Amikor a világ megremegett… – Gondolatok John Reed: „Tíz nap mely, mely megrengette a világot” című könyvéről

Egy álmatlan éjszakámon történt, mikor unottan kapcsolgattam tévém távirányítóját és meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik adón a színész legenda Jack Nicholson egy tenger parti nyaraló erkélyén fejti ki nézeteit az osztályharcról és a munkások helyzetéről. John Reed könyve alapján készült „Vörösök” című film késztetett arra, hogy felkutassam az eredeti művet és leírjam gondolataimat.

Az első és legfontosabb kérdés, mely a feladat megvalósítása előtt a fejemben motoszkált az volt, hogy érdemes-e egy közel száz évvel ezelőtt készült könyvről értekeznem? Lehet-e mai, modern szempontok alapján (ha egyáltalán léteznek ilyenek) hasznos kritikát készíteni egy olyan műről, mely amerikai szerző tollából származik, mégis alátámasztotta a későbbi ellenséges nagyhatalom ideológiai nézeteit? Rövid elmélkedés, után tudatosítottam magamban: Igen, lehet!

Az amerikai újságíró, költő, politikai aktivista és harcos szociáldemokrata Reed művének címe nem kisebb dolgot feltételez, mint hogy az 1917 novemberében lezajlott oroszországi bolsevik forradalom alapjaiban rengette meg a világ hagyományos kereteit és határozta meg az emberiség történetének elkövetkezendő szakaszait. Bár ezt a merész prognózist egyáltalán nem történeti távlatból (az első kiadás már 1919-ben napvilágot látott) vázolta fel, mégis elmondhatjuk, hogy Reed műve és az abban felvázolt szűk két hét eseményei a huszadik század történelmét és talán még annak messzebb menő következményeit is determinálták.

A tárgyalt mű nem a hagyományos értelemben vett történeti szakmunka, mely tele van lábjegyzetekkel, nyakatekert, szakszavaktól hemzsegő mondatokkal. Mi több, nem is a hagyományos értelemben vett ideológiai mű, mely magán hordja a forradalom és marxizmus iránti szenvedélyes vonzalom jegyeit. Reed, miután 1917 tavaszán társaival együtt utazott Oroszországba, személyesen tapasztalta meg a Kerenszkij kormány alatti állapotokat és a bolsevik mozgalom tevékenységét. Így hát a mű az utókor számára nagy forrásértékkel bír, de ne feledjük el, hogy a maga idejében csupán egyetlen célt tűzött ki maga elé.

Ez a cél nem volt kevesebb, mint az amerikai (bár itt azt hiszem nyugodtan gondolhatunk az egész háború sújtotta nyugati világra) közvélemény „hiteles” tájékoztatása. Hiszen mi történt a ’10-es évek végének Amerikájában? Az ország, győztesen kikerülve a háborúból nem kisebb társadalmi problémákkal és egyenlőtlenségekkel volt terhelve, mint társai. Bár az összeomlás, Németországgal vagy Magyarországgal ellentétben elkerülte, az amerikai közvélemény elítélte az agressziót és mihamarabbi kivonulásra szólította fel az ország vezetőit az eurázsiai kontinens ügyeiből. A bezárkózás ellen ugyan Wilson elnök próbált érdemi lépéseket tenni a békekonferencián való aktív részvételével, de végeredményben az amerikai kongresszus és saját kormánya kényszerítette megtorpanásra.

Hogyan értelmezi tehát a külpolitikai hegemóniáért folytatott harcba belefáradt Egyesült Államok az oroszországi forradalmat? Kevésbé köztudott tény, hogy ezekre az évekre esnek az első Amerika ellenes cselekvéseket vizsgáló bíróságok létrehozásai, élükön egy ambiciózus, ekkor még kevésbé hírhedt személlyel, a fiatal J. Edgar Hooverrel. Ez a fajta antibolsevizmus még nem hasonlítható az ötvenes évek, Truman elnök nevével fémjelzett hidegháborús paranoiájához. Hoover személye és az F.B.I. pár évvel későbbi megalakulása azonban minden bizonnyal előrevetítette ezt.

Velük szemben ott volt az a szűk értelmiségi szubkultúra, élén Reeddel és feleségével, a feminista Louise Bryanttal, melynek tagjai a kor legjobb egyetemeit végzett fiatal, bohém újságírói, jogászai és közgazdászai voltak. Valahol az amerikai viktoriánus ultra-konzervatív elit belső lázadása volt ez, és a megsemmisüléstől csak a bolsevik forradalom mentette meg a közéletben búvópatakként meghúzódó mozgalmukat. Reed ugyanis műve befejezése után Moszkvában halt meg 1920-ban. Mi sem mutatja jobban jelentőségét, hogy egyedüli amerikaiként temették el a vörös téren a forradalom más hőseivel együtt.

