„…amennyire egy történésznek lehet véleménye mindennapjainkkal kapcsolatban, ahhoz tegye is hozzá a tudását.” – Interjú Majdán Jánossal

Majdán János Eger, Pécs és Baja felsőoktatási intézményeiben évtizedeken át tanított, közkedvelt és elismert oktatói karriert tudhat maga mögött; rövid ideig főiskolai rektorként is dolgozott. Legfőbb kutatási témája a vasút és a közlekedés története. Az interjúból személyes történetén kívül szóba kerül még a vasút társadalomformáló hatása, a borászkodás, és a honismeret jelentősége is. Máté Zsolt interjúja.

Újkor.hu: Mi vagy ki szerettette meg a történelmet Önnel?
Majdán János: Abban a szerencsében volt részem, hogy a szülőfalum egy nagyon érdekes település; Balassagyarmat mellett található öt kilométerre és Szügynek hívják. A Balassagyarmat-Aszód vasútvonal egy állomása. Ott olyan körülmények között éltem, amit utólag aztán egyértelműen tudtam igazolni magamnak, hogy különleges szituációnak számított. Ez egy magyarországi szlovák falu, amely lakosságának nyolcvan százaléka a gyerekkoromban, sőt, a hetvenes évek végéig még evangélikus is volt; volt olyan osztálytársam, aki az iskolakezdéskor még magyarul sem tudott. Egy nagyon erős, jól gazdálkodó kis- és középparaszti társadalom volt a faluban, ez azért volt érdekes, mert az én szüleimet munkahely miatt helyezték egy állami gazdaság irodájába dolgozni. Katolikusok és magyarok voltunk; ez eleve egy magyarországi kisebbségi létet jelentett, ami nagyon különlegesnek számított. A katolikusok volt cselédek, vagyontalan állami gazdasági dolgozók voltak, és lenézett embereknek számítottak. Bár a szüleim irodai munkája révén másként tekintettek ránk, de a kettősség érezhető volt gyerekfejjel is.

Továbbá a település a 18. században a felvilágosult abszolutista uralkodók ellen tiltakozásként rövid ideig Nógrád megyeszékhelye volt, A főurak nem voltak hajlandók bemenni Balassagyarmatra a németesítő törekvések ellen tiltakozva. Ebből eredően nyolc darab kisnemesi kúria és egy kétszintes, nagyon szép megyeháza van a faluban. A helyi nemesség földjeit a jó gazdálkodásuk miatt viszonylag későn államosították, de 1948-ban ez is bekövetkezett. Ezek az egykori előkelőségek voltak egy másik érdekes csoport körülöttem.

Végül, mivel Balassagyarmat bármennyire kicsi is volt, de városnak számított, a kitelepítéseket ott is végre kellett hajtani. Akinek kettő boltja volt vagy B-listázták, azokat Szügybe telepítették ki; így egy harmadik mikroközösség is élt a faluban. Ez a három, egymástól teljesen eltérő csoport már gyerekkoromban feltűnt, és érdeklődtem irántuk. A családommal mindhárom közösséggel jó kapcsolatot ápoltunk, olyannyira, hogy egy idő után édesanyám öltöztette a menyasszonyt. Én pedig gyerekként is érdeklődtem a körülöttem lévő világ iránt, amit az emberekkel való beszélgetésen keresztül fedeztem fel. Így szerettem meg a környezetemben élőkön keresztül a történelmet.

A Balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban kiváló történelemtanárunk volt Szabó Károly személyében, aki a korszakban ritka módon doktorált is. Nagyszerűen tanította a történelmet nekünk, és így nem véletlenül öten követtük őt különböző szinteken a pályán, és ugyancsak öt továbbtanuló osztálytársunknál volt kulcsfontosságú a felvételikor a tárgy.

A hetvenes években folytatta Debrecenben egyetemi tanulmányait. Mely tanárai voltak pályaképére, történelemszemléletére a legnagyobb hatással?
Nagy szerencsénk volt, mert véleményem szerint a Debreceni Egyetemen (ami akkor Kossuth Lajos néven működött) a huszadik századi időszakának egyik csúcsperiódusában tanulhattam. Egyedül egy mára alig ismert oktató, a középkori magyar falvakkal foglalkozó Szabó István nem tanított a háború utáni legendás tanári karból. Egy ereje teljében lévő tanári gárda tanított minket; akik lefedték az oktatói életutat a tudományos pályájukat kezdőktől a csúcson lévő akadémikusokig. A szakmai teljesítményen túl az emberi oldaluk is nagyon fontos volt ezeknek az oktatóknak; mivel nem voltunk sokan történelemszakos hallgatók, ezért sokat foglalkoztak velünk a tantermen kívül is. Nem tudtam úgy elmenni az egyetemi könyvtárba, hogy ne fussak össze valamelyikükkel, és ne kérdezték volna meg, hogy vagyok, és miként áll a tudományos diákköri kutatásom.

