.”

Megvető kijelentését követően anyja 1786-ban beíratta Arthurt a Loire partján fekvő angers-i Királyi Lovassági Akadémiára. Anne Wesley e döntésével lehetőséget biztosított arra, hogy fia kilépjen bátyja árnyékából, valamint átírja a történelem menetét, bár korántsem ez lebegett édesanyja szemei előtt. A kontinens hagyományaival szemben Angliában nem számított dicsőségnek a katonai pálya, különösen ősi arisztokrata család sarjaként, ráadásul az amerikai függetlenségi háborúban a brit hadsereg tekintélye is odaveszett. Arthur az Akadémia kadétjai között eltöltött rövid idő alatt az ancien régime etikettjével többé-kevésbé megtanult táncolni, vívni és lovagolni, tartása javult. Még az év vége előtt anyagi gondokra hivatkozva Arthurt hazahívták Franciaországból, édesanyja a pozitív változással szembesülve, álmélkodva fogadta őt.

Egy jól megtérült befektetés

Az ifjú Wesley, Napóleonnal szemben, első rendfokozatait nem érdemei által szerezte, hanem – lehetőségeivel élve – bátyja vásárolta számára. Előléptetés-sorozata mindössze hét év alatt zajlott le, 1787 és 1793 között: 1787. március 17-én, 18 évesen zászlósként, avagy másodhadnagyként lépett a 73. Highlander ezred kötelékébe. Ez év októberében Richard közbenjárásának köszönhetően Buckingham herceg, ír alkirály szolgálatába állhatott. Ehhez új rang is dukált, karácsonytól immár a 76. gyalogezred főhadnagya volt. Buckingham kísérőjeként vadászatok, bálok és fogadások állandó résztvevőjeként modora csiszolódott, az alkirály udvaronca, küldönce és hivatalnoka lett; ahogy a hölgyek nevezték, a herceg „unalmas szárnysegédjévé” vált.

Mivel gyalogezredét időközben a Kelet-Indiákra vezényelték, Arthur 1788. januárjában átkérte magát a 41. ezredhez, 1789. júniusában pedig már a 12. könnyű dragonyosezred soraiban találjuk. Ugyancsak a francia forradalom kitörésének évében Arthur Wesley főhadnagy Trim város parlamenti képviselőjeként politikai babérokra is szert tett, a dublini ír országgyűlés alsóházának soraiban foglalt helyet, ifjabb William Pitt miniszterelnök szimpatizánsaként. 1791-ben az 58. gyalogezred, majd a 18. könnyűdragonyosok századosa volt. 1793-ban 125 fontnyi kölcsönt kért bátyjától, hogy a 33. – majdani Duke of Wellington – gyalogezrednél vásárolt őrnagyi, majd alezredesi rang által elnyerhesse az időközben megismert Catherine „Kitty” Pakenham kisasszony kezét. A zenés udvarlás dacára kudarcba fulladt leánykérés, valamint a jakobinusok vezette Franciaországban zajló események (Valmy, Jemappes, XVI. Lajos kivégzése, Flandria lerohanása) hatására Wesley alezredes elkötelezte magát a hadsereg mellett, Anglia pedig megszervezte az első koalíciót. (Összehasonlításképp: Napóleon 1794-re elvégezte a brienne-i katonaintézetet, valamint a párizsi École Militaire-t, tüzérhadnagyként 1786-től helyőrségi feladatokat látott el Valance-ban és Auxonne-ban, majd harci tapasztalatot szerzett a korzikai függetlenségi küzdelmekben, 1793-ban kiűzte a briteket Toulon kikötőjéből, majd az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett.)

Flandriai fiaskó, „a maiszúri tigris”, és a „spanyol fekély”

Arthur Wesley a 33. és 41. gyalogezredből létrehozott dandár tábornokaként esett át a tűzkeresztségen, 1794. szeptember 15-én; a hollandiai Boxtel mellett vívott ütközetben rohanta le mintaalakulattá kiképzett zászlóalját egy francia hadoszlop. A York herceg által vezetett expedíciós hadsereg célja Antwerpen kikötőjének felszabadítása volt, ám az erősítésnek szánt egység elkésett, a britek franciákkal a nyomukban kénytelenek voltak Hollandián keresztül visszavonulni III. György király szárazföldi tartománya, Hannover felé.

A katasztrofális flandriai hadjárat megtanította Wesleyt arra „mi az, amit nem szabad csinálni”.

1796. tavasza mind Napóleon, mind Arthur pályafutásában mérföldkőnek tekinthető: míg előbbit Itália és a Pó-völgye, a brit alezredest India formálta sikeres tábornokká. 1797. februárjában a Glory nevű zászlóshajó fedélzetén érkezett Kalkuttába. Az öthónapos út elején megfogadta: saját lábára áll, nem kér többet családja, különösen bátyja segítségéből.

