Amerikai sasok a Vörös Hadsereg ellen. A 7. Kościuszko század pilótái a lengyel–szovjet háborúban

1918. november 11-én életbe lépett a fegyverszünet, amely véget vetett az I. világháború négy évig tartó borzalmainak. Ugyanakkor ez nem jelentette teljes mértékben a harcok végét, Közép- és Kelet-Európában még évek kellettek a tényleges fegyvernyugváshoz. Az Orosz Birodalom, a Német Császárság és az Osztrák–Magyar Monarchia elveszítette a háborút, birodalmaik összeomlottak, az egykori keleti impériumok romjain pedig a különböző nemzetiségek igyekeztek saját államukat felépíteni. E harcok sorából méretét tekintve kiemelkedik az 1919–1920-as lengyel–szovjet háború.

A XVIII. század végén, az 1772-es, 1793-as és 1795-ös felosztásokat követően a Lengyel–Litván Nemzetközösség eltűnt Európa térképéről, területét Poroszország, Oroszország és a Habsburg Monarchia vette birtokba, Lengyelország újbóli megjelenésére pedig több mint száz évet kellett várni. Az I. világháború során mindhárom fentebb említett birodalom összeomlott, vagy (Németország esetében) jelentősen meggyengült, ami megteremtette a lehetőséget egy független lengyel állam létrehozásához, amit az antant is támogatott, így 1918 végére Lengyelország visszakerült Európa térképére.

Az újjászületett, Józef Piłsudski vezette lengyel állam határainak a kérdése komoly problémát jelentett, Lengyelország konfliktusba került német, csehszlovák és litván szomszédjával. Az ország nyugati és déli határait a párizsi békekonferencián jelölték ki, ezzel szemben a keleti határ meghúzásához a nyugati szövetségesek nem rendelkeztek megfelelő eszközökkel, sem határozott tervekkel, így azt helyben, katonai erővel kellett kialakítani. Józef Piłsudski Szovjet–Oroszországban, a fiatal bolsevik államban egy új köntösbe burkolózott orosz birodalmat látott (ez sokkal fontosabb szempont volt, mint a bolsevikellenesség) és úgy gondolta, hogy a lehető legmesszebb kell kitolni a határt, továbbá felmerült célkitűzésként az ország 1773-as határainak a visszaállítása, bár ezt sokan illuzórikusnak tartották. A szovjetek két célt tűztek ki. Egyrészt vissza akarták szerezni azokat a területeket, amelyeket az 1918-as breszt-litovszki béke következtében elvesztettek, másrészt fontos célkitűzés volt Németország elérése és a forradalom kiterjesztése Nyugat-Európára. Lengyelország nehéz helyzetbe került, a hadsereg megszervezése és felfegyverzése óriási terhet jelentett, a nyugati szövetségesek csupán minimális segítséget nyújtottak, ráadásul a nyugati fegyverszállítmányokat a németek és a csehek igyekeztek blokkolni.

A konfliktus egyik legérdekesebb epizódja az amerikai önkéntes pilóták részvétele volt. Az Amerikai Egyesült Államok csapatainak lengyelországi bevetése magasabb körökben is felmerült. Ebben szerepet játszott az ottani lengyelség politikai ereje, amely képes volt hatást gyakorolni az amerikai politikára, aminek talán egyik legjobb példája, hogy az 1918 januárjában Thomas Woodrow Wilson elnök lefektetett 14 pontban Lengyelország létrehozása kiemelt helyet foglalt el. Eleinte egy amerikai légió ötlete formálódott, 1919 márciusa és áprilisa folyamán Tadeusz Rozwadowski, a párizsi lengyel katonai misszió vezetője és John Pershing, az Amerikai Expedíciós Erők parancsnoka tárgyalásokat folytattak ennek létrehozásáról, de ez a gyakorlatban végül nem valósult meg, aminek egyik fő oka az volt, hogy Lengyelország vilniusi és galíciai előretörése kiélezte a viszonyt a britekkel és a franciákkal.