A sajnos ma alig emlegetett Ránki György akadémikust szeretném külön kiemelni. Ő az akadémiai Történettudományi Intézet igazgatója volt, és hetente jött vonattal tanítani minket. Harmadéves hallgató koromból nagyon megmaradt, hogy ha más kurzuson valamilyen vita kezdődött közöttünk – például a népies-urbánus kérdéskörről –, akkor az ő szemszögéből is elmondta a témával kapcsolatos véleményét. Képes volt ilyen helyzetek miatt későbbi vonattal hazautazni.

Orosz István, mára már akadémikus volt a másik meghatározó oktatóm. Zseniális előadásokat tartott, emberileg is nagyon kedveltem, és végül a kisdoktorim témavezetését is elvállalta. Barta János is egy bámulatos tanárunk volt, bár vele kevésbé volt személyes a kapcsolatunk. Irinyi Károly történetírás története tantárgya is emlékezetes maradt, ő nyitotta fel a szemünket arra, hogy a történetírói iskolák mögött milyen mély társadalmi, kulturális, szellemi háttér állt. Ő döbbentette rá az évfolyamunkat, hogy mennyiféle módon lehet történelmet írni.

Mind a mai napig vallom, hogy a debreceni egyetemisták nagyon kényelmes helyzetben vannak az Egyetemi Könyvtár miatt. A budapesti országos méretű könyvtárakban sok ember között kell olvasni, de mivel a Debreceni Egyetemi Könyvtár köteles könyvtár, rendkívül gazdag határon túli gyűjtése is van, nagyon sokat olvastunk ott. Továbbá, ha a központi könyvtárban nem találtunk meg valamit, akkor az intézeti vagy tanszéki gyűjteményekben kereshettünk könyveket. Emlékszem, hogy a könyvtárosok gyakran azt kérdezték meg, hogy melyik oktató, milyen kurzusához keresek irodalmat, és rögtön adták a kötelező vagy ajánlott irodalmakat.

A diploma megszerzését követően az egri főiskolán lett tanársegéd. Milyen tárgyakat tanított? Milyennek tűnt az egri főiskola az egykori Debreceni Egyetemhez képest?
Egy véletlennek köszönhetően kerültem Egerbe: az egyik kedves barátom ott tanított tanársegédként, és a városban tartott ötödéves tanítási gyakorlatom idején felkerestem őt. Beszélgettünk az irodájában, és ezt végighallgatta egy számomra ismeretlen idős hölgy. Mikor letelt az egri tanítási gyakorlatom, visszamentem elbúcsúzni a barátomtól. Ekkor derült ki a hölgyről, hogy a barátom tanszékvezetője, és megkérdezte, hogy nem akarok-e ott dolgozni. Én erre igent mondtam. Ráadásul, mikor ezt elmeséltem a feleségemnek este, kiderült, hogy neki pedig a Dobó István Gimnázium igazgatója ajánlott állást.. Ráadásul az akkori igazgató a doktori tanulmányokat folytató tanároknak egy év szabadságot is biztosított, így ez a feleségem terveinek is megfelelt.

Az Egri Főiskolán politológiát és magyar munkásmozgalom-történetet tanítottam. Ezek minden hallgató számára kötelező tantárgyak voltak, így mindenféle szakos hallgatóval találkoztam. Az egyetemi és a főiskolai képzés között több különbség is volt: például a főiskolásoknak egy egységes, jól megírt, jól tanulható jegyzetrendszert biztosítottak, a főiskolákon kevesebb volt az önálló feldolgozás. Amíg a Debreceni Egyetemen volt húsz tanár a történelmi képzésekre, addig ezt az Egri Főiskolán hatan tanították. Sokkal nagyobb korszakokat tanítottak az oktatók, bár kutatási területe mindenkinek volt.

