Akkor és most – Az orosz nagyhatalmi politika

Gecse Géza történész, újságíró, a 19–20. századi orosz történelem kutatója, egy különösen aktuális kötetet publikált, amely három politikai rendszer, a cári Oroszország, a Szovjetunió, illetve ez utóbbi utódállamának, az Orosz Föderációnak a nagyhatalmi törekvéseit veszi górcső alá.  A szerző ez év őszén megjelent könyve – melynek bemutatójára szeptember 16-án került sor a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen – nem az első ebben a témakörben, minthogy 2007-ben jelent meg Bizánctól Bizáncig: Az orosz birodalmi gondolat című írása, amely a Moszkvai Fejedelemség területi terjeszkedésével és a Moszkvai Oroszországban kialakult birodalmi gondolattal indítva jutott el időben Putyin elnöki székbe kerüléséig (2000). Ez a könyv bizonyos szempontból jelen írás előzményeként szolgált ugyan, de a most napvilágot látott munka alapvetően a szerző 2015-ben megvédett PhD-értekezéséből nőtt ki.  

Az Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021 címet viselő kötetben ezáltal egy sokkal kisebb időintervallum áll a fókuszban, amit értelemszerűen nagyobb részletességgel vizsgál a szerző: nevezetesen az orosz–japán háborút lezáró békétől indulva tekinti át a problematikát egészen napjainkig, amelyben terjedelmi szempontból is nagy hangsúlyt kap a 2000–2021 közt eltelt időszak elemzése. A kronológiai végpont időbeli kiterjesztésén túl újdonságot jelent tematikai szempontból az imperializmus kérdésére vonatkozó irodalom áttekintésének beemelése.

A kötet – melyhez a disszertáció egykori opponense, Diószegi István írt előszót – a bevezetést, valamint az epilógust és a konklúziót leszámítva 12 fejezetből áll, ahol a fejezetcímekben megjelenő belső kronológiai tagolás már magát a szerző koncepcióját is világossá teszi abban a tekintetben, hogy mely eseményeknek tulajdonít meghatározó jelentőséget az orosz nagyhatalmi politika mérföldköveiként. A fejezetcímek a következők:

1, Az imperializmus viták aktualitása és tanulságai; 2, Orosz birodalmi messianizmus 1905–1917; 3, Szovjet forradalmi messianizmus (1917–1930); 4. Szovjet konszolidáció (1930–1945); 5, Az orosz emigráció (1917–1946); 6, A bipoláris rendszer kialakulása (1945–1949); 7, Globális szerepbe kerülve (1949–1953); 8, Totalitarizmusból autoritarianizmusba (1953–1964); 9, A szovjet expanzió sajátosságai (1964–1983); 10, Hidegháború – új eszközökkel (1983–1991); 11, Az egypólusú világ (1992–2001) 12, Orosz–amerikai „szerepcsere” (2001–2021).

Jelen ismertetésben nem célom, hogy az egyes fejezetekről akárcsak vázlatos tartalmi összefoglalást adjak, hanem a recenzióírás azon irányvonalát követem, amely a koncepcióra és a könyv olvasása során felmerülő történeti kérdésekre koncentrál.

A kötet – melyet nyugodtan jellemezhetünk úgy, hogy a konvencionális értelemben vett, forrásokon alapuló történetírás, valamint a politológiai megközelítés szintézise, már csak az írás  kronológiai végpontja miatt is – nagy érdeme, hogy az orosz nagyhatalmi politika tényszerű bemutatásán kívül rámutat azon történeti narratívák szerepére (mint a pánszlávizmus, amit a szerző „az első modern birodalmi doktrínának” nevez, vagy az eurázsianizmus), amelyek időről-időre  felbukkannak mint a nagyhatalmi politika ideologikus elemei. Továbbá, amennyiben releváns, feltárja, hogy egy adott ideologikus megközelítésben miként jelennek meg geopolitikai elemek: így például kiemeli, hogy Mackinder 20. század elején keletkezett geopolitikai elmélete milyen formában hatott Alekszandr Dugin neo-eurázsianizmus koncepciójára.

A manapság sokat emlegetett Dugin nagyhatalmi víziójának alaptétele ugyanis a „thalasszokratikus” (tengeri) hatalmak (USA, Nagy-Britannia) és a szárazföldi hatalmak, köztük Oroszország, szembeállítása, melyben Dugin a Mackindertől átvett heartland („szívtájék”) koncepciót a sajátos eurázsiai orosz civilizáció eszméjével ötvözi. A dugini koncepció fő eleme pedig az orosz nagyhatalmi ideológia prioritásai tekintetében az, hogy (amint Gecse Géza fogalmaz) „lényegében leszámol az orosz tradícióban igen kitartó tengerszoros-orientációval [értsd: a Boszporusz és a Dardanellák stratégiai szerepének hangsúlyozásával] és a pánszlávizmussal is”. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jelenlegi orosz külpolitika – amelyben valóban több elem is fellelhető a Dugin által kifejtett elvekből – negligálná a melegtengerek felé irányuló expanziót; ellenkezőleg, a jelenlegi ukrajnai háború, mint ahogy a Krím 2014-es megszállása is, részben ebben gyökerezik.

