Államellenes összeesküvés és cionizmus – A prágai Slánský-per

Hetven évvel ezelőtt, 1952. november 20-án vette kezdetét a Magyarországon leginkább „csehszlovák Rajk-perként” elhíresült prágai koncepciós per az egykori pártfőtitkár, Rudolf Slánský és tizenhárom társa ellen. A nemzetközi közvélemény figyelme egy héten át a csehszlovák fővárosra terelődött, s ez több okra vezethető vissza. A színjáték élő rádióközvetítés mellett zajlott, a pert és a köréje font összeesküvés-elméletet erősen áthatotta az anticionizmus, az ítéletek pedig meglepően súlyosak voltak. A Slánský-ügy az 1950-es évek elején a szovjet szatellit-államok kommunista pártjain belüli legvéresebb tisztogatássá terebélyesedett.

A nagy prágai koncepciós per nagyon nehezen született meg: 1952 őszéig több, mint három év telt el a CSKP-n (Csehszlovákia Kommunista Pártján) belüli első letartóztatások óta. A cseh és szlovák elvtársak nem szívesen indították el a tisztogatásokat a saját pártjukon belül, mert – látva más népi demokratikus államok koncepciós pereit – tudták, hogy ezzel egy olyan folyamatot indíthatnak el, amely idővel kontrollálhatatlanná válik. Tehát kicsúszik a kezükből az irányítás, senki sem érezheti magát biztonságban, vádlóból „felsőbb utasításra” bármikor vádlott lehet. Éppen ezért igyekeztek a letartóztatásokat halogatni egészen addig a pontig, amikor Moszkvából, Budapestről és Varsóból már oly éles utalások érkeztek a „nemzetközi trockista-titóista összeesküvés” Csehszlovákiába való begyűrűzésére, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Természetesen a kommunista hatalomátvétel utáni Csehszlovákiában sem voltak ismeretlenek a koncepciós perek, de ezek még elsősorban a Párt vélt ellenfeleit – más politikai pártokat, társadalmi szervezeteket, egyházakat – érintették. Miután a nyílt ellenséget felszámolták, a volt koalíciós partnerek, a hadsereg és az állambiztonság (ŠTB) megbízhatatlan tisztjei, illetve a nemzetközi szervezetek dolgozói következtek a sorban. 1949 áprilisában kijelölték az akkor a modern követelményeknek megfelelni kívánó börtön helyszínét, Prága külvárosában, Ruzyněben, az építkezés pedig gőzerővel folyt, s fél év alatt befejeződött. 1949 késő őszére tehát már minden készen állt ahhoz, hogy a Moszkvából érkező szovjet tanácsadók (akiket a csehszlovák állambiztonságiak csak „tanítómestereknek” neveztek) hozzálássanak a csehszlovák Rajk felkutatásához.

Az első letartóztatási hullámok azonban kudarccal zárultak, mert a gyanúsítottak között még nem találtak olyan kaliberű pártfunkcionáriust, aki egy nagy nyilvános kirakatper főszereplőjévé válhatott volna. A kihallgatások jegyzőkönyveiből valószínűsíthetjük, hogy ezt a szerepet eleinte a szlovák származású egykori külügyminiszternek, Vladimír Clementisnek szánták. Ahogyan azonban egy Tito elől menekülő jugoszláv emigráns mondta találóan: „Ezek […] apró halak. Feljebb kell keresni.”[1] Teltek az évek, jöttek az újabb letartóztatások, és ezalatt egy érdekes folyamat zajlott le: az első letartóztatottakat még Amerika- és Jugoszlávia-barátsággal vádolták, akik állítólag Tito ügynökeiként dolgoztak. 1950 elején a polgári nacionalizmus lett az új vádpont, ezzel elsősorban a szlovák kommunistákat támadták. 1951-ben pedig a vádak két nagyon fontos elemmel bővültek ki: a zsidó-cionista vonallal és ebbe már a legfelsőbb pártvezetést is bevonták. A szakirodalom jelentős része szerint ez elsősorban az ekkor végbemenő szovjet külpolitikai irányváltásból, tehát az Izraellel való látványos szakításból eredt. A CSKP-főtitkár Rudolf Slánský neve először 1951 tavaszán jelent meg a kicsikart vallomásokban. Az ország egykor második legbefolyásosabb emberének tartott Slánský bukása innentől kezdve gyorsan végbement: 1951 júliusában Moszkva követelte a lecserélését, amelynek szeptemberben eleget is tettek, két hónappal később pedig letartóztatták. 