Két évet dolgoztunk Egerben, és egy véletlen folytán kerültünk Pécsre. Mindig is meghatározó volt az életemben az Országos Tudományos Diákkori Konferencia; magam is részt vettem ötödéves koromban 1977-ben Pécsett egy országos fordulón. Két évvel később Egerben rendezték meg a Társadalomtudományi Szekciót. Érdeklődőként beültem néhány előadásra. Ült mellettem egy vékonyka ember, aki néha dohányzott, és szóba elegyedtünk. Másnap újra egymás mellé kerültünk és beszélgettünk. A szekció végén bemutatkozott, és mondta, hogy ő Polányi Imre, a Pécsi Tanárképző Főiskoláról, és jelezte, hogy 19-20. századi magyar történelemmel foglalkozó tanári állást fognak hamarosan meghirdetni, majd megkérdezte, hogy nem akarom-e megpályázni. Elkezdtem figyelni a hivatalos értesítőket, és tényleg kiírták az említett álláslehetőséget; ráadásul a földrajzon a feleségem szakdolgozati témájával, Magyarország településföldrajzával foglalkozó oktatót kerestek. Mikor június elején leadtuk a jelentkezést, életemben negyedik alkalommal jártam Pécsett. Hónapokig nem kaptunk választ, így elkezdtük Egerben a tanévet. A Dobó István Gimnáziumban akkoriban az első héten osztálykirándulások voltak, és a feleségem kísérőtanárként Pécsre utazott egy osztállyal. Szeptember másodikán a feleségem megkérdezte az ottani személyzetist (aki mellesleg később kollégája lett az érintett tanszékeken), hogy kik nyerték a tanársegédi álláspályázatokat, és kiderült, hogy mi ketten. Így szeptember 15-tel kezdtünk a Pécsi Tanárképző Főiskolán tanítani, és mindenféle protekció nélkül, de valami hatalmas szerencsének köszönhetően újra együtt helyezkedhettünk el egy új városban.

Bölcsészdoktori értekezését a Nógrádi Nemzeti Intézet történetéről írta. Miért erre a témára esett a választása? Mivel foglalkozott ez az Intézet?
A rendszerváltásig más típusú fokozatszerzési modell volt: az első megszerezhető fokozat az egyetemi doktori, másnéven kisdoktori volt. Ezeket az egyetemek adták, egyetemi vizsgákkal és disszertációval lehetett elnyerni. Én a Nógrádi Nemzeti Intézettel kapcsolatos kutatásaimat erre a fokozatra készítettem el, és a szakdolgozatom továbbvitele volt. Nógrádi származású vagyok, ahol a reformkorban a magyar nyelv és kultúra terjesztésére szerveződő intézményt alapítottak. Erre a megye vegyes lakossága miatt volt szükség, mert a korabeli nemesség ezzel szerette volna gyorsítani a megye magyarosodását. Nem egy erőszakos magyarosítást kell elképzelni, hanem egy kulturálisan megszervezett akciósorozatot. Tanítókat képeztek magyarul, ami újdonság volt, mert a losonci tanítóképzőben szlovák nyelvű képzés folyt. A tankönyveket biztosították a helyi iskolákban magyarul. A kulturális életet színdarabokkal, bálokkal, koncertekkel próbálták a magyaros viselet és zene felé terelni. A szervezet a megyei nemesség felajánlásából működött. Az ott dolgozók közül kiemelném Veres Pálnét, aki nőnevelő tevékenységet folytatott az Intézetben, de Szontagh Pál vagy Kubinyi Ágoston is ebben az Intézetben dolgozott szervezőként. Ez egy teljesen feltáratlan témának számított; a szakdolgozatomban csak az Intézet működésével, történetével foglalkoztam, de a kisdoktori disszertációban a megyei társadalmi hátteret mélyebben feltártam, Nógrádban ugyanis fontos volt a köznemesség a nagybirtok hiánya miatt, ezért egy rendkívül élénk társadalmi élet volt a vármegyében. A reformkoron túlnyúlik a téma, mivel a dualizmus korában már iskolákat is építtetett az Intézet. Tudtam akkor, hogy a doktori végzettség a munkaerőpiacon fontos lesz, ezért a képzést követő leghamarabb időn belül meg is védtem dicsérettel a munkámat.

1979-től nyugdíjazásáig dolgozott a pécsi felsőoktatásban. Milyen volt személyesen megtapasztalni a főiskolai létből a tudományegyetemmé szerveződést?
Hétfős tanszék felelt a teljes történelemképzésért, amelynek törzsét előadások és némileg nagyobb korszakkal foglalkozó szemináriumok jelentették. A főiskolai jegyzetekből hármat ráadásul a pécsi oktatók jegyeztek, így szakmailag is egy megalapozott tanári karban kezdtem el dolgozni. Egy általánosabb, de stabil tudást adó képzést biztosítottunk, amivel bátran taníthattak az általános iskolai tanárok.

