„Álmomban se képzeltem volna, hogy rendező lesz belőlem” – Fellini 100

1920. január 20-án, vagyis idén 100 éve született a világhírű olasz filmrendező, Federico Fellini, akihez olyan kiváló filmalkotások köthetők, mint az Országúton, az Édes élet vagy a Cabiria éjszakái. Munkássága meghatározó nemcsak a múlt század olasz filmiparának, de a nemzetközi filmművészet történetében is.

A rendező filmjein megjelenő kreativitás, a saját életéből merített történetek feldolgozása, nagyfokú érdeklődése a különböző emberi sorsok iránt, illetve egy sajátos, kissé groteszk humor ábrázolása a filmvásznon saját kora legnépszerűbb rendezőjévé tették őt. Munkái mai napig tanulságosak és élvezhetők. Fellini ugyanis olyan egyetemes kérdéseket feszegetett, melyek nem függnek tértől és időtől, például: mit kezdhet a 20. századi, modern ember a magánnyal, mennyiben határoz meg minket az, hogy honnan jövünk, vagy honnan származunk, mit tehetünk a társadalom igazságtalanságai ellen?

Federico Fellini Riminiben látta meg a napvilágot, szülei a kereskedelemben dolgoztak, Federiconak később egy öccse és egy húga született. A Fellini gyerekeknek nem volt teljesen felhőtlen gyermekkoruk. Édesapjuk hűtlensége tönkretette a család egységét. Federico Fellini gyerekkorának egyik meghatározó élménye volt, amikor hétéves korában családjával cirkuszba ment és az ott látott bohócok annyira megigézték, hogy a kisfiút állítólag ekkor kezdte el érdekelni a művészet. A bohócok groteszk jelleme, de ugyanakkor szimbólumokban gazdag mozdulataik a rendezőt felnőtt korában is foglalkoztatták, hiszen egyik legsikeresebb filmje, az Országúton központi helyszíne egy vándorcirkusz, egyik főszereplője pedig egy bohóc, illetve késői munkái között ismeretes a Bohócok című film.

A cirkuszi élmények hatására Fellini rajzolni és festeni kezdett, 11 évesen pedig saját kezűleg készített bábokat egy színházi előadásra. Gyermekkorának meghatározó alakja volt még, az amerikai közönség által annyira kedvelt Flash Gordon képregénysorozat szuperhőse, aki a kisfiú eszményképévé vált, filmjeinek pozitív karakterei sokban hasonlítottak Flash Gordonra.   Szülei ellenzése ellenére az érettségi után újságíróként dolgozott, de szűkös bevételei miatt kávéházakban rajzolgatott, festett, néha pedig különböző rádióknál vállalt alkalmi munkákat. A Cico és Pallina című rádiósorozatnak köszönhetően figyelt fel a főszereplőnő hangját adó Giulietta Masina színésznőre, akit hamarosan feleségül is vett. Házasságuk többnyire harmonikus volt, Fellini félrelépései ellenére is, felesége a rendező számos remekművének főszereplője volt, amikor a rendező 1993-ban átvette az életműért járó Oscar-díjat, azt csak feleségének köszönte meg. Frigyük ugyanakkor tragédiákkal teli is. Giulietta először elvetélt, majd kisfiúk háromhetes korában meghalt, ráadásul a színésznő olyan súlyos fertőzést kapott, hogy többé nem lehetett gyermeke. A házaspár közösen elszenvedett tragédiái befolyásolták Fellini filmjeit is. A komorság, szürkeség szinte minden munkájában megjelent, de ugyanakkor a felesége iránt érzett mély tisztelete és szeretete is. A rendező női karakterei ugyanis általában mind jók, szépek, ugyanakkor érzékenyek, naivak is, akik elvágyódnak a világ igazságtalanságai elől.

Fellini rendezői és forgatókönyvírói karrierje igazán csak a II. világháború alatt, illetve után kezdődött el. 1944-ben mutatták be Roberto Rossellini világhírű filmjét, a Róma nyílt várost, melynek forgatókönyvét Fellini írta. A kezdetben alapvetően forgatókönyvíróként tevékenykedő Fellini az ötvenes években megnyitotta saját filmgyártó cégét és hamarosan rendezőként kezdett tevékenykedni. Rendezői stílusa is ebben az időszakban kezdett kiforrni, legkiválóbb művei az olasz neorealizmus stílusában készültek.

Az olasz neorealizmus a II. világháború után megjelent stílusirányzat, esetleg filmes–társadalmi mozgalom, mely a háborús vereséget, a fasizmus összeomlását és a háború utáni gazdasági válságot a film útján kívánta feldolgozni. A neorealizmus stílusában készült filmekre jellemző a magasfokú érzékenység a társadalom peremén élők felé, a háború névtelen hősei felé és ennek megfelelően ezek a filmek szimbólumgazdagok és kivétel nélkül drámaiak. Az olasz neorealizmus jeles alkotói voltak — Fellinin kívül — például a már említett Roberto Rossellini, Vittorio de Sica vagy Giuseppe de Santis. Fellini első ismert önálló alkotása A fehér sejk 1951-ben jelent meg, amelyben egy római feleség fantáziavilágában beleszeret a képregényhős fehér sejkbe, megkérdőjelezve a férje iránti hűségességét. A film elvontsága miatt megbukott sokáig úgy tűnt, Fellini filmjei nem fognak közönségre találni.