Ha Reed célját művével nem is érte el teljes egészében, művének fontossága annak tartalmában bizton tetten érhető. Hitelesen ábrázolja a forradalom zűrzavarát. Olvasása közben megelevenednek előttünk a hideg pétervári utcákon hömpölygő tömegek, az izzadságszagban és cigaretta füstben zajló végeláthatatlan értekezletek, a Szmolnij Intézet bejáratánál őrt álló fiatal fegyveres katona vagy a Péter-Pál erődben raboskodó egykori arisztokrata képe. Ott vannak mellettük az egykor fényes paloták kifosztott folyosóin rohanó hivatalnokok, a sarokban meghúzódó fáradt katonaszökevények, és a cári tekintélyelvűségben nevelkedett (mára méltatlanul elfeledett, bár a könyv szerint annál fontosabb szerepet betöltő) tisztiiskolás növendékek.

A könyv 1917 októberében veszi fel az események fonalát. Ekkor már közel nyolc hónapja tart a forradalom, a Kerenszkij-kormány politikája azonban a szerző szerint egyre jobban a bolsevikok táborába hajtja a tömegeket. A párt legfontosabb vezetői, élén Leninnel éppen száműzetésben vannak, a kormány pedig kénytelen szövetségre lépni a mérsékelt szocialista pártokkal, vagyis az eszerekkel és a mensevikekkel. Reed, kortársaihoz hasonlóan felismerte a tömegek modern időkben betöltött fontosságát, azonban megállapításainak hibája talán pont ebben is gyökerezik. Ő szubjektívan az orosz népet sokszor egy egységes kollektívaként hajlamos kezelni művében és nem feltétlen vesz tudomást arról, hogy az ország méreteiből adódóan a népesség döntő része nem is tudott a forradalomról vagy éppen közömbös volt azzal szemben. A későbbi hivatalos felfogás szerint a főbb helyszínek, mint Pétervár és Moszkva lakossága azonban a forradalmi láztól égő, fáradhatatlan, egyetértésben összeforrt konglomerátum képét alkotja, mely a lehető legtudatosabban igyekszik alakítani az eseményeket. Mára persze tudjuk – és ehhez részben a szóban forgó könyv is hozzájárult- ez nem az orosz népnek, hanem egy kisebb csoport munkájának köszönhető.

A tömegek mellett még nagyobb hangsúlyt kap, a frissen létrejött és annál gyorsabban formálódó politikai elit. Ki gondolná, hogy a könyv talán legélvezetesebb részei, azokat a Dumában, népgyűléseken vagy egyéb bizottságokban lezajló üléseket ábrázolják, melyekben megnyilatkozik ennek a zavaros időszaknak valamennyi politikai-ideológiai álláspontja? A szerző viszonylag objektív írásmódjának is úgy gondolom ez a kulcsa. A parasztság, a polgárság, sőt olykor a munkásság vagy épp az „ancient regime” képviselői is kendőzetlenül, bár többségében az észérvek alapján kritizálják a radikális bolsevikokat agressziójuk és demagóg viselkedésük miatt. Reakciókban pedig a fontoskodó Zinovjev, Kamenyev és Trockíj szintúgy sajátságos logikájuk alapján cáfolja az őket ért vádakat. És a szerző? A szerző bölcsen hallgat és ezt nagyon helyesen teszi. Az „élcsapat” erkölcsileg megkérdőjelezhető megnyilvánulásait is pontosan leírja, maximum rövidebb kommentárral látja csak el azokat. De hát tudjuk jól, a forradalom szemükben felülírta a politikai döntések valamennyi erkölcsi vonatkozását.

A történetbe magát beleélő olvasónak így emlékeztetnie kell magát, hogy az, ami akkor elkezdődött a későbbiekben sokkal másabb formában szilárdult meg. Sztálin itt még csak messziről érkezett táviratok szerzőjeként van feltüntetve nemzetiségi népbiztosként, akinek munkája lévén az orosz birodalom elnyomott népei elnyerik függetlenségüket. Zinovjev és Kamenyev nem is sejtik mi vár rájuk évekkel később. Az éles eszű Trockij felszólalásaival van tele a népgyűlés és a háttérben ott húzódik, bár a könyv végére meg is elevenedik a „bölcs vezér”: Lenin. Összegezve tehát elmondható, hogy akinek felkelti az érdeklődését ez az olvasmány (vagy bármely történelmi témájú olvasmány) lehetőség szerint igyekezzen elkerülni a későbbi évek recepcióijának rávetítését az olvasottakra.