A század létrehozása

Az alakulat végül alulról szerveződve jött létre, létrehozója Merian C. Cooper százados volt. Felmenője, John Cooper kapitány 1779. október 9-én, a savannah-i ütközetet követően hajójára vitette a halálos sebet kapott Kazimierz Pulaskit, az amerikai függetlenségi háború emigráns lengyel hősét. Ez a családi hagyaték erősen befolyásolta Merian Cooper lengyelbarátságát. Pilótaként első bevetésére 1918-ban, a nyugati fronton került sor, a háború vége előtt nem sokkal német fogságba is került egy rövid időre. A harcokat követően nem akart hazatérni, mindenképpen Lengyelországba kívánt menni. Így került a Herbert Hoover vezette Amerikai Ételmisszióhoz Lwówba (ma Lviv, Ukrajna). Az ott elért sikereinek köszönhetően Varsóban is megismerték a nevét és 1919 márciusában tárgyalást folytatott Rozwadowski tábornokkal a lengyel hadseregbe történő felvételéről. Április 29-én levelet küldött Piłsudskinak ennek érdekében, május elején pedig személyesen is találkoztak. Piłsudski eleinte bizonytalan volt az ötletet illetően, de Cooper elhivatottsága és határozottsága meggyőzte őt és engedélyt adott a kérés teljesítésére.

Cooper célja már a kezdetektől az volt, hogy létrejöjjön egy teljes önkéntes alakulat, így 1919 júliusában azzal a céllal utazott Párizsba, hogy önkénteseket találjon. Szerencséjére Cedric Fauntleroy őrnagy személyében megtalálta a megfelelő embert, aki kiváló és elismert pilóta volt, ami megkönnyítette mások jelentkezését is. Összesen még hatan jelentkeztek itt: George Crawford hadnagy, Kenneth Shrewsburry hadnagy, Edward Corsi százados, Carl Clark hadnagy, Edwin Noble hadnagy és Arthur Kelly százados. Ők alkották az alakulat magját, majd később az egység működése alatt többen is csatlakoztak hozzájuk. A lengyel hadsereg katonái lettek, lengyel egyenruhát hordtak és lengyel tiszti fizetést kaptak (ami jóval alacsonyabb volt az amerikai fizetésüknél).

Az egység létrehozásakor úgy döntöttek, hogy egy már meglévő századot alakítanak át. A választás a 2. Légi Csoport kötelékébe tartozó 7. századra esett, amely a Lwów melletti reptéren állomásozott, melyet még az osztrák–magyar légierőnek építettek 1915-ben. Cooper és Fauntleroy közösen úgy döntöttek, hogy a század a lengyel nemzeti hős, Tadeusz Kościuszko nevét viselje, ezzel létrejött az amerikai és lengyel pilótákból álló 7. Kościuszko század. A lengyel légierő rosszul volt ellátva felszereléssel, a 7. század azonban az átlagnál jobb repülőgépekkel rendelkezett. Habár eleinte ez az alakulat is csak elavult német Fokker és Albatros típusokkal bírt, a későbbiekben sikerült modern Ballila és A.E.G. típusokat beszerezni számára, így a technikai fölény a háború végéig a lengyeleké volt.

A kijevi hadjárat

A pilóták 1919 októberében érkeztek Lwówba. November 22-én, a város lengyel kézbe kerülésének évfordulóján egy súlyos baleset történt. Edmund Graves repülőgépe a Potocki palotának csapódott, ő maga pedig azonnal meghalt. Helyét Harmon Rorison százados vette át, aki a század fontos tagjává vált. A balesetet követően a pilóták a rossz időjárási viszonyok miatt keveset repültek. Első alkalommal 1920. március 5-én találkoztak ellenséges csapatokkal, amikor Rorison Wolpyniec térségében egy vasútállomásnál szovjet csapatösszevonást vett észre és néhány 12 kg-os bombával megzavarta őket. Mint kiderült, ezzel súlyos veszteséget okozott a gyalogságnak, a lovasságnak és a tüzérségnek egyaránt. Március folyamán a pilóták folyamatosan zavarták a szovjet menetoszlopokat. Annak ellenére, hogy a korabeli repülőgépek mai szemmel nézve minimális fegyverzettel rendelkeztek, a légicsapások komoly pszichikai hatást fejtettek ki és egy mérsékelt veszteséget okozó támadás is képes volt megbénítani akár nagyobb csapattesteket.