Az előkészületek

Miután Slánský ellenállása megtört és a sorsával némileg megbékélt, a csehszlovák állambiztonságiakból és szovjet tanácsadóikból álló csapatnak fél év állt a rendelkezésére, hogy a korábban ejtett letartóztatottak vallomásait átfogalmazzák és egy szerves egységgé kovácsolják, amelyből egy minden igényeknek megfelelő vádirat elkészíthető. A túlélők visszaemlékezéseiből, valamint az ügyet egy évtizeddel később kivizsgáló bizottság anyagaiból viszonylag jól rekonstruálható mind a per, mind az azt megelőző „felkészülés” időszaka.

A jegyzőkönyvekben egy olyan imperialista-cionista világösszeesküvés képe kezdett körvonalazódni, amelynek vezetője Csehszlovákiában Rudolf Slánský volt, s akinek államellenes tevékenységét tizenhárom társa segítette a politikai, gazdasági, kulturális élet, az állambiztonsági hivatal és a hadsereg valamennyi szegmensében. 1952. augusztusig a foglyok fizikai és pszichikai kínzásait befejezték, és megkezdődhetett a perre való felkészítésük. Tudták, hogy a koncepciós perről előreláthatólag az egész világ tudósítani fog, így a vádlottakat orvosi vizsgálatoknak vetették alá, majd hízókúrát írtak fel nekik. „Hirtelen törődnek az egészségemmel. […] Nem az egészségi állapotomért aggódnak, azért kezelnek, mert azt akarják, hogy jó bőrben legyek, mire a bíróság elé kerülök. A nagyanyám jut eszembe, ő mindig karácsonyra tömte a ludait…”[2] – írta később az egyik túlélő. A korábban brutális ŠTB-tisztek egyre barátságosabbak lettek, és enyhe ítéleteket ígértek nekik az együttműködés esetén. A majdani vallomások memorizálása a per előtt hat héttel kezdődött. A tanulásra normákat írtak elő: napi 10–15 oldalt kellett fejből megtanulniuk. További inspirációként vitamindús ételt, feketekávét, cigarettát, szabad ég alatti sétákat, valamint kálciuminjekciókat kaptak. A vizsgákon folyamatosan kikérdezték őket, és még azt is pontosan tudniuk kellett, hogy mikor szakítja majd őket félbe az ügyész, a bíró, és mit fognak kérdezni tőlük.

A per kezdete előtt néhány nappal Karol Bacílek államvédelmi miniszter ellátogatott Ruzyněbe, és az egyik irodába hívatta valamennyi fővádlottat. Elmagyarázta nekik, hogy a kommunista mozgalom szempontjából ez a per rendkívüli fontossággal bír, és ha tartják magukat az előre betanult szöveghez, enyhébb ítéletekkel számolhatnak. Elképesztően cinikus volt a miniszter, hiszen ekkorra már megszülettek a súlyosabbnál-súlyosabb ítéletek, és az áldozatok kommunista érzületével játszva próbálta őket engedelmességre bírni. A színjátékot azonban így sem bízták a véletlenre, és a per főpróbáját hangszalagra vették, felkészülve arra a nem túl valószínű esetre, ha valamelyik vádlott visszavonná „vallomását”. Ezt a hangfelvételt aztán lejátszották Klement Gottwald elnök és a pártelnökség tagjai előtt is, akik megelégedéssel nyugtázták az ŠTB kiváló munkáját.

A per

Az „államellenes összeesküvő-központ” vezetői elleni per 1952. november 20-án kezdődött, és egy héttel később, 27-én ért véget. A tizennégy vádlottat az alapján választották ki, hogy korábban milyen tisztséget töltöttek be, ezzel reprezentálva a különböző állami hivatalokat, a hadsereget, az állambiztonsági hivatalt és a kulturális életet. A vádlottak mindannyian vezető kommunisták voltak, akik – az életüket kockára téve – harcoltak a mozgalomért a spanyol polgárháborúban, a második világháborúban, vagy az európai partizánharcokban. Alig egy évtizeddel később pedig a pankráci bíróság nagytermében vallották be – az ország megrökönyödésére –, hogy mindaddig kémtevékenységet folytattak, harcostársaikat elárulták, Csehszlovákiát pedig az imperializmus szolgálatába kívánták állítani. A per előre kiválasztott, naponta új összetételű közönség előtt zajlott, és élő rádióközvetítés segítségével milliók hallgathatták a színjátékot, akár az otthonukban is.