Ami miatt ez a könyv mégis szórakoztató, az sokkal inkább megnyilvánul azokban a rövid párbeszédekben és anekdotákban, melyek hol az orosz nép egyszerű fiával egy moszkvai villamoson, vagy egy magas rangú arisztokratával, egy politikai tanácskozás szünetében lezajló beszélgetést örökítenek meg. Ez utóbbit jól példázza a következő idézet, mely azt is mutatja milyen heterogén volt a politikában döntést hozók összetétele:

„(…) beszéltem egy orosz nagytőkéssel, akit „az orosz Rockefellerként” emlegettek, (…) „A forradalom -mondotta- betegség. A külföldi hatalmaknak itt előbb-utóbb közbe kell lépniük (…) A proletárdiktatúra és a világforradalom eszméje járványként terjed. Van egy eshetőség arra, hogy ez az intervenció nem válik szükségessé. A közlekedés megbénult, a gyárak leállnak, és a németek előrenyomulnak. Az éhezés és vereség talán észre téríti az orosz népet. (…) A tél mindig legjobb barátja volt Oroszországnak.””

Oroszország nem tért észhez és a bolsevikok által ígért földi paradicsom sem valósult meg határai között. Bár ez utóbbiról a műben már nem tájékozódhatunk, csak történelmi ismereteinkre hivatkozhatunk. Érdemes mégis a szerző optimizmusát idézni: „Egyszerre tudatára ébredtem annak, hogy a vallásos oroszoknak már nincs szükségük papokra, akik imádkoznak értük, hogy bejussanak a mennyországba. A földön olyan birodalmat építenek maguknak, amely fényesebb, mint az ígért mennyország, és amelyért dicsőség meghalni.”

A könyv ugyanis a bolsevik párt és a parasztkongresszust irányító eszerek baloldali szárnyának szövetségkötésével végződik, miután leszámoltak a legfontosabb ellenforradalmi erőkkel, hajtóvadászatukat pedig tovább folytatják Kerenszkij után. Ez utóbbi testesíti meg leginkább azt, hogyan változott meg bárki vagy bármi megítélése a forradalom radikalizálódásával. A kötet utolsó előtti oldaláról a mérsékelt Csernovot idézhetjük, ki eképpen figyelmeztet: ” Ma, amikor mindenki egy össz-szocialista kormány megalakítása mellett foglal állást, sokan megfeledkeznek az első kormányról, amely nem koalíciós kormány volt, és amelyben csak egy szocialista vett részt- Kerenszkij; arról a kormányról, amely a maga idején igen népszerű volt. Most sokan vádolják Kerenszkijt, elfelejtik, hogy őt nemcsak a szovjetek, hanem a néptömegek segítették hatalomra (…) Miért változott meg a közvélemény Kerenszkijt illetően? A vadembereknek vannak isteneik, akikhez imádkoznak, és akiket megbüntetnek, ha valamelyik imájukat nem hallgatják meg (…) Ez történik most is… Tegnap Kerenszkij, ma Lenin és Trockij, holnap pedig megint más.”

Összegezve elmondható, hogy John Reed műve azt az álláspontot osztja, miszerint az 1917-es és hozzá hasonló társadalmi-politikai forradalmak jelentik a világtörténelem motorját. Ezzel a radikális állásponttal szemben elmondhatjuk persze, hogy a történelem menetét igazán meghatározó forradalmak, úgymint a középkori mezőgazdasági forradalom vagy az ipari forradalmak többé-kevésbé békés, konszolidált belpolitikai viszonyok között zajlottak le és nem tíz nap, hanem több évtized alatt. A Szovjetunió mégis vallásos áhítattal tekintett saját forradalmára, annak ellenére, hogy bizonyos állapotokat ugyanúgy konzervált. Nem sikerült a történelmet újrakezdenie. A cári despotizmus után egy új egyeduralmat épített ki, a tömegek jelentős része továbbra is jogfosztott volt és leegyszerűsítő logikával minősítette emberek millióit ellenforradalmárnak, ellenségnek vagy reakciósnak, amivel legitimálta is az ellenük alkalmazott szélsőséges erőszakot. Vajon Reed látta mindezt előre? Nem valószínű. De még ha sejtette volna, akkor is ránk hagyományozta élményeit, melyek segítségével talán józanabbul értékelhetjük az eseményeket. Így hát ha akkor, 1917-ben nem is, mára már joggal állapíthatjuk meg: ez a tíz nap valóban megrengette a világot.

A Kötet adatai: John Reed: Tíz nap mely megrengette a világot. Fordította: Nyilas Vera Kossuth Kiadó, 1967. 215 oldal.

Ezt olvastad?

5+1 könyv az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.

X