Április 8-án a századot Połonne repterére költöztették át, ami sokkal közelebb volt Kijevhez, így várható volt, hogy hamarosan megindul a lengyel offenzíva. Erre április 25-én került sor. A lengyelek szerencséjére a szovjet vonalak mögött felkelés bontakozott ki, ráadásul a Kijev térségében állomásozó csapatok is erősen demoralizáltak voltak. Ennek köszönhetően a lengyelek alig ütköztek ellenállásba és november 7-én bevonultak Kijevbe.

A hadjárat megindulásakor csak négy pilóta állt bevetésre készen, a többiek Fauntleroy vezetésével Varsóba utaztak az új repülőgépek átvételére. Már április 24-től folyamatosak voltak a felderítő repülések, amelyek során több alkalommal is sikeresen támadták a vasútvonalak mentén koncentrálódó szovjet erőket, sőt Miropol mellett közeli légi támogatást is nyújtottak a lengyel lovasságnak. A hónap folyamán a támadások folytatódtak, jelentősen lassítva a szovjet csapatok mozgását, valamint értékes felderítési információkkal látva el a lengyel csapatokat.

Május 25-én Humań mellett (Kijevtől 200 km-rel délre) egy nagyjából hatezer főből álló lovas alakulatot fedeztek fel. Ekkora lovassággal kizárólag a Szemjon Bugyonnij vezette 1. lovashadsereg (Konarmija) rendelkezett, de először a lengyel parancsnokság ezt az értesülést tévedésnek tartotta, mivel tudomásuk szerint a Konarmija korábban 750 km-re a Kubán vidékén volt, de azt nem tudták, hogy Bugyonnij lovasai 30 nap alatt megtették a hosszút utat. Bugyonnij még május végén támadást indított, de ez csúfos kudarcot vallott, ugyanis a taktika, amely Gyenyikin ellen kiválóan működött, a beásott lengyel csapatok ellen hatástalannak bizonyult.

Az új taktika szerint a lovasok csak ideális esetben rohamozták meg az ellenséget, más esetben a lóról leszállva, gyalogosan kellett harcolniuk. Ennek szellemében június 5-én indítottak újabb támadást, átütő sikert érve el. A lengyel vonalakat sikerült áttörni, innentől fogva folyamatosak voltak a portyák a lengyelek által megszerzett területen, aminek hatására a csapatokat hátrébb kellett vonni. A Kościuszko század pilótái a kezdeti lengyel sikerek következtében egy Kijev környéki reptérre költöztek, ugyanakkor a Konarmija folyamatos fenyegetésének hatására hátrébb, Nowogród Wolyński mellé kellett a századot áttelepíteni, majd a hónap végére a pilóták visszaköltöztek Lwów repterére. A Konarmija támadásaival nem tudta birtokba venni a területeket, mivel nem rendelkezett tartalékokkal, tüzérséggel és számottevő gyalogsággal. Támadásai azonban felpuhították a lengyel vonalakat és a két újjászervezett ukrajnai szovjet hadsereg számára lehetővé tették, hogy visszaszerezzék az április folyamán elveszetett területeket.

A lengyel csapatok a szárazföldön nem tudták megállítani a szovjetek támadását, de a levegőben más volt a helyzet. A lengyel pilóták teljes mértékben uralták az eget, az ukrajnai harcokból a 7. század pilótái oroszlánrészt vállaltak. Felderítő bevetéseiken sikeresen azonosították a gyorsan mozgó szovjet lovasságot, a felderítési adatok életbevágóan fontosak voltak a lengyel csapatoknak. A szovjet csapatok elleni légicsapások rendkívül hatékonyak voltak. Mai szemmel nézve ezek a támadások meglehetősen szerénynek tűnnek, mindössze néhány száz géppuskalőszert és néhány 8–12 kg-os bombát használtak el a pilóták egy bevetés alatt. A támadások a háború és a kor viszonyaihoz mérten ugyanakkor jelentősnek tekinthetők, a menetoszlopokban komoly pusztítást végeztek, a legfontosabb azonban a pszichológiai hatásuk volt. A folyamatos légitámadások a szovjet katonák körében általánossá tették a félelem és a tehetetlenség érzését, mivel egy mérsékelt pusztítást okozó légicsapás is képes volt nagyobb csapattesteket megállítani. Az elért eredmények ellenére a háborút nem lehetett a levegőből megnyerni, július folyamán már a lengyel támadás kiindulási vonalát is átlépték a szovjet csapatok.