A vádak és az állítólagos bűncselekmények tekintetében a magyar, az albán vagy a bolgár koncepciós perekkel sok azonosság mutatkozott, de annál több eltérés is. A különbségek elsősorban az azóta változó nemzetközi helyzettel magyarázhatók, valamint az államok eltérő történelmi fejlődéséből fakadó különbségekkel. Akárcsak a Rajk-perben, a vádlottak mindennemű nyugati vagy jugoszláv kapcsolatai itt is a visszájára fordultak, ugyanis a Titóval való szakítás miatt ezek kémkapcsolatoknak számítottak. Csehország német megszállása következtében a nyugati országokba irányuló emigráció itt jelentős volt. Számos cseh és szlovák kommunista Franciaországba, vagy az Eduard Beneš vezetésével felállított londoni emigráns kormány munkáját segítve Angliába menekült. Ebből kifolyólag az angol kémszervezettel kialakított állítólagos kapcsolataik a per során felértékelődtek, az összes többi népi demokráciához hasonlítva kitüntetett jelentőséggel bírtak. Hogy az imperialista ügynökhálózat valóságosabbnak tűnjön, a kapitalista országokból származó „szuperkém” alakja elengedhetetlenül fontos volt. A Rajk-per során legendás ügynökké avanzsált Field-testvérek mellett ezt a funkciót egy angol munkáspárti képviselő, Konni Zilliacus töltötte be.

Az ügyész a vádirat felolvasásakor már a tizennégy vádlott nevének felsorolása közben sem mulasztotta el hozzátenni a „zsidó származású” megjelölést. Ez azért is volt fontos, mert a bíróság rosszindulatú logikája szerint a zsidó közösség tagjai mindannyian egyben cionisták is, s emiatt számukra idegenek a „csehszlovák dolgozó nép” érdekei. Slánskýt állítólag még az 1930-as évek elején győzték meg az internacionalista cionizmus képviselői a saját céljaiknak. A második világháború után amint a CSKP főtitkárává kinevezték, azonnal megkezdte ellenséges aknamunkáját, ahogyan azt a bíróságnak elmondta: „Cionistákat ültettem az államgépezet, a gazdasági szervek és a pártgépezet fontos posztjaira és védelmembe vettem őket. Ezek a cionisták azután további cionistákat helyeztek el az államélet és a gazdaság különféle területein. Az ő segítségükkel kapcsolatban voltam a cionista szervezetekkel is.”[3] A vádirat szerint mindezt azért tehette meg büntetlenül, mert kihasználta a jóhiszemű szlovák, de főként a cseh nép irtózását az antiszemitizmustól, mely érzés a második világháború alatt erősödött.

A per forgatókönyvírói azonban nem érték be a felforgató és kémtevékenység gyanújával, hanem egy konspiratív „világzsidóság” körvonalait is sejtetni engedték. A támadások legfőbb célpontja ezzel – az Egyesült Államokon túl – maga Izrael állam lett. „Ben Gurion kormánya Izraelt amerikai birtokká változtatta, az izraeli népgazdaságot kiszolgáltatta az amerikai monopolisták rablógazdaságának, és fenntartások nélkül támogatta az amerikai háborús gyújtogatók bűnös céljait, akik Izraelből felvonulási területet csináltak a Szovjetunió ellen.”[4] Az egyik tanú, egy Prágában letartóztatott izraeli állampolgár vallomása szerint az amerikai–izraeli világösszeesküvés terve 1947-ben született meg Washingtonban, Harry Truman amerikai elnök és a későbbi izraeli miniszterelnök, Ben Gurion között.