Az egyetemmé válás nagyon érdekes folyamat volt, mert szemtanúi, résztvevői és valamilyen szinten alakítói is voltunk. Politikai döntés született Aczél György részéről arról, hogy a nyolcvanas évek elején új tanárképzést kell kidolgozni, ugyanis az azt megelőző rendszerben nehezen lehetett váltani az általános iskolai és a középiskolai tanári pozíció között. Ezért kidolgozták az egységes tanárképzést, amiben a tanár választhatott, hogy milyen szinten kívánt tanítani. Ennek a modellnek kerestek próbaintézményt, és először Szegedre esett a választás, mivel ott volt tanárképző főiskola és egyetem is, ezt a helyi politika azonban elutasította. Így második körben választották a pécsi felsőoktatást. Ebben az átalakulásban elévülhetetlen érdeme van a már itt dolgozók közül Bókay Antalnak; több személyi kérdés esetében ráadásul remek időzítés is volt, mert megbízatások értek véget vagy vezetők vonultak nyugdíjba. A történelem, a magyar és az angol szakok esetében pedig fogadókészség is volt az egyetemi szintű felfejlesztésre, így kerülhetett egyetemi tanárként a Történelem Tanszékre Ormos Mária és Tilkovszky Loránt. Az irodalmárokhoz megérkezett tanítani Bécsy Tamás; Horányi Özséb és Szépe György a magyar nyelvészeti képzésbe kapcsolódott bele. Erre a folyamatra a tanárképzőn túl a városi vezetés, és a jogi, illetve közgazdasági karból álló egyetem is áldását adta. Így jöhetett létre 1982-ben a Tanárképző Főiskola és az Egyetem egyesülésével a Janus Pannonius Tudományegyetem Ormos Mária rektori vezetésével.

Napjainkra sokan elfelejtették, de kísérleti jelleggel az első két évben nem két szemeszterben, hanem trimeszterekben tanítottunk. A tanévet kibővítették egy nyári hónappal és három részre osztották, így három szorgalmi- és vizsgaidőszak követte egymást. Ez a változat nálunk nem vált be, így gyorsan visszaálltunk a kétféléves rendszerre. Az egységes képzést azzal sikerült fenntartani, hogy a módszertan és a gyakorló tanítás esetében mind az általános, mind az újonnan megszervezett gimnázium adott teret a hallgatóknak.

Milyen benyomásai voltak az egyes történelem szakos hallgatói évfolyamokról?
Úgy gondolom, hogy az egyetemi és a főiskolai hallgatók között a felvétel pillanatában kisebb volt a különbség, mint a végzésükkor. Ez a már említett eltérő szeminarizálás, a kevesebb önálló feldolgozás és feladat, továbbá a rövidebb képzési idő miatt alakult így. Mivel különböző okok miatt volt szerencsém valamennyi korabeli történésztanár-képzést belülről látnom, nyugodt szívvel mondhatom, hogy a legjobb képzést Pécsett kapták a hallgatók. Ezt akkor olyan mérhető számok is alátámasztották, hogy a nálunk végzett általános iskolai tanárok közül jóval többen fejezték be levelező tagozaton az egyetemet a fővárosban, Szegeden, majd az átalakulás után Pécsett, mint a többi főiskoláról. Nem egy volt hallgatónk később PhD fokozatot is szerzett, amihez az alapokat Pécsett kapták meg.

Több tanulmányt, könyvet írt a vasúttörténet témakörében. A vasút történetén át is láthatók Magyarország sorsfordulói? Mennyire közkedvelt a közlekedés története?
A vasúttal nagyon korán kapcsolatba kerültem, mivel gyerekként a nagyszüleimet vonattal kerestük fel, iskolásként pedig ingázó voltam, ezért naponta utaztam a vasúton. Debrecenbe is vasúttal jártam, csak már ritkábban. A Nógrádi Nemzeti Intézet kutatásának lezárását követően fizikailag is messzire kerültem a forrásoktól, ezért új téma után kellett néznem. Mivel a tanársegédi állásom a 18-20. századi magyar történelemről szólt, olyan kutatási témát kerestem, ami az egész országot és korszakot is érinti. Ekkor jöttem rá, hogy az egész korszakot végigkíséri a közlekedés hatalmas fejlődése, akkoriban azonban periférián volt a vasúttörténet kutatása, és általában csak a gazdaságtörténet részeként jelent meg. Az első komolyabb kutatásom a Pécs-Barcsi vasúthoz kapcsolódott, mert az egy általánosabb vasútvonal volt, nem úgy, mint a Dunai Gőzhajózási Társasághoz tartozó Pécs-Mohács szakasz. A megyei levéltárakban mind a mai napig rendelkezésre állnak a helyiérdekű vasútvonalakhoz kapcsolódó iratok, a minisztériumok iratai között az országos tervek, szabályozások, így a Trianon előtti 22 000 kilométer vasútvonal kellő lehetőséget biztosított a munkához. Fokozatosan növeltem a kutatásaimat előbb dunántúli, majd országos dimenzióra. a teljes hálózat megismeréséhez segítettek a jelenlegi utódállamokban végzett levéltári feltárások, melyek során hónapokat töltöttem az ott szinte érintetlen források átnézésével. A vasutakkal történő munka napjainkra kibővült azzal, hogy a vonalak térségekre, polgárosodásra és életmódra gyakorolt hatását is vizsgálom.