A XVIII. század végén India a Brit Kelet-Indiai Társaság védnöksége alatt állt, dominanciája azonban névleges volt. Mindössze három, úgynevezett enklávét ellenőriztek, ezek az egykori kereskedelmi állomások központjai voltak: Kalkutta, Bombay és Madrász. A szubkontinenst kormányzó megannyi uralkodó, maharadzsa és herceg az „alárendelt szövetség” értelmében engedelmeskedett ugyan a brit fennhatóságnak, ám az egymással is vetélkedő államok csupán a lehetőségre vártak, hogy kivívhassák függetlenségüket. A Társaság zsoldjában álló brit ezredek feladata a hódítás mellett a kényes béke fenntartása volt. 

1798. novemberében egy Fülöp-szigetekre tett kitérő után jutott Arthur tudomására, hogy bátyját nevezték ki India főkormányzójává. Richard immár Lord Morningtonként úgy határozott, hogy családja több évszázad múltán ismét az előkelőbb, angol-normann írásmódú Wellesley névalakhoz tér vissza. Ismét egy érdekes párhuzamot figyelhetünk meg, ugyanis Richard a családnevének ír, Napóleon Josephine-nal történt házasságkötésekor korzikai névalakját hagyta maga mögött. Itáliai sikerei után Bonaparte tábornok egyre kellemetlenebbé vált a Franciaországot vezető Direktórium számára, aki időközben felvette a kapcsolatot a franciabarát, a „maiszúr-i tigris”-ként emlegetett Tippoo Sahib szultánnal, majd kidolgozta az India kapujának számító angol gyarmat, Egyiptom elleni hadjáratát.

Tippoo, avagy Tipu szultán egészen 1793. óta volt szálka a britek szemében, a főkormányzó a brit csapatok parancsnokának kinevezett Arthurt bízta meg a lázadó szultán elleni fellépéssel, kitört a negyedik angol-maiszúri háború. Habár Tipu francia forradalmárokra bízta csapatai kiképzését, Wellesley 1799. tavaszán egészen Maiszúr fővárosáig jutott. Seringapatam falain május 4-én ütöttek rést, majd az utcai harcok során aznap maga Tipu is elesett, s halálával Napóleon India felszabadítására irányuló ambíciója is véget ért. A következő évben Maiszúr kinevezett kormányzójaként sikeresen törte le a Tipu egykori tisztje, Dhundiah Waugh vezette felkelést. Három évnyi fegyvernyugvást követően a Mogul Birodalom hűbéreseiből álló Marátha Konföderáció fejedelmei nyílt lázadást indítottak a britek ellen. A második angol-marátha háború (1803‒1805) remek lehetőséget biztosított, hogy Wellesley megmutathassa hadvezéri zsenijét. A „szipoj tábornok” egymás után győzte le a lázadók seregeit. 1803. augusztus 8-12. között ostrom alá vette Ahmadnagart, majd szeptember 23-án a marátha uralkodók egyesült serege ellen, az assaye-i csatában, többszörös túlerő felett aratott diadalt.

Az ütközet során két lovat lőttek ki Wellesley alól, ezt tartotta élete legvéresebb csatájának.

1804-re sikerült az utolsó ellenállók seregeit is felszámolni, Richard visszarendelte a frontról, hogy katonai tanácsadójaként nyújtson segítséget a háború lezárásában. A Wellesley-fivéreknek hála, India meghódítása felgyorsult.

Arthur Wellesley 1805-ben az Assaye-nál kiérdemelt lovagi címmel gazdagodva, tapasztalt vezérőrnagyként, tábornoki rangban térhetett haza. A kiharcolt hírnév és a hadizsákmányból származó pénz révén megteremthette az anyagi függetlenséget; 1806-ban feleségül vehette ifjúkori szerelmét, Kitty Pakenhamet. Küzdelmeit ezúttal a Westminsterben ülésező Parlamentben vívta, a sussex-i Rye képviselőjeként. Éleslátásával és szónoki képességeivel sikerült lenyűgöznie a hadügyminiszteri székben ülő Castlereagh-t, aki fokozatosan tárta fel a Napóleon megállítását célzó haditerveit Sir Wellesley előtt. Habár a britek pozíciói Indiában megerősödtek, Európában már a harmadik koalíció küzdött Napóleon hadaival, aki az egyiptomi hadjáratot követően a forradalmi vezetést megbuktatva először első konzulként, majd a franciák császáraként egymás után aratta győzelmeit, legutóbbi Jénánál Poroszország meghódítását eredményezte. Az 1806-ban meghirdetett kontinentális zárlattal Napóleon fennhatósága a Baltikumtól egészen Dél-Amerika partvidékéig terjedt. A zárlat a Trafalgar-foknál elszenvedett francia-spanyol flotta vereségére volt válaszlépés: mivel az angol partraszállás meghiúsult, Napóleon gazdaságilag próbálta térdre kényszeríteni a briteket. Tervének útjában Portugália állt, ahol felvirágzott a csempészet.

