Áldozatból áldozat – a Don-kanyar emlékezete

1943. január 12-én a magyar 4. gyalogezred arcvonal elleni szovjet felderítő jellegű vállalkozással kezdetét vette a szovjet 40. hadsereg és a 18. önálló lövészhadtest offenzívája. A magyar 2. hadsereg súlyos vereségével és részbeni felbomlásával járó csata Budapest 1944–1945 téli ostroma mellett a második világháborús magyar szerepvállalás legfontosabb és leginkább kanonizált emlékezettörténeti eseményévé vált. Ahogy a felrobbantott budapesti hidak az egész ország lerombolásának jelképévé alakultak, úgy lettek a Don-kanyartól a hóviharban visszavonuló magyar honvédek a szovjetunióbeli háború mementójává – még ha ezzel el is homályosították más, ugyancsak a szovjet hadműveleti területen harcoló seregtestek történetét, mint a Kárpát-csoport és az I. gyorshadtest 1941. nyári-őszi harcait, a megszálló csapatok tevékenységét, valamint az 1. hadsereg 1944-es határmenti összecsapásait.

A Don-kanyar mint szimbólum kialakulása

A 2. hadsereg sorsának a kanonizálása a második világháború utáni időszakhoz kapcsolódik. A magyar 2. hadsereg kivonulását, valamint annak az 1942. évi harcait propagandakampány kísérte. A frontra vonuló csapatok ünnepélyes búcsúztatást kaptak, a haditudósító század révén hírlapokban és rádióban megjelent tudósításokban, filmhíradókban is megjelentek a magyar katonák. Az otthonmaradottak és a katonák között is kapcsolat fenntartására szolgált a hadi távházasság, az iskoláslányok ismeretlen katonáknak küldött levelei, illetve a különböző téli ruhagyűjtések is. Mindezek ellenére a magyar politikai elit már ekkor jelentős távolságtartást tanúsított. Amíg 1941–1942 folyamán több német szövetséges tengelyhatalmi állam vezető politikusa is meglátogatta a keleti hadszínteret, magyar részről ilyenre nem került sor. Csupán olyan politikusokat találhatunk a fronton, akik saját karrierjüket építették a politika első vonalába kerülésével, így Horthy István frissen kinevezett kormányzóhelyettesként kívánta bizonyítani rátermettségként, míg a szélsőjobboldali ellenzék vezéreként Imrédy Béla legitimációt keresett ahhoz, hogy a pártján belül megszervezett Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség keretében közvetlenül is becsatornázza a németbarát veteránok támogatását.

Az 1943. januári katonai vereségre a magyar sajtóirányítás elhallgatással reagált. Már a katonai kudarcot megelőzően is cenzúrázták a gyászjelentések szövegét és azok elhelyezését a lapokban, viszont a keleti fronton kibontakozó katasztrófa lépéskényszerbe hozta a magyar tájékoztatáspolitikát. Ebben a helyzetben Kádár Gyula a VKF 6. (nemzetvédelmi és propaganda) osztályának vezetőjeként az 1943. január 20-i főszerkesztői értekezleten az alábbi útmutatást adta az újságírók számára:

„Beszélhetnénk óriási nemzeti katasztrófáról, de erre szükség nincs. Megjelentethetnénk gyászkeretben a lapokat, de erre sincs szükség. Lekicsinyelhetnénk az egészet, de ez nem fedné az igazságot. A lapoknak tehát most egy kötelességük van: fegyelem és mértéktartás.” (Joó, 2007: 128.)

Ennek szellemében a lapok késleltetve jelentették meg a szovjet támadás tényét, a vereség méreteit pedig nem közölték. Az így létrejött információhiányra reagálva az 1943. január 30-i, VKF 41. számú hadijelentése minden újságban egy sajátos kommentárt kapott, mely Kádár szempontjait próbálta érvényesíteni az események értelmezéséhez:

„A Don-menti harcot azonban a magyar hadsereg »nem vesztette el«, csak veszteségei voltak. […] Propaganda hazugság és nagyítás tehát az, hogy a 2. hadsereg megsemmisült Erről — hála Istennek — nincsen szó.