Gyakorlatilag a vasútépítésnek vannak saját korszakai, de felosztható a magyar polgárosodáshoz kapcsolódva más korokra is. Van, amikor a kettő egybeesik, de többször egymástól független folyamatokról van szó, viszont kijelenthető, hogy a vasút fejlődése a magyar polgári átalakulásnak egy kulcsterülete. Széchenyitől szabadon idézve „olyan volt a vasút, mint egy érrendszer.” Amikor kutatásom hangsúlya átkerült a területi hatások és az életmód vizsgálatára, akkor kibővítettem kulturális háttérrel, gazdasági háttérrel is. Bele sem gondolunk, de a vasúti kocsin lévő angol WC, a restik, a rántott szelet, sör, málnaszörp, muskátlik elterjedése mind ehhez kapcsolódik. Továbbá vasúti személyzettel, vasutasok életpályáival is foglalkoztam, ezzel ugyanis a társadalmi mobilizáció figyelhető meg, hogyan lesz egy parasztgyerekből vasutas, akinek a leszármazottjai már egy vasutas dinasztiát alkotnak, illetve, hogy ezek a családok hogyan gyarapodtak a bővülő szociális ellátórendszernek köszönhetően. Ez a kutatás olyan volt, mint egy hólabda, amiből előbb-utóbb lavina lesz, az eredményeimet végül A közlekedés története Magyarországon (1700–2000) című könyvemben összegeztem. Nagy örömömre szolgált, hogy több hallgatóm is vasúttörténetet választott szakdolgozati témaként, illetve itthon és határon túl fokozatot szerzett doktoranduszaim is vannak e területről. Belőlük és kutatótársaimból alakult egy vasúttörténész csapat, akikkel már kétévente rendezünk vasúttörténeti konferenciákat, s ezt sikerül a Közlekedéstudományi Egyesület Közlekedéstörténeti Szakosztályának elnökeként vezényelnem. A legutóbbi, immáron ötödik – alkalmon Szombathelyen, meglepetésünkre, már ötvenen vettek részt. Bár az anyagi háttér kevéssé áll Magyarországon rendelkezésre, de az óriási tekintélynek örvendő és nagy szakmai hálózattal rendelkező IRHA (International Railway History Association) munkájában is időnként részt vállaltam, és 2018-ban (sok hazai fiatal segítővel közösen) Budapesten először tudtuk megrendezni a világkonferenciát.

Kifejtené, hogy bizonyíthatóan mit köszönhetünk a közlekedés megkönnyítésén túl a vasút elterjedésének a mindennapjainkban? Vagy melyik térség fejlődött rendkívül látványosan a vasútnak köszönhetően?
Amikor a vasút városfejlesztési hatását vizsgáltam, kiderült, hogy a Dunántúlon Vas és Somogy megyék nagyon tudatosan léptek fel a vasútépítések támogatásával kapcsolatban. Mindkét vármegyei közgyűlés határozatot hozott arról, hogy csak azokat a vonalakat támogatja, amelyek befutnak a megyeszékhelyre. Kaposvár és Szombathely véleményem szerint ennek köszönheti a gazdasági és megyeközponti szerepét; de ennek az ellenkezője is igaz, mivel Nagykálló helyett Nyíregyházára közlekedett több vonat, ennek eredményeképp át is került oda a megye központja.