Mivel az Ibériai-félsziget francia megszállásáról, annak okairól és jelentőségéről korábban már értekeztünk, az események sodrába a madridi vérengzés előtt egy hónappal, 1808. áprilisában kapcsolódunk be. Wellesley-t altábornaggyá léptették elő, s kilencezer főből álló expedíciós seregével a dél-amerikai spanyol gyarmatokra készült. A dos de Mayo után Londonba utazó spanyol tartományok képviselői pénzügyi támogatást és fegyvereket kértek Angliától. Wellesley tábornok új parancsot kapott; egy portugál vagy spanyol partraszállást követően, az 5 ezer fős gibraltári sereggel egyesülve kellett csapást mérnie a franciákra. A tábornok augusztus 9-én végül a portugál Coimbra mellett szállt partra, majd szinte azonnal csapást mért a Lisszabont elfoglaló Junot francia tábornok hadoszlopaira, Vimeirónál. Junot vimerió-i vereségét követően a tűzszünet kihirdetésén felül a franciák szabad elvonulást kaptak, sőt, brit hajók szállították őket haza. A sintrai egyezménybe foglalt lovagias gesztus brit és portugál körökben egyaránt hatalmas felháborodást keltett. Az egyezményt jegyző gibraltári kormányzóval egyetemben Wellesley-t is hazarendelték, hogy hadbíróság előtt feleljen.

Miután tisztázta magát a vádak alól, Wellesley 1809. márciusában felvázolta Castlereagh-nek haditervét, amelyet a brit hadiflotta tengeri fölényére alapozott:

„…Portugáliát meg lehet védeni, bárhogyan is alakuljon a spanyolországi erőpróba.”

A Tajo folyó torkolatánál létesített támaszpont lehetőséget nyújtott a folyamatos utánpótlás biztosítására, a partaszálló briteket pedig a portugál-spanyol határvidéken elterülő hegységek védelmezték. Innen öt átjárón keresztül lehetett betörni Spanyolország területére, amelyet francia ellentámadás esetén remekül lehetett védeni. Castlereagh elfogadta a tábornok javaslatát, kinevezte a brit expedíciós haderő parancsnokának.

Míg Napóleon 1809. elején a spanyol eseményeken felbuzdult Ausztria ellen indult, Wellesley parancsnok április 22-én, 28 ezer brit és hannoveri élén tért vissza Portugáliába. Portonál megverte Soult tábornok csapatait, majd a határon átkelve egyesült a spanyol csapatokkal, hogy meginduljon a franciák uralta Madrid felé. Július 28-án Talaveránál győzelmet aratott, elrendelt visszavonulásának köszönhetően nem kerítették be Soult tábornok erői. Helytállásáért a király 1809. augusztus 29-én főnemesi rangot, a Wellington vikomtja címet adományozta. 1810 és 1811 védelmi hadmozdulatokkal és Lisszabon megerősítésével telt, felépült a Torres Vedras nevű erődrendszer, amely mögül Busacónál tört ki Ney és Masséna tábornok csapataira. 1811. nyarán a franciákat kiűzték Portugália területéről.