Vannak veszteségek, ezeket senki sem akarja letagadni, sem kisebbíteni, de mindenki tudja, hogy a háborúban nemcsak győzelem és előnyomulás van, hanem vannak áldozatok, veszteségek és van visszavonulás is. Jelenlegi veszteségeink a hősi helytállás következményei.” (Függetlenség, 1943. január 31.)

Habár az életben maradt katonák hazatérését több helyen – a felvonulásnál jóval szerényebb – ünnepségek követték, valamint a kormányzó 1943. május 24-i hadparancsa is megemlékezett a magyar katonák helytállásáról, a 2. hadsereg történetét mind a hősiesség, mind az áldozatiság szempontjából visszaszorították. Miközben az 1941-es hadjáratról számtalan kiadvány jelent meg, a VKF pedig hadinapló pályázatot is meghirdetett, addig a 2. hadseregre vonatkozóan csupán néhány propaganda kiadványt publikáltak. Miközben 1942 áprilisában elrendelték, hogy az első világháborús emlékműveket ki kell egészíteni „az 1938. év óta folyó hadműveletek” hősi halottjainak neveivel, a kormányzóhelyettes halálának törvényben is kihirdetett megemlékezésén kívül az államhatalom alapvetően tabusította a veszteségeket. Az 1943. januári vereség áldozatainak emléke központilag nem jelent meg, a megemlékezések vagy csupán egyes személyekhez vagy alakulatokhoz kötődtek.

Az emlékezeti áttörésre a háborút követően került sor. Habár 1945–1946-ban a különböző munkaszolgálatos századok keretlegényei ellen lefolytatott perekben is megjelent a 2. hadsereg története, ennek központi eseménye a hadsereg egykori főparancsnoka, Jány Gusztáv elleni népbírósági per volt. Más háborús főbűnösökkel szembeni perhez hasonlóan a Jány-per is arra szolgált, hogy az elkövetkező évtizedekre megalapozza Magyarországnak a második világháborúban betöltött szerepéről való narratívát, ezen túlnyúlóan pedig elítélje magát a két világháború közötti „Horthy-rendszert” is. Ilyen módon maga a per nem csupán a 2. hadsereg parancsnokának szerepéről szólt, hanem a második világháborús magyar katonai részvétel megkonstruálásáról, valamint a tisztekkel mint az úri középosztály tagjaival szembeni vádakról is.

Erre a szerepre a 2. hadsereg története több szempontból is alkalmas volt. Mind a mozgósítottak létszáma, mind a mozgósítás elve – miszerint a mozgósítás az ország területét egyenletesen érintse – miatt a 2. hadsereg frontszolgálata a háború során először az egész magyar társadalmat érintette. Ennek a hadseregnek veszteségei (megközelítőleg 128 ezer halott, sebesült és eltűnt katona) messze meghaladták a Kárpát-csoport és I. gyorshadtest 1941. évi hadműveleteinek veszteségeit. A veszteségeket tekintve 1943 januárja tekinthető a Honvédség legvéresebb időszakának.

Emellett a 2. hadsereg tevékenysége alkalmas volt arra, hogy az 1945. utáni emlékezetpolitikai elképzeléseknek megfelelően a magyar haderő világháborús tevékenységét teljesen leválasszák a honvédelem ügyéről – amely különösen fontos volt a szovjet hadsereg magyarországi magatartásának negatív tapasztalata miatt. [Utóbbival kapcsolatban érdemes felkeresni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Nullaév, 1944/1945. Remény és realitás című tematikus honlapját. – a főszerk.] A magyar határtól közel 2000 kilométerre harcoló magyar hadsereg tragédiája alkalmasabb volt a Horthy-rendszer bűneinek ábrázolására, mint a Honvédség 1944-45-ös galíciai és magyarországi harcai, amit Magyarország területeinek védelmeként is lehetett értelmezni.

A 2. hadsereg vereségének szimbólummá válását az is elősegítette, hogy az jobban kapcsolódott a második világháború „nagy elbeszélésébe”, mely a keleti front történetét a Barbarossa hadművelet és a moszkvai csata – Sztálingrád és Kurszk – Berlin tengelyen értelmezi. Habár a bevetett erőket, illetve a német hadigazdaságban betöltött szerepet tekintve az utóbbi évek kutatásai jobban kiemelik az 1944–1945-ös magyarországi harcok szerepét, a 2. hadsereg története könnyebben párhuzamba állítható más vereséget szenvedett és – részben vagy teljesen – megsemmisült tengelyhatalmi hadseregek, elsősorban a sztálingrádi katlanba szorult német 6. hadsereg történetével.