A Slánský-perben a „trockizmus-titóizmus” változatlanul hozzátartozott a vádak sokaságához, de a Rajk-perhez hasonlítva alárendelt szerepet játszott. Való igaz, a vádiratban szó esett arról, hogy a gyanúsítottak a „fasiszta Tito-klikk” szolgálatában álltak. Mindazonáltal itt már Jugoszlávia egyértelműen a háttérbe szorult, és új célpontként a helyébe Izrael és a cionizmus lépett. A per egyéb célokat is szolgált. Kitűzte egyrészt a zászlajára a szlovák szeparatista törekvések elfojtását. A „szlovák polgári-burzsoá nacionalizmus” eleme itt csak érintőlegesen került szóba a két szlovák származású politikus, Vlado Clementis és Eugen Löbl kapcsán, mindez azonban a későbbi ilyen tárgyú mellékper számára biztosított főpróbát. A Lengyelországban és az NDK-ban elakadt tisztogatások újbóli elindításához ugyancsak hozzá kívántak segíteni. A tárgyalás során néhány vádlott a „német trockista” Paul Merkerről is beszéltek, aki állítólag már 1948 óta konspiratív kapcsolatban állt Slánskýval. Az egyik tanú pedig a legfőbb lengyelországi titóistaként az ekkor még őrizetben lévő Władysław Gomułkát (az egykori lengyel miniszterelnök-helyettest) nevezte meg.

A vádiratból természetesen nem hiányozhatott az ország legfőbb vezetője ellen tervezett merénylet motívuma sem, hiszen ez volt az egyik legkifejezőbb módja annak, hogy a nép tudatára juttassák a helyzet súlyosságát. A potenciális áldozat szerepe az államelnököt illette meg. Önmagában a merénylet mint vádpont megjelenése nem meglepő, hiszen például a Rajk-perben is szóba került Rákosi erőszakos eltávolításának terve. Gottwald meggyilkolásának módja azonban felettébb érdekes, mivel kísértetiesen hasonlított a Szovjetunióban ekkor éppen készülődő „orvosperekhez”. A vádirat szerint Slánský az elnök kezelőorvosaivá ellenséges miliőből származó, sötét múltú embereket nevezett ki, közülük is a legveszedelmesebb egy bizonyos dr. Haškovec volt. Említett orvos 1945-től 1951-ig kezelte Gottwaldot, Slánský számára pedig ismert volt „piszkos politikai múltja”, vagyis hogy burzsoá családból származott, szabadkőműves és kollaboráns volt. „Eltitkoltam az elnök elől, hogy egy ellenségről van szó, miközben Haškovec Gottwaldot nem úgy kezelte, ahogyan szükséges lett volna, ami által ő az életének lerövidítéséért, vagyis a halálának felgyorsításáért dolgozott”, mondta Slánský.[5] Néhány hónappal később szinte pontosan ugyanilyen vádakkal illették a Szovjetunióban letartóztatott zsidó származású orvosokat, vagyis joggal feltételezhető, hogy a két ügynek köze volt egymáshoz.

A tárgyalások komor hangvételét olykor néhány tragikomikus jelenet is félbeszakította. Ilyen volt például a már korábban is botrányairól elhíresült volt brünni párttitkár, Otto Šling esete, aki a per idejére olyannyira lefogyott, hogy bő volt rá a nadrágja. Vallomása alatt aztán a nadrág lecsúszott, és ott állt fehér alsóneműben a bíróság előtt. Az egyik vádlott a jelenetre így emlékezett vissza: „Alsónadrágos elvtársunk láttán hisztérikus nevetés tör ki belőlünk. Šlingből pukkad ki elsőnek, fölhúzza a nadrágját, alig tudja folytatni a mondókáját… Clementis is hahotázik. Slánskýnak a könnye is kicsordul… az egész teste rázkódik. Csak Geminder őrzi meg nyugalmát. A nevetés átragad a hallgatóságra és a bíróságra is. Az ügyész egy nyitott dosszié mögé rejti az arcát. Ez a nevetés, amelyhez a barátunkkal történt baleset csak ürügyül szolgált, lehetővé teszi e most játszódó szörnyű dráma szereplőinek, hogy végre föllélegezzenek. Az elnök kénytelen fölfüggeszteni a tárgyalást.”[6] A Šlingért felelős ŠTB-tiszt, Vladimír Kohoutek természetesen fel volt háborodva, hiszen őt tették felelőssé fegyence rossz magaviseletéért, de az ítélethirdetés hallatán nemsokára a vádlottaknak is lefagyott a mosoly az arcukról.