Az életmód polgárosodása Magyarországon sok tényezőtől függött. De képzeljük magunkat annak a parasztembernek a helyébe, aki vonatra szállva a Baross Gábor által bevezetett viteldíjrendszer miatt olcsón bejuthatott a megye székhelyére: a falu vasútállomásán találkozott az ipari forradalom vívmányaival és az új szokásokkal, jelenségekkel. A vasútállomáson fúrt vagy ásott kút volt, ami nagy újdonságnak számított, mert garantáltan jó minőségű vizet biztosított. Azt követően megláthatta a rendezett, gondozott virágágyásokat, a kötelezően elhelyezett muskátlival. A MÁV az egész magyar hálózaton kötelezővé tette az állomások virágosítását. Ráadásul a MÁV állomásain magyar muskátlit kellett elhelyezni, ami felfelé nőtt, szemben az osztrák muskátlival, ami lefelé növesztette leveleit és a Lajtántúl vasútállomásait díszítette; ez alapján az utasok még azt is megállapíthatták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia melyik felében vannak. Ott voltak még a gereblyézett kavicsok, mert minden állomáshelyen fehér folyami kaviccsal kellett kiszórni a várakozó részeket. Ilyennel legfeljebb a főúri kúriákon találkozhatott a már említett képzeletbeli parasztbácsi.

Mikor megvette a jegyét, reklámokkal találkozott. Salgótarjáni vaskályha biztosította télen a meleget, ami az otthoni tűzhelyhez, kemencéhez, cserépkályhához képest hatékonyabb volt. Menetrendet látott, ami alapján már nem a napszakokhoz, hanem percre pontosan az órához kellett igazítania a napját. Arról nem beszélve, hogy a vasúton ingaórán nézhette meg az időt, amikor sok településen még köztéri óra sem volt. A vonaton központi, szabályozható gőzfűtéssel találkozhatott, angol WC-t próbálhatott ki. Mikor beért a városba és elintézte az ügyeit, az állomáson várakozhatott hazafelé a vonatra; a nagyobb állomásokhoz tartozott resti, ott mindig kaphatott csapolt sört, míg otthon kevés helyen, mivel korábban a döcögős földutakon hamar felrobbanhatott a söröshordó. Ha gyerekkel ment, a gyermekének vehetett szódát málnaszörppel, hiszen már Irinyi János feltalálta a szódát, és az innovatív élelmiszeriparunk alkalmazta a tartósítási eljárásokat. Ha a restiben kért egy pogácsát, akkor nem az otthoni „hamuba sültet” kapta, hanem már kelt tésztásat, azt ugyanis otthon nem tudta megcsinálni, mert kellett hozzá a budapesti –nagyon fejlett – malomipar, ami a magyar búza sikértartalmából kihozta a legjobbat, nem úgy, mint az otthoni kéziőrlés. De ha több ideje és pénze volt, akkor vehetett rántott húst is, mivel a resti alapmenüje bécsi módszerrel készült rántott hús volt, ami le kellett, hogy lógjon a harminchat centis tányérról. Borjúhúsból készült, zsemlével és egy korsó sörrel tálalták, és ezt megvehette egy fél napszámnyi munkabérért. Ugyanide tartozik a „zóna” kifejezés is az ételeknél: olyan adagot szolgáltak fel, amit két átszállás között gyorsan megehetett az utazóközönség és a vasúti személyzet. Mivel ezek előre ki voltak készítve, a húszperces csatlakozás alatt bárki gyorsan elfogyaszthatta. A magyar falvakban a napi étkezésnél nem használtak terítőt, szemben a restivel, ahol minden asztalon volt abrosz. Ezek a kor emberének annyira tetszettek, hogy igen hamar megjelentek az otthonokban is.

Méltán voltak népszerűek a borok történelmével kapcsolatos kurzusai. Személyesen is igyekszik elkészíteni, megtalálni a legjobb bort?
Igen, egy családi ok miatt húszas éveim közepétől kapcsolatban vagyok a borászkodással, mivel feleségem egy majd’ kétszáz éves Balaton-parti borászattal rendelkező család leszármazottja. Apósom tanított meg az alapjaira, amiben később elég magas szintre eljutottam. Ábrahámhegyen van ezer tőke szőlőnk, és ott minden évben készítek saját bort is, sőt, már kísérletezek házasításokkal, párlatokkal, például madeira likőrborral is.

Mikor az egyetemünkön végbement a Bologna-rendszerre átállás, akkor úgy gondoltam, hogy a nem csak történelemszakosoknak felkínálható kurzusok közé meghirdetem a bor történetével foglalkozó tantárgyamat. Ez roppant népszerűvé vált, és több karról is jelentkeztek rá, sőt, akadtak, akik túl könnyűnek gondolták, és megbuktak belőle. Úgy tartottam ezt az órát, hogy nemcsak a szőlő és a bor történetét, de az életmódhoz kapcsolódó részeit is tanítottam, és voltak gyakorlati foglalkozások is.