A per úgy ábrázolta a 2. hadsereg – és egyáltalán a Honvédség – tevékenységét, hogy azt a magyar politikai és katonai vezetés a „német imperializmus” kiszolgálása érdekében áldozta fel. Az osztályharc alapján a Horthy-rendszert kiszolgáló katonatisztek nem csupán a Szovjetunió ellen viseltek háborút, hanem a „magyar nép” ellen is. A munkaszolgálatosokkal szembeni atrocitások és a közkatonákkal szemben kényszerrendszabályok a német származású, „horthysta tisztek” terrorjaként ábrázolták. Ezért – egy máig jelenlévő elbeszélési irányként – a 2. hadsereg áldozatai nem a hadsereg ellen harcoló szovjet katonákat, vagy a hadsereg kényszerrendszabályainak és  partizánellenes harcainak áldozatul esett orosz polgári lakosokat jelenti, hanem a magyar hadvezetés által feláldozott magyar katonákat.

A koncepciós elemeket tartalmazó pert követően viszont tabusították a 2. hadsereg vereségét. Habár a hadsereg történetének „újrafelfedezését” az 1970-es évek elejéhez kötik, az 1950–1960-as évek fordulóján két, a múltfeldolgozás szempontjából fontos produktum született: 1958-ban forráskiadvány jelenhetett meg a 2. hadseregről, 1961-ben pedig nagy érdeklődés mellett mutatták be a Halálkanyar című dokumentfilmet. Ezeket a műveket az 1956-os forradalom utáni restauráció legitimáció keresésének produktumainak tekinthetjük, amint arra A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál című kötet Münnich Ferenc miniszterelnök írt előszavában:

„Az 1956-os ellenforradalom többek között azt is megmutatta, hogy a felszabadulás óta felnevelkedett ifjúságunk túlnyomó többségének csak igen-igen halvány fogalmai vannak arról, hogy milyen mérhetetlen bűnöket követtel el az ellenforradalmi rendszer urai a magyar nép, a magyar nemzet ellen.” (Horváth, 1959: 8.)

A hadsereg sorsát Nemeskürty István 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című kötete hozta ismét a köztudatba. Az irodalomtörténészként és filmesztétaként ismert író parancsnok bűnössége helyett a fókuszt a közkatonák áldozati státuszára helyezte, ez a fókuszváltás viszont a Jány-perhez képest nem járt jelentős szemléletváltással.

A legjelentősebb, a 2. hadsereg emlékezetét kialakító vállalkozásnak Sára Sándor 25 részes filmsorozatát (Krónika – A 2. hadsereg a Donnál) tekinthetjük. A Kádár-rendszer enyhülő politikai légkörében, a kulturális élet népi tagjainak (pl. Csoóri Sándor költő) közreműködésével 1979-ben kezdtek forgatni egy filmsorozatot a 2. hadsereg sorsáról. A 25 részes sorozatban több mint 50 túlélő szólalt meg, így azt a mai napig a legtöbb részvevőt megszólaltató, Don-kanyarról szóló műnek tekinthetjük. Habár a visszaemlékezők még ekkor is igazodtak a pártállam elvárásaihoz, a sorozat vetítését beszüntették, és teljes egészében csupán a rendszerváltást követően mutatták be. A megelőző elbeszélésekhez képest a sorozat sokkal árnyaltabban mutatta be a 2. hadsereg történetét és Jány Gusztáv személyét, viszont az előző narratívák szenvedés központúsága és a katonai fegyvertények hiánya változatlanul megmaradt.

Áldozatiság megváltozása

A fentebbi egymásból következő emlékezeti narratívák közös pontja, hogy a magyar katonák szerepét az áldozatiság felől ragadják meg. A német katona kultuszához hasonlóan, a magyar honvédek esetében is kétfajta áldozatot különböztethetünk meg: aktív áldozat, aki valamiért feláldozza az életét, valamint passzív áldozat, aki valaminek az áldozatául esik.