Az orosz nagyhatalmi politika fent említett ideologikus narratívái nem csak olyan szempontból érdekesek, mint pusztán a politikai eszmetörténet tanulmányozásának tárgyai. Ahogy ugyanis azt Edwin Bacon megfogalmazta: „ahhoz, hogy megértsünk egy politikai rendszert, komolyan kell vennünk – következésképp különleges figyelemmel kell kísérnünk – azokat a történeteket, amelyeket a politikai aktorok magukról, illetve rendszerükről mondanak… Ezek a narratívák ismétlődnek, hisznek bennük, és életbe léptetik azokat. Megvilágítják azokat a tényezőket, amelyek fontosak egy politikai rendszerben. Felfedik azokat az öndefiníciókat, amelyek szerepet kapnak a politikai folyamatokban.” (Perspectives for Russia’s Future: The Case for Narrative Analysis, 2015) Ez pedig ugyanúgy igaz az USA nagyhatalmi politikájára, mint az oroszra. Marco Puleri szerint ezek a narratívák Oroszországban manapság „főként a birodalmi és a szovjet idők örökségének szükségszerű újraértékelését foglalják magukban” (In Search of “New Roots”: Towards a Situational Ideology in Putin’s Russia, 2020) mint az orosz külpolitikát befolyásoló eszméket, ami nyilvánvalóvá teszi az olyan írások fontosságát, mint Gecse Géza könyve.

A szerzőnek a kötet konklúziójában megfogalmazott megállapításait kulcsfontosságúnak tartom az írás egésze szempontjából, ezek ugyanis a nagyhatalmi politika és a mindenkori politikai rendszer kapcsolatára is rávilágítanak: „A huszadik század során Oroszországban az autoritatív állam mindig meghatározó volt, és kifejezetten a birodalmi nacionalizmus játszotta a kulcsszerepet. Ennek elemei: a birodalom területe, a birodalmi tudat, a birodalmi ambíció és legfőképpen a birodalmi államhatalom is.” A szerző álláspontjának megerősítésére érdemes kissé terjedelmesebben idézni Putyin azon írásából, amelyet az 1999-es év végén, közvetlenül első elnöki hivatalba lépését megelőzően tett közzé a Nyezaviszimaja Gazeta című újságban az oroszok „ősi értékeiről” szólva, ahol a patriotizmus után a következőket emelte ki:

„Nagyhatalmiság (Gyerzsavnoszty): Oroszország hatalmas ország volt, és az is marad. Ez geopolitikai, gazdasági, kulturális létének elidegeníthetetlen jellegzetességeiből következik. Ezek határozták meg az oroszok gondolkodásmódját és az állam politikáját Oroszország egész története folyamán. Nem lehetséges, hogy ne határozzák meg manapság is.

Államérzület (Goszudarsztvennyicsesztvo): Oroszország nem válik egyhamar, ha egyáltalán ez valaha is bekövetkezik, mondjuk az USA vagy Anglia második kiadásává, ahol a liberális értékek mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek. Nálunk az állam, annak intézményei és struktúrái, mindig kivételesen fontos szerepet játszottak az ország, a nép életében. Az erős állam egy orosz számára nem anomália, nem olyasmi, amivel harcolni kell, hanem éppen ellenkezőleg, a forrása, garanciája a rendnek, kezdeményezője és fő mozgatóereje bármiféle változásnak… A társadalom igényli az állam irányító és szabályozó szerepének olyan fokú helyreállítását, amilyen mértékben az szükséges, a tradíciókból és az ország jelenlegi helyzetéből kiindulva.”

Ezekről a mélyen gyökerező, a mindenkori orosz politikai berendezkedéstől független, illetve azokon átívelő beidegződések kontextuális megközelítéséről ad monografikus áttekintést a szerző világos stílusban, gazdag jegyzetapparátussal alátámasztva okfejtését. Mivel pedig az orosz gondolkodásban, R. A. Lubszkij szerint, az államról és az államhatalomról alkotott kép „az uralkodó-vezérben testesül meg”, azaz erősen perszonális jellegű, így a címlap kiválóan betölti azt a szerepet, hogy ráhangolja az olvasót a kötet tartalmára.

A könyvet nemcsak kifejezetten ruszistáknak, hanem mindazoknak ajánljuk, akik a 20. század története, illetve a jelen politikai események iránt érdeklődnek.

Sashalmi Endre

Ezt olvastad?

Észak Szemirámisza és a félszemű Alkibiadész – A Nagy Katalin sorozatról

2019-ben jelent meg a Nagy Katalin című angol dráma minisorozat Philip Martin rendezésében. A sorozat Katalin uralkodásának arra az időszakára

X