Wellington 1812-ben, az oroszországi hadjárat évében megindult Spanyolországba. Hadseregének szigorúan megtiltotta a rekvirálást, azaz a lakosságtól való javak, az élelem elkobzását, tudván, hogy a franciák ezzel váltották ki leginkább a spanyol nép gyűlöletét. Előrenyomulása során elfoglalta Ciudad Rodrigo (január 19-20.) és Badajoz (március-április) erődjeit, majd északra fordult Salamanca irányába. A földrajzi adottságokat kiaknázó hadvezér remekül alkalmazta a spanyol gerillák harcmodorát: magaslatok mögé rejtőző egységei olykor megfutamodást színlelve egészen közel csalták magukhoz az ellenséget, hogy Baker-típusú, huzagolt puskáikkal nyithassanak golyózáport a franciákra. Július 22-én Salamancánál aratott győzelme után bevonult Madridra, azonban az utánpótlási útvonal növekedése, a franciák seregösszevonása és a közeledő tél miatt ismét vissza kellett vonulnia a portugál határig. A következő évben, hála az erősítésnek, ezúttal már nem állt meg Madridban; Vitoriánál és Soraurennél is győzelmet aratott, egészen a Pireneusok francia oldalára kergetve a megszállókat. Napóleon déli hadseregének sorsa 1814. április 10-én, a császár lemondását követő negyedik napon dőlt el. Wellington herceg Anglia nagyköveteként szolgált Párizsban, majd teljhatalmú megbízottként képviselte hazáját a politikai rendezésért felelős bécsi kongresszuson. A félszigeti-háborúban tanúsított helytállásáért Sir Arthur Wellesley-t hazája elhalmozta kitüntetéseivel: 1812-ben márki lett, 1813-ban megkapta a térdszalagrendet és a marsallbotot, 1814. májusában adományozták hercegi címét. Ibéria két országa sem volt fukar felszabadítójával: portugál és spanyol hercegi címe mellett mindkét hadsereg tábornagya lett. Spanyolország neki adományozta az aranygyapjas rendet, valamint a spanyol hadsereg generalisszimusza címet. A koalíciós hatalmak politikai és katonai vezetői csodálták példátlan rugalmasságát, gyors helyzetfelismerő képességét, stratégiai megoldásait.

1815. márciusában Napóleon visszatért elbai száműzetéséből, aki

„zűrzavart és pusztulást okozó tervekkel ismét megjelent Franciaországban, e lépésével törvényenkívüliségre kárhoztatta magát, és mint ilyen, a közbosszú jogos célpontja.”

Az ítélet egyik szentesítőjeként, Wellington herceget nevezték ki a flandriai brit és belga-holland erők főparancsnokának. A végső összecsapásra 1815. június 18-án került sor, Waterloo-nál.

Habár a korszak napóleoni háborúk néven íródott a történelemkönyvek hasábjaira, kétség sem férhet ahhoz, hogy e két, mindvégig megbecsülésre vágyó és sikerorientált hadvezér kontinenseket átformáló sakkjátszmája a mai napig érezteti hatását. Wellington és Napóleon módszerei sok hasonlóságot mutatnak, igaz, kivitelezésük eltérést mutat. A herceg sokkal körültekintőbben, emberi életét szem előtt tartva, kevesebb ember bevonásával hozta meg döntéseit, míg a császár, különösen 1812. után, kénytelen volt tábornokai önálló ítélőképességében bízni. Wellington inkább a védekező, míg ellenfele a támadó jellegű harcmodorban jeleskedett.

Waterloo után a nemzeti hősként ünnepelt Wellington tábornok szögre akasztotta az egyenruhát, a harcmezőket politikai vitákra cserélte. A tory párt színeiben 1828‒30 között, valamint 1834-ben megválasztották miniszterelnöknek, 1847-es visszavonulásáig a Lordok Házát is vezette. Ő volt Viktória királynő 1850-ben született Arthur nevű gyermekének keresztapja. 1852-ben bekövetkezett halálát követően állami temetésben részesült, amely kiváltságban pl. Lord Horatio Nelson admirális és Sir Wintson Churchill is részesült. Földi maradványait a Szent Pál-székesegyházban helyezték örök nyugalomra, Lord Nelson mellé.

„Sorsom eldöntetett. Legyőzhetnek ugyan, de azt nem hiszem, hogy
túljárnak az eszemen. Először is azért, mert nem félek tőlük [a
franciáktól – a szerző] …másodszor pedig azért, mert ha igaz, amit
manőverezési rendszerükről hallok, akkor az működésképtelen harcrakész
katonákkal szemben. Gyanítom, hogy a kontinens hadseregeit félig már a
csata előtt legyőzték – ami engem illet, én nem ijedek meg előre”

‒ Sir Arthur Wellesley, Wellington hercege

 

 Szekeres Zoltán

Felhasznált irodalom:

Robin Neillands: Wellington és Napóleon – Az 1807-1815 közötti harcok. Mehrávia Kiadó. 1995

Vághidi Ferenc: Wellington. Első rész. Felelős Kiadó: Csorba Tibor, Athenaeum, Budapest. 1942.

Wellington, az antihős. In: John Keegan: A parancsnoklás álarca. Fordította Balanyi Bibliána és dr. Molnár György. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2011. 197–352. o.

Wellington. In: Julian Thompson – Hadvezérek – Nagy Sándortól Schwarzkopf tábornokig, akik megváltoztatták a történelem menetét. Gulliver Lap- és Könyvkiadó. 2008. 4-35. o.

Ezt olvastad?

Modernkortörténeti Doktorandusz Konferencia a Debreceni Egyetemen

A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete és a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolája 2022. április 29–30-án tudományos konferenciát rendezett

X