A 1942–1943-ban a magyar hadsereg tevékenységének interpretációjában megtalálhatjuk ugyanazt a váltást, mint a német csapatok bemutatásánál a német propagandában. A hadsereg 1942-es kiküldését és harcait a világháborús propagandával egybevágóan az „ezeréves határok védelmével”, bolsevizmus elleni kereszteshadjárattal, az Új Európáért folyó harccal indokolták. A vereséget követő nyilatkozatokban, beszédekben viszont a távlati célok és sikerek helyét átvették a klasszikus katonai erények, mint amilyen a kötelességteljesítés, a becsület, a szovjet túlerővel és természeti viszonyokkal szemben való helytállás.

A háborút követően azonban az aktív áldozatfelfogás alapvetően eltűnt. Csupán Nemeskürty Istvánnál jelent meg egy ellentétes előjelű aktív áldozati státusz. A Requiem egy hadseregért című kötet lezárásaként a háborús vereség a szerző a magyar katonai ellenállással kötötte össze, kiemelve a Magyar Légió szerepét. Ebben az értelemben Nemeskürty szerint

„A doni katasztrófa is egyik akaratlan előkészítő mozzanata volt az új Magyarország építésének. Ezek a jeltelen sírban nyugvó halott katonák is mártírjai a nép Magyarországának.” (Nemeskürty, 1982)

A magyar katonákból az új, antifasiszta hősök megteremtése abba az akadályba ütközött, hogy a nyilas hatalomátvételig nem volt kimutatható ellenállás. Illés Béla is keserűen jegyezte meg egy háború utáni cikkében, hogy az orosz polgárháborúval szemben a szovjetek mellett harcoló magyaroknál „a Nagy Honvédő Háború idején nem ezrekről, sőt a háború első évéből nem is százakról, hanem csak néhányakról szólhatunk”. Tovább csökkentette a számba jöhető hősök számát, hogy a szovjetekhez átállt magyar katonatisztek jelentős hányadát az 1940-es és 1950-es években lezajló politikai perekben elítélték. Így a Nemeskürty hőseként megjelenő Stomm Marcellt is a hadifogságból történő hazatérését követően háborús bűnök vádjával ítélték el.

Ennek megfelelően a háború után a katonákat alapvetően a „Horthy-fasizmus” elszenvedőiként ábrázolták. Ennek maga a népbíróságok tevékenysége is megágyazott, ugyanis a felelősségre vont elkövetők – elsősorban a főbűnösök pereiben – nem csupán egyes személyek vagy áldozati csoportokkal szemben követték el bűneiket, hanem a „magyar néppel” szemben. Az ebből kinövő mesterelbeszélés révén különböző áldozati csoportokat vonhattak össze, függetlenül attól, hogy a szenvedésük és az áldozatuk módja mennyire volt különböző:

„A Donnál odavetett magyar katonák ugyanannak az embertelenségnek estek áldozatul, mint az Auschwitzban gázhalálba küldött magyar zsidók százezrei.” (Népszabadság, 1970. március 1. 7.)

Emellett viszont a felelősségre vonás két módon felmentést is adott a magyar közkatonáknak az esetleges elkövetői szerepkör alól. Egyfelől – a meglévő büntetőeljárások ellenére –, a magyar haderőnek a megszállt lakossággal, valamint a hadifoglyokkal szemben elkövetett atrocitásai nem kaptak fókuszt. Amennyiben hasonló megjelenésére mégis sor került, azt is alapvetően a más, magyar katonákkal vagy munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett bűnükhöz kötötték. Másfelől, mivel a sértett maga a „magyar nép” volt, így a magyar társadalom többsége el is háríthatta a kollektív felelősségét a történtekben, bűnbakként megnevezve a „magyar néphez” nem tartozó társadalmi csoportokat.