A vádlottak – az előre megbeszéltek szerint – mindannyian a legsúlyosabb büntetést kérték maguk számára, azonban titkon még azt remélték, hogy a halálbüntetés elkerülhető. A tárgyalóteremben végbemenő tragikus fordulat azután világszerte nagy felháborodást eredményezett. November 27-én kihirdették a már korábban meghozott ítéleteket: a tizennégy személyből hárman életfogytiglani fegyházbüntetést kaptak, a többieket pedig halálra ítélték. A más népi demokratikus államokhoz képest is példátlanul kemény büntetéseket még a jelenlévő hallgatóság is megdöbbenéssel vette tudomásul.

Az ítélet ellen egyik vádlott sem fellebbezett, viszont – Slánský kivételével – kegyelmi kérvényeiket benyújtották Gottwaldnak. Az elnöknek írt leveleikben az ártatlanságukat hangoztatták, valamint azt, hogy csakis a párt és a szocializmus érdekében vallottak maguk ellen. A pártvezetéssel történt tanácskozás után végül Gottwald mindegyik kegyelmi kérvényt visszautasította. Slánský még a hozzátartozóinak írandó levéllel sem bajlódott, viszont feleségének engedélyezték, hogy utoljára találkozhasson vele. A végrehajtás előtti napon történt búcsúzás azonban rendkívül emocionálisra sikeredett: a mély depresszióba zuhant egykori főtitkár – nejét meglátva – nekirohant a szögesdrót kerítésnek, és hangosan zokogott, a bocsánatáért esedezve.

Másnap hajnalban, december 3-án a halálraítélteket kivezették a pankráci börtön udvarába, és felakasztották őket. A kivégzés gyorsabb lefolyása érdekében két hóhért is alkalmaztak. Slánský volt az utolsó a halálsoron, és búcsúzó szavai állítólag így hangzottak: „Köszönöm, azt kapom, amit megérdemlek.“[7] Az ŠTB a halottakat titokban elhamvasztotta, földi maradványaikat pedig krumpliszsákokba töltötték. A zsákokat teherautóra rakták, és Prága külvárosait járva keresték a megfelelő helyet, ahol kiüríthetik azokat. Mivel az út jeges volt, az az ízléstelen ötletük támadt, hogy az úttestet a hamvakkal szórják föl. A szörnyű történetről a sofőr később nevetve így mesélt: „még úgysem vittem egyszerre tizennégy embert a Tatrámmal: három élőt, meg a tizenegy másikat, a zsákban!”[8]

Az utóhang

A szovjet tanácsadók szemében páratlan sikertörténet természetesen néhányak karrierjében óriási lökést adott. A ruzyněi vallatásokat vezető tiszteket előléptették, s pénzjutalomban összesen 321 személy részesült, kétezertől harmincezer csehszlovák koronáig terjedő összegben. További 154 tiszt és őr kisebb-nagyobb kitüntetéseket, így a Köztársaság Érdemrendjét, a Bátorság Érdemrendjét vagy a Munka Érdemrendjét kapta meg. A Párt vezetői sem ünnepelhettek természetesen üres kézzel. Az „államellenes összeesküvő-csoport” tagjaitól hátrahagyott ingóságokat maguk között felosztva értékesítették, kifejezetten alacsony áron. Így például Antonín Novotný, aki 1953-ban Slánský korábbi tisztségét elérve a CSKP első titkárává lépett elő, az egyik mellékperben halálra ítélt egykori kollégája kínai teakészletét és finom ágyneműit vásárolta meg szimbolikus összegért.[9]

A Slánský-perben hozott tizenegy halálos ítélet, valamint az ügy antiszemita éle heves reakciókat váltott ki világszerte, természetesen leginkább a zsidó szervezetek és Izrael állam részéről. A főperben hozott ítéletek kihirdetését és a kivégzéseket követően a nemzetközi sajtó – a hidegháborús viszonyokat tükrözve – két részre szakadt: a szocialista tábor országaiban jogos elégtételnek számított az „összeesküvőkkel” történt bánásmód, a nyugati sajtó pedig verbális támadásokat intézett Csehszlovákia és a Szovjetunió ellen.