A fehér sejk (Forrás: moziverzum)

Az egy évvel később bemutatott Bikaborjak című film azonban nem várt sikert aratott, elnyerte ugyanis a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlán díját. A film három fiú életét mutatja be, akik ki akarnak törni a vidéki Olaszország szürke világából és egy közülük, Moraldo el is indul Rómába. A Bikaborjak sikerének titka feltehetőleg az életrajzi ihletettség volt. Fellini, csakúgy, mint a filmbeli Moraldo szembe szállt szüleivel és a maga útját járta. A rendező legnagyobb sikere azonban az 1954-es Országúton volt. A filmért a rendező megkapta a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Az Országúton egy road movie, melynek főszereplője a vándorcigány Zampano és a melegszívű Gelsomina bohócnő, aki Zampano segítőtársa, de lényegében szolgája, hiszen a férfi kvázi magához idomítja a nőt, aki nem is tudja elhagyni a férfit. Ketten vándorolnak az országban és csatlakoznak egy cirkuszhoz, ahol a Bohóc segítségével Gelsomina kiszabadulhat a férfi fogságából (nem fizikailag, csak a szellemi szabadságot tekintve), melynek tragikus következményei lesznek. Az Országúton sikerének több oka lehetett. A film két különleges kérdést feszegetett, mégpedig a férfi és a nő egymáshoz viszonyulását, illetve az emberi személyiség komplexitását, hiszen hiába formálta teljesen a maga képére Zampano Gelsominát, igazán soha nem ismerte meg a nő jellemét. Az alkotásban kiemelkedően fontosak még a tájképek, hiszen útifilmről beszélünk, illetve a zene, mely szomorú, melankolikus hangulatot teremt a filmben.

1957-ben mutatták be a rendező következő Oscar-díjas filmjét, a Cabiria éjszakáit. A címszerepet Fellini felesége alakította csakúgy, mint az Országúton című filmben. A Cabiria éjszakái a művészpár legérzékenyebb alkotása, melyben egy naiv római prostituált küzd a társadalom általi elfogadásért, szeretne rendes munkát és párt találni, de foglalkozása miatt nem fogadják el, így újra és újra elbukik.

Az ötvenes évek végén Fellini alkotói válságba került, 1960-ban jelent meg következő nevezetes alkotása Az édes élet, melyet a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma díjjal ismertek el. A film főszereplője Marcello újságíró szeretne lenni, ezért Rómába utazik és ott kvázi „lelkét az ördögnek eladva” próbál fentebb kerülni az írói ranglétrán. Az édes élet elnyerte a filmszakma tetszését, az olasz társadalomét azonban már kevéssé. Pápa– és sajtóellenessége miatt Fellini filmjét a hazai mozik cenzúrázták.

A hatvanas években még két alkotásáért tüntették ki a rendezőt. 1963-ban 8 és ½ című filméért újfent Oscar-díjat kapott. A 8 és ½ szintén önéletrajzi ihletésű film, egy alkotói válságban szenvedő rendezőről, Guidóról szól, aki elvonul magánklinikájára, hogy válsághelyzetére megoldást találjon. Rájön, hogy ha elveszíti a forgatás adta lehetőségeket, elveszíti élete értelmét is. Elfelejtve bajait újra munkához lát. A film az eddig a pillanatig történő eljutás lelki folyamatait boncolgatja. A film Fellini utolsó fekete-fehér filmje volt.

A rendező utolsó, a szakma és a nagyközönség elismerését is egyaránt kiváltó filmje az 1974-es Amarcord (Emlékezem) című film volt. Az Amarcord Fellini utolsó életrajzi ihletésű filmje, melyben Titta, egy az Adria környékén élő fiú felnőtté válását követhetjük végig az éppen kialakuló fasiszta Olaszországban. Az Amarcordot szintén Oscar-díjjal jutalmazták. A hetvenes és nyolcvanas években is számos Fellini film jelent meg, de ezeket egyre több bírálat érte. Az olasz filmiparba áramló új irányzatok és a közönség ízlésének megváltozása mind azt jelezte, hogy Fellini filmjei fölött mintha elszállna az idő. A rendezőt aktív évei után is díjazták: megkapta a BAFTA díjat, a Golden Globe-ot, illetve életművéért az újabb Oscar-díjat.

1993-ban Fellini agyvérzést kapott, bal oldalára lebénult. A kórházi ágyán döntötte el, hogy ő, aki egész életében rettegett a haláltól és a Túlvilágtól, most filmet fog forgatni ezekről. Ezt már nem érhette meg. 1993. október 31-én szívinfarktusban meghalt. Temetése napján Olaszország számos mozija tisztelgett emléke előtt filmjeivel.

Ezt olvastad?

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató
Támogasson minket