Ebben a narratívában a „magyar népről” két csoportot választottak le: 1. a vélt vagy valós német származással bírókat és 2. az úri középosztályt megtestesítő tisztikart. Ez a fajta bűnbakkeresés aktuálpolitikai célokat szolgált, mint a németek kitelepítésének igazolása, valamint a korábbi polgári rendszer társadalmi hátterének megroppantása. Emellett viszont a szűken vett antifasiszta narratíván túl ennek a megkülönböztetésnek abban érhető tetten az ereje, hogy korábbi, az első világháború során kialakult antimilitarista toposzokat is felhasznált:

„És a Kárpátokon túl, vagy lent az Isonzónál, vagy Innsbrucknál, vagy az elmúlt években Voronyezsnél és a Don-kanyarban, nem a Windischgraetzek, nem az Eszterházyak, nem a Pallaviciniek, nem a Herczogok, a Hatvani-Deutschok, a Feketehalmi-Zeydnerek, a Keresztes Fischerek, nem a gróf, a báró, a herceg őexcellenciái, méltóságai tolongtak, hanem a Nagy Jánosok, a Kovács Péterek, a Kasza Istvánok. Nekik jutott a lövészárok, a koplalás, az éhenhalás, a srapnel, a tetű, az ágyú, a gépfegyver, a szurony, a puska, a tífusz, a kolera, az idegsokk, a hadirokkantság és a hősi halál.” (Kanyar József: Rohanj János, gyürkőzz János! Pécsi Szabad Szó, 1945. október 15. 1.)

Az elkövetők és áldozatok dichotómiájának tehát két szintjét különböztethetjük meg. Egyfelől, nagypolitikai szinten már a Jány-per megkonstruálta, a későbbiekben pedig Nemeskürty István kiszélesítette a halálraítélt hadsereg képét. Eszerint a magyar politikai elit idegen érdekekből szánt szándékkal áldozta fel a rendszer ellenségeit (zsidók, szegényparasztok, baloldaliak, nemzetiségiek). Amint azt a Jány-per vádirata megfogalmazza:

„[Jány] elindulása előtt Hitler Adolfnál jelentkezik […] akinek mintegy felajánlja 150.000 emberének életét, hogy ezzel bizonyságot tegyen a német fasiszta imperializmus mellett való magyar kiállásról.” (Budapest Főváros Levéltára XXV.1.a 2613/1947. Budapesti Népügyészség vádirata, 1947. augusztus 30.)

Másfelől, alsóbb szinten a hivatásos tisztek terrorja, „népellenes” magatartását állították szembe a közkatonák és munkaszolgálatosok szenvedésével, aminek jelképévé vált Jány Gusztáv 1943. január 24-i hadparancsa. Habár ezeket az eseményeket az antifasizmus felől értelmezték, elsősorban mégis korábbi, a hivatalos ideológiánál univerzálisabb antimilitarista tézisek váltak meghatározóvá. Így a legalsóbb társadalmi osztályokat előnyben részesítő mozgósítási rendszert az igazságtalan osztályviszonyok megnyilvánulásaként, az ellátásbeli nehézségeket a nép lenézéseként, míg a hadsereg felbomlása során alkalmazott kényszerítőeszközöket terrorként azonosították. Eközben viszont a tiszteknek, mind a hadműveleteket irányító embereknek szerepköre teljesen eltűnik. Ez leginkább a visszavonulás megkonstruálásában érhető tetten.

A fentebbi narratíva a 2. hadsereg visszavonulását alapvetően egy pánikszerű jelenségként mutatja be. Viszont felmerül a kérdés: ha a támadásra csupán a művek által sugallt fejvesztett menekülés lett volna a hadsereg katonáinak reakciója, akkor aligha kerülte volna el bárki is a hadsereg tagjai közül a szovjet hadifogságot. A pánik központi ábrázolása hátterében alapvetően két tényezőt állapíthatunk meg. Egyfelől a szervezett ellenállást tanúsító gyalogsági alakulatok katonái vagy többségükben meghaltak, vagy fogságba estek a harcok során. Ezt jól mutatja, hogy a 2. hadsereg túlélőinek háromnegyede tüzér-, utász és vonatalakulatokból került ki. Ilyenmódon az első vonalban harcolók kevésbé határozhatták meg a hadsereg emlékét, mint a mögöttes területekről menekülők. Másfelől a szervezett visszavonulásra tett törekvések azzal jártak volna, hogy felül kellett volna vizsgálni a „horthysta katonatiszt” ellenségképét.