Eközben a csehszlovák vezetők – antiszemita hullámoktól tartva – igyekeztek a lakosságot meggyőzni arról, hogy a Slánský-per Izrael állam és nem az ország saját zsidó állampolgárai ellen irányult. A korabeli magyar külügyi jelentések alapján azonban ez a magyarázat a lakosság körében nem talált meghallgatásra, és főként Szlovákiában történtek antiszemita töltetű incidensek.

A Slánský-per még korántsem jelentette azt, hogy a csehszlovákiai tisztogatások véget értek volna. Annak idején a CSKP vezetői rendkívül nehezen szánták rá magukat pártjuk megtizedelésére, most azonban már képtelenek voltak megállni. Miután a főper során az összeesküvés „központját” sikeresen likvidálták, most a több száz letartóztatott „mellékszereplő” várt sorsának beteljesedésére. 1953-ban megkezdődtek az úgynevezett mellékperek mindazok ellen, akik már 1951 eleje óta letartóztatásban voltak, csoportokba osztva őket. Karel Kaplan történész adatai szerint összesen 278 magas rangúnak tekinthető kommunista funkcionárius került a vádlottak padjára, 1948 és 1953 között pedig az állami törvényszék 232 halálos ítéletet hozott, közülük 178-at végrehajtottak.[10] A különböző mellékpereken több ezer embert ítéltek börtönbüntetésre, másokat bírósági eljárás nélkül zártak munkatáborokba. A csehszlovákiai tisztogatások időtartama is kifejezetten hosszú volt: 1949 őszétől öt és fél éven át, egészen 1954 novemberéig, vagyis még másfél évvel Sztálin halála után sem érezhették magukat biztonságban a kommunista párt tagjai sem. Az ítéletek felülvizsgálata végül az évtized második felében kezdődött meg. A központi per túlélői közül ketten már 1955-ben szabadultak, harmadikuk csupán 1960-ban. A teljes rehabilitáció számukra 1968-ban érkezett el, a prágai tavasz során, amikor már elsődleges célnak számított a sztálinista múlttal való szembenézés.

Hevő Péter

Válogatott irodalom:

Hódos, György: Tettesek és áldozatok. Koncepciós perek Magyarországon és Közép-Kelet- Európában, Budapest, 2005.

Kaplan, Karel: Die politischen Prozesse in der Tschechoslowakei 1948-1954. München, 1986.

Kaplan, Karel – Kosatík, Pavel: Gottwaldovi muži, Praha, 2004.

Kaplan, Karel: Report on the Murder of the General Secretary, London, 1990.

London, Artur: Beismerő vallomás. A prágai „nagy per”. Budapest, 1992.

Löbl, Eugen: Die Revolution rehabilitiert ihre Kinder: hinter den Kulissen des Slansky-Prozesses. Wien, 1968.

Löbl, Eugen: My Mind on Trial. New York – London, 1986.

Lukeš, Igor: Rudolf Slánsky: His Trials and Trial. Woodrow Wilson International Center for Scholars, Washington D. C., 2001.

Lukeš, Igor: The Rudolf Slansky Affair: New Evidence. in: Slavic Review 58. (1999: 1. sz.) 160-187.

Pernes, Jiří: Takoví nam vládli, Praha, 2003.

[1] MOL, KÜM-TÜK, Csehszlovákia 1945-64, 27. d. 15/c, iktatószám nélkül.

[2] London 1992: 264.                                                                                                                                          

[3] Szabad Nép, 1952. november 22. 2.

[4] Löbl 1968: 129.

[5] Löbl 1968: 131.

[6] London 1992: 301.

[7] Lukeš 2001: 58.

[8] London 1992: 325.; Lukeš 2001: 59.

[9] Lukeš 2001: 59.

[10] A halálos ítéleteket természetesen nem csak a letartóztatott kommunisták ellen hozták, hanem ide értendők a korábbi (például a polgári pártokat szétverő) koncepciós perek is. Kaplan 1968: 105.

Ezt olvastad?

A londoni hathárom és a magyar labdarúgás napja

1953. november 25-én került sor az angol és a magyar válogatott összecsapására a londoni Wembley stadionba. Európa két ekkoriban talán

X