Több éven át oktatott a PTE mellett az Eötvös József Főiskolán, amit rektorként is vezetett. Hogyan tudta összeegyeztetni kutatásait ezzel a felelősségteljes és sok munkát igénylő pozícióval? Milyen rektorként vezetni egy felsőoktatási intézményt?
Tíz évet dolgoztam Baján, ahol gazdaságtörténetet tanítottam a helyi közgazdászképzésben. A pedagógusképzésbe is bekapcsolódtam művelődéstörténeti kurzusokkal. Úgy alakult az életem, hogy két ciklusra, nyolc évre megválasztottak rektornak; ami méreteit, feladatait tekintve más világ az oktatáshoz, kutatáshoz képest. Nagy kihívásnak tartottam ezt a megtisztelő feladatot, hogy két év után vezetőnek választottak, de nem az én tisztem megítélni, hogy mennyire feleltem meg. Az azért mutat valamit, hogy ez az egyetlen még működő főiskola, még ha akkor is, és most is a legkisebb magyar állami felsőoktatási intézmény volt. Sőt, az Eötvös József által 1870-ben alapított intézmény az egyik legrégebbi is.

Az oktatásban ez nem jelentett gondot, mivel tudtam párhuzamosan tanítani a két intézményben. Az egyéb pécsi kötelezettségeimre kevesebb energiám jutott, ezért félállásba léptem vissza Pécsett. A rektorkodás meg azért jelentett érdekességet, mert az akkori kormányzat biztatására a felsőoktatási intézmények belementek az angolszász típusú PPP projektekbe. Ez egy fejlesztési lehetőséget jelentő hitelt biztosított, másrészről rettenetes mértékű eladósodást okozott az intézménynek, mivel a felsőoktatásban szinte lehetetlen ezt a fenntarthatóan visszatermelő profitot elérni. Én akkor úgy érveltem, hogy a korszerűsített épületeket nem tudják elvinni, de a válság miatt magasabb szintről biztosan érkezni fog segítség. Így is lett. Rektorságom a bolognai átállás időszakával egybeesett, és én főiskolai vezetőként a bevezetés ütemezése, előkészítetlensége miatt a Bologna-modell ellen érveltem, mert abban a formában a hallgatók szenvedték meg az esetleges kudarcát. Ez különösen a pedagógusképzés esetében be is igazolódott, és pár év után újra osztatlan típusú tanárképzés működik. Magával a Bologna-modellel nincs kifogásom, mert más képzéseinkben, mint a mérnöki vagy a közgazdasági területen remekül működik a két szint. Azonban az akkori, gyorsan erőltetett átállás hiányosságait utólag kellett kijavítani.

Akkoriban minden döntésemet a kollégák érdekében és védelmében tettem. Talán pozitív megítélést jelent, hogy továbbra is visszahívnak az egykori kollégáim.

Több írást szentelt kiemelkedő történelmi alakoknak, például Eötvös Józsefnek, Baross Gábornak vagy Széchenyi Istvánnak. Miért velük foglalkozott elsősorban történelmi nagyjaink közül?
A felsoroltak és a többi kulturális, gazdasági szakember egy dologban közösek: mindannyian Magyarország modernizációjáért küzdöttek, nemcsak elméleti, de gyakorlati síkon is. Azért foglalkozom ezekkel a politikusokkal, mert sok mindenre lehet hivatkozni egy ország modernizációja kapcsán, kezdve a külső tényezőkkel, természeti jellemzőkkel, de rendkívül fontosak a személyi kérdések. Azon belül is nemcsak elméleteket kell tudni létrehozni, de tenni is kell azok megvalósulásáért.

Mindig annak a híve voltam, hogy amennyire egy történésznek lehet véleménye mindennapjainkkal kapcsolatban, ahhoz tegye is hozzá a tudását. Ezek az emberek mind ilyenek voltak, mert ötleteik nagyon sok esetben ma is használhatók.