Harc Lwówért

Piłsudski a lengyel haderőt három frontra osztotta fel: Északi, Központi, illetve Déli Frontra. A Déli Fronthoz tartozott a Zamość és a román határ közti hosszú szakasz védelme. Lwów védelmére a 12. és 13. gyaloghadosztály, illetve a 6. hadosztály állt rendelkezésre. Velük szemben a Konarmija, Jakir Műveleti Csoportja, illetve a 11. bolsevik hadsereg készült fel a Lwów elleni támadásra. A Déli Fronthoz tartozó légierőt a 3. repülőezred kötelékében fogták össze. Ennek részét képezte a 7. Kościuszko század, az 5., illetve a 6. felderítő század. Bázisul a Lwów melletti Lewandówka repteret használták. A 3. repülőezreden kívül ott állomásozott a 15. vadászszázad is, ez az egység jócskán kivette a részét a harcokból. Habár Varsó védelmére 80 repülőgépet vontak össze, de ezeknek nem volt olyan jelentős szerepük, mint Lwów esetében. Az utóbbi körzetében összesen 32 repülőgéppel rendelkeztek, ugyanakkor jelentős minőségbeli eltérések voltak.

Augusztus 10-től Cedric Fauntleroy őrnagyot, a 7. század parancsnokát kinevezték a 3. repülőezred parancsnokává, augusztus 18-tól pedig a teljes Déli Front légierejét is ő vezette, miközben a 6. hadsereg légierejének a parancsnoki posztját is ellátta. A 7. század élén George Crawford hadnagy vette át a parancsnoki posztot. Az, hogy őt ilyen kritikus időben bízták meg a század vezetésével jól mutatja, mennyire bíztak a külföldi önkéntesekben, főleg az amerikaiakban. Fauntleroy helyét a század élén Merian Cooper századosnak kellett volna elfoglalnia, de ő még a kijevi harcok során, július 13-án fogságba esett. Az életét az mentette meg, hogy a polgárháború során a bolsevikok gyakran a kezek állapotából állapították meg, hogy ki „burzsoá és a nép ellensége”. Cooper kezei még a nyugati fronton egy ütközet során megégtek, így fogságba került. A szovjet vezetők megpróbálták meggyőzni, hogy legyen a szovjet légierő tanácsadója, mivel a lengyelek nyomasztó fölénnyel rendelkeztek a levegőben. Ez magyarázza azt, hogy bár a 7. század pilótái néha találkoztak szovjet repülővel, azok rendre elkerülték az összecsapást. Az ajánlat elutasítása és szökési kísérlete okán Coopert Moszkvában helyezték őrizetbe. A szovjet fogságból végül lengyel foglyok segítségével Lettországon át megszökött, de már csak a harcok lezárulta után ért vissza Varsóba.

Bugyonnij csapatai július folyamán folytatták az előretörést, augusztus elejére már elérték a Bugot. A 16-án végzett felderítések során bizonyossá vált, hogy a Konarmija átkelt a folyón. Az éjjel folyamán Bugyonnij szerint 10–12 km-t sikerült előretörni, gyakorlatilag áttörve a lengyel védelmet. A lengyel arcvonalon nyílt egy 50 km-es rés, amit Bugyonnij ki is használt, ezzel már csak 40 km-re volt Lwówtól. A pilóták folyamatosan támadták az átkelő egységeket, illetve az átkelést elősegítő utászokat.