Ennek az áldozatértelmezésnek viszont az államszocialista rendszer határozta meg a kereteit. A második világháború hivatalos, szovjet szempontú értelmezésén túl nem jelenhetett meg a nyilvánosságban más vélemény a második világháborúval kapcsolatban. Miközben a közkatonák szenvedései megjelenhettek irodalmi művekben, a hőskultusz kialakulásától félve tiltották az elesett magyar katonák emlékére emlékművek felállítását, rájuk való megemlékezések tartását. Ez az értelmezési keret ugyancsak kizárta, hogy a 2. hadsereg hadifoglyainak sorsa megjelenjen, hiszen – a német 6. hadsereg fogságba esett tagjaihoz hasonlóan – a szovjet fogságba esett magyar katonák döntő hányada már 1943 első felében meghalt a rossz ellátás miatt.

Kitekintés

Miközben az 1980-as évektől színre lépett a magyar hadtörténésztársadalom új generációja, amely már levéltári alapkutatásokra építve rekonstruálta a 2. hadsereg történetét és cáfolta a Don-kanyarra vonatkozó mítoszokat, a fentebbiekhez hasonló jelentőségű emlékezetalakító produktumok nem jöttek létre. Mindez annak ellenére, hogy a Horthy-korszak és a Honvédség megítéléséről már 1990-ben Kéri Kálmán parlamenti felszólalása kapcsán élénk vita bontakozott ki. Az elmúlt 30 évben az áldozati narratíva egyszerre teljesedett ki és szorult vissza. Kiteljesedésnek tekinthetjük, hogy immár nyilvánosan lehet emlékezni az elesett katonákra és munkaszolgálatosokra, Oroszországgal való együttműködésben Rudkinóban méltó magyar katonai temető jött létre. Ezzel párhuzamosan az áldozati elbeszélés monopóliuma megrendült. Gyakran a világháborús propaganda szólaimainak áthallásaival ismételten megjelent a magyar katonák hősiességét bemutató narratívák. Emellett pedig Erdélyi Péter Doni tükör dokumentumfilmje valamint az újabb kutatások kapcsán a 2. hadsereg egyes tagjai elkövetőként is megjelennek a polgári lakossággal szembeni atrocitásokban.

Fóris Ákos

Idézett irodalom:

Horváth, 1959 – Horváth Miklós (szerk.): A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál. Budapest: Zrínyi Kiadó, 1959.

Nemeskürty, 1982 – Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért. Budapest: Magvető Kiadó, 1982.

Joó 2007 – Joó András (szerk): „…a háború szolgálatában” Főszerkesztői értekezletek 1942. szeptember 22.-1943. augusztus 25. Budapest: Napvilág-MTI, 2007.

További ajánlott irodalom:

Dombrády, Lóránd: Emlékezés egy negyedszázad előtti Krónikára. A magyar 2. hadsereg katonáinak vallomása az 1943. januári harcokról és a történeti realitás. Hadtörténelmi Közlemények 2011/2. 546–564.

Fóris Ákos: Heroes? Victims? Perpetrators? Changes in the Image of Hungarian Soldiers Fighting on the Eastern Front. RussianStudies.hu 2022/2. 83–96.

Fóris, Ákos: “The Sacrificed Army” – the Hungarian 2nd Army Between Memory and History. Mìžnarodnì zv’âzki Ukraïni: naukovì pošuki ì znahìdki 2021/30. 304–324.

Pergőtűz: Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról. Budapest: RTV-Minerva, 1983.

Pihurik Judit: Katonadolog 1945-1962. A horthysta katonatiszt: bűnbak vagy ellenség? In: Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József (szerk): Bűnbak minden időben. Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben. Pécs-Budapest: Kronosz-MTT-ÁBTL, 456–472.

Sárközy Réka: Kinek a történelme?: Emlékezet, politika, dokumentumfilm. Budapest: Gondolat Kiadó, 2018.

Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban: a magyar királyi 2. honvéd hadsereg története, 1942–1943. Budapest: Kossuth Kiadó, 2019.

Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Budapest: Osiris Kiadó, 2005.

Ezt olvastad?

„Ember az embertelenségben” – tematikus faliújság a holokauszt emléknapra

Cikkemben azt kívánom röviden bemutatni, miként hoztunk létre 2023 tavaszán egy 32 fős, 10. évfolyamos gimnáziumi osztállyal egy alapvetően papír

X