Több éve rendszeres szervezője, résztvevője és előadója honismereti rendezvényeknek. Hogyan látja a honismeret helyzetét?
A honismereti munka olyan, mint egy szinuszgörbe: hol lefelé, hogy felfelé halad aktivitása tekintetében. Politikai, kulturális, gazdasági támogatottságtól, de ugyanúgy emberektől is függ. Egykor, részben a Hazafias Népfront égisze alatt, a ’60-as évektől volt egy felfutása, majd a kaposvári Somogy Megyei Levéltár igazgatója, Kanyar József vezetésével egy rendkívül összetett országos hálózattá szerveződött. Megyei levéltárak, megyei múzeumok és civil szervezetek vettek ebben részt, folyóiratot, konferenciákat hoztak létre, szerveztek közösen. A rendszerváltást követően azonban, amennyivel az országos koordinálás hátrébb került, azzal egyidőben feltört a helyi történeti kutatások népszerűsége, a műemlékek védelme. Így a rendszerváltás után már elmondhatóvá vált: történetek feltárásával hatalmas munkát vittek végbe honismereti szervezetek és szakemberek. Ez nagyon sokat számít történelmünk megértése szempontjából, mert véleményem szerint egy országos történetet nem lehet helyi feltárások nélkül bemutatni. Úgy látom, napjainkra, a kétezres évekre helyreállt az egyensúly az országos és a helyi szervezetek között. A Honismereti Akadémiák folyamatos működése, a külön ifjúsági tagozat, a akkreditált egyetemi képzés, a Honismeret folyóirat remek lehetőséget biztosít az utánpótlásnevelésre és az értékes kutatási eredményeink bemutatására. Egyúttal ott vannak a helyi szervezetek, faluházak, magángyűjtemények, amelyek megalapozzák a szűken vett környezetünk történetének megőrzését. Úgy látom, hogy a tájházak szorulnak még támogatásra, amelyek katalógusok készítésével, honlapok üzemeltetésével a turizmuson túl a néprajz és a történettudomány kutatói számára jelenthetnek kincsesbányát. Feleségemmel és ismerősökkel járva az országot, megannyi tájházba, faluházba eljutva olyan értékes történetekkel és ismeretekkel gazdagodom, amit máshonnan nem lehet megkapni.

Milyen kutatásokat folytat jelenleg? Könyvekre számíthatunk Öntől a jövőben?
Folyik a szerkesztése egy rendkívül érdekes munkánknak, ami a Dráva-mellék vasútjairól szól. Busch Károllyal, volt pécsi vasúti igazgató szerzőtársammal közösen írtuk a könyvet. A könyv a Drávával párhuzamos, és a folyót átszelő vasútvonalak történetével foglalkozik. Azért fontos ez napjainkban, mert kiderült, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül rendkívül tőkeszegény Horvátország megannyi vasútvonalát magyarországi befektetők építették meg, ami arrafelé még napjainkban sem közismert. Illetve ezzel a könyvvel a vasúttörténeti kutatásokhoz szeretnénk mintát és kezdőlökést adni. A kötet remélhetően 2022-ben napvilágot lát.

A másik, ami foglalkoztat, a vasutasdinasztiák, vasúti közép- és felsővezetők hatása a maguk szűk térségének fejlesztésére. Mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek? Mekkora befolyásuk volt megyéik, régiójuk fejlődésének alakulására? Ezt a kutatást napjainkig lehet folytatni, mivel vannak olyan elmaradott régiói az országnak, ahol a vasúti infrastruktúra még adott, de jobb kihasználással vagy fejlesztéssel a gazdasági mutatók is javíthatók.

Folyamatos a kétévenkénti konferenciáink előadásainak kötetbe rendezése, melyet egy szerkesztőbizottsággal együtt végzünk és sok jubileumi alkalomra kérnek fel múltidéző írásokra, előadásokra, lektorálásokra.

Úgy gondolom, hogy szerencsés helyzetben voltam, hogy több mint négy évtizedig taníthattam történelemtanár-jelölteket. Egyúttal a hobbim, érdeklődésem egybeesett a munkámmal, és elmondhatom: ennél szerencsésebb helyzet nincs, hogy az ember azt teheti a munkahelyén, amit amúgy hobbiból is űzne.

Mivel mindig nagyon jó viszonyban voltam a hallgatókkal, ezért folyamatosan remek hangulatban dolgozhattam. Sosem voltak komoly konfliktusaim, illetve a rám szabott feladatokat mindig el tudtam végezni. Ezért rendkívül szerencsésnek tartom magam.

Máté Zsolt

Ezt olvastad?

Angyalarcúak a gázkamrában – vidéki zsidósors, trauma, jövő. Interjú Hátszegi Gáborné Julikával

A Káli-medence egyik kulturális központjává vált a kővágóörsi, műemléki zsinagóga és környéke. Koncertek, kiállítások és programok várják egész nyáron az

X