Augusztus 16-án kezdődött a legnagyobb ütközet a légierő és a Konarmija között. A 7. század pilótáinak ezen a napon óriási volt a szerepük, mivel a lengyel csapatok nem rendelkeztek erősítéssel, az egyetlen segítség a légierőtől érkezett. Mivel a repülőszázadok közös repteret használtak, sokkal szigorúbb rendben szálltak fel a gépek, így megelőzve az esetleges baleseteket. Ezzel a módszerrel sikerült elérni, hogy mindig a lehető legtöbb repülőgép legyen a levegőben. Miközben az egyik pilóta bevetésen volt, a reptéren lévő pilóták feltöltötték repülőiket, majd pontosan a másik visszatérése előtt levegőbe emelkedtek. A Konarmija így folyamatos légicsapásokat szenvedett el, pedig egyszerre csak 4–5 gép volt a levegőben és összesen is csak 16 repülőgép harcolt aznap. Kedvelt taktika volt, hogy a nap felől támadtak, így az ellenség nem vette észre őket időben. A repülőgépek a bombaterhüket 700–800 méteres magasságból vetették ki, ezen a magasságon a szovjet légelhárító fegyverek nem érték el őket. A becsapódó bombák rendre káoszt és pánikot idéztek elő, ekkor a pilóták 200–300 méteres magasságból géppuskatüzet zúdítottak az ellenségre.

Az elért eredmények ellenére a pilóták csak lassítani tudták a szovjeteket, de megállítani nem sikerült őket. Két szovjet hadosztály eddigre már átkelt a Bugon és további 4–6 ezer lovas készült az átkelésre. A 3. repülőezred az ellenség közelsége okán elhagyta a város melletti repteret, az új bázisuk Przemyśl mellett volt. Az új parancs szerint minden lehetséges módon lassítaniuk kellett a Konarmija előrenyomulását.

A front legkritikusabb szektora Zadwórze volt. A várost alacsony harcértékű egységek védték, tagjai túl fiatalok, vagy túl idősek voltak rendes katonai szolgálatra, valamint jelentős létszámhátrányban voltak. A problémát tovább növelte, hogy Zadwórze gyakorlatilag Lwów előtere volt. Ez az ütközet rövid időn belül úgy híresült el, mint a „lengyel Thermopülai”. Az egyetlen erősítést a repülőgépek jelentették. A 3. repülőezred összesen 14 és 19 közötti bevethető repülőgéppel rendelkezett, amelyek közül többet az ütközetet megelőző éjjel javítottak meg, hogy bevethetők legyenek. Ezen a napon (augusztus 17.) a pilóták összesen 69 bevetést teljesítettek, 4 tonna bombát dobtak le és 25 ezer géppuskalőszert használtak el. Ezek a számok a korabeli viszonyok ismeretében rendkívüliek voltak. A szokásos napi mennyiség egy hosszú, vagy két rövid bevetés volt. Ezen a napon a pilóták 4–5 hosszabb bevetést hajtottak végre, ami messze meghaladta a normális szintet, és ez természetesen fizikailag és mentálisan egyaránt nagyon megviselte őket. A pilótákhoz hasonlóan a repülőgépek is óriási terhelésnek voltak kitéve, így nem meglepő, hogy az ütközet végére alig maradt bevethető repülő.

A légitámogatás sikeres volt, Bugyonnij csapatai, bár visszavonulásra kényszerítették a Zadwórze körüli erőket, megállásra kényszerültek. Az amerikai katonai attasé jelentése alapján a Kościuszko század pilótái sokszor 10–20 méteres magasságból indítottak gyilkos támadásokat. A pilótáknak sikerült egyedül megállítaniuk a 6. hadosztály előrenyomulását, ami óriási teljesítmény volt. A sikert tovább növelte, hogy Piłsudski ezen a napon indította meg az ellentámadását. A Konarmija feltartóztatása meggátolta, hogy Varsót dél felől is fenyegessék. Iszaak Babel, aki megírta a Konarmija történetét, naplójában feljegyezte a repülőgépek támadását. Bejegyzésekből jól megmutatkozik az állandó rettegés érzése, melyet a 7. század pilótái okoztak folyamatos támadásaikkal.

Augusztus 19-én Bugyonnij már csak néhány kilométerre volt Lwówtól. Ugyanakkor az új parancs értelmében ott kellett hagynia a várost, a Konarmija Zamość felé vette az irányt. Tuhacsevszkij szerint a Konarmija túl sok időt vesztegetett el Lwówalatt, és mire Zamość alá ért már késő volt. Ezzel egyet kell értenünk, mivel ekkora már egyértelművé vált Piłsudski győzelme. Ezt a megállapítást tette Bugyonnij és Vorosilov is. A Konarmija kivonásával a Lwówért indított harcok értelmetlen időpocsékolássá váltak.

A Lwów birtoklásáért folyó harcok a varsói ütközettel egy időben történtek, így nem volt lehetőség nagyobb erők átcsoportosítására. Tuhacsevszkij azzal vádolta Bugyonnijt, hogy nem volt képes a gyengébb erők által védett város elfoglalására, ezzel lehetővé tette Piłsudskinak, hogy csapatait a szovjet főerők ellen összpontosítsa. Erre reagálva írta Piłsudski, hogy Tuhacsevszkij ellen a déli 6. hadseregtől (mely alá Lwów védelme is tartozott) csak a 18. gyaloghadosztályt, illetve némi lovasságot csoportosított át Varsó védelmére.

Augusztus 20-án és 21-én a pilóták már többnyire felderítő akciókat hajtottak végre, fő feladatuk az elvonuló Konarmija útjának a meghatározása volt. Ezek a bevetések nagyon fontos információval látták el a lengyel parancsnokságot, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Zamość/Komarów mellett a lengyelek végleg legyőzzék a Konarmiját, pontot téve ezzel a több hónapos, szünet nélküli harcok végére.

A század tevékenységének értékelése

Az egység kiemelkedő teljesítményt nyújtott, támadásaival döntően befolyásolta a Lwów körüli harcokat, így a lengyel győzelemhez is nagymértékben hozzájárult. A háborút követően Tuhacsevszkij, Bugyonnij és Piłsudski is elismerte, hogy az alakulat helytállása jelentősen befolyásolta a déli harcok kimenetelét. Az alacsony magasságból indított légicsapások taktikájára az amerikai és lengyel légierő is felfigyelt, az elkövetkező években pedig igyekeztek felhasználni a háború tapasztalatait. A harcokat követően az amerikaiak hazatértek, de az egység fennmaradt, megőrizve nevét és logóját. Az egység kivette részét a németek elleni harcokból a II. világháború alatt, majd azt követően 1946-ban szovjet nyomásra feloszlatták.

Turnár Erik

Felhasznált irodalom:

• Babel, Iszaak: Napló 1920. Pesti Szalon Könyvkiadó. Budapest, 1993.
• Bugyonnij, Sz. M.: Bugyonnij: Lovasroham. Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1967.
• Cisek, Janusz: Kościuszko, We Are Here! American Pilots of the Kościuszko Squadron in Defense of Poland, 1919-1921. Mcfarland & Company, Inc., Publishers. Jefferon, 2002.
• Davies, Norman: White Eagle, Red Star. The Polish-Soviet War 1919-1920 and ’the miracle on the Vistula’. Pimlico. London 2003.
• Gerson, Luis L.: Wodrow Wilson and the Rebirth of Poland 1914-1920. A Study in the Influence on American Policy of Minority Groups of Foreign Origin. Yale University Press. New Haven, 1953.
• Gosztonyi Péter: A Vörös Hadereg. A Szovjet Fegyveres Erők története 1917-1989. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1993.
• Piłsudski, Józef: Year 1920. Piłsudski Institute of America. New York, 1972.
• Tuhacsevszkij válogatott művei. Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1975.
• Wandycz, Piotr S.: Soviet-Polish Relations 1917-1921. Harvard University Press. Cambridge, 1969.
• Zamoyski, Adam: Warsaw 1920. Lenin’s Failed Conquest of Europe. William Collins. London, 2008.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Korábbi cikkünk: Szántó Ákos: Fegyveres konfliktus a Csendes-óceánon: a salétromháború (1879-1884)

Ezt olvastad?

Magyarország útja a NATO-csatlakozásig

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy

X